…Hogy véget érjen a sötétség

„Sztehlo-gyerekek” a Bogár utcai gyermekotthonban, I/1. rész

Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 1944/45-ben, a nyilas uralom és Budapest ostromának idején ezerhatszáz zsidó gyermek és négyszáz felnőtt életét mentette meg a gyermekotthonaiban nyújtott menedékkel.

Kutatásaim során (a már rendezett Sztehlo-önéletíráson túl) gazdag dokumentációs anyagra bukkantam, s próbáltam felkutatni azokat a ma még élő szemtanúkat is, akik személyesen részt vettek a gyermekmentésben. Így találkozhattam Bartosné Stiasny Évával, aki a második világháború idején mint fiatal pedagógus a Bogár utcai gyermekotthon vezetője volt.

A kötet vezérfonala a vele készített interjú. Ezt egészítettem ki a múzeumokban, levéltárakban, magángyűjteményekben talált írásos dokumentumokkal, két korabeli gyermeknaplóval, a menekített gyerekek visszaemlékezéseivel, valamint a már említett Sztehlo-visszaemlékezés eredeti szövegének részleteivel. A „Sztehlo-gyerekekkel” felvett beszélgetések sorából kiemelkedett a Rác/Róth család élete, mely önmagán túlmutatva a magyar zsidóság tragédiájának és megmenekedésének modelljét adja.

Ez az írás Sztehlo harminchat árvaháza közül egyedül a Bogár utcai eseményekre összpontosít. A szereplők emlékein keresztül tükröz, elfogadva azt, hogy egy nép történelme nem csupán számokra és adatokra redukált tudomány, hanem a tudatunkban megőrzött történet is.

M. L. M.

A háború előtt a Fasori Luther-körnek¹ voltam az elnöke, innen ismertem Sztehlo Gábort, ő akkor volt káplán ott, amikor én konfirmáltam, és az volt a szokás, hogy a káplánok visszajöttek nőegyleti téán beszámolni a munkájukról, innen ismertem végig, hogy mit csinált.

’44-től mint hitoktató kerültem be hivatalosan is a Fasori Lelkészi Hivatalba. És próbáltam segíteni. Mert akkor jöttek ezek a nagyon nehéz idők Budapesten. Tanítottam hittant, nyáron Kemény esperesnek segítettem, beszélgetni az emberekkel, feljegyezni az adatokat. Azt hitték, hogyha kikeresztelkednek, megmentődnek. Zsidó emberek voltak mind, azt hitték, megmentődnek…

„[Raffay] püspök volt egyetlen főnököm. [1944.] március 19.² után, egyik nap, szól a titkár: hívat a püspök.

Raffay Sándor³ úgy él az emlékezetemben, mint a magyar uraknak és magyar protestáns főpapoknak a typusa [sic!]. Valami utánozhatatlan nyugalom, fölény és határozottság sugárzott belőle, noha nem volt határozottan céltudatos, csak önfejű és makacs. De éppen ez a nagyszerű és a tragikus a magyar urakban: mindig többet mutattak, mint ami bennük volt.

…

– Van itt egy társaság – szólt Raffay –, egy közös protestáns egyesület, a »Jó Pásztor«, hallottál már róla? – meg sem várva válaszomat folytatta. – Nos, ezt egy közös, protestáns bizottság hozta létre és felügyeli. Muraközy Gyula az elnöke, és ő fordult hozzám, hogy baj van a keresztyén vallású, zsidó származású gyerekekkel. Sokan vannak gondozás és otthon nélkül. Ezeket kéne összegyűjteni és számukra valami menedékről gondoskodni. Kinevezlek az evangélikus egyház képviselőjének, feladatod lesz a gyermekmentés. Sokat én sem tudok csinálni, tanácsot sem tudok neked adni, de eredj oda, nézz körül. Tégy nekem jelentést, ha kell valami, akkor szólj, ha tudok, segítek.”

[Sztehlo Gábor (visszaemlékezésének) 7. (oldaláról)]

Október 15-én volt a Horthy-proklamáció, úgy emlékszem. Én még hívtam telefonon Szálasit Kemény esperesnek, ami után Kemény behívott: „Évike, Sztehlo Gábor van a telefonnál, szeretném Évikét Gábornál tudni. Sok a gyerek, kevés a pedagógus.”

