Köszöntjük a 75 éves írót.
Kosztarab Mihály… Ízlelgettem a szavakat. Ennél jellegzetesebb neve egy Tatrangról származó csángónak nem is lehetne. Kettőbe szakítva is csángó név: a Koszta és a Rab külön-külön százszor ismétlődik. Eggyé forrasztva kétszeresen is csángó sorsot példáz.
„Kosztarab Mihály (1927. júl. 7. Bukarest): biológus. Az Agrártudományi Egyetem Kertészeti Karán szerzett diplomát (1951), majd ugyanott tanársegéd. 1956-ban elhagyta Magyarországot, az USA-ban él, Baltimore-ban entomológus kutató (1957–60), a Virginiai Műszaki Főiskolán és az Állami Egyetemen adjunktus (1962–67), professzor (1967–92). A helyi Rendszertani Gyűjtemény kutatója (1987–90), később a Természettudományi Múzeum igazgatója. Főként a kártevő rovarok biológiájával és a pajzstetvek rendszerezésével foglalkozik. Vizsgálja a rovarirtó szerek hatékonyságát is. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja (1995).”
Így mutatja be a Magyar Nagylexikon 11. kötete. Ilyen szűkszavú tárgyilagossággal fogalmazza meg Kosztarab Mihály is tudományos könyveit, közleményeit. Oldottabban mesél személyesen és
Erdélyi gyökerek címmel Püski Sándornál 1999-ben megjelent élettörténetében.
Olyan csángó életutat járt be, amely két hagyományos és egy rendhagyó szakaszt egyesít.
Tizenhárom esztendős koráig Kosztarab Mihály élete nem nagyon különbözött bármelyik csángó-székely gyermekétől. Annyi az egyedi mégis benne, hogy születésekor, a bukaresti kórház szülészeti osztályán egy cigányasszony leült az édesanyja ágyának szélére, és kérés nélkül jósolni kezdte a négynapos újszülött jövőjét:
– Tudja meg, fiatalasszony, a maga fia olyan szerencsés lesz, hogy még Amerikába is el fog jutni.
A fiatal anya ugyan nem hitt a jóslásban, mégis örült fia megálmodott, szép jövőjének, és kétszeres díjat adott a cigányasszonynak: 5 lejt, két napszám árát.
A naptár 1927-et írt. A fiatalasszony, Albert Berta tizenkilenc esztendős volt összesen.
Idősb Kosztarab Mihály – neve elé most már megkülönböztetés illett, mivel a fiát is Mihálynak kereszteltette – Tatrangon született. Apja korán árvaságra jutott, így őt már tizenkét esztendősen béresnek szegődtették el egy nagygazdához, Prázsmárra. Legalább megtanult németül az akkor teljesen szász lakosságú településen. Tizennyolc esztendősen a nagybátyja elcsalta magához Bukarestbe. Úgy kezdte az életét a román fővárosban, mint a legtöbb csángó legény: a fiáker bakján. Később egy vendéglőbe állt be, ahol a híres „mititejt” készítették. Kis darabka kolbászok ezek, erősen fűszerezett darált húsból, roston sütve. Behívták kötelező katonai szolgálatra három évre, mégpedig a csendőrökhöz. Abban az időben a román csendőrség hivatásos tisztekből és altisztekből, valamint kiskatonákból állott. Míg csendőrtiszt és altiszt alig akadt magyar, a csendőrlegények között arányukon jóval felül „képviselték” nemzetiségüket. De soha nem magyar vidékre helyezték ki őket, hanem Bukarestbe és tiszta román helységekbe. Majd az 1933-as bukaresti nagy sztrájk idején derült ki, hogy miért: Grivica munkásaival javarészt magyar csendőrlegények kerültek szembe, az ő fegyvereikből dördültek el a halálos sortüzek. Régi tapasztalat volt ez: már a moldvai vajdák közül is jó néhányan székely zsoldosokból szervezték meg a testőrségüket. Egy
Secuieni, tehát
Székelyek nevű moldvai település mai lakói úgy tudják, hogy a falu alapítói székelyek voltak, a ma szentként tisztelt ¤tefan cel Mare (Nagy István) vajda leszerelt testőrei… Idősb Kosztarab Mihályt megmentette a jó szerencse attól, hogy emberekre kelljen lőnie; ő csak a korrupció iskoláját ismerte meg a csendőrségnél; ez majd később, 1940-ben arra ösztönözte, hogy elmenjen innen, Bukarestből át, Észak-Erdélybe!… Leszerelése után kitanulta a szobafestő és mázoló mesterséget, és huszonhat éves korában úgy érezte, most már el tudja tartani a családját, feleségül vette Albert Berta Bukarestben szolgáló székely lányt.
