…Hogy véget érjen a sötétség

„Sztehlo-gyerekek” a Bogár utcai gyermekotthonban, II/1. rész

Szilvesztert még valahogy tartottak a nagyok, azért egy kicsit derültek, nem mondtuk, hogy ne derüljenek. Akkor már lent voltunk, már emeletünk nem volt…

Szilveszteréjjel volt, és bejöttek az SS-ek hátulról a konyhába, és a Boris néni, a szakácsnő nekem jött, hogy te a gyilkosaikat beengeded. Valamelyik alig tudott németül, elmotyogta ott, hogy fáznak, adtam téát nekik, mellém húzódott az egyik, és azt mondta, nővérke, kérem, mi tisztességes bácskai parasztok vagyunk, mi nem tudunk németül, minekünk azt mondták, hogy a hazánkért fogunk harcolni, és ezt a ruhát adták ránk. No, ebben maradtunk, aztán kimentek.

…és csak tárgyaltunk a németekkel, hogy mi nem megyünk és nem tudunk menni, mert nekem nincs hova menni. Hova menjek ennyi gyerekkel?

Amikor Erzsikével, akit Lujza után odatettek mellém, mentünk fogadni a konyhában a németet, olyan lövöldözés jött, hogy mi valami matracokat húztunk magunk elé. Hogy hány miatyánkot mondhattunk el akkor, nem tudom, míg visszakúszhattunk a pincénkhöz, de a gyerekek is… Lenn a pincében ők is mondták a miatyánkot. Ők is megtalálták. Itt találkoztunk.

1945. jan. 1.

Reggeli. Délelőtt Capitaly. Bemegyünk a pincébe. Súlyos becsapódások. A bácsi [Kovács Erzsike, gondozónő édesapja] megsebesül. Csőrepedés. Kinyitják a fáskamrát. Du. elviszik a bácsit. Megtudjuk, hogy a f.-ben alszunk. Vacsora. Lefekvés ruhában.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

A Vérhalom volt Buda ostromának a legsúlyosabb pontja. Itt voltunk mi.

Velünk szemben volt a Sváb-hegy, mi voltuk a Rózsadomb legkiemelkedőbb része, és a németek ott szállásolták be magukat a szállodákban.

Január elsején aztán a Cili elkezdett ordítani, hogy in den Garten hollen golyószóró, és valamit csinálnod kell, hát mi az isten haragját csináljak. Hát mondtam a parancsnoknak, hogy innen ne tüzeljen, de hát nem tud mást csinálni, nem tud máshonnan tüzelni, mert ez van szemben a Sváb-heggyel, ott van az orosz. De hát voltak ott halottak is, és mondtam, hogy vigyék el innen azokat a szerencsétleneket, ne lássák a gyerekek.

Aztán jött a kívül tűz, belül víz, mert a vezetékek kezdtek hun itt csöpögni, hun ott csöpögni, az összes fiú segített a házmesternek, és jött a német, hogy gyerünk, menteni kell a gyerekeket.

Minden már csak a földszinten, tudtam, hogy melyik a Sváb-hegy felőli oldal, oda nem lehetett menni, és ekkor a gyerekek már egyáltalán nem mehettek ki az udvarra.

1945. jan. 2.

Fölkelés… Reggeli. De. újabb találatok. A hall szétmegy. Ebéd. Valószínűleg elmegyünk.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Szilveszter után egyre nehezebb lett, nehéz ellátni a házat, nehéz, nehéz minden, és a német egyre erősebben szorgalmazta, hogy elmenni innen.

A németek arra készültek, hogy lebombázzák az egész Buda-környéket, ezért kellett nekem valahova megnyugtatóbb helyre vinni a gyerekeket, kívül tűz, belül víz, világításom nem volt… A gyerekeket fogtam, ez volt a lényeg.

Lefeküdtem… és azt mondtam, adjatok téát annak, aki fázik, segítsetek annak, akinek tudtok, én valahogyan most lábra akarok állni, és bejöttek, és azt mondták, hogy a Winkler, na látod, most jut eszembe a neve, Winkler, a német parancsnok azt mondta, hogy veled akar beszélni. Akkor tudtam, hogy vége a világnak, a pizsamámra kaptam a kosztümömet, és kiszaladtam köszönni a Winklernek, és ő azt mondta, hogy indulás, három órára új fedél alatt kell lennünk, addig tud segíteni, öt órakor vége a világnak.

