A stílus: maga a lét

Eszmetörténeti vázlat Páskándi Géza munkásságához 2. rész

(Börtön és irodalom)

Felfogásom és a művek tanúsága szerint tehát nem következik be szerepzavar vagy törés a pályaíven. Mindennek gyökere természetesen az egyéniségben, illetve a helyzetekhez való alkalmazkodóképességében rejlik. A személyiség pedig kritikus helyzetekben ismerszik meg igazán – s lehet-e nagyobb próbatétele, mint a börtön? Mint láttuk, Páskándi sok száz oldalon körbe-körbejárja börtönemlékeit, anélkül, hogy érdembeli tényeket közölne. Ám megszólaltak, döbbenetes késéssel, egykori rabtársai, és a nehezen feltörő emlékek között Páskándi Géza is gyakorta megjelenik. Hogy miért csak négy évtized múltán történik ez, magyarázhatja a fájdalomküszöb is, mellyel a lélek védekezik. „Ez az első alkalom, hogy én folyamatosan beszélek ezekről az évekről. Valahogy soha senkinek nem mondtam el… az egész történetet – vallja Koczka György. – Bizonyára nem is érdekelt senkit… Pontosan nem is emlékszem, hogyan folyt le az első kihallgatás; vagy a második, a harmadik, a negyedik.”15 Ennél hatékonyabb volt a szervek megfélemlítési módszere, az erkölcsi megalázás, a kiszabadulás utáni fenyegetettségi állapot fenntartása. „Kegyelemben részesültem három év után. A politikai tiszt arra inspirált, hogy menjek be a Szekuritátéra, és írjam alá, hogy velük együtt dolgozom. Tehát bizonyítsam be, hogy tévedés volt, ami velem történt, és én egy jó elvtárs vagyok. Magyarán: légy besúgó!” – emlékezik Tirnován Ari-Vid, akit, miután kijelentette, „én ezt nem tudom csinálni”, egyszerűen hallgatásra kényszerítettek: „Írjam alá, hogy nem beszélek a börtönévekről.”16 A megfélemlítésnek ez a módja csaknem valamennyi emlékezőnél megjelenik a némaság magyarázataként. Páskándit, memoárjának tanúsága szerint, mélységesen, életre szólóan gyötri a rab – büntetésén túli – megalázásának ez az alattomos módja.

A szekuritátéparancsnok… ezt mondta elítélésem után: „Az a hat év nem feltétlenül hat. Magának végül is van baloldali múltja is… Maga ott köztük – tudniillik a rabok között – végül is a mi oldalunkra kell hogy álljon.” A szégyen, azt hiszem, sápadttá tette az arcomat. Mivel szolgáltam rá, hogy ilyen ajánlatot tegyen? Sokáig nem hagyott nyugodni az önmarcangolás, amíg néhányan el nem mesélték: rutinszöveg. Őket is felkérték. S kevésbé kerülő szavakkal.

Ahogyan lelkiismereti válságát tovább elemzi, az már írói-bölcselői reflexió, önmagában drámai szituáció. Olyanfajta morális túlvállalás, szerepbeteljesítő (emberi és gondolkodói) attitűd, amely – sejtésem szerint – magyarázhatja későbbi, egyszerre rejtőzködő és kihívó gesztusait, a stílusjátékkal álcázott kettősséget: úgy mutatni szép tükörképét a hatalomnak, hogy azon mindenki más nevethessen.

Én akkor azt válaszoltam: „én a rabok között olyan vagyok, mint a többi. Majd ha kiszabadultam – baloldali leszek megint.” Ezt B.-n kívül G., a fővizsgálóbíró is hallotta… Életem talán legnagyobb hazugságát… Mégpedig méltósággal hazudtam. De nem méltóságtudatot is… Említettem: hányszor a szégyentől való félelem tett vakmerővé. A szégyen és bizonyítás senkitől – még Hegeltől sem – tanított szomorú dialektikája.17 Ennek a szégyenérzetnek a variációi jelennek meg a legkülönbözőbb abszurd drámai szituációkban, miszerint az a legfőbb paradoxon, hogy sohasem annak van lelkifurdalása, aki az embert ember mivoltában megalázza, hanem az áldozatnak.

