…Hogy véget érjen a sötétség

„Sztehlo-gyerekek” a Bogár utcai gyermekotthonban, I/2. rész

Sztehlo Gábor nagyon derűs volt, a kövéresebb emberek derűje volt benne nagyon-nagyon. Sose reprezentált, hogy ő a nagy. Nagyon közvetlen volt, de tudott kemény is lenni. Határozott. Teljesen. Teljesen.

Van, aki elangyalítja, elszentesíti… Nem volt egy szent, nem volt egy angyal, mondhatnám, egy robusztus ember volt, felvidéki ősökkel, sose éreztem, hogy szent lenne, csak azt éreztem, hogy egy olyan ember, akinek a számára Isten és Krisztus valóság volt, benne élt, és ő úgy érezte, hogy emiatt olyan, amilyen, ő csak azt csinálja, ami a kötelessége, de a kötelessége összefügg ezzel a hitével. Én, aki vallástalan ember vagyok, ezt nem hiszem el, de azt látom, hogy olyan ember volt, aki soha rosszat nem tett volna, aki ha kellett segíteni, segített, minden akadályon keresztül.

[Rác András-interjú]

Sztehlo Gábor azok között a papok között volt, akik Finnországban jártak, ott volt az első elmélyülésük, ők azt érezték, hogy mindenkinek egyformán kell segíteni.

Azt mondta nekem, már az ötvenes években, hogy akit támadnak, akit üldöznek, ő azok mellé áll. Legyen akár zsidó, akár arisztokrata, akár horthysta tiszt, ő mindig amellé fog állni, akit üldöznek. Azzal sohasem törődött, hogy vele mi történik, vagy a családjával.

[Rác András-interjú]

A Finnországból hazajött fiatal papok meg akarták váltani a világot, és… nem ment nekik. Nálunk a püspökök nem tudtak olyan kemények és karakánok lenni, mint a német papok, akik a Hitler-érával ellenkeztek, és nem dőltek be. Se Serédy,⁹ se Raffay, egyik se állt ki bátran.

„A másik látogatás a mindenkori főnökömnél, Raffay püspöknél volt… be akartam számolni neki az elmúlt hét eseményeiről… Hátha fog tudni valamilyen tanácsot adni az öreg püspök úr. Egyáltalán nem fogadott a szokott nyugodt, kedélyeskedő módján, inkább éreztem, mint láttam, hogy levertségét igyekszik rejteni… Beszámolóm alatt úgy hallgatott, mintha nem is volna jelen, semmit sem kérdezett, nem szólt közbe, mint ahogy azelőtt ezt megtette, mintegy bátorítva az embert… Csak akkor nézett rám, amikor említést tettem, hogy internálással fenyegettek a [nyilas] pártközpontban, és bólintott egyet.

– Nem tud semmi segítséget nyújtani nekem, püspök úr?

Válasz helyett egy papirost nyújt felém. A papíron szép nyomtatási technikával egy felhívás van a keresztes háborúra, melyet mind a négy püspökünk aláírt. Hazafias szólamok, bibliai idézetekkel alátámasztva.

Nem volt kihívó, de a tény tény marad, hogy ezt a háborút, ennek is a 23. órájában, minden tömegpusztítását és gyűlöletét az egyház a maga áldásával jóváhagyja, helyesli és támogatja.”

[Sztehlo Gábor 25–26.]

Már rég faluról vitték az embereket, rég elvittek mindenkit, és csak az Isten tudja, hova vitték őket, mire Pest sorra került. Itt már Pesten lehetett valahogy mérsékelni, de hírek nem jöttek vissza. Soha nem merült fel bennünk, hogy milyen életveszélyben vagyunk. Csak azt tudtuk, hogy csinálni kell. Soha nem volt téma, hogy félnénk, tudtuk, hogy ez szolgálat. De… a gyerekeknek nem volt olyan könnyű…

Reggeli előtt volt áhítat, az esti, az volt olyan, amikor mindenki hozzátehette a magáét. Éreztük, hogy ebben a házban velünk lakik az Isten.