Én nem tudtam, kivel, én nem tudtam, mivel, én nem tudtam, hova, én arra készültem, hogy kúszni fogunk vezetékek között, a kosztümömre rávettem a télikabátomat, egyik zsebemben a bibliám, másik zsebemben a papírom és egy térkép, azt mondták, hogy térképet hozzak. Lementünk a parancsnokságra…

Az egyik nagyfiúra kénytelen vagyok azt mondani, hogy amikor üríteni kellett az otthont, akkor nekem jött, hogy őneki az a véleménye, hogy nekünk nem az oroszok elől kellene menekülnünk, hanem a németek elől. Hogy az Isten hogyan segített meg, hogy azt tudtam mondani neki, hogy ép bőrrel, ép házban szeretném bevárni az oroszokat, én mindenképpen megyek, és nem az oroszok, hanem a bomba elől. Mindenkinek meg kellett küzdenie ott a magáét…

Egyik nap, úgy negyedike körül, a németek azt mondták, hogy jobb, ha eltűnünk innen, mert a szemben levő házat elfoglalták az oroszok, és fölállítottak egy lángszórót.

Összeszedtük a gyerekeket, és megint csak a németek vezényletével mentünk át a Lorántffy Zsuzsanna utcába. Ha gyalog lemegyek, az egy tízperces út. Csak mi nem mehettünk le egyenesen, csak óriási cikcakkokban, mert frontvonal volt, és a németek vezettek minket, sőt az egyik német a nyakába vette az egyik kis Kóhnt, akiről a hülye is látta, hogy zsidó.

Mert tudja, az a helyzet, hogy minekünk a gyerekeket kellett cipelni. Semmi hasznosat sem tudtunk magunkkal vinni, se ágyneműt, se semmit, a legminimálisabbat sem.

Egész éjszaka vonultunk, nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerekek csendben maradjanak, hiszen kétszáz méterre mentünk az orosz vonalaktól, és amint zajt, mozgást észleltek, azonnal megkezdődött a lövöldözés, hasra vágódtunk, a németek visszalőttek, meg minden.

Egyfolytában rakétákat lőttek fel, az felrobbant és ontotta fényt, és akár a németek, akik állásban voltak, vagy az oroszok, ha észrevettek mozgást vagy hangot, rögtön elkezdtek géppisztolyozni. Szóval ott csend nagyon ritkán volt. Ha volt egy lövés, gyorsan lefektetettük a gyerekeket, aztán mentünk tovább. Ne tudom, hogy féltek-e, de csendben voltak. Ezt csodáltuk, hogy megértették, megmondtuk nekik, hogy nem szabad megmukkanni, egy hangot se adjatok. És betartották komolyan.

Én ezért vagyok zavarban a németekkel, mert az a két-három német, aki velünk volt, bizony nagyon sokat segített, és egyáltalán nem kérdezősködött, nem számított, hogy milyen Móricka, felvette a nyakába, és vitte a gyereket.

[Rác András-interjú]

A parancsnokságon még kaptam egy pohár pezsgőt, mert azt mondta a parancsnok, hogy a kis Schwester nagyon fázik. No, ez kellett még nekem, de a térképemre berajzolta, hol mehetek, hogyan kell lehajtani a Vérhalomtól, hogyan kell megkerülni a Széna teret, mehetek Pestre, ha akarok.

Hát vége.

Én nem tudtam mit csinálni.

Hova menjek ennyi zsidó gyerekkel?

Hova vigyem őket, haza, az Izabella utcába, mert a szüleim ott vannak, vagy a Fasori Gimnáziumba, de hogy a jó égbe vigyek át a hídon ennyi embert? Hát azt lepuskázzák, meg nem maradunk.

Így mentünk a Bogár utcán, és hajtottunk fel a Fillér utcán. A Fillér utca, Lorántffy utca sarkon be akarok menni, és Sztehlóék először nem engedtek be. A német katona kiabált, hogy Schwester Eva ist da, és a német szóra nem nyílt ajtó. Mit csináljak, édes Istenem, mentem tovább a Baár-Madas iskolába, ahol kórház volt, és az igazgató főorvostól kértem befogadást.

„A gyermekkórház helyzete nem volt valami megnyugtató.

… Az épület [a Baár-Madas Gimnázium épülete] maga egy hatalmas, nagy komplexum, ami erősen kiemelkedett a villák sorából. Az egész udvari front, mely előtt a kert és sportpálya feküdt, nagyrészt nyugatra, a Sváb-hegy felé nézett, nagyszerű célpontot nyújtva az itt állomásozó orosz ütegeknek. De erős épület lévén, valószínűnek tartottam, hogy a németek ki fogják építeni erődítménynek, mellyel aztán sakkban tarthatják ez előrenyomuló oroszokat. Ez a feltételezés be is igazolódott… A német katonaság lőállásokat épített ki az ablakokba. Mindenféle padot, matracot és zsákokat hoztak fel erre a célra. Ebben a felfordulásban Ferenc Pál orvos nagyszerűen berendezte kis gyermekkórházát… az egész kórházrészleg a szuterén és pince helyiségeiben volt.”

