„A rossz kifejezetten inspiráló tud lenni” – interjú Kárpáti Péterrel

Több hónapos egyeztetés után ülünk most itt. Mi foglalja le ennyire, min dolgozik?

Most épp egy különlegesen hosszú és furcsa próbafolyamat végén vagyunk Zsótér Sándorral és Stork Natasával. Sokat jelent ez a munka. Egyrészt borzongató alapkérdésekről szól, másrészt inspirálnak a társak. Natasával korábban sok előadást csináltunk együtt a Titkos Társulat formáción belül, Sándor pedig kedves kollégám a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást: osztálytársak voltunk általános iskolában, gimnáziumban és a dramaturg szakon is együtt végeztünk.

Mitől különleges az előadás?

A nagy kapituláció arra az improvizációs technikára épül, amit tíz éve kezdtem kidolgozni, és aminek sajátossága, hogy nagyon mélyen beengedi a személyiséget, a saját személyes történeteket, és a sok-sok impró alapján készül el lassan az úgynevezett drámaszöveg. Jelen esetben 2019 szeptembere óta dolgozunk Natasával és Sándorral, ha pedig a járványhelyzet engedi, az előadást októberben mutatjuk be a Trafóban. Egyébként sok ezer oldalt tenne ki a kézirat, ha szó szerint kiírnánk az összes beszélgetésünket.

Miről is?

Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyve mentén kezdtünk gondolkodni elsősorban a szakmáról, a sok évtizedes tapasztalatainkról, elemeztük a könyvet és persze önmagunkat. Ki tudja, talán ennek a lassú feloldódásra épülő módszernek köszönhető, hogy az egyébként roppant introvertált Zsótér Sándor egész leplezetlenül beszél az életéről a színpadon. Már-már olyan az egész a nézőkkel, mint egy csoportterápia.

Nem ez az első ilyen improvizációs technikával készülő előadásom, és zavarba ejtő, hogy ilyenkor az intim valóság és a fikció rendszerint szétválaszthatatlan.

A színészek hatalmas szenvedéllyel az egész életüket beleöntik.

De emellett párhuzamosan dolgozok egy másik impróra épülő darabon is. Ebben a próbafolyamatban több két-három éves kisgyerek is részt vett, a velük valóságban megtörtént események beépültek a darabba, és ez még semmi: az előadásban szerepelni is fog a két és fél éves Bendegúz. Ez a Horizont Alkotócsoport produkciója, és talán a legkülönösebb, legszebb vállalkozás, amit valaha csináltam. Bendegúz szülei, Farkas Atilla és Farkas-Sára Eszter a társulatalapítók, természetesen ők is részt vesznek az előadásban, amelynek a címe: Bendegúz Projekt.

Hogyan kell elképzelni a munkát?

Például van egy olyan jelenet, amelyikben két bébiszitter megérkezik a családhoz, és kiderül, hogy a szülők még soha nem bízták másra a gyereket. Ismerkednek, barátkoznak, aztán a szülők bejelentik, hogy lemennek vásárolni – és Bendegúz egyedül marad két idegennel. Ez a jelenet a valóságban megtörtént. Bendegúz tényleg akkor maradt először egyedül olyan emberrel, aki nem tartozik a családhoz. Mi pedig ezt felvettük hangfelvételre és később erre az alapra készítettük el a színházi verziót. Bendegúz fantasztikus profi. Nagyon élvezi a próbákat, és annyira erős a jelenléte, hogy mi egyfolytában sírunk-nevetünk. A járvány miatt elmaradt a bemutató, de reméljük, hogy hamarosan a Ráday utcában, az Ittésmost remek terében meg tudjuk tartani.

Két bemutató, egy új tanév – tevékeny ősz áll maga előtt, főleg, ha a Színház- és Filmművészeti Egyetemet nézzük, ahol 20 éve tanít. Hogy érintették a változások?

