A vénasszony harmadik története

(regény, II/3. rész)

Nekivágtunk az ember nem járta útnak. János úr ment elöl, fekete köpenyében olyan volt, mint holmi ördög, aki, vasárnap lévén, pihenőt tart a gonosztevésben. Én asszonya képében lépkedtem mögötte, hátamon batyu. Ingenieur főhadnagy János le-lehajolt, fölvett egy-egy fenyőtobozt, bal vállán át hátradobta, s a toboz csengve-bongva röpült neki a sziklának, úgy ám, hiszen ezüsttallérokká esett szét. Én összeszedegettem, amint azt még Lembergben elterveztük, hiszen valóságos vagyonkát kellett gyűjtenünk, hogy megvásároljuk valamelyik német egyetemi városban a favázas emeletes házat, a nagy kertet, ahol János úr, aki immár nem lesz sem ingenieur, sem főhadnagy, ráérős cirkuluszokat rajzol sétája során a porondos ösvényen.

Nem jutottunk messzire.

Tán már nem csupán némethoni, hollandiai, sőt tán angliai életünkhöz elégséges dupla tallér csörgött a feltűzött kötőmben, de tán már a nagy vízen túlra, Amerikába is eljuthattunk volna belőle, amikor János úr összecsuklott.

Ingenieur főhadnagy János csak néha-néha esett búskomorságba a menekülés eltervezése idején. Az utazás temérdek teendője és izgalma közepette pedig mindenre inkább volt gondom, mintsem hogy János úr fizimiskáját fürkésszem, sziszegő lélegzését eszembe vegyem; nagy gondok idején úgy lélegzett, mintha csak fogai közt fújná, és sohasem szívná a levegőt. Nekem, ha voltak is kételyeim vállalkozásunk sikerét illetően, azt mélyen eltemettem magamban, rigó, csíz képében röpködtem őt körül, éjszaka fölszálltam egy ágra, és sárga bagolyszemmel néztem a leroskadó tüzet, a tűz mellett köpenyébe burkolódzó alvót. János úr nem tudott szeretni, de akkor éreztem, hogy annyira szeret, amennyire éppen képes, s ez a legtöbb volt.

Amikor azonban fölfordított szekerünket, kiszórt ládáinkat hátrahagytuk, s nekivágtunk a bozótnak, mindig a lenyugvó nap irányába, egyszer csak feltűnt, hogy János úr apad. Hogy is lehet ezt megérteni? Olyan ez, mint amikor ráfeledkezünk valamire, aztán másfelé fordul a tekintetünk, secundumok telnek el, s amikor újfent odafeledkezünk, semmi sem változott meg. És mégis! De hogy mi az, ami mégis más abban, amiben semmi sem változott, azt nem tudjuk megmondani. Valamiféle bizonytalanság fog el, mintha álmot látnánk, majd mintha a valóságot. Az imént még volt valami, és most már nincs semmi sem; az imént nem volt semmi; de most már lett valami.

Attól fogva szorongva figyeltem ingenieur főhadnagy Jánost. Teltek a napok, az éjszakákat az erdőben töltöttük, senki sem járt a nyomunkban. Túl voltunk a határon, Sziléziában voltunk, s mivel mindenki, az egész ezred úgy tudta, hogy János úr a legényével kelt útra Olmützbe, bízvást megszállhattunk a fogadóban, ahol egykor Schopenhauer úr, hamburgi kereskedő, annak felesége és gyermekük, Arthur lakott.

Ott történt!

A városkában, Schwarzbachban útikoffert vásároltunk, ruhatárunkat kibővítettük, aranyos madárkalitkát is beszereztünk, hogy ha a helyzet megkívánja, én abban utazzam. János úr a koffert föltette a szekrény tetejére. És másnap reggel, amikor fölnyújtózkodott érte, hogy levenné, nem érte el.