[Sztehlo Gábor 96–97.]

Csendben és teljes fegyelemben elértük a Lorántffy utcát, a Baár-Madast.

Na, ez a vicc. A kórház volt az alagsorban, fent meg a németek, de ott aztán komoly SS-ek, a közveszélyes fajtából. Sztehlóék kicsit feljebb laktak, szemben, a Légrády-villában, és nem fértünk mind be oda. Engem meg még egy nagyobb srácot átvittek a Baár-Madasba a kicsikkel, meg volt beszélve a szükségkórház igazgatójával, ő tudta, hogy mi kik vagyunk, hogy lent az alagsorban elhelyeznek két szobában. Sokan voltunk, akik nem fértünk el Sztehlóéknál. Ez egy elég veszélyes hely volt, ott az igazgató főorvos megmondta, hogy meg ne moccanjunk, mert a fejünk felett csupa kemény legény van, németek, és nem szabad megtudják, hogy itt vagyunk.

Nagyon utáltam az egészet, és átmentem megnézni, mi van Sztehlóéknál, mert láttam, hogy itt nem maradhatunk.

A Baár-Madas kapuja és a Légrády-villa között van ötven méter, és amikor kiléptem, a németek ott beszélgettek a kapuban.

Az ostrom olyan volt, hogy volt két-három nap, amikor állatian lövöldöztek, aknáztak, géppuskáztak, ki se dughatta az ember az orrát. Aztán volt egy átcsoportosítás, és akkor két-három nap csend volt. Ezt ki kellett használni. Egy ilyen nyugodt napon én átmentem Gábor bácsiékhoz, és azt mondták, hogy átjöhetek, meg még néhány gyerek is, de a többieknek egyszerűen nincs hely. Én azt nem tudom pontosan, a baár-madasiakkal mi történt, de úgy tudom, ők is elkerültek egy másik otthonba.

[Rác András-interjú]

„Volt egy hadnagy, bizony szomorú dolgokat hallottam felőle, miket csinált a Baár-Madasban… A gyermekkórház [lakóin] és a Bogár utcai gyerekeken kívül bujkált az intézetben szökött katona, munkaszolgálatos is. Az épület olyan nagy volt, hogy a [német] katonák nem tudhatták, hol és merre rejtőzködhetnek ezek az emberek, nem kutattak át minden helyiséget. A német hadnagy viszont egyszer vette magának ezt a fáradságot, és nem egy embert meg is talált. Járőrözés alatt is talált embereket. Amikor [Major Voight] őrnagy már nem volt a frontszakasz parancsnoka, agyon is lövette ezeket a szegényeket a Baár-Madas udvarán. Magunk sem tudtuk, milyen veszélyben élünk nap mint nap.”

[Sztehlo Gábor 115.]

Életünk Isten kezében volt, mondta Sztehlo nagytiszteletű úr egy későbbi vasárnapi istentiszteleten.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Így aztán a németek bekanalaztak az óriási vaskapun, mert nagyon jól be volt zárva. Én azonnal ordítani kezdtem, hogy papu, Schwester Éva ist da, mert nem volt szabad sehol magyarul beszélni, mert a német akkor nem bízott meg bennünk. Erre kinyílt az ajtó, és megérkezett Sztehlo Gábor meg a Légrády bácsi pizsamában és télikabátban, gyertyával. Roppant szépek voltak, ültek a lépcsőn, és Sztehlo magyarázni kezdte a Légrádynak, hogy jó lesz nem egyedül lenni ebben a nagy házban, és jó lesz, hogyha kitesszük a vöröskereszt mellé azt is, hogy gyerekotthon, ha az oroszok jönnek, itt nem egy burzsi házat találnak, hanem egy gyerekotthont. Így fogadott be a Légrády minket, ilyen jótékonyságból kerültünk oda, madárkám. Na, csak betört a Légrády bácsi, és azt mondta a Sztehlo, hogy megbeszéltünk mindent.

„Alig egy fél óra múlva meg is érkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, bizony elnevettem magam, amint az első katonát megpillantottam, nyakában egy kifejezetten sémita kinézésű kisgyerekkel, aki fázós kezét a katona nyakába mélyesztve melegíti. A jól megtermett SS-legény pedig komoly arccal veszi le válláról a kicsit, ölébe helyezve adja át nekem.”

[Sztehlo Gábor 101–102.]

