×

Az olvasás zsigeri élménye
Beszélgetés Bazsányi Sándorral
Ménesi Gábor
2015 // 06. 18

Az irodalom­történész, kritikus beszél pályá­járól, a kritika fontos­ságá­ról, az iró­niáról. Leg­újabb könyve kap­csán az is szóba kerül, mi ösztö­nözte az Esti Kornél újra­olva­sására.
Az irodalomtörténész, kritikus beszél pályájáról, a kritika fontosságáról, az iróniáról. Legújabb könyve kapcsán az is szóba kerül, mi ösztönözte az Esti Kornél újraolvasására.





Több mint két évtizede vagy jelen kritikusként a köztudatban, írásaidat rendszeresen olvashatjuk különböző lapokban. Mikor és hogyan köteleződtél el a műfaj iránt?

Egyetemi éveim során, egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan. Akkor, amikor tényleg óriási becse volt az irodalomkritika műfajának, amikor tehát nagyon sokféle iskola képviselői serénykedtek a kortárs irodalmi alkotások körül, és nem utolsósorban pályán voltak azok a mérvadó kritikusok, akik még a nyolcvanas évek jelentős folyamatai felől próbáltak tájékozódni a kilencvenes években. És akkor még nem beszéltem az irodalmi folyóiratok bőségéről (például az egyaránt 1989-ben alakult Holmiról vagy 2000-ről). Vagy az irodalom- és művészetelméleti szempontok látványos elszaporodásáról a szépirodalmi szövegeket tárgyaló beszédben, az újdonságként ható módszertani-elméleti megfontolások és szakkifejezések bővített újratermeléséről, ami persze eléggé karikaturisztikus formákat öltött (és itt természetesen a saját beszéd- és írásmódomra is gondolok).

Kik azok az irodalmárok, kritikusok, akiknek megnyilatkozásaira különösen figyeltél, s figyelsz ma is? Kiknek a módszere, szemlélete, írásmódja hatott rád leginkább?

Egyikük éppen az egyik legfontosabb tanárom volt az ELTE Esztétika Tanszékén, Radnóti Sándor, aki először kért tőlem kritikát az általa szerkesztett Holmiba. De ugyanitt volt szerencsém kortárs műveket elemezni az irodalomkritikától éppen akkoriban visszahúzódó Balassa Péterrel, miközben örömmel olvastam például Margócsy István, Angyalosi Gergely és Bán Zoltán András kritikáit, vagy éppen a fiatalabbak közül Beck András, Szilasi László és Takáts József írásait. Nem beszélve a szépíró Nádas Péter vagy Márton László alkalmi irodalomkritikáiról. A nagy hirtelen, de nem véletlenszerűen felsorolt szerzők mindnyájan zsigeri, esetenként bensőséges, de legalábbis személyes (érzelmes, indulatos vagy intellektuális) viszonyban vannak azzal, amit olvasnak, amiről írnak. Ez persze az érvényes kritikai beszéd minimuma.

Az első évtized írásait, amelyek eredetileg főként a Jelenkor, a Holmi és az Alföld hasábjain jelentek meg, A szájalás szomorúsága című könyvedben gyűjtötted össze. Milyen tekintetben módosult azóta stílusod, beszédmódod?

Majdhogynem minden tekintetben. Egyrészt talán felhagytam azzal a megmosolyogtató törekvéssel, hogy mindenáron minél magasztosabb (elméleti vagy történeti) összefüggésbe helyezzem az adott alkotást, hogy tehát lelkesen túllássak és túlbeszéljek a művön, vagyis hogy az előttem megmutatkozó mű kapcsán mindenféle magától értetődő vagy teljességgel felesleges általánosságokat hangoztassak. Másrészt, ezzel párhuzamosan, talán egyszerűsödött a stílusom is, amennyiben igyekszem minél kevésbé körmönfont módon írni még a legkörmönfontabb dolgokról is. Vagy legalábbis jó ideje törekszem arra, hogy ne fulladjon a műelemzésem valamiféle ezoterikus, elméletieskedő tolvajnyelvbe. Ahhoz, hogy ezt a mesterséges nyelvezetet elfelejtsem, először meg kellett tanulnom. Ez egyszerre mulatságos és tanulságos.



