• Egyre több otthon – interjú Molnár T. Eszterrel

    2019.11.28 — Szerző: Jónás Ágnes

    Honvágy, szégyen, individualizmus, a beilleszkedés lehetősége és lehetetlensége – ezeket a témákat is érinti Teréz, vagy a test emlékezete című új, felnőtteknek szóló regényében Molnár T. Eszter. A címben is megnevezett főhős három nyelven gondolkodik és hallgatja el traumatikus gyermekkora emlékeit.

  • Egyre több otthon – interjú Molnár T. Eszterrel
    Molnár T. Eszter
    Fotó: Bach Máté

    Gyakorlatilag három Teréz-történetet ismer meg az olvasó a Stadt, a Land és a Fluss című fejezetekre osztott kötetben, amiket német–magyar és angol–magyar szójegyzékek, szómagyarázatok egészítik ki. Milyen megfontolásból gondoltál pont erre a struktúrára?

    Először a Műút portál Nőtérfelére kezdtem olyan tárcákat írni, amelyek fókuszában a kivándorlás, az idegenség és a nyelvváltás áll. Nem feltétlenül saját élményeket használtam fel – sokszor a barátaimtól, más, messziről jött emberektől hallott történetek inspiráltak. Ahogy gyűltek a szövegek, megfigyeltem, hogy bár a főszereplő kivétel nélkül nő, és az elbeszélőhang is rokon, mégsem egyetlen személyről szólnak az írások: más és más az életkora, hol van gyereke, hol nincs, egyszer házasságban él, máskor egyedülálló. Azt is éreztem, hogy a kivándorlással és beilleszkedéssel terhes jelen mögött elbújik valami feldolgozhatatlan és kimondhatatlan. A végső formát azonban csak akkor találtam meg, amikor a három Teréz elé odakerült a prológus: a közös gyerekkor rendezte a szövegeket regénnyé, a különféle életutakat bejáró felnőtt nők független, mégis több helyen összefonódó történeteivé. Egyébként a Stadt, a Land és a Fluss az Ország-Város-Folyó elnevezésű, magyarul is létező gyerekjáték német nevére utal. Az Örvény a prológus címe lett, ez nincs benne a hármas tagolásban.

    Tizenkét évvel ezelőtt költöztél Németországba. Mennyire inspirált a saját kivándorlásoddal kapcsolatos tapasztalatod?

    Külföldön dolgoztam kutató biológusként, majd tudományszervezőként, de voltam kint munkanélküli és háztartásbeli nagycsaládos anya is. Ezek az évek mindenképpen meghatározóak a számomra, és azt tapasztalom, hogy a mobilitás növekedésével a migráció kérdése egyre többeket foglalkoztat, egyre több családot érint. A rengeteg praktikus kérdésen, a hétköznapok problémáin túl ez a regény inkább az olyan, mélyebben húzódó vonulatokkal foglalkozik, mint a honvágy, a szégyen, az individualizmus és a megfelelési kényszer, a beilleszkedés lehetősége és lehetetlensége, valamint az idegenség.

    Az idegenség az önkifejezés és a kommunikáció szintjén is megjelenik, hiszen még ha jól is beszéli valaki az új otthona nyelvét, a finom részletekkel, a popkulturális, történelmi utalásokkal, a friss és régebbi szlenggel és a köztudatban forgó bonmot-kal nem lesz tisztában.

    Sokszor évek, évtizedek múltán is érezhetőek a váltásból fakadó nehézségek, ugyanakkor a többnyelvűség gazdagabbá is tesz, hiszen visszahat az anyanyelvre.

    Az angol univerzális, elsődleges fontosságú a helyi nyelvet még gyengén beszélők számára. Külföldön elég hamar elkezdtem angolul írni, elsősorban rövid szövegeket, a saját örömömre. Ekkor jöttem rá, hogy angolul mennyire máshogyan fejezem ki magamat: néha viccesebben fogalmazok, máskor szókimondóbban, mintha más lenne a személyiségem. Később, amikor a bécsi tartózkodásom idején elkezdtem dolgozni a kollektiv Sprachwechsel írói körrel, és vettem a bátorságot, hogy bármilyen tökéletlenül is, de megpróbálkozzam német nyelven írásban kifejezni magam, ismét egészen más jellegű szövegek születtek. Mivel ezek az írások témájukban és elbeszélőjükben kapcsolódtak a magyar nyelvű szövegtesthez, hamar eldöntöttem, hogy egy háromnyelvű regényt fogok írni, ezzel próbálva leképezni a migrációs tapasztalatnak ezt a sokszínű tökéletlenségét.

    Egyre több otthon – interjú Molnár T. Eszterrel
    Molnár T. Eszter
    Fotó: Medgyesi Dávid

    Mik a főszereplőd, Teréz mozgatórugói, mi az ő egyéni drámája, terhe, s milyen szerepet kap a test a könyvben?