„…se hallásom, se énekhangom nincs, de bizony egész este hol félhangosan, hol hangosan dúdoltam magamban, hol ülve, hol járva-kelve: »Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk…« Luther hitvalló énekét sohasem éreztem ennyire igaznak és reálisnak. Soha nem tudtam olyan szívvel-lélekkel mondani, vallani, imádkozni ezeket a szavakat, mint akkor. A csodák sorozatát éltük.”

[Sztehlo Gábor 87.]

1945. jan. 3.

Éjjel 12 óra, bejönnek a kicsik, mert bombáznak, éjjel azonnal fölkelés, indulunk. Mindenki kap kockacukrot. Bejön két katona. Ezek kísérnek. Indulunk. Kimegyünk. A holdfényben átbújunk a kerítésen. Kiérünk a Bogár u.-ba. Mindenütt romba dőlt házak. Végig a Bimbó úton összedőlt házak. A földön üvegcserepek. Látjuk, hogy a városban sok helyen tüzek égnek. Leérünk a Margit körútra. Itt sincs ép ház. A Széna téren át fölérünk a Fillér utcába. Mindenütt ágyúk, páncélosok. Botorkálunk leszakadt drótok között, és így fölérünk a Lorántffy útra. Itt kell bevárni Éva nénit.

Lehasalunk egy fal mellett. Fütyülnek a géppuskagolyók. Nemsokára a kicsiket elviszik. Mi pedig bemegyünk Sztehlo nagytiszteletű úrhoz. Hosszú zörgetés után végre kinyitják az ajtót és beeresztenek. Bevezetnek egy szép szobába, ahol nemsokára lefekszünk. De nem alszunk, hanem kockacukrot eszünk.

Reggeli rántott leves, kenyérrel. Reggeli után nagyon lőttek, és ezért lementünk a pincébe. Ebédre felmentünk. Ebéd után lefeküdtünk. Közben, amíg az óvóhelyen voltunk, egy csomó repeszdarab bejött a szobába. Nagyon kicsik. Este lent aludtunk a pincében. Le nem vetkőzhettünk. Este, mikor kimentem a WC-re, nekiestem egy kiszedett ablaknak. Az ablak irtó reccsenéssel betört. Éjjel elég jól aludtam.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

„Nehéz volt a Bogár utcából is lejönni. Csikorgó hidegben, házfalak mentén, kerítésekben kapaszkodva és egymásba is, hogy el ne csússzanak, közben csöndben, nehogy az oroszok figyelmét magukra vonják.

Pedig a Bogár utca tőlünk nincs messze, ha a völgyön keresztül akarjuk megközelíteni. De akkor az orosz vonal előtt kellett volna eljönniük. Ezt nem vállalhatták a német katonák. Így le kellett menniük a városba, a Margit körútra, aztán megint fel a Rózsadombra, a Lorántffy útra. A harmincöt-negyven perces séta így kétórás út volt.

Akkor már inkább sírtam volna, nem nevettem. Mert mit tesz Isten, hogyan őrzi meg ezeket a gyermekeket? Egymás után jönnek ezek a kemény katonák géppisztollyal a nyakukban, mellettük egy-egy kicsi fiú, vállon vagy karon hozzák őket. A gyerekek félig alusznak.

Asszonyaink azonnal vették őket és vitték le a pincébe. Ott a felállított kályha köré ültették vagy fektették le őket. Megérkeztek a gondozónők is, azonnal segítettek. Elsősorban a megázott cipőket és átázott ruhákat szedték le a gyerekekről. Mi meg addig amiből csak lehetett, fekvőhelyet próbáltunk csinálni a gyerekeknek.

Mi még elbúcsúztunk a katonáktól, aztán nekiültünk haditanácsot tartani, hogy mi legyen ezután. Honnét szerzünk élelmet ennyi embernek? Honnét veszünk matracot és pokrócot, hogy ezeket a gyerekeket rendesen le lehessen fektetni? Mindmegannyi kérdés. De az első most az, hogy aludjon és pihenjen mindenki. A többi Isten kezében van. Minden napnak megvan a maga gondja.”

[Sztehlo Gábor 103.]

Hát voltunk a Fillér utcában, és éltük az életünket, éltük volna, ha lett volna miből, mert volt három napra való élelem, mindent megeszünk, ami otthon volt, ami volt a Sztehlóéknak meg a Légrádyéknak… ott voltunk minden nélkül.

Óh, terjeszd ki, Jézusom.

Így kezdődött.

„Hogyan készítsünk fekhelyet ennyi embernek? De ott volt a másik kérdés is: honnan szerzünk élelmet? Ami nekünk volt hat hétre, az bizony kevés, legfeljebb egy hétig ha elég lesz. Mégis ez volt az egyetlen lehetőség. Ehhez kellett nyúlni, és semmi vastartalékot nem lehetett tárolni.

