…Hogy véget érjen a sötétség

„Sztehlo-gyerekek” a Bogár utcai gyermekotthonban, II/2. rész

Így történt, hogy megtudtuk…

Tudod, most, amikor arrafelé voltam, és bementem a Maros utcai rendelőbe, és olyan tudatosan mentem fölfelé, a hátsó lépcső felé, ahol fel kellett menni a Róthék szobájába… gyorsan visszafordultam, és leültem egy padra. Akkor megkérdezték, hogy nem akarok esetleg soron kívül bemenni az orvoshoz…

Szóval… Andrist nem lehet… Andris azóta sem tud a Maros utca felé menni.

…

Nagyon sok furcsa dolog volt a németekkel…

…mert volt olyan is, hogy én kiléptem a német parancsnokságról, de visszarántott a kapu alá az SS, durván. Azt mondta, bocsánat, de golyó volt, most nem megy le. Elkezdtünk számolni… hány számolás után jön a következő lövés, és aztán a kettő között a középen kellett kimenni, mert akkor nem tudott lőni. Egyszer ilyenkor mondta Sztehlo Gábor… hogy Éváért is felelős vagyok, és akkor mondtam neki, hogy ha a magam vacakjáért mennék, akkor szóljon, s mentem, hoztam tíz bilit a raktárból, és aki vitt, megkérdezte, hogy ez feltétlenül fontos volt, hát fontos, ha nincs mit a gyerekeim alá tenni.

1945. január 17. szerda

Híreket kaptunk, hogy a németek az összes hidakat fel akarják robbantani. Tőlük minden kitelik. Azt mondják, hogy már csak a Lánchíd áll, bár tegnap este anélkül, hogy a repülők jöttek volna, hallottunk egy irtózatos detonációt, és én azt hiszem, hogy az a Lánchíd volt.

Délelőtt stukáztak. Tízóraira kaptunk egy kis kenyeret, ebédre pedig egy kis hamuba sült krumplit és szójalinzert. A környéket bombázták. Uzsonnára egy darabka ún. Hitler (pfuj) -szalonnát [gyümölcsízt] kaptunk.

Elfelejtettem megírni, hogy tegnap, tegnapelőtt és három-négy nap előtt a Tanár úrnál voltunk, és a német Univerzum 1935-ös kötetében nézegettük a képeket, és a Tanár úr magyarázta őket. Ma is bent voltunk nála, és az 1936-os kötettel csináltuk ugyanazt, mint az előzővel.

1945. január 20. szombat

8-kor keltünk. Reggeli szokásos. Délelőtt már lövöldöztek. (…) Délután azt hallottuk, hogy tegnapelőtt felszabadult Pest. Úristen! (…) Már tegnapelőtt felkerekedtem volna, ha engednek, és hazamentem volna. Rémes. Ha elgondolom, hogy már otthon lennék két napja a Kresz G. u. 24. szám alatt. Már tudnám, hogy Anyu él-e, vagy Isten ments, nem! Rossz rágondolni is! És most? Most itt vagyok Budán a Vár tőszomszédságában, amit utolsó leheletükig védeni fognak ezek a dögök. Itt vagyok német megszállás alatt, míg alig egy-két km-re oroszok vannak, de közöttünk ott a hídtalan Duna. És ha Budán partra is szállnak, ami nem valószínű még egyelőre, akkor sem ott, ahol egy 100 m magas sziklafal fogadja őket, hanem valahol a kelenföldi lapályon, ami messze van. Na de ez mindegy. Fő, hogy Anyu már szabad. Kicsit nagyon érzelgős voltam. Most már hagyjuk. Ebédre bableves volt. Jóllaktam. Délután bent voltunk a Tanár úrnál, aki verseket olvasott fel, és latint tanított.

[Grőbler Andris háborús naplójából]

Vártuk az oroszok felszabadítását, de ők alig néhány méterrel tőlünk megálltak, s ott is maradtak több mint három hétig.

Elkezdődött a pinceélet, és ahogy közeledtek az oroszok, a fejünk felett is németek voltak már. A németek, amikor esténként nyugalom volt, lejöttek teázni, cseverészni, ami nagyon érdekes volt, mert közben mi is ott voltunk. Nekem közben középfülgyulladásom volt, ott feküdtem ágyban a pince közepén egypár napig, hirtelen magas lázam lett. Ilyenkor a Sztehlóék is meg a németek is körém gyűltek és beszélgettek, és nagyon barátságos dolog volt. A németek akkor beszélgettek arról, hogy felszabadulnak, mert Székesfehérváron már jönnek a német csapatok. Szegények aztán nem nagyon szabadultak fel, mert…

Annak persze tanúja voltam, hogy egyszer, mikor megvendégeltük a németeket, és az egyik dobozon meglátta a német katona, hogy Weisz Manfréd, odacsapta a dobozt a falhoz, hogy nem hajlandó ilyen szemét ételt fogyasztani. De ez mondjuk csak egy eset volt. Általában azért mégis bennük volt ez a dili…

Amikor beszéltek arról, hogy felszabadítják őket, nagyon bizakodók voltak. Vagy legalábbis úgy tettek. Nem tehettek másként. Teljesen körül voltak véve, közel jöttek az oroszok, megint visszamentek, megint jöttek, és ott abban a tudatban, hogy idegen földön, itt halnak meg, borzasztó lehetett.