Néztem, és nem hittem a szememnek. János úr kisebb lett. De ezt nem lehetett elhinni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy ne higgyünk a csodákban; s így voltam összerakva én is, aki ingenieur főhadnagy János mellett minden csodát megéltem, amit asszony csak megélhet. Azt azonban, akiről úgy tudjuk, hogy mindenható, hogy sorsát önkezében tartja, s csak tőle függ, hogy megtesz-e valamit vagy sem, azt az embert látni, amint le akarja venni a koffert a szekrény tetejéről, ahová ő maga tette föl, egy napja sincs, de nem éri el – ezt nem lehet elhinni.

S ahogyan az már gátszakadáskor lenni szokott, csak az első erecske kell áttörjön a gát falán, s kisvártatva szakad az egész, föld, szikla, fák, ligetek, úgy kiáltott égre ingenieur főhadnagy János apadása.

János úr nem csupán alacsonyabb lett, de kétfelől is összeesett. Fekete ruhája ráncosan lógott róla, csizmája lötyögött, nadrágja csizmaszárára kókadt.

A legborzasztóbb változások azonban az arcán mutatkoztak.

János úr feje összezsugorodott, vonásai elmélyedtek. Az arc önmagába akart visszagöngyölődni, mint csiga a házába. A szem nem kisebbedett. S amint az arc kezdett fogyni körüle, a szemek óriásivá meredtek, nedvesen, eszelős fényben csillogtak. Haja megritkult, ősz szálai úgy töredeztek, mint száraz nád.

Ott állt előttem a kis ember, karját még mindig fölnyújtotta, ujjai a koffer füle felé kaparásztak a levegőben. A tekintete azonban engem keresett s talált meg, s én a két eszelős szemben megpillantottam tükörképemet. Láttam magamat, s letérdeltem, hogy ne látsszak olyan magasnak. Ingenieur főhadnagy János elindult felém, s ahogy közeledett a széles deszkákból összerótt padlaton, úgy kisebbedett, zsugorodott, úgy apadt, jelentéktelenedett. Ruhája levált róla, s ő kilépett belőle, amint jött felém, kilábalt csizmájából is, s amint karját hátracsapta, mint madár tört szárnyát, úgy csúszott le róla a mente. Csupaszon közeledett, egyre lassabban, hiszen léptei egyre rövidebbekké váltak, alig haladt, mintha helyben járt volna, amennyit előrelépett, annyit apadt, végtelennek tetszett az idő, amíg mégis csak elért hozzám. Akkora volt, s olyan is volt a szürke fényben, mint meztelen ólomkatona.

Akkor éjjel abban a tokban aludt, melyben a díszes tiszti pisztolyát tartotta. Éltünk a gyanúperrel, hogy az apadás folytatódni fog, s ki tudja, milyen mértékű lesz, úgyhogy kellett egy biztos hely, ahol reggel meglelem, ahol szólhatok hozzá, ha már sehol sem találom. Az apadás azonban megállt, vagy annyira lelassult, hogy szemmel észlelhetetlen volt. Úgyhogy reggelre kelve óvatosan leemeltem a falitékáról a pisztolytokot, amit azért tettem oda, ingenieur főhadnagy János kérésére, hogy rávetüljön a mécsvilág, s ő védekezhessék, ha valami éjszakai bogár, netán hernyó támadná meg. Kardnak a varrótűt szúrtam bele a tok posztóbélésébe.

Nehéz hetek következtek. János úr nem apadt tovább. Ruhácskákat varrtam neki, egy fekete tógát, amit akkor fog viselni, ha professzor lesz, s egy parasztünneplőt, az ő leírása alapján, amilyet odahaza a domáldiak viselnek. Bementünk Schwarzbachba, sőt postakocsin ellátogattunk a környező városokba is. János urat a könyvkereskedések érdekelték. Utazáshoz széles karimájú, virágdíszes kalapot tettem, János úr pedig a kalaprózsában foglalt helyet. A kalap át volt fúrva a szalag alatt, úgyhogy ingenieur főhadnagy János könnyen becsúszhatott a hajamba, amit felfésültem a fejemre, s a hajcsigák közt kényelmes menedékre lelt, ha a kalapot letettem, vagy szélvihar támadt, s azzal fenyegetett, hogy elviszi a kalapomat, János urastul, mindenestül.