Miközben többen – beleértve nemzedéktársaidat is – felhagytak a kritikaírással, vagy legalábbis ritkán jelentkeznek kritikával, te változatlanul intenzíven műveled a műfajt. Mi ösztönöz a megszólalásra, és mi tart továbbra is a kritikaírás mellett?

Ha már egyszer nagyon, sőt nagyon-nagyon érdekel a szépirodalom, ugyanakkor valami miatt mégsem írok szépirodalmi műveket, nem igazán látom értelmét másnak, mint hogy olvassak szépirodalmi műveket, gondolkodjak, beszéljek vagy írjak azokról – ennek történetesen az irodalomkritika volna a műfaja (abban az angolszászosan tág értelemben, hogy az egyes műalkotásra vonatkozó minden egyes kijelentés, kifejtettségi vagy okossági fokától függetlenül már műkritika). Meg egyébként is be kellett látnom, hogy alkalmatlan vagyok az egyedi műalkotásokon túlságosan túltekintő, szigorúan szaktudományos műfajokra – noha azért rendszeresen tartózkodom azok határvidékén.

Miképpen változott az elmúlt években a kritika funkciója, megítélése és színvonala? Hogyan tudsz alkalmazkodni az újabb kihívásokhoz mindennapi gyakorlatodban?

Úgy érzem, hogy az irodalomkritika, ahogyan azt a legutóbbi két évtizedben megismertem, megszerettem és gyakoroltam, mára már nagyon sokat veszített a megbecsültségéből. Az irodalomról szóló közbeszédet sok esetben már nem a műélvezetet átvilágító vagy mélyítő értelmezés szempontjai határozzák meg, hanem a fogyasztás élvezetét roppant egyszerű módon szolgáló, fokozó vagy előidéző kalkulációk és motorizmusok. Ez, mondjuk, nekem nem tetszik. De azért valamennyire alkalmazkodom, vagyis elfogadom, hogy ez a helyzet – elfogadom a helyzetet, hogy sok mindenhez nincs kedvem alkalmazkodni.

Az irónia különböző változatait térképezed fel „Fehéret, feketét, tarkát…” című könyvedben. Miért kezdett foglalkoztatni ez a téma?

Talán azért, mert én magam is szeretem alkalmazni ezt a beszédmódot – meg persze azért is, mert az irónia retorikai-poétikai fedőalakzata, ha úgy vesszük, megfeleltethető az irodalmi szöveg létmódjának, ahogyan az a számunkra létezik, megnyilvánul. Hiszen egy irodalmi alkotásban sosem csak arról van szó, ami szó szerint oda van írva, hanem valami másról, valami leplezettről vagy sejtetettről is. És erről a (leplezve sejtetett) másról valamilyen mesének kell szólnia, a mesét pedig az értelmező, az irodalomkritikus mondja.

2010-ben látott napvilágot következő köteted, a „…testének temploma…”, amelyben Nádas Péter prózaművészetét az említett irónia mellett az erotika és a narráció felől közelíted meg. Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy az említett három szempont bizonyulhat termékenynek az elemzések során?

Az „erotika” szót, annak jelentésbeli űrtartalmát Nádasnál talán felesleges magyarázni, miként a „narráció” szempontja is nyilvánvaló az Emlékiratok könyve vagy a Párhuzamos történetek írója esetében. Az „irónia” alakzata viszont korábban nem volt magától értetődő a Nádas-értelmezők körében, akik szinte egyöntetűen meg voltak győződve arról, hogy a szerzőre jellemző tragikus látásmód vagy legalábbis érzékenysége a létezés tragikumára eleve kizárja az iróniát vagy a humort – holott szerintem pontosan fordított a helyzet (és nem csak Nádas esetében): a létezés tragikumáról nem lehet a távolságtartó irónia, esetenként a megbocsátó humor nélkül írni. Merthogy az írás (és azonnal hozzátenném: az olvasás) fiziológiájához hozzátartozik az irónia.

A Kettős vakolás című, Wesselényi-Garay Andorral létrehozott négykezes kötetben tereket, szövegtereket jártok be. A különböző irodalmi szövegekben megjelenő építészeti alkotásokat az irodalomtudomány és az építészet eszközeivel értelmezitek, s azokról dialógust folytattok. Hogyan találtatok rá erre a rendkívül izgalmas megközelítésmódra?