…

Az első nap nagyon nehezen telt el. Mindegyik gyerek fáradtan, leverten és elég rezignáltan gubbasztott a maga helyén. Teli voltak nehéz emlékekkel. Borzasztó élmény volt számukra, amint mondják, az égő Margit körúton, lelógó villanydrótok között, lóhullák és emberi tetemek között botorkálni.

Később azonban már annyi humorral és szellemességgel mesélték el annak az éjszakának az eseményeit, mintha az lett volna a legkedvesebb frontélményük.

Sokat nevettek azon, hogy egyik hogyan esett bele egy gödörbe, s onnan milyen maszatosan mászott aztán elő. Egy másikat meg nem szűntek meg bosszantani és csillagvizsgálónak nevezni, mert egész úton csak az érdekelte, hogy az meg amaz a csillag valóban az-e, amiről ő tanult. Közben pedig világítórakétákat látott. Volt olyan is, aki egész út alatt a világítórakétákat és a lövedékeket figyelte, és semmi mással nem törődött, mert a tűzijáték szebb volt neki, mint minden más. Őt meg azzal bosszantották, hogy nem volt jó neki a tűzzel játszani. Célzás volt ez arra, hogy ez a szegény gyerek nemegyszer csinált be az ágyba éjszakának idején. De sok gyereknél fordult elő ez akkor. Még tizennégy-tizenöt éves fiúkkal is megtörtént. Éppen az elhagyatottság pszichózisának jele volt az ágyba vizelés. De így volt ez még akkor is, amikor már mesélni tudtak, amikor lassan rendbe jött az élmények hatása alatt sínylődő, remegő lélek. Kiválóak voltak a gondozónők.”

[Sztehlo Gábor 103–104.]

Volt egy parancsnokunk, aki nagyon vigyázott miránk, az biztos, hogy tudta, mi van. Major Voight kocsit adott Sztehlónak, mert valahogy kellett hozni az élelmet, embert adott, mindent, a katonái hoztak nekünk vizet, hoztak nekünk tüzelőt.

„A [Bogár utcai] fiúk megérkezése utáni nap elmentem a frontszakaszunk német parancsnokságára. Nem volt messzire tőlünk, talán a harmadik villa az egyik kisebb utca sarkán. Kedvesen és természetesen fogadott az őrnagy, aki ennek a szakasznak a parancsnoka volt, de akihez tartoztak azok a katonák is, akik a gyermekeket átköltöztették. Amikor megköszöntem neki a baráti segítséget, hogy katonái lesegítették a fiúkat a Bogár utcából, nagyon egyszerűen válaszolt:

– Ez volt a legtermészetesebb.

Arról egyikünk sem beszélt, milyen gyerekekről van szó, hogy milyen szülőktől származnak, hogy a Vöröskereszt milyen embereknek ad otthont itt, de az volt az érzésem, s egyszer el is árulta, hogy ő nagyon is jól tudja, milyen munkát folytatunk.

Az egész emberen azonban, minden udvariassága és kedvessége mellett is, a fáradtság és a fásultság látszott… talán tisztában volt a harc kilátástalan végével is, de ezt természetesen nem árulta el.

Valóban sajnáltam ezt az embert, aki sokkal többet érdemelt volna az élettől, mint hogy itt, ebben a katlanban értelmetlenül pusztuljon el. Ezért aztán egészen spontán, nem is gondolva semmi veszélyre, meghívtam őt és tisztjeit a pincénkbe egyik estére. Csodálatosképpen a meghívást igen nagy örömmel fogadta, és másnap este két tisztjével el is jött. Az egyik hadnagyra még emlékszem, bécsi fiú volt, nagy szakállas, kedves fiatalember, Könignek hívták. Az egész estét jó beszélgetésben töltöttük… Ezt a látogatást még több is követte.

Persze Stiasny Éva egy kissé szemrehányást tett nekem, amikor elhagytuk a parancsnokságot, és hallotta, hogy az őrnagy elfogadta a meghívásomat. Szerinte bizony veszedelmes dolog a németeket a pincébe hívni. Sohasem tudhatjuk ugyanis, hogy mi lakik ezekben az emberekben. Lehet, hogy átad valami hatóságnak… Persze igaza volt, de a másnap esti látogatás megnyugtatott minket. Látszott rajtuk, hogy nem akarnak tudomást venni arról, hogy kik is vagyunk valójában, és kiket rejtegetünk. Sőt megígérték, hogy segítenek nekünk az élelmiszerszerzésben is. Amit össze tudott szedni a frontszakaszukon elfoglalt villákban, azt mind elküldte nekünk. Volt közte több csirke is. És megüzente nekünk, hogy bármire szükségünk van még, csak forduljunk hozzá, ha tud, nagyon szívesen segít. Később bizony igénybe is vettük a segítségét.”