„Az áhítat, a bibliai idézet – rövid!

Reggel inkább csak egy-egy bibliai idézet, pl.: »Ti az én barátaim vagytok« vagy »Az ő parancsolatai nem nehezek« és [Benes] Lujzival a legkedvesebbünk: »Elég neked az én kegyelmem!«

Este közös imádság is – itt ki-ki hozzátehette a magáét, vagy csak az áment…”

[Stiasny Éva levele a szerkesztőnek]

A nagytiszteletű úr vigyázott például arra, amikor tartotta a vasárnapi beszélgetéseket ott a pincében, hogy ne akarjon senkit vallásossá tenni. Azt mondta, neki az a feladata, hogy mindenkin segítsen, hogy a veszélyekben velünk legyen. Vagy a gyerekeknek a Budakeszi úton⁹ is tartott alkalmakat. Összeültek, mindig szó volt valami bibliai témáról, de az egésznek a lényege a szeretet, a segítőkészség volt. Sohase az, hogy harcolni a más vallásúak ellen, hanem az, hogy segíteni, akár Krisztusról volt szó, akár más bibliai személyről. Neki az emberség, a barátság, a szeretet, az volt a fontos. Az életében, életükben. És ezek az alkalmak sohasem voltak kötelezőek. Meg is mondta, hogy semmi következménye nem lesz annak, ha valaki nem megy el, ő sem lesz kevésbé barátságos azokkal, akik nem akarnak részt venni ezeken a beszélgetéseken. Ez a pincében is így volt. Sose volt erőszakos. Tudja, ma olyan rohadt szükség lenne az ilyen emberekre.

[Rác András-interjú]

Éltünk tovább. Jött a karácsony. Nagy készülődés, [Róth/Rác] Andris vezetésével csináltunk kisbetlehemet, műsort, minden gyerek ajándékot kapott, a karácsonyfa gyönyörű volt.

1944. XII. 24.

Máma lesz Szenteste.

…

Délután ˝ 5-kor lejöttünk az ebédlőbe. Egy gyönyörű karácsonyfa állt, és egy asztal tele csomagokkal. Egy másik asztalon óriási bukták. És még egy asztal tele zacskókkal, amelyekben cukrok voltak. Mikor fölmentünk, megnéztem, mit kaptam. Kaptam egy kisnyomdát, egy doboz színest, egy noteszt, egy fogport. Elhatároztam, hogy Évinek [Tomi nővére, akkor a Bérc utcai otthon lakója] viszek egy csomagot. A csomagba beraktam a kis bibliát, mert kaptam Dolly nénitől [az egyik gondozónőtől] egy nagyot, a nyomdát, a cukrot stb., és szépen becsomagoltam. Gondoltam, hogy holnap elviszem. Este sokat gondoltam Anyura.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Az a karácsonyeste… Nagyon szép asztal volt, jó vacsora volt, a gyerekek csinálták egymásnak a meglepetéseket, kicsi rajz vagy valami kicsi egymásnak, valami apróság, voltak szereplések is, jeleneteket hoztunk össze, és volt Csendes éj. Ez valahogy a kicsiket erősebben megfogta, a nagyoknak szokatlan volt. De karácsonyfa, az nyilván volt nekik otthon is, mindenütt. Zsidó gyerekek voltak, de nem zavarta őket a karácsonyfa, Rác [Róth] Andris is… aztán csinálta mégis a betlehemet… Biztos voltak közöttük olyanok, akik keresztyének voltak, úgy nőttek fel, de mi soha nem kérdeztünk tőlük semmit. Soha senkitől semmit nem kérdeztünk, hogy te, te milyen…