Talán nem tapintatlanság ennek az emberi arcnak – legalább halvány – körvonalait is felismerni, lehetőleg a kortársak hiteles emlékezete alapján. Az ember a legkeményebb diktatúra nyomása alatt is tud hétköznapian, s ha ráadásul alkotó és sérülékenyebb: fokozottan gőgösen vagy sértődötten, méltósággal vagy hiú magába-roskadással viselkedni. Székely János, maga is látványosan és nyakasan szerény, visszavonult ember, utolsó éveiben megidézte annak az írószövetségi gyűlésnek a történetét, amelyen alá kellett írniuk „a romániai magyar értelmiség állásfoglalását, miszerint Magyarországon ellenforradalom van”, tudniillik még 1956 őszén (de, mai tudásunk szerint, a már megkezdődött letartóztatások idején). Minthogy a konkrét tények (úgy tűnik, mindenki) emlékezetében elmosódtak, és azon sopánkodik, „mit nem adnék, ha valahonnét előkerülne az az ív!”, Páskándit hozza fel tanúként, oly módon, amiként az gyakorta jellemző szuverén gondolkodók kapcsolatára: „Milyen kár, hogy én magam nem kérdezhetem meg, mert kiszabadulása után, talán 1972-ben, az Írószövetség tengerparti üdülőjében tisztázni akartam dominanciaviszonyunkat (mindig voltak vazallusai), és irgalmatlanul belém harapott – hát hiszen én Aljosa Karamazovot tekintem eszményképemnek, énbelém könnyű harapni, de csak egyszer…” Tehát éppenséggel szubjektív előítéletei miatt hiteles a jellemzése: „Meg kellene kérdezni Páskándi Gézától, hátha ő pontosan tudja. Páskándit… 1956 kapcsán sok évre irgalmatlanul bebörtönözték; amit ő mond, az úgy van; őneki hinni lehet.”18 (Kiemelés: Sz. L.) És íme, miként próbálja rekonstruálni a megkérdezett ugyanezt a helyzetet. (Nem tudni, olvasta-e egyáltalán Székely esszéjét, vagy a reánk tört demokrácia egyszerűen belőle is a közelmúlt „bűngyanús” képeit hozta elő nyomatékkal.) Kétségbeesett őszinteséggel, drámai önsanyargatással, a szerep túlvállalásával.

A közös nyilatkozat fogalmazási vitájában alig szóltam közbe. Jobbára néma voltam. Egy kolléga meg is jegyezte: „Miért hallgatsz? Nem szeretjük a karakán lapítókat.” Ezzel lelkembe döfött, de mit szólhattam volna? Hogy: hiszen én fél lábbal már a börtönben vagyok, jó volnék én nektek? Használna ügyeteknek vagy a vélt ügynek az én aláírásom?… Ha pedig megrettenve és fásultan csatlakoznék is, ezt a mindenható párt úgy értelmezné: persze, ismét a priuszát akarja elfödni e sietős igennel. Ha pedig nem írom alá: ez notóriusság, tüntetés, kutyából nem lesz szalonna. Beismerem, „önzőn” a magam valamiféle tisztességét óvtam inkább. S valójában az a mindegy diktálta önzésemet… Hallgatásom, alig-szólásom tehát nem volt beleegyezés, csak végletes patthelyzet. Eldönthetetlen. Abszurd! Mert valóban, s erre is megesküszöm: fogalmam sem volt, mi lenne jobb, ha egyszer: az egyik rosszabb, mint a másik? Ha ez a majdnem-eldönthetetlenség és mégis-döntéskényszer nincs, szinte biztos: én is aláírom, mint a többiek, akik – egy-két elfajzottat leszámítva – valóban azt szerették volna, ha ezzel a magyar kisebbség lojalitását mutatják meg, ami által a hatalom jóindulatúbb lesz, és némi jogokkal viszonozzák a lojalitást… Hogy erre a mindenkori Romániában mennyire volt, van s lesz garancia, arról most nem szólnék… Arra sem vállalkozom: mennyi volt ebben részünkről, magyar részről önámítás.”19

Az irodalom nem is oly régi eseményeit s óhatatlanul eszmetörténetét bolygató literátor elbizonytalanodik a memoárírók emlékezetkihagyása láttán: hiszen mindez már jóllehet kisgyerek koromban, de az én életemben történt, mégsem vagyok képes összeilleszteni a háttér mozaikkockáit. (Igaz, nem is feladatom; a részletek felgöngyölítése alapos, tényfeltáró kutatómunkára vár.) Székely János két tanácskozásra emlékszik, Páskándi Géza egyre tesz utalást. Székely kétféle listáról tud: az egyik – a magyar „ellenforradalmat” keményen elítélő hangon – a külföldnek szólt, a másik szelídebben a hazai közönségnek, s emlékezete szerint ő is, Páskándi is csak ezt írták alá, külön megjegyzéssel ellátva. Páskándi egy listáról beszél, amelyet – idézett viaskodásai közepette – nem írt alá. A két író önsanyargató soraiból szellemi portréjukat, az írástudók – kritikus helyzetekben szorongató – felelősségét ismerjük meg, nem a vitathatatlan ideológiatörténeti tényeket. Ám ennél fontosabb, hogy művek sorában buknak majd elő a kényszerűség helyzeteit firtató jelenetek, a listakészítés pedig mindkettőjük dramaturgiájában konfliktust kiváltó motívumként ismétlődik.