Az Egyetem – nekem még Főiskola – központi szerepet tölt be az életemben. Már az édesanyám, Bíró Zsuzsa is ide járt az ’50-es években, és sokat mesélt arról, milyen volt az oktatás: csodálatos tanáraik voltak, akik meg tudták védeni a tanítványaikat a képtelenül durva politikai helyzetben is. Én a ’80-as évek elején jártam ide, akkoriban nálunk, a dramaturg szakon még elég koncepciótlan volt az oktatás. A színész hallgatók közül többek között Eszenyi Enikő, Rudolf Péter és az SZFE új kurátora, Rátóti Zoltán volt évfolyamtársam. Szerencsére nekünk, dramaturgoknak is volt néhány csodálatos tanárunk, Nádasdy Kálmán és Osztovits Levente, de így is sokat unatkoztunk és bosszankodtunk a képzés alatt. Majd láttam az intézmény működését ’90-es években és a 2000-es években – hihetetlen sokat fejlődött az oktatás színvonala. Az a benyomásom, hogy talán soha nem volt olyan erős és egységes az iskola, mint mostanában, és talán soha nem volt annyi külső, látható sikere a tanítványainknak. És akkor most, az egyetemi modellváltás drámai időszakában nemcsak azzal kellett szembesülnünk, hogy minden a mi teljes kihagyásunkkal, az egyetemi autonómia semmibevételével történik, hanem – hogy erkölcsileg igazolják ezt az eljárást – lekicsinylő rágalomhadjárattal és gyűlöletkampánnyal ássák alá hitelünket, szakmai és emberi önérzetünket.

Mi, tanárok, két tűz közé kerültünk. A hallgatók elégedetlenek velünk, hogy a harcos elutasítás helyett a végsőkig tárgyalni, együttműködni szerettünk volna az ő érdekükben, hogy az átalakítás során a mi szakmai és pedagógiai szempontjainak legalább részben érvényesüljenek, ugyanakkor kívülről bizonyos meghatározó körök azzal vádolnak, hogy mi hergeljük a fiatalokat, és politizálunk az együttműködés (értsd: a teljes behódolás) helyett. El tudom képzelni, hogy a modellváltásnak lehetnének pozitív hozadékai, de ilyen zavaros körülmények között szinte lehetetlennek tartom, hogy rövid időn belül ne omlana össze, amit tanárainkkal, elődeinkkel százötvenöt év alatt felépítettünk.

Az előző tanév második felét próbára tette a járványhelyzet, interneten kellett mozgás-, ének-, színészórát tartani, és egy színházi évad fele került a lecsóba – bocsánat a kifejezésért. Ez önmagában is szomorú. Ezek mellett hamarosan egy ismeretlen helyzetben kell újrakezdeni mindent, de persze még ez sem biztos. Mit tehetnek most a szakma képviselői annak érdekében, hogy mindennek ellenére a színházak társadalomban betöltött szerepe ne veszítsen a jelentőségéből?

Nem tehetünk mást, mint tesszük a dolgunkat. Úgy dolgozunk, mintha az új évadban ismét jöhetnének hozzánk a nézők, ahogy minden szeptemberen, holott mindenki sejti, hogy ez csak egy álom. Mégsem lehet máshogy létezni. Nem szabad felhagyni a munkával. A karantén alatt a legnehezebb helyzetbe azok a kollégák kerültek, akik nem volt állandó fizetésük, akiknek az játszott előadásokból kellett mindig is – elég nehezen – megélniük. Szerencsére közülük sokan kaptak támogatást az államtól, színházaktól, a szakszervezettől. A helyzetük nem lett annyira végzetes, valahogy átvészeltük ezt az időszakot, és így azon is el tudunk gondolkodni, hogy ebből a különös, drámai időszakból következik-e valami jó is, valami letisztulás, építkezés.

Mondana egy konkrétumot?

Ami a művészetet illeti, a rossz paradox módon kifejezetten inspiráló tud lenni.

Az is kiviláglik ilyenkor, hogy ki az, aki őszinte elhivatottságból vagy csak a megélhetés miatt van a pályán. Nem gondolom, hogy a színházi élet, a kultúra fejlődése megállna, szerintem éppen hogy egy izgalmas évtized előtt állunk.