Cs. Szabó László ürügyén
„Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”
A száműzetésben élő Cs. Szabó László írta le ezt a nagyon egyszerű, de bonyolult jelentésű mondatot Londonban. Akárhányszor eszembe jut ez a dacos mondat, mindig arra gondolok, hogy Rózsa Sándor fogalmazhatott volna ilyen világosan és önérzetesen, ha betyárságáról kellett volna nyilatkoznia.
Cs. Szabó, mint tudjuk, 1949-ben, a magyar proletárdiktatúra gyors kirügyezése idején kényszerült emigrációba. Szerencséjére épp egy tanulmányúton tartózkodik kint Rómában, amikor Bóka László író és államtitkár, nem íróként, hanem főhatalmú államtitkárként egysoros táviratban szolgálattételre hazarendeli. Szolgálattételre, őt? A Képzőművészeti Főiskola tanárát? Németh László és Illyés Gyula mellett az ország egyik legműveltebb íróját, aki magánszorgalomból állandó szolgálatban élt amúgy is?
Cs. Szabó nemcsak művelt és kitűnő író volt, de kitűnő olvasó is. A hazarendelő táviratból azonnal megértette, hogy a szűkszavú üzenet a kivégzők stílusára emlékeztet, és hogy odahaza nem a tudására és a tehetségére van szükség, hanem a fejére.
Az ő sorsából is kiderül, hogy a száműzetést nem számításból vagy kényelemből választja az ember, hanem kényszerből. Különösen egy olyan értelmiségi, mint amilyen Cs. Szabó, akinek olvasmányai alapján a kétezer éves Európa minden száműzöttje szinte személyes ismerőse volt. Sorolhatnánk a neveket Ovidiustól Dantén át a megvakított Vazul három fiáig, az avignoni pápákig, a fiatal Hunyadi Mátyástól Rákóczi Ferencig, Mikes Kelemenig, Mickiewiczig, Kossuthig, Victor Hugóig, Teleki Lászlótól Bay Zoltánig és tovább.
Szabadság és közben örökös hiányérzet – ilyen léthelyzet lehet az emigráció? Vagy örökös dac és örökös készenléti állapot, hogy az elveszített hazát visszaszerezze a száműzött? Illetve csak kezdetben ilyen, mert amikor hűlni kezdenek a haza iránti szenvedélyek, és bekopogtat az ajtón a kettős hűség villanyszámla-leolvasója, minden megváltozik?
Cs. Szabó emigránsnak is a kivételesek közé tartozik.
Ahogy Németh László a gályapadból laboratóriumot csinál, Cs. Szabó a száműzetésből csinálja ugyanezt. Minél jobban elszegényedett a szocialista Magyarország szellemi élete, Cs. Szabó annál mohóbban hódítja meg számunkra Nyugat kultúráját: a kétezer éves mellett a legmodernebbet is. Amit tilos volna tudnunk, ő épp arra hívja föl lenyűgöző tárgyi tudással és tapintattal a figyelmünket.
Szerencséjére igazi eszközt is kap a sorstól ehhez a buzgalmához: 1951 vége felé egyszerre kap ajánlatot Washingtonból, az Amerika Hangjától és a világ legrangosabb rádiójától, a BBC-től. Cs. Szabó az utóbbit választja. Mondhatnánk úgy is, hogy az angolok rádiójával együtt magát Európát.
Az a tény, hogy világba kivetett emberként választhatott, igazi szabadságharcossá tette Cs. Szabót. A műveltség megmámorosodó szabadságharcosává. Becsvágya, hogy a legmesszebbre látó magyarok szűk körének egyik tagja lehessen, eddig is nyilvánvaló volt, de az emigrációs kényszertől ez a belső szándék még jobban fölizzott. A rádió munkatársaként természetes célként határozta el, hogy neki minden lényeges dolgot tudnia kell a világról. A hidegháború rideg és kegyetlen színjátékáról ugyanúgy, mint elhagyott hazája súlyos idegzavarairól. Tudniillik ha kevesebbet tud bármelyikről, kétségbe vonhatják akármelyik fölismerését s igazságát. A reményről az elnyomottaknak az beszéljen csak, aki minden összefüggést ismer.
József Attila azt írja
A Dunánál című versében, hogy: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem.” Cs. Szabó ezt nem költőként, de esszéíróként, gondolkodóként a nap huszonnégy órájában ugyanígy átélte. Nem ismerek írót, sem tudóst, aki már-már Isten „Névtelen jegyzőjeként” pontosabban ismerné nála az egyetemes történelmet, a művészetek világát, a festészetét, a költészetét, a zenéét. Michelangelo ott veri mellette utolsó márványtömbjét, amelyből a
Rondanini Pietŕ két alakja: anya és fia bontakozik ki, de a véső nyomán szétröpködő törmelék mögött a korszak száz és száz szereplője is fölvillan egy pillanatra: Dante ugyanúgy, mint Donatello; Luther, Machiavelli, Jézus, V. Károly törvénytelen lánya, a Mediciek, Erazmus, Morus Tamás, VIII. Henrik, Balassi Bálint. És még háromszor ennyi nagyság. Az ember azt hinné, hogy Cs. Szabó is az
Utolsó Ítélet szelleme szerint végzi díszszemléjét, hogy a halhatatlanokat még egyszer szemre vehessük, de nem: a korszakot eleveníti meg, hogy jól lássuk minden részletét. Természetesen ugyanezt tapasztaljuk akkor is, ha Shakespeare-ről beszél, ha Zrínyi Miklósról, ha az angolok legnagyobb festőjéről, Turnerről. Tudása attól lenyűgöző, hogy adatait roppant erejű tömegvonzás tartja egyben. Ha arról ír, hogy Monteverdi, az olaszok titáni muzsikusa Balassi életében hazánkban járt, és a véletlenen múlt csak, hogy nem ismerhették meg egymást, nem a szenzáció hullámán akarja sétáltatni őket, hanem a kultúra magaslatain, ahol méltóak lettek volna egymáshoz.