A kutató tétovaságán mégis igazít olykor a véletlen. Miközben ez a fejezet a kételyek miatt nehézkesen „íródott”, felfedeztem Szabó Gyula friss emlékiratát, amelyben kifejtően, saját följegyzéseire, alkalmanként korabeli újságokra hivatkozva ír erről a korszakról. Bár még ezután sem illeszthető össze hiánytalan eszmetörténeti kép, mert egyetlen gyűlést sem mutat be a Páskándiéhoz, Székelyéhez hasonló elmélyültséggel, kiderül ellenben: oly bonyolult, szövevényes volt a párthatalom által tudatosan manipulált helyzet, hogy mindenki a maga módján, csupán a személyes üldözöttségére, egy-egy alkalomhoz kötődő felelősségére és lelkiismereti válságára emlékezhet. Ugyanis a tanácskozások és a nyilatkozatháború egész sorozata zajlott, és utóbb ki-ki arról szól, amelyikre éppen berángatták. „Minket, kolozsvári írókat is egyre jobban szorongattak a nyilatkozatokért, össze is gyűlt mindegyre az írószövetségi fiók magyar tagsága, szenvedélyes viták zajlottak, gyakran egy-egy szóról, jelzőről külön szavazott a gyűlés, de amikor a választott küldöttség egy-egy megszavazott fogalmazvánnyal átment… a pártszékházba, ott rendre nem találták megfelelőnek a szöveget, s a helyzet a »két fél« között különösen kiéleződött november 1-jén, amikor az írók többségének megítélése szerint Pesten győzött a forradalom…” (Kiemelés: Sz. L.)

A Székely János által emlegetett november 4-i ülés tehát csupán egy volt a sok közül (amiről ő haláláig nem szerzett tudomást). A hatalom pedig (a következő évtizedekben tapasztalható sikerrel) a magyar értelmiség, a különböző írócsoportok összeugrasztására és megosztására használta ki a létrehozott feszültséget.

És a hónapokig áttekinthetetlenül burjánzó történések közepette, 1957 tavaszán, Szabó Gyula könyvében is Páskándi Géza alakja tűnik fel:

Kolozsváron… akkor az lett a megdöbbentő esemény, hogy Páskándit „kilőtte” közülünk az államvédelem. Járt be hozzánk a kiadóba napi vendégként, s jártuk lenn a „házi cukrászdánkat”, a nyomdában épp készen volt Marosi szerkesztésében az első kötete, de mielőtt az első könyv örömével osztogatni kezdhette volna a példányokat, az államvédelmi hatóság lecsapott, s „elvitte” a cukrászdából Páskándit. Egyszerre „bukott le” a költő és a verseskönyve, s mi „elkaptunk” egyet-egyet a vékony könyvecskéből, mielőtt zúzdába küldték volna…20

Ennek az értelmiséginek a portréját nem rajzolják át, csupán árnyalják, életszerűbbé teszik az egykori rabtársak elejtett megjegyzései, melyek ugyancsak hétköznapi-gyarlón emberiek és méltóságosak. „Gézával sokat voltam együtt – idézi meg Páll Lajos. – Egy ágyban aludtunk Salcián. Valamin összevesztünk, ő kijelentette, hogy kicsinyes vagyok, én kijelentettem, ő nagyos. Erre többet nem beszéltünk egymással.” A helyzet, melyben a konfliktus feloldódik, mosolyt fakasztó, derűs volna, ha nem a rácsok mögött történik. A Páskándinál jóval fiatalabb Páll Lajos nehezen viseli a verést. „El is ájultam. Lefordultam az emelvényről, Géza ott ült, és magához húzott – volt benne valami apás mozdulat –: »Hadd el, elmúlik«, vigasztalt, s ez volt a kibékülésünk.” De ezt is tovább színezi a jószemű festőművész rabtárs emlékezete: „Visszatérve a hiúságára. Minden ember hiú. Sok mindent regélnek az emberek ott bent, különösen ha nincs értelmes munka, csak mese van. Géza mesélte, hogy gyerekkorában volt egy szép ruhája. Olyan szép volt benne, hogy megfordultak utána, mikor ment az utcán. Később ez a hiúsága megszilárdult Pesten.”