[Rác András-interjú]

Hans, Königgel együtt gyakran meglátogattak minket az óvóhelyen. Sztehlo nagytiszteletű úr és felesége, valamint Éva és én gyakran ültük körbe beszélgetve olajmécseseinket.

…

Egyszer csak [Kóhn] Bandika jelent meg a pince távoli, sötét sarkában. Félig aludt, de még mindig kezében szorongatott egy darabka száraz kenyeret. Hans felemelte, térdére ültette. Bandi türelmesen hallgatta Hansot, de egy szót sem értett németül, így kezdett elpilledni. Hans, miközben Bandi haját simogatta, felemelte géppuskáját, kivett egy magazint, s odaadta Bandikának játszani.

…

A németek, König Oberstrumführer, az SS-ek meg a többi katona gyakran meglátogattak minket a pincében. Természetesen ők is vágytak az emberi kapcsolatokra. Gyorsan megértettük, hogy a németek nem adják fel Budát, elkeseredetten küzdenek, de az oroszok körbezárták őket. Vendégeink között volt egy katonaorvos Hamburgból. Jelezte, hogy kitalálta, milyen gyermekeket bújtat Sztehlo, s kifejezte bámulatát a nagytiszteletű úr felé.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Nehéz dolgok voltak, mert volt egy parancsnok, huszonnyolc éves… és a tízéves katonai jubileumát akkor ülte. És elmondta, hogy képzeljük el, tizennyolc éves volt, behívták. Tiszti rangba lett, orosz front. Kitüntette magát, hazament, kapott szabadságot, megszeretett egy kislányt, eljegyezte, kapott szabadságot, hazament, és megvolt az esküvő, megszületett a gyerek, kapott szabadságot, egyéves volt akkor talán a gyerek, amikor mi megismertük, akkor volt a jubileuma. Tíz év. Ez volt az élete egy német katonának.

Ez volt az egyik fokozat, volt egy másik fokozat, akik a főnökei voltak, szintén segítettek, és aztán volt a führer csapata, akik fegyvert fogtak mindenkire, aki nem teljesítette a parancsot.

A németeknek nem volt szabad a közelükbe menni, mert sohasem lehetett tudni, mit fognak csinálni. Minékünk szerencsénk volt, a mi németeinkkel sohasem volt bajunk, de azt tudtuk, hogy nyilassal sose szabad találkozni.

Addigra rájöttünk azért, hogy… Szóval én rengeteg halottat láttam, magyart, katonát, civilt, egyetlenegy nyilas nem volt soha köztük. A nyilasokat könnyű volt felismerni, mert szigorúan tartották magukat a fekete uniformishoz, csizma, karszalag, fekete sapka, azok állandóan csak abban jártak, ha halott lett volna köztük, felismertük volna. A németek úgy beszéltek róluk: die Ratten, a patkányok. Tehát amikor lövöldözés volt, tőlük békésen lehetett közlekedni, mert nem bújtak elő, de ahogy csend lett, kezdték a gyilkolásokat. Úgyhogy mi ezt tudtuk, és próbáltunk így élni.

[Rác András-interjú]

1945. február 1. csütörtök

8-kor keltünk. Ma egész nap csend volt kint. Délután 5-ig a kazánházban ültünk, mert a ruháinkat kimosták, kivasalták. Az ebéd bableves volt. Akartak hozzá kenyeret is adni, de nem adtak, mert elfelejtettek, ugyanis nyilasok jöttek (a fene a pofájukat). Szerencsére ugyanúgy, ahogy jöttek, el is mentek. Nem csináltak semmit. Még a kenyeret is megkaptuk, igaz, hogy csak délután, de az nem baj. A vacsora paradicsomlekváros kenyér volt.

1945. február 2. péntek

8-kor keltünk. Ma is csend volt egész nap. (…)

Délután, lévén csend, hárman-négyen vakmerő vállalkozásra indultunk. Felmentünk az első emelet rommá lőtt szobáiba megnézni, hogy mi van ott. Én eddig azt hittem, hogy itt csupa keresztények vannak, kivéve persze bennünket, de fent az egyik rommá lőtt szobában egy asztalon egy hatágú sárga csillag feküdt, igen feltűnően. Na – gondoltam magamban –, ha itt a nyilasok jártak volna, és a csillagot meglátták volna, akkor minket szépen elvittek volna, a Dunába lőttek volna. Brrr! Szerencsére, hogy igen sok „volna” van itt, ennek a sok „volnának” köszönhetem az életem.