A könyvkereskedésekben ingenieur főhadnagy János a fülemnél foglalt el megfigyelőállást, onnan súgta, hogy mely fóliánsokat, enciklopédiákat, traktátusokat vásároljam meg. Én lassan lapoztam, hallgatván a könyvárus udvarias brummogását, s közben János úr ítélt a könyv sorsáról.

A fogadóban János úr egy maga tervezte emelvényen ült, a létrát, ami az emelvényre vitt, egy öblös üvegedénnyel együtt vettem a vásárban; egy béka szaladgált volt benne fel s alá, attól függően, hogy derült-e vagy borult. Ingenieur főhadnagy János az emelvényen ülve olvasott, aztán lesietett a grádicson, hajtott egyet a lapokon, s ismét felsietett megfigyelőpontjára. Mivel ez meglehetősen körülményes módja volt az olvasásnak, megannyiszor ott ültem mellette, s ő kis fapálcikájával kopogva jelezte, hogy fordíthatok.

Az írással azonban végképp meggyűlt a baja a híres és nevezetes professzor Farkas fiának!

Tollat még csak-csak faragott magának az asztal repedésébe beékelt beretvával; de ezzel a tollal, melyet a mécses cseppfogójába öntött tintába mártogatott, olyan apró volt az írása, hogy azt csak ő látta. Ha pedig nagy-nagy tudományát, melyben sohasem kételkedtem, ámbátor sohasem értettem, csak maga láthatja és értheti meg, vajon miért kellene azt papírra vetni? A toll hegye, mely akkora sem volt, mint egy százba vágott verébszem, olyan vékony betűket rajzolt, hogy azt a csillagászati távcsőből kicsavart nagyítólencsével is alig-alig lehetett kisilabizálni. A toll pedig úgy döcögött a papíron, mint taliga a szántásban.

Mivel sem írni, sem számolni nem tudott, ingenieur főhadnagy János egy szép nap azt mondta, hogy olvasni sem fog. Már addig is észrevettem, hogy ha én nem lapozok neki, egy órát is elgubbaszt az emelvényen, feje lekókad, mintha szunyókálna. Nincs érkezése tán, hogy lemásszon a grádicson, továbbhajtsa a lapot, s visszamásszék megfigyelőállásába?

János úr tehát nem olvasott, s azt mondta, hogy ha egyszer csak ő láthatja azt, amit leír, akkor azt le sem kell írni, hiszen ő anélkül is láthatja. Később, ha alkonyodott, nem kért meg, mint régen, hogy gyújtsak világot. Ott ült, a pisztolytok posztóbélésében, mint kényelmes karosszékben, s amikor mécsest gyújtottam, még csak meg se moccant. Láttam arcán a dölyföt, az önmagával megelégedett ember pöfeteg büszkeségét.

Sohasem ejtettünk szót arról, hogy visszafordulunk. Séta közben, Schwarzbachban vagy a környéken, amikor János úr a kalapom szalagjába kapaszkodott, arról beszéltünk, hogy előbb Göttingába megyünk el, ahol biztos nagy ünnepélyességgel fogadja majd őt apjának, professzor Farkasnak régi barátja, Karl Ferdinand! János úr megannyiszor kedvtelve mesélte el, miközben a kalapomba vágott lyukon át lemászott a hajamba, miként fogja ő elmagyarázni nevezetes geometriáját az ámuló Karl Ferdinandnak, s később a göttingai, jénai, berlini, leydeni diákságnak. S mivel bécsi hadimérnöki tanulmányai idején, amikor csak szerét ejthette, el nem múlasztotta megjelenni a gyönyörű színházakban, s az operákban, balettekben oly gyönyört lelt, hogy Bécset semmiért sem sajnálta úgy otthagyni, mint azon ritka színházakért, maga is szemtanúja lett, miként fogják ki a lovakat a bécsi diákok a dívák hintajából, hogy magukat fogják be elibe, el-elábrándozott rajta, miként is fogja majd ki a lovakat az ő kocsija elől a matematikára éhes diákság, s miként vontatják őt körül London tengerszürke utcáin.