Sok volt a gyerekek között a zsidó, azt tudom. De senki sem kérdezte, hogy keresztleveled van-e, azt tudtuk, hogy szükségük van ránk, és fogadtuk őket.

Eredetileg én Róth Andris vagyok. Sztehlo Gábor is így ismert hosszú ideig. Mi ’42-ben jöttünk el Kolozsvárról. Erdélyiek vagyunk, a szüleim is, én is, öcsém is, aki két és fél évvel fiatalabb nálam.

…

Édesapám a [kolozsvári] zsidó kórházban volt sebész főorvos, és a kórház is mind nehezebb helyzetbe került. Adódott egy lehetőség, hogy édesapám Pestre jöjjön a Maros utcai kórházba, ugyancsak sebész főorvosnak, úgyhogy ’42-ben az egész család átköltözött Budapestre.

[Rác András-interjú]

A gyerekek a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül kerültek hozzánk, elhagyott gyerekek voltak.

Valami tízen gyerekkel, zárt, vöröskeresztes kocsival mentünk fel [a Bogár utcai otthonba], bejárás hozzánk nem volt, bejönni oda nem lehetett, csak SZTEHLO GÁBOR aláírásával.

Általában közép- és nagypolgári gyerekek voltak nálunk.

A családom egy kulturált középpolgári család volt. Apámnak mint sebésznek elég jó neve volt, de sose fogadott el pénzt. Nekünk nem volt se kocsink, se saját házunk, de millió könyv, remek bútorok, biedermeier bútorok. Erre szántak pénzt, de arra, hogy kocsit vegyenek, vagy házat, arra nem. És sokat költöttek ránk, mert mi kisgyermekkorunktól kezdve sokat tanultunk. Echte deutsche fräuleinunk volt, én a magyart meg németet majdnem egyszerre tanultam meg. Ketten voltunk testvérek, és amilyen korán lehetett, elkezdtük a franciát is tanulni, aztán angolt, zenét. Mindent megtettek azért, hogy tanuljunk. A kultúra volt az egyetlen fontos.

…

Korcsolyázni kellett megtanuljak, úszni, annyit strapáltam magam, de ez borzasztó hasznos volt. Nyolcéves koromban három nyelvet tudtam a magyar mellett, mert románul is tanultam.

A barátaink is mindig ilyenek voltak, művészek, zenészek, aztán egy másik, akinek könyvesboltja volt, vagy ügyvéd. Szóval így éltünk Kolozsváron.

Pesten azért már nehezebb volt a helyzet, kevesebb volt a lehetőség, de megvoltak a könyvek, megvoltak a bútorok.

[Rác András-interjú]

Benes Lujza⁴ gyógypedagógus volt, két gyereke volt. Hazajött [Svájcból] befejezni a válóperét, és egyszerre esett bele a zsidótörvényekbe, amikor hazajött. Zsidó származású, református volt. Olyan harminc körüli lehetett.

Ha bementünk a városba intézni, gyerekeknek hozni valamit, tanuláshoz cuccot – hátizsákkal közlekedtem akkor –, s közben bementem a Vöröskereszt-irodába, a gyerekek meg ott várakoztak. El kellett volna utasítani őket, de hova menjenek, hogy mondjam én egynek is azt, hogy ne gyere. Nem volt szívem, hogy elutasítsak. Megfogtam a kezét, és vittem haza a Fillér utcából a Bogár utcába, a Bogár lépcsőn, aztán megérkeztünk, s mondtam, hogy Lujza, ne haragudj, nem tudtam mit csinálni, aztán hozott a Lujza is… És otthon voltunk.

Te, tudod, karácsonyra ötvenhárman voltunk, tizen-valamennyivel indultunk, nem tudom pontosan a létszámot, és akkorra negyven fölött volt a gyerek, meg hát a felnőttek is, akiknek nem volt akkor már hova…

A vöröskeresztes irodán azt mondták: gumifalú otthon a Bogár utca.

Nekem mindenkit bizalommal kellett fogadnom.