A csillagot mindenesetre magamhoz vettem, és miután lementünk, első utam a kazánházba vezetett, és a csillagot bedobtam a kazánba. Mikor lángra lobbant, azt mondtam, hogy jó ómen. Ég a rossz emlékű sárga csillag. Azért mondom, hogy „rossz emlékű”, mert Pesten már az oroszok vannak, Budán meg nincsenek már zsidók. Persze kivéve azokat, akik bujkálnak, mint mi.

[Grőbler Andris háborús naplójából]

Akkoriban, ha a nyilasok rájöttek volna, hogy itt mi van, akkor nemcsak minket meg a Sztehlót lőtték volna a Dunába, hanem a családját is. Én ezen mindig úgy tudtam csodálkozni, már akkor is, hogy a nagytiszteletű úr mennyire nincs erre tekintettel. Az, hogy neki ott van a felesége, a két kisgyerek. És Csöpi néni se törődött a veszéllyel. Az, hogy legalább ne tegye ki magát semminek, vitték volna máshova a gyerekeiket, hiszen tudták pontosan, hogy a saját gyerekeik is ugyanolyan veszélynek voltak kitéve. Soha eszükbe nem jutott. Fölülemelkedett ezen a dolgon, attól függetlenül, hogy imádta a családját, a saját gyerekeit is. Nem tudom, ki tudná ezt megcsinálni utána. Én nem hiszem.

Az ő gyerekei ugyanúgy voltak ott, mint mi, csak a szülőkkel együtt aludtak. Gyakorlatilag a földön aludtak a gyerekek, valami takarókon, szőnyegeken.

[Rác András-interjú]

„Majd minden este, amikor már a kicsik lefeküdtek, az idősebb fiúk és gondozónők fenn maradtunk, és megbeszéltük a nap eseményeit és a holnapi nap lehetőségeit. Ilyenkor került sor a jövő tervezgetésére is. Ilyenkor beszéltem nekik utazásaimról, tapasztalataimról, Finnországról, a népfőiskolai mozgalomról, szociális kérdésekről.

…

Megindult a tervezgetés, hogyan tudnánk megvalósítani egy »Fiúk városát«. (…) Abban nagyon gyorsan megegyeztünk, hogy mindennek az alapja, hogy egy ilyen közösség létrejöhessen, a kölcsönös megértés, türelem, egymás életének tiszteletben tartása, egymásért való élés, szeretet, segítségadás. Krisztusról, a Krisztusban való létről nagyon keveset tudtak ezek a zsidó származású fiatalok. Számukra ez nem volt más, mint egy másik ideológia, ami erősen idealizált, s idealizmusba kergeti az embert. Ők racionálisak akartak lenni, számukra a materialista humanizmus többet jelentett. Valamennyire belekóstoltak Marx és Engels tanításába is, és ismertek a kommunista ideológiából is sokat. Ennek ugyan, mint megrögzött individualisták, keményen ellene mondottak. Beszélgettünk hát Krisztusról, mint az egyetlenről, aki az individuumot át tudja alakítani, hogy az egyén az indviduumon keresztül úgy tud a világban dolgozni, hogy közösségivé váljon. (…) Részemről ez nem volt más, mint rámutattam a tényekre, amiket én tényeknek láttam és látok. A választás, a döntés mindig az egyes ember sorsa. Ma már nem tudom, hányan vallották velem együtt, hányan fogadták kétséggel, amit mondtam, de ez sem ma, sem akkor nem volt fontos. A tény az volt, hogy Isten ott, a füstölgő mécsesek mellett ragyogó, fényes jövőt festett elénk… Éhezve és fázva, bizonytalanság és nyomorúság között is reménységben éltünk a pincében.”

[Sztehlo Gábor 109–110.]

Nagyokat beszélgettünk arról, mit fogunk csinálni a felszabadulás után… hosszú sora volt az ötleteknek. Sztehlo nagytiszteletű úr minden este olvasott egy rövid imádságot. Sztehlo Gábor és a felesége adott egy olyan biztonságos érzést, hogy én nem pusztulhatok el csak úgy a tűzharcban vagy a bombázás közben, mint a többi ember.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Amikor teljesen lent voltunk a pincében, már vízért se tudtunk kimenni, csak havat hoztunk be, azzal mosakodtunk úgy-ahogy, és sötét volt, nagyon sötét a pincében, mert csak azok a kicsi mécsesek világítottak, nagyon fontos volt, hogy a nagytiszteletű úr foglalkozzon velünk. Őnélküle nem ért volna az egész semmit. Ő úgy tudott velünk beszélni, hogy biztonságot adott, elvette annak a reménytelenségét, ahogy napokig csak lent voltunk a pincében. Jó hangulat volt. Sokat nevettünk. Volt ennek egy kis pszichés alapja is, a félelmet így oldottuk és oldották fel bennünk, de énekeltünk például, beszélgettünk.