Egy esztendő múlva megszületett egyetlen fiuk, Mihály, a mai akadémikus.
Suba a subával, guba a gubával… Nehezen tudták volna eldönteni, melyikük szegényebb: a tatrangi csángó férj-e vagy a csehétfalvi székely feleség. Albert Berta már tizenkét évesen megkóstolta az idegen kenyeret, mivel édesanyja, a háromgyermekes hadiözvegy elszegődtette egy segesvári szász családhoz. Három év múlva Kolozsváron folytatta cselédéletét, egy magyar zsidó családnál. Idős Kosztarab Mihályné még nyolcvanöt éves korában is szívesen emlékezett Kolozsvárra, ahol megtakarított pénzén rendszeresen színházba járt; ott is konfirmált meg, az unitáriusoknál. Úgy alakult a sorsa, hogy újabb két év múltán Bukarestben szolgált, a Gross családnál.
Két szegénységből nem lesz egy közös gazdagság. Hiába esett jobb kenyérbe a szobafestő: házmester lett a belváros egyik négyemeletes bérházában, a Maria Rosetti utcában. Újszülött fiukat, Mihályt kénytelenek voltak kilenc hónapos korában hazavinni az anyja falujába, Csehétfalvára, a nagyanyjához. A bizonytalan jövőre édesanyja nem is vállalt több gyermeket. Ifjú Kosztarab Mihály hatéves koráig a nagy csehétfalvi udvaron, a kertben, növények, gyümölcsfák között nőtt fel, együtt lélegzett a természettel. Ezek a falusi élmények egész életére meghatározták világlátását, érzelmeit, a természet kutatásának szenvedélyét.
Hatéves korában szülei visszavették Bukarestbe – addig évente csak egyszer látták a fiukat –, és beíratták a református elemi iskolába. A bukaresti református elemi iskola – amely hagyományait 1815-ig vezetheti vissza az időben – mindig is a Bukarestbe települt, munkát kereső székely és csángó szülők gyermekeinek volt otthona. Már azoké, akiket ide írattak be. Választóvonal volt az, hogy ki melyik iskolába járatja a gyermekét: a románba vagy a magyarba. Utóbbi elég sok kellemetlenséggel járt. A hatalmas kiterjedésű Bukarest távoli pontjairól kellett a gyermekeknek egy- másfél órás utat megtenniük. Az iskolának ugyan sikerült vásárolnia egy kimustrált autóbuszt, az hozta és vitte a távol lakókat, de minden gyermekhez nem juthatott el. A bukaresti magyar tanítók képzettsége a korszak színvonalán állott – a matematikus Takács Pál, a nagyenyedi képző kiváló véndiákja s nem egy magyar tanító elismerten jobb volt a szakmájában román kollégáinál –, de tanfelszerelés dolgában a magyar iskolák (több is volt egy időben) messze elmaradtak az állami román tanintézetek mögött. Nemcsak a kisebbségi helyzet mostohasága okozta ezt, hanem a tanügyi hatóságok értetlensége is: mi az, hogy felekezeti iskola? A román ortodoxia ugyanis a régi Romániában nem tartott fenn általános iskolákat vagy gimnáziumokat, csupán papneveldéket.