Voltak, akiket odahoztak hozzánk… általában nem apjával, anyjával érkezett, hanem valaki hozta, a nagyanya-e, mert az apját, anyját elvitték, ezt nem kérdeztük. Kit így hoztak, kit úgy. Lehetőleg nem napközben, hogy ne legyen feltűnő. Inkább alkonyatkor jöttek.

A gyerekeket, mielőtt a családi tragédia bekövetkezett volna, sikerült odahozni. A gyerekek a tragédiáról nem tudtak.

Semmiben nem állapodtunk meg. Ideadták a gyerekeket. Semmi megállapodás nem volt, mikor jöhetnek érte, hogy látogassák, eszünkbe se juthatott, nem jöhettek.

…

Aggódtak a gyerekek a szüleik miatt. Volt, amelyikben sűrűn felmerült. Volt olyan, akit úgy kaptam éjjel, hogy most nem tudok neked priccset nyitni, kisfiam, hogy ne zörögjünk, hanem csak a tiszta matracot teszem le neked a földre, ide, nézd, vadonatúj lepedő, most húzom fel a takarót, a párnát, és akkor csak néz rám, Éva néni, csak azt tudnám, hogy van-e anyuéknak egy kuckó, ahol nem bántják őket.

Mi egyből bekaptuk az összes zsidótörvényt Kolozsváron ’40-ben. Ezek közvetlenül nem vonatkoztak ránk annyira, mert édesapám egy zsidó kórházban volt orvos. Hogy a kórháznak milyen nehézségei voltak, azt nem tudnám megmondani, de őneki közvetlenül nem volt nehézsége, hiszen biztos állása volt, csak hát az egész életérzés nagyon megváltozott.

A szüleink nem beszéltek erről, ki akartak hagyni minket lehetőleg, de például Kolozsváron jött a Jud Süss, ez egy német film, XVIII. századbeli zsidó bankárról volt szó benne, aki fejedelmeknek adott kölcsön pénzt. Nem egy szimpatikus figura, de a náci németek csináltak róla egy állati ronda filmet, ami után az iskolában is meg az utcán is az embert folyton megtámadták. Ez a film nagyon felerősítette a zsidóellenességet.

Ezt éreztem közvetlenül, hogy voltak verekedések. Nem haltam bele, én akkor elég jó passzban voltam fizikailag, úszó voltam, versenyeztem, és nem tudtak engem olyan könnyen elkalapálni. Ugyanakkor a tanárok ott a kolozsvári református gimnáziumban nagyon rendesek voltak. Kicsikét más volt itt Pesten.

Mert Pesten is a református gimnáziumba jártam, itt is érettségiztem, itt meg a gyerekek voltak nagyon rendesek. Mondjuk, az érettségi utáni bankettre nem hívtak meg, de nem is mentem volna szívesen, mert akkor már sárga csillaggal voltam…

’44 márciusában, amikor bevonultak a németek, nagyon zavaros, nehéz volt a helyzet. Sárga csillagot kellett hordani. A tanárokkal volt egy-két kisebb problémám, de amikor bejöttek a németek, attól kezdve ajnároztak. Hogy én tiszta jelesen érettségiztem, azt esküszöm, annak köszönhetem, hogy sárga csillaggal kellett bemennem érettségizni. Mindig jó tanuló voltam, de nem tiszta jeles. Csak utána aztán majdnem rögtön behívtak munkaszolgálatra.

[Rác András-interjú]

Andrist meg Gyurit, a Róthokat, azt hiszem, a papa hozta föl egyszer csendben, este, Lujza vette át. Szóval amíg lehetett, Lujza ment a kapuhoz, neki svájci útlevele volt.

[A munkaszolgálaton] októberben a keretnél⁵ megtudtuk, hogy minket el fognak vinni Németországba. Apuval találkoztam, mert odajött. Kiengedtek minket néha a körletből, nem voltak akkor már olyan szigorúak, és tulajdonképpen a keret figyelmeztetett minket, hogy hát… ők se szívesen mentek. Mi már akkor tudtuk, hogy ez mit jelent. Azt, hogy Auschwitz ilyen volt vagy olyan volt, azt nem tudtuk, de azt tudtuk, hogy óriási deportálások vannak. Hogy mi várható Németországban, arról valójában csak sejtésünk volt, de azt tudtuk, hogy mi onnan vissza nem fogunk jönni. Mint ahogy a századnak az a része, amelyik kiment… Azok közül nagyon kevesen jöttek vissza.