Sohasem beszéltünk róla, hogy visszafordulunk merész utunkról. Aztán amikor a János úr dupla tallérjaiból, melyeket fenyőtobozokból nyert, mint a Schwarzwald legendás üvegemberkéje, mindent beszereztünk, ami utunk folytatásához szükséges volt, elmentünk a híres bábfaragóhoz és játékkészítőhöz. Ingenieur főhadnagy János ezúttal zománcos, drágakövekkel ékes kösöntyűmben tartózkodott, melynek áttört ezüstfedelén át mindent láthatott, ki is nyithatta a kis csapóajtót, s mellfodraimon lemászhatott a keblembe, ahol jól meg tudta vetni a lábát a fűzőm halcsontjain. A mester nagy reverenciával fogadott, s ahogyan arra János úr kioktatott, úgy mondtam el neki az utazóládának a tervét. Emeletes, favázas házikó volt e láda, pipatóriummal, szalonnal, mindennel, ami hosszú utazásokon csak kell, s ha rácsuktam a fedelet, leszállt benne az éj.

Eljött a nap, amikor minden málhánk ott magasodott a szekéren; a lovak türelmetlenül dobogtak, alig várva az indulást.

Aztán magam is felültem, férfi képében megkaptam a gyeplőszárat, s elkurjantottam magam. A szekér nagy kört tett Schwarzbach kövecses főterén, s elindult vissza, oda, ahonnan jött. Olmützben, ahol már halálhírét keltették ingenieur főhadnagy Jánosnak, nagy csodálkozással fogadták, s mivel János úr egy hüvelykkel sem nőtt meg a visszaúton, kinevezték kapitánynak.

A hosszú úton, Bécsen át, haza Erdélybe sokat beszéltünk arról, hogy János úr később híres és nevezetes professzor lesz Göttingában, esetleg Lübeckben, de Berlinben mindenképpen. Elterveztük, hogy olyan nagy házban fogunk élni, amilyenbe János kapitány úr kicsiben, minden este visszavonult; de napközben is, valahányszor az emberiség üdvén szottyant kedve elmélkedni. A Királyhágón haramiák támadtak meg, de amikor megpillantották a málhán ágáló, kardját suhogtató, fogát csikorgató pöttöm embert, eldobálták gyíklesőiket, és rémsikollyal szaladtak annyifelé, ahányan voltak.

Ahogy ereszkedtünk befelé Erdélybe, úgy estem egyik csodálkozásból a másikba. Akkorra már befészkeltem magam a kalitkába, ami a függőlegesen felállított szekérrúdon lengett, bukdácsolt. A kalitka ajtaja nyitva volt, s én bármikor rá tudtam szállni ingenieur kapitány János úr vállára, hogy világ körüli utunkról csiviteljek neki, s ő a maga morózus modorában elmondja, miként fogunk hajóra szállni Bristolban, hogy az ír szigetet délről megkerülve nekivágjunk a végtelen atlanti vizeknek, s megérkezzünk az Újvilágba, ahol ingenieur kapitány János urat üdvlövésekkel fogadják, s az ő számításai alapján tervezik majd meg az Amerikát átszelő vaspályát!

Előbb észre sem vettem a változást. Mert hogy lehet az, hogy bármilyen kis madár képében kísérjem is János urat utolsó útjára, haza Vásárhelyre, képes vagyok rászállni a vállára, karmaimat a vékony posztóba mélyesztve?

Elkerültük Kolozsvárt, s amikor a Királyhágó után északnak fordulva, a Meszes lábánál, végig a Szamos völgyén, egészen Désig hatoltunk, szembejött velünk egy csepűrágó.

És ez a csepűrágó szakasztott akkora volt, mint ingenieur nyugalmazott kapitány János!

