Bronztestet öltött

Fischer György és új Országépítő-szobra

A zalaegerszegi önkormányzat a millenniumi év első hónapjaiban döntött a város által kiírt Szent István-szoborpályázatra érkezett tervekről: jóllehet a szakmai testület egyértelműen és hangsúlyozottan Fischer György alkotásának megvalósítását javasolta, a város közgyűlése kivitelezési megbízást mégis egy másik pályázati tervre, a Seres János–Szórádi Zsigmond alkotópárosnak adott. A papírmasé-változatban 2001-ben a Szobrászaton innen és túl című, a budapesti Műcsarnokban rendezett tárlaton is bemutatott Seres–Szórádi-művet – a kitárt karú, áttört palásttal övezett, égre tekintő alakot – a millenniumi ünnepségek időszakában annak rendje és módja szerint bronzba öntötték, felállították, majd felavatták a város határában. A zalaegerszegi polgárok azonban nem fogadták el a szakértői véleményeket mellőző s ezáltal egy kiváló terv realizálását is meghiúsító döntést és eljárást; aláírásgyűjtést hirdettek a Fischer-szoborterv megvalósításáért, városszépítő alapítványt szerveztek és jegyeztettek be, amely közadakozásra szóló felhívást adott közre. Másfél év alatt mintegy ötmillió forint gyűlt össze a magánszemélyek, a vállalkozók és vállalkozások felajánlásai és a megpályázott s elnyert állami támogatások révén, s így megkezdődhetett a kivitelezés, majd 2002. május 13-án Zalaegerszeg belvárosában, az Eötvös közben leleplezhették és átadhatták a városnak Fischer György – és a közreműködő építész, Balogh Katalin – Országépítő című Szent István-bronzszobrát.

A dolgok megszokott rendje szerint, egy szoboravatás alkalmából a szoborállítás alanyáról és a mű alkotójáról kell megemlékezni, vagyis a mű által, a műben megtestesített szándékokról és üzenetekről; végső soron egy közösség által, a közösség számára hosszú távra megfogalmazott, visszamenőlegesen és a jelenre vonatkoztatva, a jövőbe vetítve is igaz és érvényes jelentéskörökről, s arról, hogy ezt a bonyolult feladatot hogyan, miként teljesítette a szobrász. Ám az Országépítő című Szent István-szobor leleplezése kapcsán – feltárván a szoborállítás szövevényes történeti mozzanataiban rejlő tanulságokat – más, további, rendkívül fontos tényezőkkel, adalékokkal is foglalkozni kell. A szövevényes mozzanatok korántsem egyedi tünetek, mert a köztéri, a monumentális mű sohasem csupán az alkotó, hanem egyszersmind a megrendelő, egy közösséget képviselő megrendelő produktuma is: az alkotás a szobrász és a szoborállító kölcsönös kompromisszumokkal terhes vagy kompromisszumoktól mentes együttműködése, konszenzusa eredményeként születhet csak meg.

Visszapillantva a mögöttünk hagyott évekre pontosan megítélhető: Szent István – és az államalapításhoz kapcsolható történelmi alakok sora: Gizella, Szent Imre, az Árpád-házi királyok – az ezeréves évforduló közeledtével kaptak ismét kiemelt figyelmet és szerepet a magyar művészetben, a monumentális állami reprezentációban. A 2000-es, 2001-es millenniumi periódus országszerte – és a határokon túl – több száz emlékjellel, emlékművel gazdagította a magyar városok, települések tereit, igazolva, hogy az évforduló kora bizalommal tekint a Szent István király által teremtett fundamentumra, s az általa, tettei által körvonalazott, meghirdetett szellemiséget magáénak érzi és vallja. Ennek jegyében – és a konvenciók kényelmes szabályai szerint – csaknem száz Szent István-szobor készült Magyarországon: kőből és bronzból, az alakot lovon és gyalogosan, álló és ülő testhelyzetben megjelenítve; koronával, jogarral, országalmával, karddal ábrázolva, fellengzősen óvó és diadalmasan hősies gesztusokkal jellemezve a nagy királyt. Fischer György Országépítő-szobra ettől a kordokumentációs jellegtől, ettől az illusztratív metódustól szakadt el lényegkereső, jelentéssűrítő alkotómódszere, a különösségekbe emelt, átszellemült gondolati és dús emocionális kifejezése révén.