Élt a magyar szülők körében a jellegzetes kisebbségi tévhit: jobban érvényesül a gyermekük, ha román iskolát végez. Trianon óta a mai napig kísértő kétely, amely magyarok tízezreit sodorta bele a román tengerbe. Minél tanulatlanabb, elesettebb, kárvallottabb volt a szülő, annál inkább kapaszkodott ebbe az ábrándba: legalább a fia, a leánya ne szenvedje meg a kisebbségi sorsot.
Ilyen viszonyok között a kisebbségi iskola választása egyben a nemzetiség megőrzését, a magyarság választását is jelentette. A Kosztarab családban egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a fiukat melyik iskolába íratják. Pedig a közvetlen rokonságukban is másféle példát láthattak. Ifjú Kosztarab Mihály keresztapjának, egyébként apja sógorának volt két gyermeke. A fiút Árpádnak keresztelték, tehát nem románnak szánták. De a viszonylag igen gazdag csángó, akinek három bérháza volt Bukarestben, emellett két pár szép lova, sajnálta a tandíjat, amit a református elemiben kellett fizetnie (ebből tartották fenn az iskolát, hiszen állami segélyt nem kapott), és gyermekeit a közeli, ingyenes román állami iskolába íratta át. Csakhogy Árpád annyira megsínylette az iskolaváltást, a román környezetet, a tanítókat, hogy megbukott, ismételnie kellett a kötelező hetedik osztályt.
Magyar középiskola akkoriban nem volt Bukarestben, csak elemi. Kosztarab Mihály szobafestő az elemi után középiskolába szerette volna járatni a fiát. A román igazgató végighallgatta, és azt mondta:
– Domnu Kosztarab, az a szabály, hogy csak román gyermekek tanulhatnak nálunk. Tudom, tudom, ne vágjon közbe… A román állam nagylelkű, lehetővé teszi, hogy a jó állampolgárok felvegyék az ortodox vallást, és románná nyilvánítsák magukat. Akkor semmi akadálya annak, hogy a fiát felvegyük a líceumba.
– Tessék megnézni a fiam bizonyítványát – felelte elszomorodva az apa. – Kiváló tanuló volt végig. Én csak azt kérem, hogy kezeljék éppen úgy, mint bármelyik másik román állampolgárt… Egyébként a fiam románul éppen úgy beszél, mint magyar anyanyelvén.
– Éppen ezért tanácsolom, hogy lépje át az elzárkózás küszöbét. Nézze, már ki is találtam maguknak jól csengő román nevet: Costeanu vagy Costescu… Biztosan így is hívták valamikor az őseit. Mielőtt a magyarok elvették volna az eredeti nevüket. Hiszen a csángó románok, domnu Kosztarab…
– Mint hogy eladjuk a lelkünket, igazgató úr, inkább maradjon meg a fiam a maga elemi iskolájával!
Fia hallotta ezt a beszélgetést, és büszkén figyelte az apját: szobafestő létére így merészel feleselni a nagy hatalmú iskolaigazgatóval!
Hamarosan az igazgatónál hatalmasabb valami szólt bele a Kosztarab család sorsába, maga a történelem: 1940 augusztusában Észak-Erdély hazatért. A Barcaság azonban román főhatalom alatt maradt. Megbolydult a bukaresti csángók élete is. Minden második magyar házban csomagoltak. Augusztus legvégétől szeptember közepéig, a honvédek megérkezéséig nyitott volt az új határ Kökösnél. Éjjel-nappal áradt a „menekülők” hada, szekéren és gyalog. Szeptember közepétől bevándorlási útlevél kellett, amit a bukaresti magyar követség állított ki. Az arányok jellemzésére: 1941 első negyven napjában 12 247 beutazási engedélyt állítottak ki a követségen.