Már-már felsikoltottam, hogy megtörtént a csoda, János úr újra nagy lett!, de valami visszatartott. A látvány igaz volt, s mégsem volt igaz! János úr gúnyája, amit Schwarzbach óta viselt, nem növekedhetett meg. Csizmája, amit a bábkészítőnél vásároltam neki, egy kis bábkatona viselte azelőtt, nem tágulhatott ki. Süvege, amit taplóból vágtam ki, s fűzfahánccsal tűztem össze, szét kellett volna repedjen, ha János úr visszanyeri eredeti emberi alakját.

Nem ingenieur kapitány János nőtt meg!

Az a másik, a csepűrágó, aki ott jött velünk szembe a poros Szamos völgyében, az volt akkora, mint ő.

Történetem végéhez érkeztem!

Nem láttam a kapitány urat évekig.

Vettem hírét, hogy nagy tisztességben, s az Úr akaratában való megnyugvással eltemették professzor Farkast. Beszélték, hogy akkor éjjel csoda történt. Csillag kelt az éj sötétjéből, s megvilágította Vásárhely aluszékony városát. Mindenki beszélte, senki sem látta. Amiképpen az emberek szörnyű szélvészről povedáltak, ami Farkas úr elásásának másnapján pusztított a Maros-völgyben, s szájról szájra járt a hír, hogy óriási szélmalmok meneteltek a Somostetőn, a várostól délre, ablakuk úgy égett a tűzfényben, mint sárkányszem, ajtajuk vörös ordítás volt a vásárhelyi éjszakában. A keresztlapátok vadul forogtak a szélben, s a fergeteg félrecsapta a malomfejeken a zsindelysisakot.

Ingenieur kapitány János megnősült! Vettem hírét, hogy Rozáliával szörnyű perpatvarokat csapott ingenieur nyugalmazott kapitány János. Ilyenkor vette az irányt a Marosnak, s ott kavicsokat szedett föl a porondból, s vizsgálgatta őket, mintha csak aranyrögöt keresne, hogy aztán röptesse a követ a szürke vízen. Nyáron fehérnépek jártak le a Marosra, ruhástul belegázoltak a vízbe, s amikor kijöttek, szoknyájuk ölükre tapadt, combjukra csavarodott. Hazatérve éjszakára, a Vár alatti házból ordítások, sikolyok csaptak ki.

Aztán csend lett, csak tücsök cirpelt nyáron, varjú károgott őszi hajnalon, s nagy hidegek idején szörnyűeket pattogott a megfagyott cseresznyegally.

Ha valaki a Várból nézett le, láthatta a sötétben fellobbanó, a szobácskában ingadozó, mintegy a helyét kereső mécsest. Aztán a fény megállapodott. Ingenieur nyugalmazott kapitány János úr gyújtott éji világot kamrácskájában; ablakából a fény a Vár kőfalára esett. Vettem hírét, hogy János úr rendületlenül írt ezeken az éjszakákon, miután hatalmas perpatvarok közepett elrakta Orbán Rozáliát, majd indulatát megsétáltatta a városban, s hazatérve elővette nagy természetét, vagy tán inkább a nagy természet vette elő őt, s asszonyát férfijogon maga alá gyűrte, miként téves ábrákkal, számjegyekkel telerótt papirost gyúrt össze, hajított el szűk kamrájában. Vettem hát hírét, hogy János úr abban a kamrában, melynek ablaka Vásárhely büszke Várának falára nézett, az emberiség üdvén munkálkodott. Néha kétségek gyötörték. Vajon ő nőtt ismét nagyra, vagy csak beszekerezett az apadtak világába?

Aztán elérkezett az a nap is, amikor ingenieur nyugalmazott kapitány János a Kálvária utcába költözött. Vajon ölt-e embert? Nem volna csodálnivaló! Egyedül rakta talicskára ládáját, melyben egykor én hoztam őt haza világ körüli útjáról; a ládából azonban eltűnt a házikó, a házikóból a pipatórium és a könyvtárszoba, az elmélkedés céljára odaállított öblös bőr karosszék. A glóbusz, ami a színes üveglapokkal megszűrt ablakfényben olyan vidáman pörgött, hozzáragadt a láda fenekéhez, mint kipukkadó disznóhólyag. A ládában, talicskán tolva maga előtt, fölfelé, a vásárhelyi katolikus temetőhöz vezető úton, ingenieur nyugalmazott kapitány János jegyzeteit, iratait, egyéb papirosait vitte temető közeli új otthonába, megrajzolandó az emberiség idvezüléséhez vezető utat. Amiképpen ott lapult penészcsípetten, egércsipkézetten a szabadságharc megnyerésének egyszeri és felülmúlhatatlan haditerve is. Nyugalmazott kapitány úr nagy hozzájárulása a magyar szabadsághoz.