Ő egész nap a gyerekekkel, szóval velünk volt. Ő tanította az énekeket, ő mesélt a finnországi élményeiről, inkább csak azt, ami a gyerekeket érdekelte. Mesélt, mi lesz velük a háború után, amikor innen kiszabadulnak. Tátott szájjal hallgattuk, hogy mesélt a Fiúk városáról. Volt egy amerikai film, abban az történik, hogy egy városban sok az árva gyerek, elhagyatottan élnek. Egy tanár összeszedte őket, egy közösséget hozott létre, szerzett nekik házakat, barakkokat inkább. A gyerekek önmagukat vezették, hogy ne mondjam, kormányozták. A nagytiszteletű úr azt mondta, hogy nálunk meg úgy lesz, hogy csinálunk egy gyerekparlamentet meg egy kormányt, és lesz ilyen meg olyan miniszter is, és mi fogjuk magunkat irányítani meg gazdálkodni. Erről beszélgettünk, terveztünk, és ettől mindenki valahogy teljesen megváltozott. Megszűnt az a nyomás, ami egy ilyen pincében van. Elképzeltük mi is, tippeket adtunk, hogy fogjuk csinálni, tanulás is hogy lesz, meg hogy ott dolgozni is fogunk, megtanulunk szakmákat. Nagy élvezet volt, persze főleg a nagyobbaknak.

A kicsik nem értették, de a kicsikkel meg sokat énekeltünk, és én csináltam velük az „Egyszer egy királyfit”, eljátszottuk csak úgy egymás között. Ilyeneket én szoktam volt csinálni. Elég jól kijöttem a gyerekekkel. Ilyeneket játszottunk. Mindig el voltak foglalva valamivel.

[Rác András-interjú]

„[A Bogár utcai] éjszakai menekülésnek a lelki háttere, az ellenség részéről való testvéri segítség, az egymásért való segítőkészség kialakulása olyan tények voltak, amelyek erős nyomot hagytak a gyermekek lelkében. Így aztán nem csoda, hogy az első napokban már felvetődött az a gondolat, hogy ha ebből a pincéből egyszer kikerülünk, akkor is együtt kell maradnunk, és egy olyan közösséget kell alakítanunk, ahol nem uralkodik a gyűlölet, hanem öröm és béke van. Ezek közül a fiúk közül csak kevesen jöttek velem 1945–46-ban, amikor a Gaudiopolis¹¹ valóban megalakult, mégis ezeknek a fiúknak a lelke és lelkesedése vitte a többit is tovább.”

[Sztehlo Gábor 112.]

„…egy férfi kopogott be hozzánk, azzal az üzenettel, hogy fenn a Várban, a Lovas úti otthonunkban van egy házaspár, akik nem tudnak lejönni, és ha lehet, menjünk értük mihamarabb… ki lehet ez a házaspár? Hiszen a [mentett] gyerekek mind a Központi Levéltár pincéjében vannak, a Lovas úton tudomásom szerint senki sem maradt.

…

[A Várból] elindultunk gyalogosan, hogy a harci csöndben még elérjük a Széna teret. A férfi szinte a felismerhetetlenségig beburkolta magát egy sálba. Fázott talán szegény, mert az ajka kék volt, és egész testében remegett. Nem értettem akkor, mi baja. Hideg nem volt annyira, ragyogó téli napsütés volt. Csak amikor hazaértünk, és elmondta, hogy úgy a magyarok, mint a németek körözik, és mint illegális kommunistának a fejére vérdíj van kitűzve, akkor értettem meg, miért félt annyira. Kovai Lőrinc Solohov Csendes Don című regényét fordította le magyarra. Édesanyja orosz nő, és nagyon jól beszél oroszul. Illegális kommunista, most is többször írt az illegálisan megjelenő lapokba. A németek ezért már március tizenkilencedike óta keresik, és a nyilasok is éppen úgy el akarják fogni. Eddig még sikerült megmenekülnie… Nagyon kért, hogy olyan helyre tegyem, ahol kevés ember láthatja. A német katonáktól nagyon félt. Sajnos, ő már túl volt a létszámon, és nekem sem volt kellemes, amikor a Baár-Madas [a Lorántffy utcai kórház] rettegett hadnagya bejelentés nélkül, zseblámpával a kezében bejött a pincébe, és minden nőnek és gyereknek az arcába világított. Kovait azonban nem találta meg, mert a lépcső alatti sötét pincében aludt.”

[Sztehlo Gábor 114–115.]

Éltünk. Egyik napról a másikra, amennyire lehetett, a szabályszerű életünket. Reggel összeraktam a cuccot mindenkinek a helyére.

Azt tudom, hogy volt a kicsiknek egy váltás ruhájuk, egyszer kimostam, a vasárnapi istentiszteletre fel akartam öltöztetni őket, és a szekrény hátán bevágott a repesz. Szétment a szekrény. Akkor bőgtem, azt tudom. De általában nem fordult elő.