Én azt mondtam, hogy ebből nem kérek. Apuval megbeszéltük, hogy egyszer kilógok a táborból. Apu vár két sarokkal arrébb kabáttal, mert a hülye is látta az emberről, hogy munkaszolgálatos. Teljesen tipikus öltözékünk volt: viharkabát, hosszú nadrág, ami be volt gyűrve a bakancsba, és katonasapka. Apu hozott egy kabátot és egy kalapot, és fölvitt a Bogár utcába… Másnap hozta az öcsémet is.

…

Én úgy voltam ott, mint segédszemélyzet, a gyerekekkel kellett foglalkoznom, ez volt a hivatalos státusom. És rajtam kívül még ott volt a Pali, Pásztor Emil néven, mert valakitől szerzett egy igazolványt. Én maradtam Róth, csak kijavítottam B-re, ennyi volt, amit tudtam csinálni, Bóth lettem, de szerencsére nem igazoltattak. Ott volt még az egyik nagy fiú, Z⁶, ő Nobel-díjas lett, de ma már nem emlékszik semmire. Van ilyen pszichés amnézia…

[Rác András-interjú]

1944. március 19-ig a Budapesti Zsidó Tanítóképző diákja voltam.⁷ Mikor a Gestapo kiürítette az iskolát, én éppen csak hogy el tudtam menekülni az épületből. Nem sokkal később minket, zsidókat köteleztek a sárga csillag viselésére.

…

Egy napsütéses novemberi délután érkeztem meg Sztehlo nagytiszteletű úr irodájába, a budai Fillér utcába. Próbáltam találkozni vele, de egy megtermett portás nem engedett be az épületbe. Váltottunk néhány hangos szót, mire egy őszülő halántékú férfi jelent meg. Úgy nézett ki, mint egy filmsztár.

– Valami baj van? – kérdezte biztató mosollyal.

– Én… én a lelkésszel szeretnék beszélni.

– Gyere be az irodámba – mondta.

…

Az irodában hebegni kezdtem:

– Én… az orosz megszállás elől menekülő miskolci diák vagyok…

– Hogy hívnak?

– Pásztor Emil – válaszoltam, s gyorsan elővettem irataimat, melyeket egy miskolci, Pásztor nevű fiútól loptam. – Én… én árja magyar vagyok, de csak ez az egy igazolványom [egy leventeigazolvány] maradt.

– Jól van, fiam… Engem nem kell semmiről sem meggyőznöd – mondta a lelkész, majd így folytatta: – Elküldlek az egyik vöröskeresztes gyermekotthonomba, ahol futárként dolgozhatsz.

Sötét, hideg, ködös este volt, mikor a Bogár utcára érkeztem. Az elsötétítés miatt nehezen találtam meg a házat. Csengettem néhányszor, majd hosszú várakozás után egy nővér nyitott ajtót. Egyenesen az ebédlőbe mentünk. Csodálatos vacsoraillat csapta meg az orromat. Szökésem óta nem ettem meleg ételt. A nővér invitált, hogy üljek le vacsorázni. Ki voltam éhezve, és csak ettem, ettem, ettem.

Egész este csak a nővér kérdezett tőlem néhány dolgot. A többi kamasz és a kisebb gyerekek egyszerűen tudomásul vették jelenlétemet. Napokig senki sem kérdezett tőlem semmit.

Egy négy–hét éves gyerekekből álló csoport vezetője lettem. Én játszottam velük, tanítottam őket, egy szobában aludtunk. Emlékszem, Kóhn/Kun Bandi mindig mellettem volt, egy pillanatra sem hagyott el.

Éva, aki az egyik nővér volt, később elmondta nekem, hogy amikor megérkeztem, először féltek tőlem, mert azt hitték, besúgó vagyok, és át akarom verni őket. Nem csoda! Leventesapkámban úgy nézhettem ki, mint egy cseppentett fasiszta, amikor megmutattam hiteles igazolványomat.