„A Bogár utcai otthonban nagy ünnepre készülődtek. A fiúk igen szép műsort állítottak össze, betlehemes játékkal, énekkel, szavalatokkal… Karácsonyeste kora délutánján pedig az irodában az otthonvezetőkkel és a legközvetlenebb munkatársakkal jöttünk össze, hogy karácsonyt ünnepeljünk. A gyerekek maguk készítettek ajándékokat: kis betlehemeket, rajzokat, lombfűrészmunkákat, agyagfigurákat. Már napokkal előbb betették mindenkinek a nevét egy kalapba, és akinek a nevét húzta, azt ajándékozta meg karácsonyeste. Így mindenki készített és mindenki kapott is valami kis ajándékot. Persze ezt titokban kellett volna tartani, de a gyerekek egymás után cserélgették a neveket, mert ennek vagy annak akartak inkább ajándékot adni. Nézeteltérések is voltak ebből, de a gondozónők türelme és igyekezete megpróbált mindenféle súrlódást kiküszöbölni.

Sok gyerek előtt akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a karácsony nemcsak a barátok ünnepe, hanem mindenkié, hogy mi mindenkinek készítünk meglepetést, hogy szeretetünket megmutassuk. Karácsonykor nem csak a barát a testvér, és ilyenkor nincs haragszomrád-játék… a karácsony nem egy érzelmes családi ünnep, hanem Isten szeretetének megjelenése a világban… Nem tudom, hogy a gyerekek látták-e, hogy Isten a szabadulásban számukra is valóban szabadulást készít, de akár látták, akár nem látták, Isten cselekedett, akkor, karácsonykor is, és az Ő munkájának mindig van gyümölcse. Ebben a hitben éltünk akkor sokan, és ezzel a hittel végeztük a munkánkat is mint szolgálatot.

…

A mi [vöröskeresztes] irodai ünnepünkről, csak egypár szóban hadd emlékezzek meg. Mindenkinek volt egy kis ajándék… végül is azonban Isten igéjét olvastuk. Számomra sohasem volt olyan egzisztenciálisan valóságos a karácsonyi, angyali üdvözlet, mint éppen akkor. »Ne féljetek, íme hirdetek néktek nagy örömet!«

Ne félj!

Amikor pedig tele voltunk félelemmel. Valóságos volt az üzenet december tizennyolcadikán, a nyilas razzia során is.

Ne félj!

Mennyire valósággá vált ez az életünkben, amikor minden aggodalmunk ellenére is [Isten] lehetővé tette a valószínű biztonságot, a teli éléskamrákat.

Ne félj!

Mennyire valósággá vált ez az életünkben, amikor emberi segítség már nem volt, és mindig újra meg újra megmenekültünk.

…

[A karácsonyi ünnepség után] már csak egy páran voltunk az irodában, amikor egy rongyos ruhájú, öregebb asszony jött be az irodába, karján hozott egy hároméves forma gyereket. Kimerülten roskadt le a székre, amit hirtelen valaki alája tolt. Páter Sztehlót keresi. Menekülő asszony, most alkalma van elhagyni Budapestet, a gyerek nem az övé, a szülők rá bízták, de ő nem tudja ellátni, magával vinni, reméli, gondjainkra bízhatja ezt a kisleányt. Először egy kicsit tanácstalanul álltunk. Vajon mit csináljunk? Most mentek el éppen az otthonok vezetői… Feleségem volt az egyetlen, aki feltalálta magát: elvette a kicsit a kimerült asszonytól, lefektette egy nagy bőr karosszékbe, és kezdett kicsomagolni, és természetes, magától értetődő hangon ezt mondta:

– Elvisszük hozzánk, együtt lesz a gyerekekkel karácsonyeste. Legalább Ildikónak [a Sztehlo házaspár második, legkisebb gyermeke] is lesz még egy kistestvére.”

[Sztehlo Gábor 89–100.]

Csöpi néni [Sztehloné] soha egy szót nem szólt, ha a nagytiszteletű úr veszélynek tette ki őket. Azért volt benne egyfajta kettősség. Egyrészt fantasztikusan kiállt értünk, kiállt a családjáért, a nagytiszteletű úrért, sohase látta rajta senki, hogy félt volna, vagy izgult volna, de nagyon életvidám volt. Nagyon szeretett élni. Végtelenül jó, segítőkész asszony volt, de keményebb, mint a nagytiszteletű úr. Nagytiszteletű úr akkor dühöngött, ha valami igazságtalanságot látott, Csöpi néni akkor, ha valami nem tetszett neki.