Balázs Imre a másik, az értelmiségi Páskándira emlékezik, egyben arra a jellemző helyzetre tesz utalást, hogy a rabok az elementáris szükségletektől (természetesen az írószertől, papírtól) megfosztva is óvták szellemi erőnlétüket: „Vissza akartam kerülni a cellába, mert a gyárban hallottam, hogy Páskándi Géza szabályosan egy kis esztétikai kört tart az elítélteknek… Ám… a politikai börtönökben alapelv volt: ne melegedjenek össze különösebben az emberek bent, mert az bizonyosfajta erőt jelent a rabnak. Ettől is meg kell fosztani! Gézáról annyit hallottam, és nagyon szerettem volna összekerülni vele. A másik, akire többször gondoltam, Dávid Gyula volt.”21

Dávid Gyula pedig önálló dolgozatot szán annak a talánynak a megfejtésére, miként bontakozhatnak ki egy későbbi életmű körvonalai az embertelen körülmények közepette, s tudatosan kikerekíti a Páskándi emlékirataiból kimaradt börtönévek képét meg – amennyire ez egyáltalán lehetséges – a cellák lakójának emberi-intellektuális portréját.

Ebben a helyzetben Páskándi nonkonformizmusa csak lassan érlelődik, s majd csak kiszabadulása után válik meghatározóvá, épp a börtönévek… hatására.

Páskándi ott, a börtönben sem adta fel igényét a szellemi egzisztenciára. Sőt, ha valami, akkor épp ez volt az, ami megtartotta őt a sokszor embertelen fizikai körülmények, a testi megaláztatások között. Az ő számára az alkotás egyfajta lelki-szellemi „szökés” a börtönből, amit képtelen megakadályozni a kulcsos-bunkósbotos hatalom. Versek, novellák, jelenetek születnek és öltenek formát agyában nemcsak a börtöncellákban, hanem kint a munkatelepen is, amíg végigkapálja a maga sorát a végtelenbe vesző kukoricatáblában, vagy miközben tele talicskáját feltolja a tavaszi árvizek ellen épülő gátra.

Visszatérő képe ez a jelenet az Árnyékfejtők című – rendhagyó természetű – regénynek. Egyben, a rabtárs személyes tapasztalatával, igazolja azt a korábbi föltevésemet, miszerint Páskándi Géza tudatosan és benső késztetésből választott közönségnek szánta írásait: „Aztán amíg telt a talicska, a kubikgödör szélén állva meg is osztotta velünk – első számú közönségével – gondolatait, ott született verseit, novelláit, jeleneteit… Mert az irodalom elválaszthatatlan a közönségétől.” Arra a szándékra mutat tehát, amit Umberto Eco úgy jellemez, hogy az igazi író mintaolvasót teremt magának, és ezzel összefüggésben, mintegy in statu nascendi figyeli meg egy sajátos írói beszédmód alakulását, melyet Páskándi később létstilisztikának nevez. „Már akkor kezdi kialakítani azt a költői és kommunikációs formát, amely alkalmazkodik a »nagyobb börtön«, a külvilág cenzurális kívánalmaihoz, illetve megkerülésük módjait és lehetőségeit keresi. (…) Mi abba a rendszerbe tértünk vissza, amelyből elvittek…”22

Valamennyi ötvenhatos rab emlékei között felvillan egy mozzanat, egy gesztus, szinte tudat alatt: ki mi módon igyekezett átmenteni személyisége épségét. Volt, aki ott lelt igaz hitre – egész életre szólóan Kelemen Kálmán: „Négy-öt órás meditáció… után lélekben nagyon meg tudtam erősödni. Az arcom kisimult, mosolygóssá vált. A többiek néztek rám, vetették a keresztet, hogy ez is megbolondult… Viszont így tudtam átmenteni a pszichémet.” Páskándi számára maga a gondolkodás, a képzeletben teremtett alkotás volt ez a meditáció. Páll Lajos mégis felfigyel valamire, amit ellentmondásos módon fogalmaz meg egy – láthatóan – számára izgalmasan ellentmondásos jellemről: „Bár Páskándi nem volt vallásos – mi, a vallást gyakorlók ki is nevettük –, egyszer könyörgött, szinte összetette a kezét, hogy bocsássak meg neki, mert valami hülyeséget csinált… gyónni akar. Géza annyira a hitre volt teremtve, hogy rettenetes nehéz volt neki hitetlenné és abszolút kétkedővé válnia. Szerintem az egész fiatalsága a hit körül forgott. Most mindegy, hogy vallásos volt-e vagy sem, valahol egy gyökérről fakadunk. Érdekes, jóllehet nem gyakorolta a vallását, nagy kálvinista volt.”