Reggel, amikor kimentünk a hóba, mindig volt vagy öt halott. Oroszok. Német nem, mert azokat behúzták. Vagy sűrűn hívták a nagytiszteletű urat temetni. Mindegy, mi volt, rögtön ment. Mikor nyugalom volt, akkor a Gábor bácsi elment a németekkel más otthonokhoz, vagy hozott élelmiszert meg ruhát. Éva néni ment velük.

[Rác András-interjú]

Féltek-e a gyerekek? Halálfélelem? Szinte nem merek erre válaszolni… Tudod, bogaram, bent voltak a pincében, ők tudták, hogy jó helyen vannak, valahogy gyerekek voltunk, nem féltünk… szeretném egyszer én is hallani, ők erről mit mondanak…

Mindig számított az ember arra, hogy… A lényeg az volt, valahogy úgy éreztük sokszor, hogy az a fontos, hogy amit Sztehlo akar, az mindenképpen meglegyen. Az volt a leglényegesebb.

Minden a nagytiszteletű úr körül forgott, ami nem azt jelenti, hogy parancsolt volna, de mi mindig azt figyeltük, hogy szerinte mit kell csinálni. Abszolúte megbíztunk benne, hogy ő majd elrendezi, hogy megmondja.

Borzasztó volt számomra később, amikor már kint jártunk, hogy rengeteg hullával találkoztunk… Fiatalabb srácok, mint én. Ott feküsznek a hóban, szétszakítva… éppúgy én is lehetnék, vagy az öcsém. Olyan fiatalok voltak. Némelyik nem volt tizenhét éves. És ott fekszik szétroncsolva… Nehéz ezt megmagyarázni, az ellenséges érzés teljesen megszűnt, itt valahogy már… Nem éreztük igazán a veszélyt. Lehet, ha jobban érzem, akkor másként látom a németeket is. De a veszélyérzékelési küszöb valahogy akkor fölemelkedett. Amikor aknázás volt, akkor azért féltünk, amikor csend volt, akkor meg a nyilasoktól. Volt azért egyfajta fatalizmusa is az embernek. A nevelőnők, akiknek családjuk volt, azt hiszem, jobban féltek nálunk. Ezért csodálom Csöpi nénit, nem beszélve Gábor bácsiról. Ahogy segíteni tudott, amilyen hidegvérrel tette azt, amit kell, a legnagyobb veszély közepén is. Én nem lennék képes erre.

Reggelenként felmentünk a pincéből, kis nyugalom volt. Három-négy orosz hulla mindig ott volt. Később, mikor mentünk a szánkóval, akkor meg német hullák voltak. Képzelje el, a Széna tér, mikor volt a német kivonulás, be volt terítve hullákkal, és az orosz tankok a halottakon masíroztak, széttaposott fejek voltak, mint a Picasso-képek, ez mélyen benne maradt az emberben.

Nem vettük annyira komolyan a halált, mert ott volt.

[Rác András-interjú]

Február 9. péntek

8-kor keltünk, délelőtt a Tanár úr kijött, és a Toldi előszavát és egy énekét olvasta és magyarázta. Az ebéd lekváros spagetti volt.

Este mise volt. Egy pálos barát jött el misézni. Meggyóntam és megáldoztam csupán azért, mert furcsa lett volna, ha az összes katolikusok gyónnak, csak éppen én nem. Bementem, köszöntem, és megmondtam, hogy nemrég tértem át.

[Grőbler Andris háborús naplójából]

Gábor bácsi nagyon vigyázott arra, hogy semmiféle vallási dolgot ne erőltessen ránk. Vasárnap mindig szó volt Istenről, Krisztusról, összejött az egész csapat, de sohasem erőltette, hogy mi ezen részt vegyünk, de mindig ott voltunk. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen kell legyen az ember, hogy kell segítenünk másokon… A beszélgetésekbe bele volt szőve a bibliai téma, de nem igazán vettük észre, mikor szól arról. Azzal kezdődött többnyire, hogy énekeltünk valamit. Aztán Gábor bácsi elkezdett mesélni valamiről. Aztán mi is hozzászóltunk gyerekek, néha kérdezgetett, és… Valahogy közel hozott minket, emberségre tanított, anélkül, hogy tanított volna. Nem tudom, hogy csinálta. Csak azt tudom, hogy én, aki gyermekkorom óta nem érdeklődtem a vallás iránt, anélkül, hogy ezt észrevettem volna, ott a pincében megtanultam, mi az emberség. Az egésznek az atmoszférája… nem tudom megfogalmazni magának, mi volt.

[Rác András-interjú]

A tanítástól a kenyérdagasztásig, a mosdatásig, mindent mi csináltunk. Amennyi lehetőségünk volt, meg amit tudtunk… Krámmerné sokat segített. Csöpinek két gyereke volt, nekem ott voltak a segítőim, a Dolly, a Vali, a Hedda, a Fanny még a Bogár utcából, elég volt a gyerekekhez, meg a nagyok is segítettek.

És megint új napra virradtunk, és elég sok nap volt így.