[Rác András-interjú]

Karácsonyra hadterület voltunk. Esténként kimentem keresni a nagyfiúkat, és kiderült, hogy a kertben vannak, és az egyik azt mondta, Éva néni, jöjjön, sétáljunk egy kicsit, így legalább látjuk, hogy esik-e valami a fejünkre. Aztán egy ilyen sétálásnál volt egy olyan érzésem, hátha hazaesett valami… De ment tovább az élet.

1944. XII. 25.

Már tegnap este nagyon hallottuk az ágyúlövéseket. Este jött a hír, hogy a János-hegy túlsó oldalán vannak az oroszok. Reggelre géppuskázást és puskázást hallottunk. Erzsi néni azt mondta, hogy nem biztos, hogy átmegyek Évihez a Bérc uccába [sic!]. De azért 11 óra tájban Cili nénivel és Hansi bácsival [német származású, menekített zsidók, a segélyakció résztvevői] elindultunk. Az ágyúk rettentően dörögtek. A géppuskák kattogtak. A Fillér uccán lementünk. A Széna téren azt mondták nekünk, hogy vigyázzunk, mert aknák esnek. Erre visszafordultunk, és amikor mentünk föl a Fillér uccán, éles süvítés, és becsap egy közeli házba egy gránát. Irtó dörrenés, az ablakok csörömpölnek, cserepek röpködnek stb. Megyünk tovább lelógó villanydrótok közt. Otthon azzal a hírrel fogadnak, hogy az oroszok kb. 200 m-re vannak tőlünk. Ejha. Délután egy üteget állítottak fel tőlünk kb. 200 m-re. Az üteg a János-hegyet lőtte. Egész délután figyeltük a becsapódásokat. Éjjel eléggé lőttek, de azért jól aludtunk. Este volt az előadás.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Szóval jött haza a házmester az éjféli miséről, hogy orosz tank van a sarkon, no akkor a nagyfiúk, hajrá, vége a háborúnak, itt vannak az oroszok, a nagyok táncoltak, boldogok voltak, de mi egy kicsikét nem mertük azt hinni, hogy vége a háborúnak.

Hát nézzük meg, mi az igazság!

Felöltöztünk gyönyörűen a két legkisebbel, Völgyesi Andriska volt az egyik, azt tudom, és vittük, feláldoztuk a betlehemet, amit Rác [Róth] Adristól kaptunk, és átmentünk a német parancsnokságra kellemes karácsonyt kívánni. Hogy megtudjuk. És ott csodás rózsaszínnel terített asztalok és pezsgő meg minden, és kaptam egy pohár pezsgőt, és besöpörték a két gyereknek két katonasisakba az összes szaloncukrot, és azt mondták, hogy majd jönnek.

Hát jöttek is, és mondták, hogy itt nem lehet maradni.

A legnehezebb időszak karácsonytól szilveszterig tartott.

Karácsonykor már mindenki be volt tojva, akkor már tudtuk, hogy körbe van véve Budapest, és sejtettük, hogy kezdődik az ostrom, meg valahogy azt is tudtuk, hogy a németek nem akarják föladni a várost.

Karácsony körül egyszer hirtelen azt láttuk az ablakokból, hogy figurák szaladgálnak odakint, lefekszenek, és egyszerűen az ablakból, mint a moziban, úgy néztük a kézitusákat, egyik oldalról jöttek a németek, másik oldalról meg az oroszok. Gyakorlatilag frontvonal nem volt, hanem házról házra mentek a harcok, hol elfoglaltak egy házat, hol visszafoglalták. De számunkra nem volt logikája a dolognak. Azt láttuk, hogy szemben harcolnak, de azt nem tudtuk, hogy mellettünk mi van.