[Részlet Fóti Pál visszaemlékezéséből]

Volt egy nagyon súlyos esetem, a Kóhn Lacika, akit karácsony előtt egy nappal a bátyjával együtt adott be csendben a nagymama a kapun, a nagyobbik olyan nagyon helyesen segítette a nagymamát, meg a kicsit is, és Lacikán ilyen kis piros szandálka volt, jó zsidó formácska fiúcska, és a nagymama azt mondta, hogy az ünnep után hozza a cipőcskét. Nem tudtak már hozni azok semmit. És a végén a Kóhn Lacikát az SS a karján hozta le a kis piros szandálkájában…

Egyszer volt olyan is, hogy játszottunk az udvaron, és egy rendőr hozott egy gyereket, nem vettük észre a forgatagban, hogy eltűnt, még nem ültünk asztalhoz, ebédhez. Hát kérlek, én nem tudom, hogy ki volt, mi volt, de jóindulatú rendőr volt, oltalmazó szárnyat vállalt, a gyerek a keresztmamáját akarta látni, a rendőr meg azt mondta neki, hogy az nem lesz jó, ha akárhova elmegy. Visszahozta nekünk.

Amíg lehetett, mindennap játszottunk kint az udvaron. Volt staféta meg minden, aztán aki nyert, persze hogy nevetett… Azt se merem mondani, hogy sok játékot hoztak volna magukkal. De volt staféta az udvaron, amíg lehetett, akik összetartoztak egy csoportba, labdát gurítottak vagy ilyesmi, azt tudtuk csinálni, amit máskor is csinálsz, rendes gyerekekkel. Aztán voltak tréfák…

„…a gettóbeli élmények bennem éltek mindig, amikor egy-egy budai otthonnak játszadozó és hancúrozó gyerekeit látogattam… milyen világosan látható itt a világnak sok nyomorúsága között is Isten szeretete.”

[Sztehlo Gábor 67.]

Egyik nap ment a másik után, folyton szaporodtunk.

Reggel fölkeltünk, a konyhában segítettünk reggelit előkészíteni.

Azokat az ágyakat, amikben aludtunk, Hoffmann Péter [egy kamaszkorú mentett gyerek] rekapriccsnek nevezte el. Ez egy nagyon jó kifejezés volt, mert a rekamié és a priccs összevonásából született.

Egyszerű kaják voltak, olyan, ami megtöltötte a gyerekeket. Éhezés ott nem volt, ellentétben a későbbiekkel. Én akkor olvastam Huxleytól a Szép, új világot, abban van egy vers, amit átírtunk:

Kása, ha mondom, segít a gondon,

már egy köbcenti

helyre pöccenti.

Én nagyon jól megvoltam a kisgyerekekkel. Négytől fölfele, volt nyolcéves is, kilencéves is, és voltunk néhányan tizennyolc évesek. Valahogy le kellett foglalni őket, hogy ne járjanak ki maguktól. Ha lehetett, azért kint voltak a kertben, de olyankor nagyon vigyáztunk, mert jött néha egy-egy kis [nyilas] csoport ellenőrizni. Nálunk hivatalosan mint hadiárvák szerepeltek a gyerekek, mi meg mint oktatók.

Szóval megvoltunk mi ott a Bogár utcában. A Bogár utcától kicsit lejjebb, azt hiszem, az Endrődi Sándor utcában az egyik nyilas újságíró lakott. Mindenesetre nyugodt nem lehetett ott sem az ember, és arra kellett vigyázni, hogy a gyerekek ne mászkáljanak ki nagyon. Akkor már hó is volt, és a gyerekek a veszélyből nagyon keveset fogtak fel. Ma se értem, hogy tudták ezt megcsinálni, hogy kisgyerekek szülők nélkül… és valahogy mégse érződött a nyomás.

Olyan volt többször is, hogy idegenek jártak arra, akkor mindig izgalom volt, hogy mit mondanak a gyerekek. Ha lehetett, ilyenkor mindig begyűjtöttük a gyerekeket az udvarról. A nagyobbaknak megmondtuk, mit szabad mondani, de a kicsikkel nehéz volt, nekik nem tudtuk, egy négy-öt éves gyereknek nem lehet úgy beszélni, úgyhogy azokat inkább belapátoltuk ilyenkor. A nagyobbakat ha megkérdezték, azt mondták, hogy édesapám a fronton van, nincs édesanyám, vagy hogy hadiárva vagyok, nincsenek szüleim.