König Obersturmführer, aki mindig nagyon udvarias volt… folyamatosan tájékoztatta a felnőtteket arról, hogy a front ezen szakaszán a magyar fasiszták nem állnak szilárd lábakon. Ezt az információt nagyon megköszöntük neki, hiszen Budán és Pesten a magyar nyilaskeresztes fasiszták megölték a zsidókat, a kommunistákat és a katonaszökevényeket.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Egyszerre nagy csihi-puhi volt a fejünk fölött, Sztehlonéval egy ágyban aludtunk. Én ugyan senkitől semmit nem kértem, de a német megígérte, hogy ő visszajön elköszönni tőlem.

És visszavették még egyszer a földszintet, szórakoztattak, a fejünk fölött bombáztak, és mi csak fogtuk a kezünket Csöpivel, hogy most mi lesz, de lejött a német, és azt mondta, hogy búcsúzunk. Hát én akkor ugrottam, mint a gumilabda, fogtam a sveszterkötényem, Csöpi hozta a lutherkabátot Sztehlónak, én vettem a fityulát, és vártuk az oroszokat.

Még csönd volt, még csönd volt, sehol semmi, senki földje voltunk. Volt ugyan vizünk, volt valami konzervem, kínomban nem tudtam mit csinálni, abból csináltam a szendvicseket, hogy ha a gyerekek följönnek, a mindenit ennek a cudar világnak, legalább egyenek és örüljenek. Aztán vártunk.

Aztán milyen jó volt, hogy a Kovai Lőrinc tudott oroszul, mert azt se merte kimondani, hogy mukk, és a gyerekeknek mondtuk, hogy kiabálják, jó napot, hogy hallják, hogy gyerekek vannak. Egyszer csak hozzávágtak az óvóhelyajtóhoz egy valamit, amire a vöröskeresztet kifüggesztettük, mert az oroszok azt mondták, hogy megtévesztésből tettük ki a vöröskeresztet, de aztán lejöttek…

„[1945. január] 29-én reggel a házunk körül nagy kiabálást és orosz beszédet hallottunk. Még az előző napokban megbeszéltük egymás között, hogy ha az oroszok lejönnek, a gyerekeket lássák meg először, és Kovai beszéljen velük oroszul. Isten különös vezetése volt, hogy ezt az oroszul tudó kommunista írót hozzánk küldte. Éppen hogy felöltöztünk, mikor mind erősebb lett a lábdobogás a fejünk felett és a nagyon nagy hangú kiabálás is. A pinceajtónk előtt nagy robbanás hallatszott, az ajtó kifordult sarkaiból, és erős lőporfüst hatolt be. Magam gyorsan az ajtó elé ugrottam, és kiáltottam Kovainak, hogy szólaljon meg oroszul. Közben az ajtóban megjelent lövésre tartott fegyverrel egy orosz katona. A pince teljesen ki volt világítva, az összes gyertyát és benzinmécsest meggyújtottuk. Amikor meglátott bennünket, egy jó nagyot lélegzett, feltolta prémes sapkáját a feje búbjára, és mosolygott.

…

Kovai aztán lefordította nekünk, hogy milyen jó volt, hogy életjelt adtunk… mert neki éppen az volt a feladata, hogy feltörje a pince ajtaját, és jelt adjon a lángszóró beállításához, mely készen állt a pince ablakaiban. Az egész házat fel akarták gyújtani, mert meg voltak győződve arról, hogy a ház pincéjében sok német katona lehet, akár sebesülten, akár épen, mert a németek annyira védték ezt a házat. Az éjszaka elfoglalták már egyszer a házat, de a németek igen nagy erővel újra kiverték őket. Különösen egy szakállas tiszt, olyan erősen vezette a védelmet, hogy biztosra vették, valami különleges hely lehet ez a ház. Felületesen néztek csak körül [a házban].”

[Sztehlo Gábor 120–121.]

Hideg, napfényes vasárnap reggel. Júlia néni valami levest főzött a „konyhában” a hordozható kályhán. A kémény a vékony pinceablakon ment keresztül. Hirtelen harci zajt hallunk megint. Kiáltások. Tisztán halljuk a német és az orosz szavakat. Ritmikus, egyszeri lövések. Kézigránát-robbanás, a pinceajtó kiszakad, iszonyú zaj és füst. A gyerekek és felnőttek ösztönösen a pince legtávolabbi zugába bújtak össze. Tenni kell valamit, míg az oroszok ki nem füstölnek bennünket a pincéből. Az író [Kovai] beszélt oroszul, így Sztehlo mondta neki, hogy próbáljon kiáltani nekik valamit. De az nem volt egy bátor ember, remegett félelmében. Hosszú-hosszú percek teltek el, mi hirtelen megragadtuk Kovait, erre elkezdett nagyon-nagyon hangosan kiabálni: Továris! Továris!

…

Fiatal tisztek foglalták el a házat Königtől. Hamarosan megtudtuk, hogy az oroszok szét akarták verni a házat, mivel ez volt a legerősebben védve, s egy egész éjjel tartó visszacsapás során kellett visszafoglalniuk.