Száműzetésének célzatos rendeltetése tehát az volt, hogy azt tárja föl és adja át nemzetének, amit az évtizedeken át uralkodó Rákosik, Révaik, Kádárok próbáltak elzárni előle. Márai négy évtizedes száműzetése alatt elsősorban morális példájával segítette nemzetét, Cs. Szabó a tudás mindenkor beváltható, romolhatatlan valutájával. Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Németh László, Illyés Gyula, Hamvas Béla mellett, legtöbbször megelőzve őket, Cs. Szabó gyűjti össze az európai kultúra legtöbb adatát, mintha gyűjtőmunkájában a világ legnagyobb néprajzi múzeumainak a szelleme ihlette volna meg. Már korai, kissé fanyar, de ezzel együtt is hódoló kritikájában ezt írja róla Németh László: „Ha Cs. Szabó a barátaival beszélget a kolozsvári Mátyás-szobor alatt, századok hallgatják aforizmáikat.”
Nincs benne semmi túlzás. Németh megállapítása természetesen akkor is igaz, ha a Trafalgar téren folyik eszmecseréjük, vagy a Cinca-patak partján.
Négy-öt éves emigrációs teljesítményével megnyugtathatta volna magát Cs. Szabó, hogy kintmaradásával nem a maga szabadságát szolgálta önzően, hanem mindnyájunkét.
De nyugalmat csupán az 1956-os forradalom adhatott neki. A forradalom, mint valami igazolólevél, metafizikai dokumentum.
A körülötte nyüzsgő, gondolkodó angolok akkor, októberben, csodálkozásuk és megrendülésük közben elhitették vele, hogy a magyar forradalom ugyan történelmi tragédia, de „egy vereség diadala is”, amely azok közé az események közé fog tartozni, amelyek helyreállítják az ember önmagába vetett hitét, s újra és újra figyelmeztetik arra, hogy tartósan nem élhetünk igazság nélkül.
Cs. Szabó, ahogy a
Hűlő árnyékban című életrajzi művében megírja, fölemelt fejjel kezdett járni az angolok között, és mint egy múlhatatlan verssor, úgy fakadt föl belőle az írás elején idézett mondat: „Angol az útlevelem, magyar a büszkeségem.”
*
Ennek a jegyzetnek a fönti vallomással kellett volna véget érnie.
De, sajnos, nem érhet véget. Már a tollat is letettem, amikor belém nyilallt: miért csak egy Nyugaton élő magyarból szakadhat ki ilyen vallomás? Miért nem fakadhat föl egy erdélyiben, egy felvidékiben vagy egy kárpátaljaiban, akit, mondjuk, az Ady-versben emlegetett Verecke híres útja még külön is ösztönözhetett volna erre? Hiányzik hozzá a képzeletük? A bátorságuk? Az érzelmeik korcsosultak el? Vagy ez a mondat is olyan, mint a loboncos pünkösdi rózsa, és nem honosodik meg minden talajban? Mondjuk ki hangosan a következő mondatot: „Román az útlevelem, magyar a büszkeségem.”
Elképzelhető ilyen kijelentés? El, de csak úgy, ahogy egy kétfejű borjú is elképzelhető az állatorvosi panoptikumban. Angliában a két részre osztható mondat állításai közé nem nyomul be túl sok zavaró mozzanat. A körülményeket és az érzelmeket nem választja el roppant mély szakadék. Romániában viszont – igen! Mire is alapozhatná egy erdélyi magyar a büszkeségét napjainkban, például Kolozsváron, a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor tövében? A gödrökre, melyek, mint bélpoklost a sebei, eliszonyítanak mindenkit? Vagy arra, hogy 1956 után több tízezer magyart csuktak le a románok, vittek börtönbe, vittek kényszermunkára a Duna-deltába, megtörni, elpusztítani, megszégyeníteni, pusztán azért, mert a trianoni csapás és a „román szocializmus egymást erősítő szorításában” sóvárgó és reménykedő szemmel néztek át a határ fölött a forradalmi Magyarországra? Vagy arra legyen büszke, hogy a román titkosszolgálat – a Securitate – csak a magyarok egyharmadát tudta besúgónak kényszeríteni? 1989 decemberében bekopogtatott hozzám egy ilyen önmagát leleplező „besúgó”, akit a Király Károly-ügy kapcsán nemcsak a fia és a lánya elpusztításának fenyegetésével zsaroltak hosszú időn át, de hogy súlya és hitele legyen a fenyegetésnek, szörnyű sebhelyeket hagytak az ő testén is.
Büszke – akár a vértanúságig büszke! – egy kisebbségi ember akkor lehet, ha küzdhet közössége és a maga érdekeiért. Küzdhet tüntetéssel, szóval, parlamentáris eszközökkel, sőt, ha úgy adódik, küzdhet fegyverrel is. Baszkok, katalánok, írek, dél-tiroliak mindezt megtették.
A szocialista országokban az ilyesmi elképzelhetetlen volt. A diktatúrákban nemhogy tankokhoz, gépfegyverekhez, rakétákhoz nem juthat hozzá egyetlen kisebbségi, de még egy riasztópisztolyhoz sem. Mert már a formája elegendő ahhoz, hogy tulajdonosát – a sugalmazó képzettársítás miatt – a társadalomból kiiktassák.