Korántsem volt váratlannak ítélhető ez a megközelítésmód, ez a szemlélet Fischer György szobrászművész esetében, aki kitűnő mester, Somogyi József műhelyében tanult, és 1981-ben zárta le tanulmányait, hogy aztán a közelmúltban, a napjainkig ívelő két évtizedben a tradicionális plasztikai megformálás szabályrendszerét elvető, karakteresen egyéni szobrászi világot munkáljon ki. Munkásságában egyaránt szerepet játszottak, játszanak a kisplasztikák és a monumentális, illetve az emberi léptékben, bensőséges méretben, meghitt hangvétellel megformált, ám roppant feszült atmoszférát sűrítő és sugárzó, köztérre helyezett alkotások. S jóllehet a szobrászművész műveivel nem lépte át a természetelvű alakítás, a figurativitás tartományának határait, műveinek a közösségi, nyilvános terekbe vezető útja korántsem volt konfliktus- és akadálymentes. Szakmai fórumokon pályázatnyertesnek minősített Fischer György alkotta modellek sora maradt tervben, és az elfogadott, konkrét környezetbe tervezett műveinek helyszínét változtatták meg a kivitelezés, a megvalósítás fázisában. De a határozott alkotói program, az egyéni szobrászi törekvés szelleme a közhelyszerű, szabványmegoldásokban dúskáló monumentális szoboráradásban merev korlátokat áttörve autonóm műalkotásokkal kamatozott: többek között mint a Zalaegerszegen megvalósított Ady múzsája vagy a Keszthelyen realizált Áldozat című kompozíció. És mint az Országépítő, amelynek megvalósulási esélyeiről 2000-ben még aggódó hírlapi cikkeket olvashattunk, és amely a hivatalos városi testületek döntése miatt nem válhatott a millenniumi időszak ünnepi megemlékezéssorozatának elemévé, s amely egy kissé megkésetten, de sokatmondón és hitelesen, egy civil kezdeményezés mögé felsorakozott magánszemélyek és cégek, társaságok és szervezetek, egyesületek összefogásának eredményeként, lelkesen és önzetlenül, egy jó és szép ügyet pártolón, közadakozásból emeltetett. A sértetlen, az eredeti művészi koncepció és a hivatalos áttételeitől mentes köz akarata állított így emléket Szent István királynak.

A művet minősítő szakvélemény szerint a 2,3 méter magas, határozottan jobbra mutató bronz királyalak egész testét lepelszerű, vízszintesen és függőlegesen sávozott palást fedi. A mű, „Szent István alakjának megfogalmazása egyedi hangvételű és modern, mely a tradicionális királyábrázolások ikonográfiai és stiláris hagyományaival egyaránt szakít. Az egyéni formanyelv ötvöződik a kalocsai királyfejet idéző arc romanizálásával. A jobbra mutató gesztus az egész alak szervező elemévé válik, és jelképi erővel ruházza fel a figurát. Átgondolt és szépen kidolgozott munka, az átírt anatómiai rendszer következetes, megfogalmazása érzékeny.”

Vagyis a mélységesen mély múlt emlékezete és jelen korunk forma- és jelentésvilága érzékenyen szintetizálódik Fischer György vérbő plasztikai effektusokat éltető Szent István-szobrában: benne egy egyediségekben tündöklő, a magas esztétikai értékek szférájába emelkedő emlékmű – műalkotás – megszületését köszönthetjük.