(Hitkeresés és létstilisztika)

Páll Lajos talányos megfogalmazása tulajdonképpen azokat a paradoxonokat összegzi, amelyek Páskándi munkásságára és attitűdjére általánosan is jellemzőek: „hitre volt teremtve”, és „abszolút kétkedővé” lett, miközben ettől szenvedett, és „nagy kálvinista volt”. Hasonlóan lelkes „hitkeresés” jellemezte fiatalon – nemcsak őt, de nemzedékének számos kiváló alkotóját – a szocializmus, marxizmus ideológiájának tanulmányozása során, ám fordított haladási irányban: minthogy a háború utáni nagy remények idején még csábító képet mutató ideológiából a pusztítás gyakorlata lesz, ez a felismerés kételkedéshez, majd meghasonláshoz és ellenálláshoz, kritikus és önkritikus elemzéshez vezet. Páskándi össze is vonja a kettős irányú folyamatot A megvallásban:

A protestantizmus csak a templomok zsoltárhangú ívei alatt legyintette meg lelkemet, hiszen a református gimnázium előtt még polgári fiúiskolába, később meg kereskedelmibe jártam. Váltások megint! S aztán jött az újságírás, korán, ’49-ben, pártújságnál, majd ifjúsági lapnál. Egyre hátrább szorult a vallásos élmény. De a lélekbuzdulásnak út kell, csatorna: meder. Pláne ifjú fővel általában illik valamiért lelkesedni… Nem véletlen hát, hat évvel azután, hogy a börtönből kijöttem, épp arról a nagyszerű hitvalló Dávid Ferencről írtam drámát, ki a katolicizmustól úgyszólván minden reformációs árnyalaton végigrohanva jutott el a legmélyebb unitárius hitig. (…) Nos, ilyen időkben jobbára a világ sodor minket. Mi csak egérutat, ürgejáratokat kereshetünk a hullámtörés elől.

A sodródásnak, a labirintusban való bolyongásnak egyik első lírai dokumentuma az 1966-ban megjelent Holdbumerángban található, bár sejthetően jóval korábban keletkezett:

Isten…
Mintha a Nílus folyna.
Nekem ő a stílus-forma.
Egyébként:
nincsen.

(Isten)

Van ebben némi Adyt utánzó késő-kamaszos, hivalkodó gesztus; mai ismereteink birtokában azonban eredeti többlet is: itt kapcsolódik össze először képszerűen az Isten-fogalom (mint a létezés és az elmúlás metaforája) és a stílus (mint a létre reflektáló, materiális, de megfoghatatlan eszköz). Következő kötetében, a Tű fokában (1972) a jelképesen zárójelbe tett Isten cím alatt már nem a magabiztos tagadás, sokkal inkább a kétely és a vita hangneme ismerhető fel. Az önkéntelenül előbukó második személyű, megszólító nyelvtani forma párbeszédet eredményez, illetve – a megszólított rejtőzése miatt – kiütközik a versből az eszményt, hitet kereső költő magánya.

Olyan magasból könnyű adni
Testet
Olyan magasban rejtheted
A tested
És én
Oly egyedül vagyok mégis
Hogy bizonyítani
Lehetetlen.

A papírrepülő eltérítésében (1976) cím nélküli, epigrammatikus tömörségű háromsorosban így vall:

Isten magányába költöző ember
Költöztetés költözködés
Ennyi a teremtés

Lehetne ezt boncolgatni, bölcseleti összefüggésekbe helyezni; szemantikai elemzésnek alávetni az első sort: vajon Isten az, aki az ember magányába költözik, avagy az ember törekszik beköltözni Isten magányába? Az első olvasás benyomásain azonban valószínűleg keveset változtatna az egyértelművé nem tehető (művészi) jelentés: elhagyatott pillanataiban mégiscsak erkölcsi kapaszkodókat, eszméket keres az ember. A keresés pedig, viták és viaskodások közepette, mindig egy irányba mutat: fölfelé.