Odabent olvastunk nekik, játszottunk, Karinthynak van az a kis karcolata, a Visszakérem az iskolapénzt, abból csináltunk egy színdarabot. Sok szereplő volt, és irtóra élvezték. Előadásokat is csináltunk, egyszer a Sztehlo is eljött megnézni.

[Rác András-interjú]

A szemközti intézet helyére német katonák települtek. Átjön a baka szemből, azt mondta, hogy itt nem maradhatnak gyerekek, majd eljön a parancsnok is meglátogatni. Tudod, a parancsnok, mikor meglátott minket, azt mondta, hogy égnek áll a hajam, itt gyerekkel nem lehet lenni. Erre én azt mondtam, hogy ezek itt hadiárvák, nekem van vöröskeresztes védlevelem, engem a főnök ide tett, én itt vagyok búbánatosan egyedül, én innen el nem megyek. Erre azt mondta a német, hogy jó, jó, de ez nem egészen jó mégsem, aztán ebben maradtunk. Éltünk tovább, illedelmesen köszöntek nekik a gyerekek, de közöltem vele, hogy intézetünket látogatni nem lehet. A német parancsnok azt mondta nekem a konyhában, amikor kísértem ki, hogy neki is van gyereke, és apai felelősséggel fog bánni velünk. Valahogy német között is mindig küldött a jó Isten nekünk olyat, aki ember volt.

Te, én nem tudom, hogy ki tudta, ki nem tudta, hogy ezek zsidó gyerekek, hogy ezeknek senkijük, hogy ki mit tudott, nem tudom, én azt tudom, hogy amikor a Lujza össze volt csomagolva, hogy már megy Svájcba, december tizedike körül volt, érkezett két férfi, Lujza kezdett tárgyalni velük, és az volt az írásukban, hogy ezekből az otthonokból mindenkit ki kell üríteni. Hát akkor jó. Most vége…

„Budán ekkor már korlátlan hatalommal uralkodott Endre László…⁸ Legutoljára 1944 decemberében üzent egyszer nékem két kis zsidó fiún keresztül, amikor a Városmajorban akarta egyik otthonomat szétrobbantani. Az üzenete ez volt: »Mondjátok meg annak a lutheránus papnak, hogy jól ismerem. Hagyjon fel a zsidók mentésével, mert széttöröm rajta a lovaglóostoromat.«

Hol itt, hol ott jelent meg Budán, és tisztítóakciói örök félelmet jelentettek számunkra.

…

Endre volt elrendelője annak a razziának, ami december 18-án bejelentve várt bennünket. A razzia előtt két-három munkatársammal még egyszer végigjártuk a budai otthonokat, megpróbáltuk átfésülni az ottani adatokat és feljegyzéseket. El kellett látnunk papírokkal azokat a tizennégy éven felüli gyerekeket, akiknek a származása gyanús volt. Újraírt iskolai bizonyítványokkal, keresztlevelekkel próbálkoztunk.

…

Kétségbeejtő volt a helyzet a razzia előtt. Az otthonokban a félelem a tetőfokára hágott. Mindenütt csak azzal tudtam nyugtatni őket, hogy elmondtam Isten szeretetének jeleit, azokat az eseteket, amikor segített. Most is csak ezt várhatjuk, amikor az emberi tanácsok és tettek semminek bizonyulnak. Biztos, hogy Isten tenni fog valamit. Ebbe kapaszkodtunk mindannyian. Különösen hálás vagyok azoknak a gondozónőknek, akik élő hittel és Istenbe vetett teljes bizalommal vették körül a gyermekeket.

Ezek a napok fásulttá és nagyon rezignálttá tettek. Amikor meghallottam december 18-án a reggeli telefonjelentéseket, hogy a kertkapukban és a villák kapujában megjelentek a kék ruhás fővárosi rendőrök, bizony már nem tudtam semmit sem mondani a riadt gondozónőknek, csak bátrabb hangon próbáltam biztatni őket, hogy ne féljünk, mert Isten meg fog őrizni minket. De magam sem gondoltam már semmire, csak vártam a csodát.