[Sztehlo Gábor 105.]

Szemben volt a Szcitovszky-villa, a német kinyitotta nekünk, onnan tudtunk párnákat, takarókat, meg amit tudtunk, hozni. Hogy kinek milyen párnája volt, kinek milyen takarója volt, azt a kis cuccát ki hogy tudta összeszedni? Azt csak a jó Isten mondhatja meg, hogy honnan volt minden. De mindegyiket kielégítve tudtuk lefektetni, és ott pislákolt a gyertya, aztán már gyertya se volt, hanem csak mécses, és megfogtuk egymás kezét, és elmondtuk az esti imádságot…

…

Kenyérsütéstől kezdve mindent nekünk kellett csinálni.

A sziklapincéből hoztuk az alapanyagot.

„Az őrnagy [Major Voight] rendelkezésünkre tudott bocsátani egy kis autót, amivel felmehetünk a Várba, hogy élelmiszereket hozzunk magunknak… Kérdeztem az őrmestert [aki az autót vezette], hogyan lehet oda feljutni, hiszen a Vár bombázása még mindig folytatódott, és a Vár felé vezető út elég nyílt volt, és állandó orosz ágyútűz alatt állott. Az őrmester megnyugtatott, hogy ki lehet kerülni az ágyútüzet, ha az ember megfelelő tempóban halad. Az aknatűz elkerülése már nehezebb.

A Várban a Vöröskereszt raktárai a sziklakórház labirintusaiban nagyszerűen el voltak helyezve… a kocsira csomagolták azt, amit csak tudtak adni. Végül is sietve búcsúzkodtunk, hogyha lehet, még aznap visszafordulunk.

A Bécsi kapuig csak el tudtunk jutni valahogy, minden bombakráter és a törmelék ellenére is, le a Várfok utcán a Széna térre. Nekifohászkodott a sofőrünk, és őrült rohanással száguldott le, miközben a bombatölcséreket kerülgette a kis kocsival. Közben-közben akna pukkanását is hallottam, de nem ért el bennünket egy sem. Isten kegyelme őrzött meg bennünket ezen az úton is. Pár perc múlva otthon voltunk, és volt nagy öröm, amikor az élelmet behordták a fiúk. Vissza kellett volna mennünk a többiért is, de a kocsivezető nem volt hajlandó még egyszer ezt az utat megtenni. Bizony, megértettem őt.”

[Sztehlo Gábor 113.]

Teltek a napok, és a front csak nem mozdult. Folyamatosan a légoltalmi pincében kellett laknunk. Az első emeleti lakás a becsapódó lövedékektől megsérült, ablakai mind kitörtek. Egyre többet tudtam meg Sztehlo Gábor tiszteletes úrról és családjáról. Két gyermeke volt, egy négyéves fia és egy kétéves kislánya. A Fillér utcai portás egy jól képzett zsidó jogász, és még egy magyar kommunista író is lakott ott a családjával. A Bogár utcai közösséget feloszlatták. Körülbelül tizennégyen maradtunk Sztehlóéknál. Két nap alatt elfogyott Sztehlóék élelemkészlete. A legnagyobb problémát az élelmezés jelentette. Egy német származású zsidó nővér vakmerő bátorsággal megkörnyékezett egy német tisztet, aki kirendelte személyi sofőrjét a budavári vöröskeresztes raktárhoz. Én is a sofőrrel mentem, és sok húst és lisztet kaptunk. Ez alkalommal, úgy dél körül járhatott az idő, mi már visszafelé jöttünk, amikor egy orosz lövedék felrobbant, és egy repesz az ölembe hullott. Nyitott kocsiban utaztunk, de szerencsére vastag, katonai takarókba burkolóztunk be, így nem esett bajom.

A Rózsadombon, ahol Sztehlóék laktak, sok elhagyott villát találtunk, tulajdonosaik deportált zsidók lehettek, mások meg az orosz megszállás elől menekültek el. Ezekben a villákban élelmiszereket találtunk: lekvárokat, befőtteket. A japán nagykövetség pincéjében lévő forrásból hoztuk az ivóvizet, a felső szinten, a nagykövet rezidenciájában pedig „felszabadítottunk” néhány finom, valódi selyemkimonót, párnát és takarót…

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

„…az egész társaságot leginkább a »kaja« érdekelte. Ez pedig napról napra mind rosszabb és kevesebb lett.

…

Később a gondozónők minden fáradozása ellenére sem lehetett lekötni őket tovább egy-egy fél óránál. Nem tudtuk elterelni a figyelmet a legnagyobb problémáról, az evésről.”