Kosztarabék az első pillanatban döntöttek. Hiszen a feleség udvarhelyszéki, hazatért magyar; a szobafestő férj pedig úgy érezte, hogy a kisebbségi megaláztatásokat nem bírná tovább. Mintha évtizedek minden sérelme egyszerre fájdult volna meg a lelkében. Csendőr kiskatona korában, járőrözés közben szemet kellett hunynia, mikor az őrmester, akit kísért, megállította egyik-másik jól öltözött urat, igazoltatta, belekötött valamibe, és az illető csak úgy szabadulhatott, ha kinyitotta a pénztárcáját. Kosztarab közlegény ilyenkor úgy érezte, ő zsarolta ki a baksist, pedig az őrmester még egy korsó sört sem fizetett neki soha… Iparosként olyan pénzügyi tisztviselővel akadt dolga, aki furfangos módszerrel őt zsarolta meg… Jó néhány csángó sorstársát lekergették a bukaresti villamosról, mert egymás között magyarul beszéltek… Ifjú Kosztarab Mihálynak eszébe jutott, hányszor gúnyolták utcabeli román társai, meg is verték, csak úgy, „barátságból”. Nem hagyta magát, de ennek mindig súlyos ára lett. Máskor ravaszkodással próbált megmenekülni. „Mondd, Misu, te mi vagy, román vagy magyar?” Ha azt feleli, hogy ő magyar lenne Romániában, a kölykek – tapasztalta – ezt nem is értenék, el se fogadnák. Folytatták volna a kötekedést, míg verekedéssé nem válik. „Tudjátok mit, nekem az egyik lábam csángó, a másik meg székely” – és előbb az egyik, majd a másik lábára csapott a tenyerével. Nevettek ezen a társai. De Mihály diákot egyszerre elszomorította saját gyávasága: miért nem felelt olyan bátran és egyenesen, mint apja a román gimnáziumi igazgatónak?! Nem tudta volna megfogalmazni, de érezte, hogy valami megnyomorítja a lelkét…
*
Új szakasz kezdődött a Kosztarab család életében: megkapaszkodás az anyaországban.
Keményen meg kellett küzdeniük. Nem féltek a munkától. Egy nyugalmazott honvéd tábornok mindenest keresett a rákoshegyi kertjébe. Apja jelentkezett, az egész családdal. A fiatal diák beiratkozott a helybeli polgári iskolába. Hamarosan első tanuló, pedig eleinte sokat hiányzott. Most látszott meg, milyen alapos, elmélyült oktatás folyt a bukaresti magyar elemiben; olyan fundamentumot adott, amelyre lehetett építeni. Tanítás előtt a diák a sarki fűszerestől széthordta a házakhoz a tejet, hogy keresetével könnyítsen a család terhein. Apja büszkén figyelte az igyekezetét, és azt mondogatta, hogy így már volt értelme vállalnia a sorsát, mindig azt akarta, hogy a fia szorgalmas, tanult emberré váljék. Ő maga a községházán vállalt éjjeliőri feladatot – Rákoshegy akkor még önálló község volt –, nappal aludt, a kerti munka jó része a fiára maradt. Két közeli kertet is kibéreltek, kukoricát, burgonyát, babot termesztettek. Tűzifát úgy szereztek, hogy engedéllyel kiásták és felaprították az utca szélén kivágott akácok földben hagyott tuskóit. Kegyetlenül nehéz munka volt, tréfával könnyítették.
– Ezekkel a tuskókkal négyszer melegedhetünk – nevetett idősb Kosztarab.
– Négyszer?
– Egyszer, mikor kiássuk, másodszor, mikor elfűrészeljük, aztán felhasogatjuk, majd a télen elégetjük. Ez nem négyszeri melegedés?
Csak akkor és ott van kedve az embernek efféle tréfálkozásra, ahol csakugyan otthon érzi magát!