…

Azon az éjszakán az oroszok hirtelen támadtak. Ez hat német kiskatona életébe került. Láttuk őket a hóval fedett kertben, golyó végzett velük: lyuk tátongott a homlokukon.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Egyik nap megtudtuk, hogy itt vannak az oroszok. A pince bejárata elég kacskaringósan ment kifele, az egyik kacskaringóba bedobtak egy kézigránátot. Az oroszoknál az élcsapat jobbára tisztekből állt, mind fehér lebernyegekben, lepedőkben jöttek le. Az orosz tisztek nagyon rendesek voltak, tényleg harcosok, látták, hogy itt gyerekek vannak, nem is jöttek többet.

[Rác András-interjú]

1945. február 11. vasárnap

…délben az a hír járta, hogy a Körtérnél vannak az oroszok. 1-kor: az Orlai utcában. 2-kor: Itt vannak a sarkon. 3-kor: Kopognak az ajtón. Kinézünk: egy kucsma.

– Ki az? – kiáltunk.

Válasz: egy rúgás az ajtón. Három marcona kucsmás jött be.

– Dobre vecser! – mondta az egyik. Egy szó, mint száz, nagyon jól összebarátkoztunk. Még jöttek vagy húszan. Mi nem mertünk enni, mert féltünk, hogy elveszik az ennivalót. Így viszont még ők adtak nekünk. Többet ettünk, mint máskor. A német propaganda azt írta, hogy az oroszok folyton részegek, és akkor ölnek, rabolnak. Az oroszok, amikor józanok, rabolnak, ha van. Adnak, ha nincs.

1945. február 12. hétfő

˝ 5-kor feküdtünk le, mert akkor mentek le az oroszok. Nekem az oroszok bejövetele nem egy, hanem száz álmatlan éjszakát is megér. Szabadok vagyunk!!! Hurrá!!!

9 után keltünk. Délelőtt sok orosz jött. Bevezettük azt, hogy valahányszor bejönnek az oroszok, valaki rögtön elkiáltja magát, hogy aszongya: Lánc-lánc! Erre a kicsik már körbe is álltak valaki vezetésével, és éneklik. Az oroszok, mihelyt látják, hogy itt kisgyerekek vannak, vagy elmennek, vagy növelik az éléskamrát.

[Grőbler Andris háborús naplójából]

Azt hittük, hogy mennyország, itt vannak az oroszok, felszabadultunk, vagy mi a csodának nevezzük, és hogy most nem kell többet remegni. De jött az este, és elvitték a férfiakat. Csak annyit tudok, hogy Sztehlo visszamordult, hogy vigyázzon a házra, és Sztehlót, a házmestert, a Szentmiklósit, a nagyfiúkat, mindet elvitték.

„29-én este, mielőtt teljesen besötétedett volna, minden férfit felparancsoltak a földszintre, sorba állították és kezdték kiválogatni.

…

A csöndes, csillagokkal megvilágított estében vezettek ki minket a Lorántffy utcára. Semmi sem mozdult, minden csöndes volt körülöttünk. Egy-egy lövés hangzott el csupán. De sem ágyú-, sem katyusadörrenés vagy -zúgás nem hallatszott. Gyönyörű, csendes, hideg téli este volt. Az utcasarkon szemben álltunk pár percig az Ernyei-villával… ahol egy német ágyú állt. A kísérőink [orosz katonák] csak suttogva beszéltek, és nekünk is megtiltották, hogy beszéljünk. Szemben velünk az egyik házban még németek voltak. A mi kis csapatunknak aztán kézzel magyarázva megparancsolták, hogy toljuk ki az ágyút az utcára és onnan fel a hegyre. Kovai nem volt velünk, így tolmács nélkül kellett megértetni velük, hogy túl nehéz az ágyú, nem bírjuk el… de az oroszok nem tágítottak, hogy semmi az, gyerünk, davaj, davaj. Végül is az erősebbje csak nekifohászkodott. Bizony ekkor tudtam meg, milyen meredek is a Fillér utca! Végre felértünk a tetőre. Ott aztán lecövekelték az ágyút, és bennünket megint sorba állítottak. Egy őr elöl, egy őr hátul, és megindítottak csöndben a dombon lefelé. Vajon hova visznek?

A Guyon Richárd utca környékén lehettünk már, amikor egy régi, elég kopott villa elé vezettek bennünket… az összeszedett civil foglyoknak első vizsgálóállomása lehetett ez… Vagy öt társammal együtt vittek be a villába… egy igen barátságtalan civil nézett rám, és tört magyarsággal kérdezte a nevem. Hogy mit kérdezett még, arra nem emlékszem. Megmotozott, és a nadrágszíjamra függesztve találta finn tőrömet. Ezt a tőrt mint zsebkést használtam mindig, már vagy öt éve. Nem is gondoltam rá, hogy rajtam van. Kihúzta, és jól megmarkolva felém bökött:

– Ha! Ruszki szaldat, puff!