Vettem hírét, hogy János úr viaszkos ronggyal dugta be a fülét, hogy ne kelljen hallania József, az ács gyalujának, furdancsának, vésőjének szörnyű csikkanásait a göcsörtös fában. Ha azonban semmit sem hallott, sem a bogár neszezését a fal repedésében, sem a lombsusogást, sem a gólya kelepelését, az emberiség idvezülésének nagy tanításán sem tudott elmélkedni. Napközben kiült hát az ajtó elé, hosszú, pipaszár lábát kinyújtotta, s úgy nézte, hiszen hallani nem hallhatta, amint József, az ács szekercével csapdossa a fát, fűrészel, szaluval mélyít, hornyoló, völgyelő fejszét forgat. Vettem hírét, hogy János úr napjai úgy teltek, mint hajótöröttnek napjai valami titkos szigeten; éjszakái azonban rémek torz táncát hozták el neki. Legtöbbször szerető anyját, az őrült Zsuzsannát hallgatta, aki lángoló kéntavakon, tengereken evezett feléje, de kezében nem volt evező, alatta nem siklott csónak; s akkor János úr, vettem hírét, úgy érezte, hogy ő egyszemélyben a nagy minden és a nagy semmi, számtalan diribdarab; ég, föld, ember, angyal, fény, levegő, fű, fa, virág! És hallotta anyjának hangját: János fiam!, miért enyésztél el!

Közeledett az ő halála is. Én fiatalabb, szebb, kívánatosabb voltam, mint valaha. Bőrömet nem fogta meg a nap heve, keblem két fehér labdarózsa, szemem zölden smaragdlott. Felöltöztem, jókor reggel keltem útra, hogy még idejében megérkezzem. Semmit sem bíztam a véletlenre. Még nevet is választottam magamnak, ha kérdik. Julának neveztem magam, amikor a hosszú Kálvária utcán szembejött velem József, az ács. Így volt elrendezve, nem lehetett ott senki, amikor meghal ingenieur nyugalmazott kapitány János úr, aki magas aritmetikai dolgozatával szeretett volna figyelmet, hírt, nevet hódítani magának. De hát ki emlékezett már arra?!

Beléptem a kihalt udvarra. Az ácsműhelyben mintha hirtelen hagyták volna abba a munkát. A szerszámok szerteszét hevertek, a fűrész a mestergerenda szélén billegett, szélfuvallatra leesett, s nagyot pendülve megállt a libafosos földben. A fúró kajlán kandikált ki a fenyőből. Megindult egy deszkaszál, s az odakészített facsapok kopogva gurultak le róla, potyogtak bele az udvaron átcsobogó érbe, s tűntek el a kert alatt.

Az árnyék ott állt az ajtónál. Mintha rá lett volna festve a meszelt falra. Koromszínű volt, mozdulatlan. Aztán elindult felém, én megdermedtem, az árnyék felkúszott rám, átment rajtam. Forró érintést éreztem, aztán hideg lett.

Beléptem a szobába, ahol János úr feküdt, s behúztam az ajtót.

Végtelennek tetsző, hepehupás mező nyílt meg előttem. A fény óriási ablakból hullt a lábam elé, s borította félhomályba a szobát. Felnéztem, a szoba mennyezete a magas semmibe veszett. Előttem csupasz óriásfa tört ki a padlóból, odébb egy másik. János úrnak, ágynak, asztalnak, széknek se híre, se hamva.