[Rác András-interjú]

1944. XII. 26.

Máma reggel megint nagyon lőttek. Az ágyúdörgés annyira heves volt, hogy nem szabadott fölmenni az ebédlőből. Kb. fél 11-kor két gránát egész közelben csapott le, úgyhogy a kisháló két ablaka betört. Máma elkezdett fájni a fogam. Este párnaharc volt.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Bent volt párnaharc, kint volt emberharc. Valahogy nem merem azt mondani, hogy bennünk félelem lett volna… annyira nyugodtan… összehúztuk magunkat, nem mondtuk egyszer se, hogy hála Istennek, hogy itt vagyunk, de valahogy éreztük, hogy itt van Isten. Volt egy olyan biztonságos érzése az embernek, hogy nem azért vagyunk itt, és nem azért lettünk itt, hogy ne legyen jó. Valahogy ez az érzésünk megvolt, hogy itt biztonságban vagyunk, és ezért valahogy mertem mozogni, mertem fellépni, mertem csinálni.

Ha mentem, mindig az út közepén mentem… Mentem sötétkék kabátban, világoskék fityula és vörös kereszt… Csodás volt… Szóval én tudtam, hogy nem lehet baj. Még ma is megyek szívesen a kocsiút kellős közepén. Néha ma is eszembe jut, hogy hogy mentem én. Hogy nem a kapu mellett, nem a fal mellett, vagy már az orosz időkben, intettek az oroszok, hogy gyere krumplit pucunyi, én intettem, hagyjatok, nem érek én rá, én megyek az én gyerekim után, aztán már rég tanítottam, amikor megértettem, hogy hála Istennek, akármit gondoltak rólam, de nem bántottak, és vittem tejet a gyerekeknek. Nem bántottak.

…

Aztán egyre erősebben kezdték mondani a németek, hogy menjünk el, itt nem lehet maradni. Akkor kapta az emelet a belövést, le kellett jönni a földszintre, lenn a hallban voltak a kiságyak, mert az volt a „legebb”.

1944. XII. 27.

Máma délután valami zavar volt az áramszolgáltatásban, mert elaludt a villany, és csak másnap gyulladt meg. Délben ért bennünket a hír, hogy ezentúl csak napi háromszori étkezés lesz. Ebéd után nem mehettünk fel a szobába, mert nagyon veszélyes volt a helyzet. A fogam nagyon fájt, ezért Cili néniék szobájában feküdtem le. A közelben felállítottak egy gépágyút, amely állandóan tüzelt. Azt mondták, hogy orosz páncélosok közelednek. Ezt mi is éreztük, mert körülöttünk dörögtek a becsapódások. Délután tudtuk meg, hogy lent fogunk aludni az ebédlőben. Nagyon tiltakoztunk, de hiába. Nagyon szűken voltunk, mégis jól aludtunk. Csak én nem, mert egész éjjel fájt a fogam, és rengeteg csillapítót szedtem.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Hát tudod, ott is fölsírt a gyerek éjjel, csitítani kellett, megsimogatni, megpuszilni, mint az anyja, hogy nincsen semmi baj, jól vagyunk.

Egyszer a pincéből ki akartam hozni a gyerekeket, játszani velük, körbeültük az asztalt, és játszottunk. Én ültem a középen, az egyik végén a Pali, a Fóti Pali, meg valami két nagy a másikon, a kabátok a szék hátán, gyerekem, hogyha sípolok, akkor veszed fel a kabátot a hátadra, és rohansz le a pincébe. Na, akkor jött egy olyan, hogy nem veszed a kabátodat, majd visszük utánad, pucc a pincébe. Volt úgy, hogy dobtuk utánuk, és mire visszamentünk, csak a karácsonyfa maradt az ebédlőből. A hall ablakán rakva volt a vasrács, előtte a priccsek és benne a matracok, és az egészet elvitte a huzat, semmi sem maradt, csak a karácsonyfa és a gyerekek, mégis, mind lent a pincében, karcolás nélkül.