[Sztehlo Gábor 108.]

1945. január 12. péntek

Reggel, mikor felkeltünk,¹⁰ kicsit lőttek. Reggelire szitmaltinos feketekávét kaptunk vajas kenyérrel. A villa, amelyben lakunk, X. Y. gróf [sic!] villája, ki elmenekült. A kis fiatalúrnak a Demeter magántanárja azonban itt van, és nagyon unatkozik, mert minket tanított délelőtt. Tanultunk is, játszottunk is nála. Tízórait is kaptunk: száraz kenyeret. Ebédre paradicsomos káposzta volt két atomkrumplival és kenyérrel. Utána még négy szem cseresznyét kaptunk egy szem mogyoróval. Délután szakadatlanul lőttek aknavetőből, gránátvetőből, páncéltörő ágyúból, géppuskából, golyószóróból, géppisztolyból, puskából és pisztolyból. Estére elhallgattak.

…

1945. január 15. hétfő

Háromnegyed nyolckor keltünk. Reggelire feketét és lekváros kenyeret kaptunk. Ma a változatosság kedvéért nem bombáztak, hanem lövöldöztek. Ebédre olyan levest kaptunk, aminek nincs bellege, küllege, állaga. Megállapíthatatlan leves. Brrr. Sárgaborsó-főzelék is volt. Ma kivételesen jóllaktam, bár nem ízlett az ebéd.

(…) Uzsonnára még két puszedlit kaptunk. Tiszta Bogár utca, ugyanis az indulás előtt puszedlit és kockacukrot osztottak ki ott is, csak többet. Ma olyan hiedelemben részesültünk, hogy a németek lőszere fogyóban. Sajnos, kacsa.

1945. január 16. kedd

Fél kilenckor keltünk. A reggeli fekete és sűrített szitmaltinnal megkent kenyér: szites kenyér volt. A sűrűszit egy csecsemőtápszer-féle kétes színű folyadék, amely olyan, mint… na, hagyjuk. Egészen jó azért. Délelőtt stukázás volt, bombázás nélkül, de azért dél felé kezdtek egy kicsit bombázni. Az ebéd kölesleves és négy darab krumplilángos volt. A kölesleves az egy tányér köles megfőzve, és egy kis rántott vízzel nyakon öntve. Olyan, mint a rizs. Én szeretem, de a többiek utálják.

Délután német katonák jöttek engedélyt kérni egy géppuskát a háztetőn felállítandó. Mondanom se kell, hogy kiimádkoztuk őket. Kaptunk uzsonnára egy szójalinzert. Estefelé a konyhaablak elé hasra esett egy bomba.

[Grőbler Andris háborús naplójából]

Maradtunk a pincében továbbra is, és csináltunk, amit tudtunk.

Ott se víz, se villany nem volt, hanem öcsém nagyon ügyesen mécseseket csinált, mert a gyertya már elfogyott. Pléhdobozokba petróleumot kellett tegyünk, csináltunk úszókát, belelógott a kanóc a petróleumba, és hosszú-hosszú ideig égett, csakhogy ahhoz petróleumot kellett szerezni.

[Rác András-interjú]

„A kisebb fiúkkal a négy gondozónő felváltva foglalkozott. Ezt a testi és szellemi foglalkoztatást soha nem fogom elfelejteni ezeknek a lányoknak. Stiasny Éva tanult mozgásterápiát, feleségem is járt ritmikus tornára, így aztán minden reggel játékos tornát rendeztek a gyerekek számára, ami ebben az ülő, fekvő pinceéletben nagyon fontos volt. (…) A délelőtt mindig tanulással telt el, vagy felolvasásokat tartottak. Nagyon szerették a »barkochba«-játékokat, a felnőttek bevonásával. Ez a mai quiz-játékoknak felel meg. Valamilyen tárgykörből: muzsika, irodalom, képzőművészetek, esetleg történelem, földrajz köréből kérdéseket tettek fel, és ezekre kellett a helyes választ megadni. Rendkívül fejleszti a tudást és ismereteket, valamint jól ébren tartja az ember szellemi frissességét. (…) Igen gyakran fordult a játék vitatkozásba, amikor egy-egy művész nevén vagy műveinek értékén nem tudtak a felnőttek megegyezésre jutni. Egész komoly művészeti és irodalmi viták alakultak ki, nem kis örömére és élvezetére az érdeklődő kamaszoknak.