Elindultam az ismeretlen világban, melyről tudva tudtam, hogy ingenieur nyugalmazott kapitány János úr utolsó lakhelye, itt, a Kálvária utcában, a 905-ös szám alatt, József úrnak, az ácsnak a házában. Lépten-nyomon akadályokat kellett megmásznom, megkerülnöm, mintha szálfák, ámbár lehet, hogy csak öles szalmaszálak hevertek volna keresztbe utamban; aztán mintha posványos tavacskákban lábaltam volna előre, de ezek szakasztott olyanok voltak, mint kupa bor, ha feldől, s szétfolyik a padlaton; áporodott szaguktól megszédült a fejem. Keskeny fémlap állta utamat. A magasságba nyúlt, s csillogott. Akkora kés állt ki a földből, mint a kolozsvári Ferences templom tornya az Óvárban.

János úr karja lecsúszott az ágyról, ujja a padlóhoz ért. Arcát nem láthattam. Egy óriás keze feküdt előttem. A szoba deszkapadlata terült el köröttem, kiloccsant bor tócsájában gázoltam. A két csupasz faoszlop az asztal két lába volt. S János úr tán lesodorta az asztalról, haláltusájában a tőrkését, az állt bele a padlóba.

Hogy én apadtam el, vagy János úr növekedett óriássá? Dejsze a tárgyak, a kopott ruhaujj nem tudott elapadni vagy megnövekedni, úgyhogy bele kellett törődnöm, hogy én estem össze. Keserves út volt, amíg a padlóig lefityegő abrosz rojtján fölkapaszkodtam az asztalra. János úr halott arca úgy fehérlett, mint havas hegyvonulat. A durva szövésű abrosz rostjain botorkálva elvergődtem a beretváig, leltem egy darab forgácsot is, amiből tollat faragtam magamnak. A kalamárist megdönteni úgy, hogy a tinta a mécses cseppfogó tálkájába folyjék, nehéz munka volt, de végül sikerült. Úgy ültem ott, a dohányszelencén, melyre a pipaszáron kapaszkodtam fel, mint János úr világhódító utunk első állomásán, a schwarzbachi fogadó asztalán.

Tollamat tintába mártottam, s elkezdtem írni János úr végakaratát. Aztán hogy az első lap végére értem, s nagy vesződségek árán megfordítottam a papirost, mást gondoltam. Kegyetlen munka volt, amíg a nagy árkust foszlányokra téptem, s elemésztettem.

Bejött a szolgálólány. Odanézett az ágyon fekvő János úrra, aztán asztalhoz ült. János úr kézirathalma mögé rejtőztem, melyben az emberiség üdvét vetette papírra. Hallottam, amint perceg a toll, s kilesve a papírok mögül láttam, amint a szolgálólány nehézkesen rajzolja a betűket. Körme alatt a piszok olyan volt, mint fogyó fekete hold.

Itt ért véget a vénasszony története, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz esztendős. Csak a hangja jött messziről. Azt ismételgette, le-lebiggyedő szájjal, miközben arca úgy repedezett, mint régi pergamen: miért nem tudott velem jönni?, miért kell ide mindig visszatérni?, s a Diák csodálkozva nézte, amint a vénasszony hozzávénül a kétszáz évéhez, haja lefeslik róla, mintha szél fújná el, szemöldöke leválik, arca összezsugorodik, fogai koppanva hullanak ki a szájából, alakja elapad. A Diák arra gondolt, hogy félnie kéne, de ebben a világban, ahol élnie adatott, már annyi szörnyű csodát rendeltetett látnia, hogy még csak nem is csodálkozott. A vénasszony még károgott egyet, kimutatta csupasz ínyét, szemét fekete hályog futotta be. Mintha azt mondta volna – a Diák nem tudta kivenni a bugyogó hangok értelmét –, hogy így élünk mi itt; de hát ezen igazán nem volt mit csodálkoznia, ezt neki nem egy kétszáz esztendős vénasszonytól kellett megtudnia, aki förtelmes banya képében kuporgott vele szemben, a hosszú kocsmapadon, s aki bármikor tündérlánnyá tudott változni, már ahogyan azt ő, a Diák is megtanulta már a soha be nem váló ígéretek földjén, ahol élnie adatott.