Mihály diák elvégezte a polgárit, és a család gondja most az lett: hogyan tovább? Apja ekkor már biztos kenyérbe esett, a MÁV karbantartó műhelyében dolgozott Rákosrendezőn, és azt tervezte, hogy fiát a Magyar Államvasutak gépipari szakközépiskolájába adja. Fia azonban a nyugalmazott tábornok kertjében annyira megszerette a kertészetet, hogy a zuglói kertészeti középiskolát választotta.
Egy évvel később, 1944 nyarán a történelem megint beleszólt a család életébe. Idősb Kosztarab Mihály kiöregedett már a mundérból, fia azzal úszta meg a behívását, hogy segédmunkásnak jelentkezett a lebombázott házak helyreállításánál. Ott is aludtak a Márton utca 35. szám alatti nagy bérházban. Zsidó fiatalemberek is jelentkeztek munkára, hogy így szabaduljanak a gettóból. Mihály diák az első pillanattól pártfogásába vette őket.
– Magam is átéltem a kisebbségi sorsot, tudom, hogy mit jelent üldözöttnek lenni.
Nyilasok törtek rájuk, börtönbe hurcolták valamennyiüket. Majd különválasztották a keresztényeket és a zsidókat. „A vallatószobában négyen voltak. Egy kérdező főnökféle velem szemben, mellette egy gépírónő írógéppel egy kis asztalnál, és mellettem jobbról-balról egy-egy magas verőlegény, gumibottal a kezében. Ha nem kaptak megfelelő választ, a vallatótiszt intésére a két verőlegény botokkal puhította az áldozatát” – írja emlékezésében a csángó tudós.
Karácsonykor a véletlen szabadította ki a fogságból. Az oroszok bejövetelét a család szerencsésen átvészelte. De mikor már elcsendesedtek az utcai harcok, és a diák a pesti utcákra merészkedett, a Kőbánya-alsó vasútállomás mellett igazoltató szovjet katonák elfogták, indították volna a gödöllői haláltáborba, onnan pedig Oroszországba. Később tudta meg, hogy Malinovszkij marsall polgárok tízezreivel töltötte fel a hadifogoly-szállítmányokat, hogy Sztálin előtt igazolhassa: roppant ellenállást kellett legyőznie Budapesten. Mihály diákon megint megkönyörült a szerencse: az utolsó pillanatban meglépett a hatalmas sor végéről.
Ősszel, 1945-ben újra megnyílt a kertészeti középiskola. Ennek elvégzése után ifjú Kosztarab Mihály egy zuglói virágkertészetben vállalt munkát. Cikláment, gumós begóniát és gladióluszt neveltek, nagy mennyiségben. Üvegházakban uborkát is. A fiatalember végleg pályát választott. Munkát vállalt a Földművelésügyi Minisztérium növényvédelmi szolgálatánál. Onnan kiküldték Győr megyébe, Hédervár községbe. Itt dr. Jermy Tibor fiatal kutató mellett dolgozhatott. Feladatuk a bogárirtás volt. Később, az Agráregyetem Kertészeti Karának hallgatójaként a pajzstetvek kutatására szakosodott. Ennek akkor még nem volt szakértője Magyarországon. A nagy múltú, kiváló színvonalú magyar agrártudományi oktatásban alapozta meg amerikai jövőjét a biológiában.
Jermy Tibor zoológus – maga is kisebbségi magyar, a felvidéki Lőcse szülötte – idehaza futott be kiugró tudományos pályát a növényvédelmi rovartan és rokon területek művelésében. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, külföldi, köztük amerikai tudományos intézetek díszdoktora, több szakkönyv szerzője.
Kosztarab Mihály még egyetemi évei előtt belekóstolt a politikába. Annak a fiatal értelmiségi nemzedéknek a tagja, amelyik a népi irodalmon nevelődött; társadalmi eszményeként azt vallotta, hogy nemzetté kell tenni a népet, gazdaságilag pedig a Kertmagyarország gondolatának a megvalósításában látta a parasztság felemelkedését. Somogyi Imre volt ennek az elképzelésnek a kidolgozója, aki a kertgazdaságra való áttérést hirdette, a gyümölcsfélék és zöldségek korszerű termesztését, az állattartást és baromfitenyésztést. Kosztarab Mihály útja a Nemzeti Parasztpárthoz vezetett, Veres Péter közelébe. Kerületi titkár Pest környékén, az 1947-es választásokon fel akarták léptetni a párt képviselőjelöltjeként, de fiatal korára hivatkozva elhárította az ajánlatot. Rákosi Mátyásék kibontakozó önkénye a választások után, az ellenzéki erők felmorzsolása elvette a kedvét a politizálástól; a magyar függetlenség eltiprása pedig egyenesen kiábrándította a közéletből. Mindjobban szembekerült a párturalommal, és amikor a kiváló kutatónak felajánlották, hogy lépjen be a Magyar Dolgozók Pártjába, kereken elutasította.
*
Olyan szakasz következett az életében, amely merőben szokatlan a csángó értelmiségieknél: karrier a nyugati tudományos világban. Menekülés 1956 őszén, a forradalom leverése után. Aztán kőműves-kisegítő Ausztriában. Feleségét baleset éri (medencetörés), kórházi hetek. Pesten hagyott féléves kislányukat segítőkész idegenek csempészik ki Sopronon át. De ott vannak az első ötezer ötvenhatos magyar között, akiket az Egyesült Államok befogadott. Angol nyelvtanfolyam, már Amerika földjén… „Örökbe fogadja” a Washingtoni Rovartani Társaság elnöke: Frank Campbell rovarász, fiziológus és toxikológus… Öt hónapos ösztöndíj az Akadémiától… Ajándék autó a Campbell házaspártól.
– Ki volt ez a Campbell házaspár? – kérdeztem tőle találkozásunkkor.
– Jeles tudós és a felesége. Mélyen humanista emberek. Saját gyermekük nem lévén, örökbe fogadtak két idegen gyermeket, és felnevelték őket. Minket is „örökbe fogadtak”, ez szokás volt akkoriban, vagyis gondot viseltek ránk a beilleszkedésünk idején. Előttünk néhány évvel egy menekült kínai tanárt, zoológust karoltak fel, és egyetemi álláshoz segítették.
Valamikor a hatvanas évek elején felmérés készült az Amerikába bevándorlók érvényesüléséről. Kiderült, hogy az ötvenhatos magyarok tudtak a leghamarabb alkalmazkodni és boldogulni. Közéjük tartozott Kosztarab Mihály, aki tudni véli a jelenség okát is. Az ötvenhatos magyarok, nagyon kevés kivétellel, nem a gyors meggazdagodás álmával érkeztek Amerikába. Nem könnyű szerencselovagokként, hanem a szabadság megszállottjaiként, akik hazájukban fegyverrel a kezükben küzdöttek a szabadságot eltipró orosz hadsereggel.
Az amerikai csángó-székely professzor 1999-ben elkészítette addigi tudományos tevékenységének mérlegét: szerzője 166 dolgozatnak, kutatási füzetnek és négy könyvnek, némelyiknél társszerző. Összeszámolta a nyomtatott oldalakat: 4641-re rúgnak. Egyebek között tudományosan ismertetett egy új rovarcsaládot, illetve társszerzőként leírta 12 új pajzstetű nemzetségét, továbbá 57 új fajt. Rovarász kollégái – munkája elismeréseképpen – róla neveztek el egy új rovarnemzetséget és 13 fajt.
Ebben a „leltárban” nem szerepelnek világszerte tartott tudományos előadásai és azoknak a fiatal doktoroknak a száma sem, akiknek felkészülését irányította. Vagy a tudományos levelezése. Amerikai műhelyein, Washingtonon, Baltimore-on, Blacksburgon, Columbuson kívül munkája nyomát otthagyta előadásokban, kutatásokban Srí Lankán, Indiában, a Földközi-tenger országaiban, Ausztráliában, Pápua Új-Guineában…
Szíve titkos vágya teljesedett, mikor 1975-ben – a hajdani szökevény – immár világhírű tudósként visszatérhetett hazájába. Az Amerikai Tudományos Akadémia küldte három hónapra cserekutatóként Budapestre. Húsz évvel előbb önmagának tett ígéretét válthatta be: dr. Kozár Ferenc kollégájával közösen megírták a
Magyarország pajzstetvei című monográfiát. Ezt három év múlva a Magyar Természettudományi Múzeum
Magyarország faunája című sorozatában adta ki. Tíz év múltán angolul is megjelent a munka, a Magyar Akadémiai Kiadó és a holland Junk Kiadó gondozásában.
Budapesti kutatásai során merült fel benne a gondolat, hogy egy hasznos bogárfajtát, a pajzstetűzsuzsokat Magyarországról áttelepíti Amerikába. Ugyanis ezek a bogarak kizárólag pajzstetvekkel táplálkoznak, és így irtják a veszedelmes kártevőt. Kosztarab Mihály a modern biológia egyik feladatának tekinti, hogy a vegyszereket – ha csak lehetséges – kiiktassa a növényvédelemből, a munkát a kártevők természetes ellenségeire „bízza”.
Mind a két ország engedélyezte a kísérletet, és Kosztarab Mihály tanár úr 1977-ben pajzstetűzsuzsokat telepített át Virginiába. Egy évig laboratóriumban tenyésztette őket, hogy csak parazitáktól és betegségektől mentes utódokat engedjen a fenyőkre, a lucfenyő pajzstetvei ellen. Biológiai védekezési kísérlete eredményesnek bizonyult, 1991-ben már New York államból is jelezték a bogár tömeges jelenlétét.
Kísérletét, amely rengeteg időt és pénzt emésztett fel, minden anyagi támogatás nélkül végezte. Abban az Amerikában, ahol „még a levegőt is pénzzel mérik”.
Az igazi áldozat viszont a befutott kutató, az amerikai tudós és világhírű előadó részéről az a figyelem és szeretet, amit távol eső nemzetére fordít. Kosztarab Mihály úgy tud örülni, annyira tud figyelni minden magyar sikerre, eredményre, jelességre, mint egy fiatal diák. Bárhol járt a világban, mindenütt érdeklődéssel kereste a „magyar nyomjeleket”. Floridai utazása során örömmel jegyezte fel, hogy St. Augustine régi spanyol településen, a Lightner Múzeumban 19. századi magyar bankókat látott a papírpénzgyűjteményben, a Viaszmúzeumban pedig Liszt Ferenc viaszbábuja képvisel minket… Az ausztráliai Canberrában, ahol nemzetközi kongreszszuson vett részt, az egyik üzletben 25 százalékos kedvezménnyel kapta az árukat, miután megtudták, hogy ötvenhatos magyar menekült. Erről a kongresszusról épp Sydneybe utazott, majd repülőn Pápua Új-Guineába. Nyilván itt jutott eszébe Bíró Lajos, a szilágysági születésű zoológus, néprajzi gyűjtő és rovartani kutató, aki a 19. század legvégén hat évet töltött itt, ezalatt mintegy 200 ezer darabot számláló gyűjteményt hozott össze rovarokból, hüllőkből és madarakból. A rendkívül becses kincset 1901-ben hazahozta, és a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
*
Kosztarab Mihály úgy vallja, hogy a diaszpórában csak teljes magyar kultúrával, anyanyelvvel maradhat meg az ember magyarnak – az utódaiban is. Ő pedig igazán elég tapasztalatot szerzett a „kisebbségi életvitelben”. Hetvenöt esztendejéből ötvenkilencet töltött a nemzettől távol: bukaresti kisebbségiként, majd amerikai állampolgárként.