Amikor, idősödő korában, már teljesen odaadja magát a transzcendenciaélménynek, akkor sem válik folyton az égre pislogó megtérővé – hiszen nem kellett megtérnie. „Én új erkölcsöt nem kaptam, nem kaphattam, a régiben pedig hitemet megrendítették. Sőt: a hit is gondoskodott, hogy néha egy-egy olyan alávaló képviselője legyen, aki által csak kiábrándulhatnak az emberek.” A hit vállalásában ugyanaz a toleráns (teológiailag felróhatóan: szinkretikus) attitűd jellemzi, mint íróként, stílusbeli sokszínűségében: „Mindegy, ki milyennek képzeli el Istent. Ez végül is szabadság. A hitek egyenrangúak, függetlenül attól: az adott történelmi pillanatban melyik hasznosabb a lélek s a test számára.” És ebben a gondolatmenetben vonja össze a Lét, a Hit és a Stílus – egész munkásságára így, együttesen ható – fogalomkörét: „Olykor Isten rokon értelmű szavaként Időt vagy Históriát – sőt a Stílust – említettem.”23 A fogalmak szinkretikus együttlétét, de össze nem mosható mivoltát tulajdonképpen már a hetvenes években tisztázta, mégpedig egy katolikus lapnak adott nyilatkozatában. Ismert felfogásának kijelentése után („Minden hitet tisztelek, amely nem szegődik az embertelenséghez”) olyan utalást tesz, amely szerint nem pusztán hit és vallás között tesz különbséget, de a vallást, melybe akaratunktól függetlenül születtünk, nyelvi, ebben az értelemben tehát stilisztikai kötődésnek tekinti: „Református vagyok… a vallás anyanyelv.”24 Magyarán: a vallásba beleszületünk, s ez akaratunktól függetlenül befolyásolja szemléletünket; hitre azonban ki-ki egyénileg, benső küzdelmek árán tehet csak szert.

Úgy tűnik tehát, a fogalmak efféle szinkretikus együtt-, mégis egymás mellett érvényes hatásában meghatározó a létstilisztika, mert ez a fenti kételyeket is szemléletként karolja át, és sok egyéb mozzanat tapad hozzá. Páskándi Géza esszéiben igen gyakran a veszély látomása: „A szellem, a stílus… veszélytermék.”25 A megvallásban a megfélemlítés korszakából, főként a börtönévekből eredezteti: „Periklista szemléletem ekkor alakult ki. A szót a latin periculumból, illetve a priclitorból vontam össze… Lényege a szemléletnek: minden lelki jelenséget, szokást, viselkedést, nyelvet stb. legelőször is valamilyen veszélyeztetettség szemszögéből vizsgálunk… Vagyis a veszedelem mint fő stílus- és formaalakító.” A Begyűjtött vallomásaim-ban pedig a börtönben ritmikus mozgás által memorizált (mert tiltott) versek születéséhez köti: „…séta közbe celláinkban – így volt jobban emlékezetbe véshető. Re-citábilis. Idézhető, megidézhető. Valójában a stílus meghatározásához is efféle emlékeim vezettek. Mert mi a stílus, ha nem az idézhető dolgok keresése?… A stílus tehát sugallat, akarat, hatni vágyás, nem utolsósorban valamiféle uralkodás szinonimája is. A hatalom egyik variánsa… Belesulykolni a másikba: ez vagyok én. S egyben magamba is: ne feledjem, ki vagyok. A stílus lét és a lét stilisztika – a stilisztika pedig igazából mindig létstilisztika.”

A létstilisztikának ez a folyamatosan és körkörösen tágított, átkaroló fogalma adja meg hát végre különös magyarázatát a bevezetőben taglalt beszédmódnak, a groteszkké, abszurddá formálódó parabolának, az áthallásos ezópusi nyelvnek. A fenti, más-más témájú szövegkörnyezetben elhangzó fogalommeghatározások elméletté nem állnak össze, láthatóbbá teszik viszont a művekből kirajzolódó világképet és az írószerep változásait. Utolsó éveiben Páskándi szélesebb összefüggésekben és nagy terjedelemben is kifejtette létstilisztikáját. Munkája egyelőre – sok utólagos javítással pótolt – megszerkesztésre váró kézirat. Közölt azonban belőle egy feszes érvrendszerű, tömör kivonatot, melyben a fentebb egymás mellé állított mozzanatokat történeti távlatokban láthatjuk. Eszerint „a stílus a legéteribb hagyományalak”, különössége és értéke „alig-megfoghatóságában rejlik”, tudniillik: miközben a történelem során tárgyak, technikai eszközök elveszítik funkciójukat, egyszerűen eltűnnek, a stílushoz kapcsolódó jelenségek, mint a barokk vagy a romantika szellemisége, túlélik az időket. (Szemléletes példája: a középkori harci gépek fölöslegessé válnak, a harcmodor azonban ma is hasznosítható.) Végezetül visszakanyarodik a legfőbb teremtő eszméhez: „Ilyen értelemben Isten első és utolsó stílusteremtő, mert végül is reá hasonlít minden, az analógiás világ.”26

Páskándi Géza vallomásos írásaiból, műveinek bizonyos metatextuális jelzéseiből olyan író arcéle és attitűdje válik láthatóvá, aki éppen Szent Ágoston-i mélységű vívódásai, szellemi bolyongása által, egyéni és csakis rá jellemző stílusművészetével válik rokonává a 20. század meghatározó alkotóinak. A műveiből kirajzolódó világkép olyképpen teszi őt egy nemzedék és egy ethosz reprezentatív kifejezőjévé, ahogyan Kósa László ismeri fel Németh László magával hozott liberális protestantizmusában az életmű kohéziós erejét: „Protestantizmusa… mint világnézeti, lélektani, erkölcsi és esztétikai kategória teljesen sajátos, csak rá jellemző írói felfogás”, s amit ebből teremt, az „a magánvallás egy formája”.27 Páskándi Géza esetében maga a stílus – mint létstilisztika – válik a korpusz meghatározó funkciójává, és – egyebek mellett – ez sorolja őt az olyan írók rendjébe, akik egy régió és egy hagyomány szellemiségét terjesztik ki az összmagyar kultúrára. E helyt pusztán kiragadott példákkal illusztrálva, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül: ahogyan Áprily az erdélyi havasok képét a Duna-kanyarra is rárajzolja; ahogyan Tamási Áron a székely falut az emberi kapcsolatok mitologikus és egyetemes modelljeként ábrázolja; Bálint Tibor világgá növeszti a kolozsvári külvárost; Székely János háborús élményei nyomán a hatalom működésének örök törvényszerűségeit ismeri fel; ahogyan Sütő András a Mezőség szociális viszonyainak feltárásától egy nemzet megmaradását elemző írói látomásokig jutott el – Páskándi hasonlóképpen a sorsát meghatározó tapasztalatokból formálja művét. Főbb lépcsőfokai a szatmári kisvilág, a kolozsvári diákévek, s a csúcson áll a börtön irreális valósága; a nagy történelem színjátéka ehhez képest szerény illusztráció.

Széles Klára, Marosi Péter nyomában, 1971-ben Páskándit még a Trianon utáni erdélyi írók negyedik nemzedékéhez sorolta, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Jancsik Pál mellé.28 Láng Gusztáv, az irodalom mai állapotából visszatekintve, a Forrás-nemzedékeket megelőző, „közös nemzedéki tudattal” rendelkező csoport tagjának tekinti, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Szabó Gyula társaságában. Ami pedig közös bennük: „az erkölcsi ellenzék nemzedéke.”29

A lehetséges írói csoportokhoz tartozásnál azonban sokkal fontosabb a vállalt írószerep, amelyet talán sikerült körvonalaznom. S amelyet végezetül azzal egészíthetek ki, hogy az anyaországba való áttelepülésének előnyeit (és hátrányait) felelősségnek tekintette: „Az igazi helytállók a szülőföldön nem beszélnek a helytállásról, hanem helytállnak. Ők a hősök mindenekelőtt.” Sajátos, örökösen köztes állapota – Romániában magyar és kisebbségi, Magyarországon magyar, de erdélyi, és mindkét államban börtönviselt ötvenhatos – olyan kilátópontra helyezte, ahonnan mindkét régiót, de a világot, sőt önmaga helyzetét is (a lehetőségekhez mérten) elfogulatlanul ítélhette meg, s ahol valóban egy időben tekinthették „ellenzékinek” vagy „kormánypártinak”. Ám köztes helyzete tette képessé arra is – nemzedékének legjobbjaival együtt –, hogy a „szocialista realizmus vívmányait” fordítsa, ironikus gesztusokkal, önmaga ellentétévé, valódi irodalommá. S lehetett később döntő szerepe abban, hogy az erdélyi irodalom (anélkül, hogy megtagadta volna) továbblépett egy másik – egyébként kiváló értékeket teremtő, de belterjességgel fenyegető – hagyományon, a transzszilvanizmus szenvedélyes regionalizmusán.

És harmadsorban: ezáltal válhatott Kelet és Nyugat között egy különös életforma eredeti képviselőjévé. Tudniillik a magyarságnak egy bizánci típusú, az európai középosztály és a polgárság klasszikus fogalmát nem ismerő román társadalmi szerkezetben kellett átmentenie a maga urbánus hagyományait. Páskándi Géza és nemzedéktársai ilyen körülmények között valósították meg, ha csak diaszpóraszerűen is – mind gondolkodásukban és életformájukban, mind műveik teremtett világában – a szocializmus közegében lehetséges „polgárosodást”, és legalább rámutattak a szabadság esélyére, „szinonimáira”. Erről szól A megvallás egyik megrázó részlete:

Akit valóban üldöznek, szabadon dönthet sorsa felől (ha tud, ha engedik, ha ki tudja harcolni). Az egyéniségükkel, személyiségükkel való rendelkezés joga. Szabad akaratukat még Isten is megengedi.(…) Jog az elkülönüléshez, jog a hasonuláshoz. Jog a helyben maradáshoz. Jog a vándorláshoz. (…) A kommunizmus a vasfüggönyön belül ezt akarta megvalósítani: valóban új jobbágyságot. Ezt már parasztlány anyámtól örökölt plebejusi indulatom sem engedte volna meg. A „citoyen” – a honpolgár az államalkotó öntudatával – bennem csak erre épülhet és építhet, semmi másra.