Írásgyakorlat volt ez elsősorban, amelyben egyfelől Wesselényi-Garay Andor barátom próbált építészetkritikusként beszélni irodalmi szövegekről, azok anyagszerű-térszerű valóságáról, másfelől pedig én kíséreltem meg írott szövegeken keresztül eljutni az irodalmi szövegépítkezéssel és téralkotással párhuzamos építészeti problémákhoz. Ehhez persze kellettek az építészeti igényességgel létrehozott, minőségi alapszövegek, Mészöly Miklós Filmjétől Szilasi László Szentek hárfájáig. Ráadásul Andor révén nagyon sokat tanultam az építészeti okfejtés szakmai következetességéről. Hogy lehetőség szerint minél pontosabban alkalmazzam a szavakat, esetenként a metaforákat vagy azokat a metaforikus jellegű árukapcsolásokat (a regényszöveg mint város, a vers mint katedrális stb.), amelyek persze seregestül kínálkoznak irodalom és építészet párhuzamos vizsgálata során.

Legújabb könyvedben („Ez tréfa?”) az Esti Kornél újraolvasására vállalkozol. Mi késztetett erre? Hogyan érdemes szerinted ma újraértelmezni a művet?

Egyrészt mindig is izgatott Kosztolányi 1933-as kötetének (és kötethősének) furcsasága, játékosan szabálytalan egyedisége, másrészt a Kalligram Kiadó által megjelentetett kritikai kiadás Esti Kornél kötete (Tóth-Czifra Júlia és Veres András szerkesztésében) tálcán kínálta a lehetőséget: módszeresen végigolvasni a tizennyolc novellából összeálló eklektikus egészet, először kiváló hallgatók társaságában az egyik egyetemi szemináriumomon, azután bensőséges magányban az íróasztalom mellett. Az Esti Kornél rendhagyó irodalmiságánál nyitottabb és gazdagabb, demokratikusabb és befogadóbb szövegajánlatot nemigen tudnék találni – sem Kosztolányi korából, sem a miénkből. És bármennyire is rendbe tett ügynek, sőt lerágott és leszopogatott csontnak tűnik az irodalomtörténetben (és a szépirodalmi hatástörténetben) az Esti Kornél, nem tudtam nem vállalni a kockázatot, hogy sikerül-e valahogyan másként elmondani ugyanazt, vagy esetleg hozzá is tenni valami újat.

Az esszé műfaja fontos szerepet kap nálad. Az új kötet műfaját esszéfüzérként határozod meg. Hogyan reagálsz ezzel Kosztolányi novellaciklusának műfaji dilemmáira, s az esszébeszéd alkalmazásával miképpen tudtál azonosulni a mű által felvetetődő problémákkal?

Úgy véltem, hogy a kísérleti jellegű kötetszerkezet, amelynek mérsékelt epikusságára tényleg a sokak által használt „novellafüzér” volna a lehető legpontosabb műfajmegjelölés, hasonlóképpen kísérleti jellegű közelítésmódot igényel, vagyis esszét, jelen esetben esszéfüzért. Mivel az Esti Kornél ellenáll bármiféle elővételezett és szilárd szempontrendszernek, ezért valamiféle mozgékonyabb értelmezői módszert kellett találnom ahhoz, hogy – reményeim szerint – köszönő viszonyban tudjak maradni a szövegfüzér iramlós-sikamlós irodalmiságával. Remélem, valamennyire sikerült.

Néhány évvel ezelőtt Komlós Aladár-díjjal jutalmaztak, amellyel addigi munkásságod mellett elsősorban már említett Nádas-könyvedet ismerték el. A szakma visszajelzésein túl mi jelent még elismerést a kritikus számára? Mi jelenti számodra a sikert?

Örülök, ha sikerül valamelyest pontosan fogalmaznom (szóban vagy írásban) azoknak (most éppen neked), akik éppen kérdeznek tőlem valamit arról, amivel éppen foglalkozom. Már ameddig egyáltalán érdekel valakit az, ami engem. És néha tényleg kapok pozitív visszajelzéseket a szűkebb szakmán túlról is, ami nagyon fontos.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben