Együtt fakulunk az emlékeddel,
olvadozik az arc, a haj őszül,
fotogrammák negatívjai –
száradó teknősbékák tűzözönben.
Voltunk volna bár fenyők,
nagy és kicsiny, a te korodban,
vagy jó pár évvel később, odakiáltottam
P. Magdolnának: „Legyünk fenyők!”
A kiáltás el-, tovahalt, a fenyő kidőlt.
Két vékony, összecsavarodó drótfoszlány
hánytorog fakuló alga-moszatban,
a rotyogó-dagadó sós óceánban valahol
egy öregisten teáscsészéjében.
Bekortyoltattattunk…
aqua terribile.
ÖregZazi
Vén macskám miau-sírása
keservesebb, mint Földnélküli János
(aki angol király és magyar paraszt vala:
élet-, gabona-, mezeiegér-veszteség),
körbekucorodik a bundájában.
Pöttyös-cirmos, foga lazulóban.
Nem Dévénynél, nem Hegyeshalomnál,
kacagánya mit sem tud Vereckéről,
záhonyi átrakodó vasutasságról.
Nem is szortyogva alszik nemzeti kómában,
húzza az álombeli csirkebőrt, hörren,
csak felerészében hallja a régi dorombot,
önmaga egykori hangja emlékét,
ha fél térden – öreg az öreget –
állkapcsa alatt helyette vakarom.
Látunk majd a sötétben tág pupillával
Bastet istent meg kékszilva-bigulás
frizőrözött mélabús ördögöket –
azután ki-ki-hová hálni lehever.