Kosztarabék fontosnak tartották, hogy Éva lányuk, akit pólyásbabaként csempésztek át a határon Sopronnál, előbb a magyart tanulja meg, majd az angolt. Amerikában mind a ketten dolgoztak, Éva lányuk Baltimore-ban egy emigráns magyar hölgyhöz járt „magánnapközibe”. A tudós felesége, Tili asszony odahaza külön magyar ábécére tanította a leánykáját, hogy ne csak beszélni tudjon magyarul – mint annyi „emigráns gyermek” –, hanem írni és olvasni is. Csak így lesz teljes a magyar nyelvtudása. Évike persze nem volt ettől elragadtatva, és csak később értette meg a magyar nyelv fontosságát, és értékelte szülei anyanyelvét.
*
Otthonában, Blacksburgban, amely 700 méter magasan, az Appalachian-hegyek fennsíkján fekszik, és ahol harminchét éve él, Kosztarab Mihály el-eltűnődik szülőföldje sorsán, a csángók és székelyek mai életén. Mindig várja a hazai híreket, és mindig megretten tőlük. Hol ez, hol az keseríti meg. Pedig zsigereiben élnek kisebbségi gyermekkorának élményei. De azt reméli, hogy azóta már nem érvényesek ezek; oly sok szépet írnak az amerikai újságok. Meglepődött, hogy Éva lánya, aki már Amerikában eszmélt a világra, élesebben meglátja a kisebbségi beletörődés lelki sebeit. Feleségével és lányával eljött Erdélybe, vitte őket Tatrangra, aztán az udvarhelyszéki Csehétfalvára meg Bukarestbe. A román fővárosban a tudóst érte igazi meglepetés. Családjával elsétált a Maria Rosetti utcába, Bukarest szívébe, ahhoz a négyemeletes bérházhoz, ahol az édesapja házmester volt, s ahová őt annyi gyermekkori emlék köti. Becsengetett az egyik családhoz, amelyre még jól emlékezett. Megmondta a nevét. A háziasszony csak a csukott ajtó mögül felelt neki, ridegen, ellenségesen. „Nem ismer meg, nagysád? – kérdezte meglepetten. – Én emlékszem magára. Apám házmester volt itt, maguknál… Most érkeztem Amerikából…” Hosszú hallgatás után jött válasz: „Ha Amerikából érkezett, menjen vissza oda. Nincs mit beszélnünk egymással, uram!”
Éva lányát viszont Székelyudvarhelyen érte meglepetés. Körülötte az utcán, majd az ismerős házakban, a rokonoknál mindenki magyarul beszélt. De a főtéri nagy szálloda éttermében értetlenül böngészte az étlapot. Az ételek csak románul, németül és franciául voltak feltüntetve.
– A magyarok itt nem járnak vendéglőbe?
Egyszerű kérdés, a lényeg. Amerika déli tájain elképzelhető lenne-e, hogy egy spanyolul beszélő városban valamelyik vendéglő csak épp spanyolul nem tüntetné fel az ételeket? Ez még csak nem is jog, hanem alapvető üzleti érdek…
Kosztarab Mihály gyorsan és hatékonyan megoldaná a kisebbségi kérdést Erdélyben.
– Miért nem követi Románia Svájc példáját?
A világot bejárt tudós a rétorománokat említi, akik Svájc lakosságának alig egy százalékát teszik ki, mégis teljes nyelvi szabadságnak örvendenek, újságjaik, rádióállomásuk van, minden helységnek és utcának a nevét feltüntetik rétoromán nyelven, egyáltalán: ez Svájc negyedik hivatalos nyelve.
– Nem ismerik Romániában a svájci megoldást?
Szomorúan tűnődik ezen Kosztarab Mihály, és én még szomorúbb vagyok, hogy mégiscsak elfelejtette a gyermekkorát. Mert akkor mit várhatnánk azoktól az amerikaiaktól, aki még soha nem jártak Erdélyben?!