Az érdekes az volt, hogy a rendőrök nem akartak bemenni a lakásokba vagy a villákba, hanem székeket kértek, és a ház kapuja előtt leültek, várakoztak. A kérdésekre, hogy miért, kikért jöttek, ki rendelte őket ide, mit akarnak, mi a tervük, nem voltak hajlandóak semmit sem mondani. Iderendelték őket, ők nem tudnak többet. Ez a bizonytalanság sokkal rosszabb volt, mint a veszedelmes vagy a katasztrófát jelentő bizonyosság. A Bogár utcai otthonban a gyerekek nem bírták ki ezt a feszült állapotot, nem tudtak benn maradni a villában, hanem ki-kiszaladtak a kertbe, és kezdtek a rendőrökkel barátkozni. Mi mindannyian arra gondoltunk, hogy a fővárosi rendőröket azért küldték, hogy ők kísérjék a járműveket, melyekkel a gettóba szállítják az otthonok lakóit.

…

Lassan múltak az órák… és mi minden ajtókopogtatásra felrezzentünk: most jönnek. Mire sötétedni kezdett, olyan fáradtak voltunk, mintha egész nap zsákot hordtunk volna.

Öt óra után a rendőrök szedelőzködni kezdtek. Az irodám előtti két rendőr is tisztességtudóan lejelentkezett nálam.

– Elmennek? – kérdeztem én meghökkenve, mert nem tudtam, ez mit jelent. – Miért jöttek?

– Szerencséjük, kérem – felelte az egyikük –, hogy a nyilas testvérek nem jöttek.

– Hogyan?

– Nekünk nem volt más feladatunk, mint a rendre vigyázni – mondta –, a razziát megcsinálták volna a nyilasok… A nyilasok dolga a razzia, mi csak a statiszták vagyunk. No, jó éjszakát!

Mindenütt hasonlóképpen történt… Felszabadult, boldog öröm lett úrrá rajtunk. Megint egy csoda történt. Ha ebből a pokolbeli bizonytalanságból is kiszabadított Isten, ugyan mitől kell még félnünk? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

[Sztehlo Gábor 85., 87.]

Jöttek a nyilasok, és akkor mi bemásztunk a kamrába a zsákok alá. Akkor Pali még nem volt ott, csak Hoffmann Peti, az öcsém meg én… Szóval mi zsákok alatt, s közben a konyhában a nyilasok a személyzettel beszélgettek, vidámkodtak, s nekünk egy-két órát a kamrában kellett eltölteni.

És azért olyan jó emlék, mert egyikünk borzasztóan félt, mi meg majd meghaltunk a nevetéstől, mert csak úgy remegtek a zsákok felette, annyira félt. Mi meg olyan nevetőgörcsöt kaptunk, majd meghaltunk.

Másként fogtuk fel a veszélyt. Háború volt. Végig nem voltunk mi igazában tudatában a veszélynek. Más egy családos… akiknek gyerekei voltak, mint a szüleim, azok nem azzal törődtek elsősorban, hogy velük mi lesz, hanem hogy mi lesz a gyerekekkel. Nekem a legrosszabb érzésem az, hogy úgy gyilkolták meg a szüleimet, úgy haltak meg szegények, hogy nem voltak biztosak benne, hogy mi megmenekülünk.

[Rác András-interjú]

Az élelmezést Gábor intézte, Kovács Palival… volt neki egy komoly apparátusa.

„A razziát követő napokban történt meg az élelmiszerek szétosztása. Hat hétre való élelem, felszerelési cikkek, gyógyszerek a [vöröskeresztes] gazdasági hivatalon keresztül egy nap alatt jutottak el az otthonokba. E tény maga is a szervezés csodája volt. A razzia során kiállott félelem után minden otthonvezető és gondozónő számára megnyugtató volt, hogy a felelősségükre bízott gyermekekről igazán tudnak majd gondoskodni. A nyugtalanságok, az ostrom rémségei, az utcai harcok izgalmai előtt állva megnyugtató volt, hogy legalább élelmünk lesz, és sem gyerek, sem felnőtt nem fog szükséget szenvedni.”

[Sztehlo Gábor 87.]