– Nye, nye! – mondom – Nicht szaldat! Brot! – és mutogatom, hogy a kenyeret szelem vele mindig. Próbáltam mosolyogni és bizalomgerjesztő arcot vágni… de nem tudtam meggyőzni. Egy katonának kiáltott, aki aztán kivitt oda, ahol a mieink állottak. Lehettünk vagy tizenöten, akik itt álltunk a hóban, külön a többiektől… egy ideig hagytak ott állani. Aztán két fegyveres odajött hozzánk, és háttal a háznak sorba állított bennünket… csak nem akarnak agyonlőni?”

[Sztehlo Gábor 125.]

Falhoz állították őket, és mondták a Miatyánkot… hogy hogyan voltak, milyen erős volt a nagyfiúk hite, azt nem tudom, de azt tudom, a házmester mesélte el nekem egyszer, hogy akkor tudta meg, hogy ki a tiszteletes úr, és akkor ölelték őt az oroszok, és akkor magyarázkodtak ki, hogy gyerekek…

„Amikor a hátam mögött fegyverzörgést és vezényszavakat hallottam, majd a géppisztolyok závárjainak ismert csattanását hallottuk, levettem régi, viharvert kucsmámat, és csöndesen odaszóltam a többieknek:

– Imádkozzunk.

Rövid pár szóval Isten kezébe tettem le életünket, bocsánatot kérve, amit Őellene vétettünk. Könyörögtünk feleségünkért, gyermekeinkért… amikor a Miatyánkot imádkoztuk hangosan, nevetést hallottunk a hátunk mögül. Mielőtt még az áment kimondtuk volna, két katona állt elénk géppisztollyal, és zavart el bennünket: davaj, davaj!”

[Sztehlo Gábor 125.]

Istentől rendelt első és legjobb nevelője minden gyermeknek a saját szülője. Ezt tette Sztehlo Gábor… hogy édesapa volt, ezt tette minden gyerekkel, ezt csinálta tovább a Budakeszi úton is. Sztehlo Gábor se Pestalozzi, se Makarenko nem volt. Lelkiismeretes pap volt, aki járt Finnországban, aki mindent magába szedett, ami kellett. Csak azt tudta visszaadni, amit látott az Istenből. Ez volt Sztehlo Gábor… és nem több. Azt éreztük, hogy ő mindenki számára van, de kifejezetten az én számomra is. És tudta azt, amit… hogy a mi házunkban lakik az Isten. Hogy itt van.

Én meg csak azt csináltam, ami kellett. Óráról órára, napról napra a napi életért.

Te, én nem szoktam prédikálni, de… Isten veled van mindenben, amit te teszel. Ez volt a pünkösdi prédikáció akkor. Meg akinek sok adatik, attól sokat követelnek. Sokat követeltek Sztehlótól. Tőlem is. De valahogy mindig sokkal jobban összejött…

Isten tudja… Ugye, madárkám?

1 Luther-kör: Konfirmáltak ifjúsági köre. [A csillaggal jelölt jegyzetek és a szögletes zárójelben lévő részek a szerkesztő megjegyzései.] Részlet a Stiasny Évával készült riportból [ezentúl csak dőlt betűvel jelölve].

2 1944. márc. 19-én szállták meg a német csapatok Magyarországot.

3 Raffay Sándor (1866-1947) 1928-tól 1947-ig evangélikus püspök. – Sztehlo Gábor [visszaemlékezésének] 7. [oldaláról].

4 Benes Lujza 1944. december 18-ig volt az otthon vezetője.

5 Keret: a munkaszolgálatosok őreiként kirendelt katonák.

6 Az interjúban a teljes név hangzott el.

7 A Tanítóképző akkoriban középiskola volt, diákjai tizenöt–tizenkilenc éves fiatalok.

8 Endre László (1895–1946) fasiszta politikus. A Fajvédő Szoc. Párt meglalapítója, 1944-től belügyi államtitkár, Szálasi hatalomra jutása után a hadműveleti területek és a polgári közigazgatás kormánybiztosa. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték.

9 Serédy Jusztinián György (1884–1945) 1927-től haláláig a római katolikus egyház bíborosa.

10 A háború után Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre.

11 A napló szerzője, Grőbler Andris a Bogár utcai közösség feloszlatása után Sztehlo Gábor Kelenhegyi úti gyermekotthonába került.

12 A háború után, 1945-ben Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre, mely először „Jó Pásztor”, majd „Pax” néven működött. A gyermekotthon keretein belül, főként a fiúk kezdeményezésével önálló gyermekállam alakult Gaudiopolis (Örömváros) néven. Gaudiopolisnak önálló törvényhozó és végrehajtó testülete, minisztertanácsa, pénze, gazdasági rendszere, jól működő gazdálkodása (pl: cipőgyár, asztalosműhely; maguk építettek lakóházat, sportpályát stb.) és intenzív kulturális élete volt.