…

A kicsinyek számára volt egy kevés ifjúsági irodalom… a gondozónők segítettek, olvastak fel nekik, vagy sok eseményt eljátszottak [a visszaemlékezések alapján szituációs és drámajátékok voltak ezek]. De előkerültek az ismert magyar népszokások és a régi magyar népdalok is. Néha az egész társaság, negyven-negyvenöt ember körbe ülve a nagy tágas pincében népdalokat énekelt. Nagyszerű volt aztán, amikor ezeket a népdalokat megelevenítették, a maguk által elképzelt jelenetekkel eljátszották.

[Sztehlo Gábor 108.]

Voltak a nyugodtabb napok, és egyszer feljött az édesapám a Maros utcai kórházból. Nincs olyan nagyon messze, eljött meglátogatni minket. Mondom, akkor nem félt általában senki. Volt egy német rohambili a fején, jött föl, Sztehlo nagyon örült neki, mi is ott ültünk a konyhában az asztal körül, és beszélgettünk, és kérdezte Sztehlo, hogy vannak, és édesapám mondta, hogy nagyon jól, mert kaptak svéd menlevelet, és vannak olyan nyilasok is, akik nem zargatják őket, akik figyelembe veszik a vöröskeresztes védelmet.

Akkor már anyuval odaköltöztek a kórházba, hiszen nem is tudtak volna közlekedni. A kórházban iszonyú sok beteg volt és sok katonaszökevény, menekült is, zsidó menekültek.

Kérdezte Sztehlo, hogy nem kellene-e onnan eljönniük, hiszen szemmel láthatólag egyre veszélyesebb a helyzet. Édesapám azt mondta, hogy nem lehet elmenni, mert orvos ott már nincsen, mind elmenekültek, és rengeteg beteg vár rá. Apu is kicsit olyan volt, mint a Sztehlo, hogy neki az számított, hogy ott a sok beteg orvos nélkül, és különben is pár nap az egész, jönnek az angolok, aztán minden rendbe fog jönni.

Hát… Aztán nekik minden rendbe jött…

[Rác András-interjú]

A Maros utcán zsidó kórház volt, és egy ápolónő följelentette őket, mert rejtegettek is zsidókat, és a nyilasok kivégezték mindet.

Egyedül Bella mama menekült meg, pici pólyása volt, de annak is kivégezték a tizenéves kisfiát, és ott haltak meg a Róth szülők.

Kun páter bandája… A Városmajor utcában volt egy nyilasház. Annak volt Kun páter a feje.

Úgy tudom, hogy tényleg pap volt, de állítólag később kitették. A lényegen nem változtat. Január… Nem tudom, akkor… Bejöttek a kórházba… Az a helyzet, hogy ott akkor sok keresztény nővér volt. Gyakorlatilag azokkal összejátszva… Megölték az egész kórházat. Megásatták velük… van egy üres rész ott hátul, megásatták a sírjukat, és oda belőtték őket a németek. Orvost, nővért, beteget. Az olyan beteget, aki nem tudott járni, kidobták az ablakon. Egy-két nővér, kik elmenekültek, akik nem voltak keresztények, azok a szomszéd ház padlásáról látták ezt az egészet, szóval az egész kórházat… mindenkit megöltek.

Na most a nyilasoknak volt még egy kis idejük, és ott a kórház felett… volt még egy öregotthon. Aznap még azt is kiürítették teljesen. Megöltek ott is mindenkit. Lehet, hogy ott egy-ketten megmenekültek…

…

Sztehlo akkor borzasztóan odavolt, könnyezett, és próbált minket nyugtatni, de olyan nagyon ilyenkor nincs mit nyugtatni. Ezek olyan dolgok voltak azért, amire az ember mindig számított. Mint ahogy arra is számítottunk mindig, hogy minket is elkapnak.

[Rác András-interjú]

„Kora délután András le akart menni még a Maros utcába, hogy szülei után érdeklődjön. Nem engedtem el. Ki tudja, milyen veszélybe kerül most. Neki itt a helye, az öccse mellett, meg kell állnia az életben. Mindennap, mindig szorosabban vontam őt bele minden munkába, nem hagytam egyiküknek sem időt arra, hogy gondolkodjanak. András nagyon nyílt eszű, intelligens fiú volt. A gyerekek közötti munkában nagyszerűen bevált, és nagyon szerették a kisebb fiúk, de még a kamaszok is. Mind a ketten óriási segítséget nyújtottak a [Bogár utcai] gyerekek átköltözésénél.

A Róth [Rác] házaspár az intelligens, magas szellemi kultúrájú zsidó középosztályhoz tartozott. A magyar értelmiségnek nagyon is építő, komoly tényezői voltak. És éppen ezek a családok, ezen tagjai szenvedtek a legtöbbet ezekben az időkben. Erdélyből jöttek, és életükben ott hordták ennek a kis országrésznek magas szellemiségét és individuális gondolkodását.”

[Sztehlo Gábor 116.]