Kezdődött az aknázás, főleg aknavetőket használtak, és akkor a gyerekeket leköltöztettük az alagsorba, nem volt igazi pince, de alagsor volt, ide tettük a gyerekek ágyait, elég szorosan, mi meg főleg a kazánházban tartózkodtunk. És lehetőleg föl nem mentünk.

Közben már németek voltak a mi házunkban körül és felül. Aztán beszéltünk velük, ők elfogadtak minket mint menekülteket. Azt is mondtuk nekik, hogy Erdélyből menekültünk. Nem tudom, hogy tudták-e, hogy zsidó gyerekek vannak ott.

[Rác András-interjú]

1944. XII. 28–31.

Reggel kissé összetört tagokkal ébredtem. Egész délelőtt dörögtek a becsapódások. Még este sem maradt abba. Este fenn, az emeleten lefeküdtem a hallban és elaludtam. Álmomba hozott le Andris… Este, ami cukor volt a karácsonyfán, mind megettük. Másnap nagyon kikaptunk, mert egy hülye fiú elárulta.

Egész nap pufogtak az ágyúk.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

Tomi naplójában van, hogy kikaptunk az Éva nénitől, mert lezabáltuk a karácsonyfáról a cukrot, hát az úgy nézett ki, hogy nem a cukrot sajnáltuk, hanem hogy kúszva kellett a karácsonyfa mögött másznunk, és hozni a spájzból, amit tudtunk, mert nem lehetett menni az ebédlőbe többet.

1944. XII. 28–31.

…eljött a szilveszter. Este bibliaóra volt, és imádkoztunk, hogy boldog új évünk legyen. Szilveszteri fennmaradás nem volt, mert nagyon álmosak voltunk. Lefekvés előtt kaptunk egy finom süteményt. Utána boldog új évet kívánva elaludtunk.

[Részlet K. Tomi háborús naplójából]

1 Luther-kör: Konfirmáltak ifjúsági köre. [A csillaggal jelölt jegyzetek és a szögletes zárójelben lévő részek a szerkesztő megjegyzései.] Részlet a Stiasny Évával készült riportból [ezentúl csak dőlt betűvel jelölve].

2 1944. márc. 19-én szállták meg a német csapatok Magyarországot.

3 Raffay Sándor (1866-1947) 1928-tól 1947-ig evangélikus püspök. – Sztehlo Gábor [visszaemlékezésének] 7. [oldaláról].

4 Benes Lujza 1944. december 18-ig volt az otthon vezetője.

5 Keret: a munkaszolgálatosok őreiként kirendelt katonák.

6 Az interjúban a teljes név hangzott el.

7 A Tanítóképző akkoriban középiskola volt, diákjai tizenöt–tizenkilenc éves fiatalok.

8 Endre László (1895–1946) fasiszta politikus. A Fajvédő Szoc. Párt meglalapítója, 1944-től belügyi államtitkár, Szálasi hatalomra jutása után a hadműveleti területek és a polgári közigazgatás kormánybiztosa. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték.

9 Serédy Jusztinián György (1884–1945) 1927-től haláláig a római katolikus egyház bíborosa.

10 A háború után Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre.

11 A napló szerzője, Grőbler Andris a Bogár utcai közösség feloszlatása után Sztehlo Gábor Kelenhegyi úti gyermekotthonába került.

12 A háború után, 1945-ben Sztehlo Gábor a Budakeszi úton gyermekotthont hozott létre, mely először „Jó Pásztor”, majd „Pax” néven működött. A gyermekotthon keretein belül, főként a fiúk kezdeményezésével önálló gyermekállam alakult Gaudiopolis (Örömváros) néven. Gaudiopolisnak önálló törvényhozó és végrehajtó testülete, minisztertanácsa, pénze, gazdasági rendszere, jól működő gazdálkodása (pl: cipőgyár, asztalosműhely; maguk építettek lakóházat, sportpályát stb.) és intenzív kulturális élete volt.