Jegyzetek

1Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim. Lakitelek, 1996. 84.

2I. m. 16., 84., 97. Minthogy Páskándi Géza – különböző kötetekben megjelent – emlékiratai sem kronológiai, sem tematikai rendszert nem követnek (tudatosan szabadjára engedi a múltján tépelődő ember szabad asszociációs csapongását), ezért a konkrét motívum- vagy témakörbe sorolható gondolatait néha egymástól igen távol eső szöveghelyekről kell összeilleszteni.

3Páskándi Géza: A megvallás. Nap Kiadó, 1999. 101–103.

4Paul Ricoeur: Bibliai hermeneutika. Bp., 1995. 100–105.

5Az írószereppel általában és a lehetséges erdélyi írószerepekkel (Páskándi Géza munkásságát is bevonva) több dolgozatban is foglalkoztam: Egy szerencsés kelet-európai – Székely János. Új Mandátum, Bp. 2000. 31–57. Illetve: Értékteremtő erkölcs. Kortárs, 1997/2. 63–81. Ezúttal a fogalom elméleti vonatkozásaira nem térek ki.

6Lám csak, a műértelmezésnek is lehetnek „nézőpontbeli” dilemmái, melyek önmagukban is abszurditást tartalmaznak. Amikor rövid, prózai írásait első megjelenésükkor olvastam, az Utunkban, majd kötetben, Páskándi is, mi, olvasói is ott(hon), Erdélyben éltünk; aztán a szerző haza, az anyaországba települt, mi meg otthon maradtunk; később közülünk is sokan Magyarországra települtek, és időközben (legalább a szellemi) határok is kezdtek fellazulni. Amikor pedig ezeket a sorokat írom, egyszerre vagyok itthon és otthon.

7I. m. 198.

8Bogdán László: Apokaliptikus látomások, avagy a rend kényszere és következményei. Kortárs, 2001/2–3.

9Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim, 80.

10Különös fintora a sorsnak, hogy a romániai magyar foglyok, akiknek „bűne” – 1956 kapcsán – jószerint az érzelmi, szavakkal, gesztusokkal kifejezett szolidaritásban merült ki, többségükben szigorúbb elbánásban részesültek, mint a forradalom magyarországi résztvevői. Páskándi Géza egyik fogolytársa fanyar humorral jegyzi meg: „Én, aki nem vettem részt az ’56-os harcokban, kaptam tizenhat év börtönt, az odavalókat [ti. a magyarországiakat] pedig később… jó kinevezéssel jutalmazták.” P. Sebők Anna: Kolozsvári perek, 1956. Hamvas Intézet, 2001. 197.

11Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve. Életünk, 1997/1.

12Széles Klára: Újtípusú avantgárd a romániai magyar irodalomban. Kortárs, 1971/4.

13Metz Katalin: Ellenszélben sokat vitorláztam. Beszélgetés Páskándi Gézával… Új Magyarország, 1993. augusztus 23.

14(n. n.): Páskándi-bemutató New Yorkban. Szín-Világ, 1993. február 1.

15P. Sebők Anna: Kolozsvári perek, 1956. Hamvas Intézet, 2001. 136.

16I. m. 102.

17A megvallás, 184.

18Székely János: A bűntudat természetrajza. Árgus, 1994/1.

19I. m. 203–204.

20Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból I. Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2001. 339., 387.

21Az idézetek forrása: P. Sebők Anna, i. m.

22Dávid Gyula: Az író rabsága és szabadsága. Kortárs, 1999/2.

23A megvallás, 78–79.

24Páskándi Géza: Hatvan sor Istenről – körkérdésre. Vigilia, 1977/12.

25Képrombolók, restauráció, Bizánc. In: A szabadság színeváltozásai, 36.

26Páskándi Géza: Létstilisztika. Börtönfilozófia. Hitel, 1995/12.

27Kósa László: Egyház, társadalom, hagyomány. Debrecen, 1993. 187.

28Széles Klára: Újtípusú avantgárd… Kortárs, 1971/4.

29Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve. Életünk, 1997/1.

A szerző a tanulmánykötet megírásának idejére a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól részsült támogatásban.