    Elsősorban élni szeretne, ehhez azonban el kell felejtenie a feldolgozhatatlant. Mivel nem képes arra, hogy segítséget kérjen, nem tudja igazán közel engedni magához a világot. Mindannyian hordozunk magunkban feloldatlan traumákat – ez a könyv azokról szól, akiket egy életre megsebeztek. A három felnőtt Teréz gyerekkora közös, a gyerekkori tapasztalatok után a különböző döntések és megküzdési stratégiák azonban eltérő felnőtt életeket eredményeztek. Persze írhattam volna négy, öt, vagy akár tíz Terézről is, azonban engem pont ez a három történet foglalkoztatott: az egyenlőtlen, akár bántalmazó kapcsolatokból szabaduló, a múltjukkal szembenéző, azzal számot vető nőké .

    A női test kiszolgáltatottságának megtapasztalása a pubertás egyik kulcsélménye, mely aztán egész életünkön át elkísér minket. Az elvárások, az ítélkezés, a tárgyiasítás és a birtoklásvágy terepasztala a testünk, kontrollálhatatlan változások, fájdalmak és sebek hordozója. Ezek a sebek meghatározhatják a cselekedeteinket és azt, ahogyan gondolkodunk magunkról. Teréz történeteinek az a tétje, hogy fel tud-e szabadulni a test az emlékei alól.

    Milyen társadalomkritika fogalmazódik meg a regényeden keresztül?

    Teréz a társadalomban, illetve időnként annak peremén bukdácsol, azonban a megfigyelései reflexívek, hiszen miközben megállapít valamit a környezetéről, magáról is gondolkodik. A Stadt című fejezet tíz részében például egyszerre sajnálja a menekülteket, amiért még nála is idegenebbek, gyökértelenebbek, és irigyli őket, amiért a saját zárt közösségükben otthonra találnak, és szinte jobbak a lakáskörülményeik, mint neki. Szeretne segíteni rajtuk egyesületi keretek között, de nem avatkozik közbe, ha a szeme láttára éri őket megkülönböztetés. Megtiltja a lányának, hogy esténként a szálló közelébe menjen, de megütközve figyeli mások extrém félelmeit.

    Végül egy pillanatra az ő sorsa is összefonódik a menekültekével: a villamosra felszállva ő is csak jöttment, idegen.

    Ezért nehéz egyenes állítások formájában megfogalmazni, mit gondol arról a társadalomról, ahol él, és arról, amelyből eljött. De ez nem is baj, inkább kérdéseket szeretnék feltenni, semmit válaszokat adni.

    Egyre több otthon – interjú Molnár T. Eszterrel
    Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete

    Az egyes fejezetcímek mellett látható kollázsok roppant egyediek . H a jól tudom, a kollázssorozathoz felhasznált fotók édesapád munkáját dicsérik. Mi a funkciójuk?

    A kollázsokat én állítottam össze édesapám hatvanas években, Erdélyben készült fotója felhasználásával. Az ismeretlen modell arckifejezése lenyűgözött: rengeteg értelmezési lehetőséget nyit meg az a félmosoly és a tekintet. Amikor a kollázsokat készítettem, egy német–magyar szótár lapjait használtam az arc kitakarására, ezzel utalva a nyelv korlátozottságára, a megismerés lehetetlenségére, a megbélyegzésre és az általánosításra.

    Beszélgettem már olyan íróval is, aki készít egyfajta vázat, arra fűzi fel a történetet, és mint valami kirakós játékban, előbb vagy utóbb minden elem a helyére kerül. Nálad ez hogy zajlik?

    Általában létezik egy történeti váz, de ez folyamatosan alakul, mivel igen sokat hagyok az elbeszélőre és a pillanatnyi megérzéseimre. Persze műfajfüggő, hogy hogyan írok, hiszen egészen más munkastratégiát kíván meg egy krimi vagy egy mesekönyv.

    Nehéz elengedni egy regényt, pontot tenni a történet végére?

    Tudni szoktam, hogy eljött a történet vége, és be kell fejezni. Ennek nem mindig örülök, de küzdeni nem érdemes ellene. Erről a regényről az elejétől fogva éreztem, hogy a sűrű szerkezete nem enged meg nagyobb terjedelmet, így örültem, hogy sikerült beleírni szinte mindent, amit szerettem volna, és nagyjából tartani tudtam a kitűzött hosszúságot is.

    Valamikor meg kellene már érkezni valahova” – mondja az egyik fejezetben Teréz. Neked sikerült „megérkezni”?

    Íróként nehéz megérkezni és otthon lenni valahol, hiszen folyamatosan a kívülálló megfigyelő szerepében vagyok. Ráadásul ennyi év külföld után már Magyarországon is sok minden szokatlan, új, tanulandó. Most is van honvágyam, csak most a bécsi utcák, a német erdők és kisvárosok után. Bár pillanatnyilag kevésbé foglalkoztat a beilleszkedés lehetetlensége és az idegenség érzése, nem múlt el, és valószínűleg nem is fog soha. Ennek ellenére most már inkább azt mondanám, hogy a tapasztaltak alapján alkalmazkodóbb lettem, és egyre több helyen otthon tudom érezni magamat.


  • További cikkek