Az anyaság élei – interjú Horváth Lóczi Judit képzőművésszel

Egy nagyon hétköznapi, mégis merész témához nyúltál a Bad Hair Years című sorozatod megalkotásakor, amelyben az anyasággal kapcsolatos nehézségeket és kihívásokat dolgoztad fel. Meséltél korábban arról, hogy sokat hezitáltál, hogy bemutasd-e ezeket a képeidet. Miért okozott mindez nehézséget?

Azért féltem ezekről beszélni, mivel tabutémák, és másokban ellenszenvet szülhet az, hogy én nyíltan beszélek arról, hogy egy anyának milyen gondjai vannak az időbeosztásával, az énidejével vagy az önkifejezésével kapcsolatban. És hogy nem minden percben érzi kifejezetten jól magát. Ezekről nem szokás beszélni, de pont ez az ok, amiért szerettem volna mégis kitenni a képeimet. Nagyon nehéz volt felvállalni ekképpen a gondolataimat, mert mindezt csak azokkal szoktam megbeszélni, akik rákérdeznek, vagy közel állnak hozzám. A társadalom nem nyit az újdonsült szülők felé, mivel sokan azt gondolják, hogy mindenki oldja meg maga a felmerülő gondokat, mások túl vannak már ezen, tehát nem lehetetlen. Azt gondolom, hogy ha a szűk környezet, akár csak ha a család elkezdene erről beszélgetni, akkor sokkal könnyebb helyzetbe kerülnének a fiatal szülők. Egyszerűen segíteni szerettem volna önmagamnak és a társaimnak azzal, hogy beszélek ezekről a témákról.

De nemcsak én gondolom így: mostanában elég sok beszélgetésről, kiállításról hallok ebben a témakörben, ami nagyon jó, mivel még mindig sok tabu van körülötte. Olyanok is, amikről most én sem beszéltem. Például a testi tüneteteket meg sem említem, pedig tudnám sorolni, hogy milyen furcsaságokat tapasztal meg az ember. A terhesség önmagában egyfajta csoda, de rengeteg korlátot és fizikai nehézséget okoz, és sokféle kétséget is magában foglal mindamellett, hogy egy szép várakozó időszak.

Hogyan találtad meg az alkotófolyamatban a megfelelő kifejezési formát a gondolataidhoz, érzéseidhez? A geometrikus formanyelved nem annyira könnyen dekódolható, mint egy figurális, elbeszélő kompozíció, ezért nagyon speciálisak a létrejött művek.

Két szálon futott a téma és a technika összeérése. A technikában már évek óta eljutottam oda, hogy absztrahálom a látványt, amiből kiindulok.

Számomra fontos az a játék, hogy miként tudom leegyszerűsíteni a formákat és a színeket ahhoz, hogy ki tudjam fejezni a gondolataimat.

Az alkotófolyamat végén lehet, hogy teljesen más kép alakul ki, amit én vissza tudok fejteni, de másnak egészen eltérő dolgot jelenthet. Nekem ez sokkal izgalmasabb, mintha lefesteném azt, amiről konkrétan szó van. A másik oldalon pedig volt egy felismerésem, hogy azokkal a témákkal kell foglalkozom, amik a mindennapjaimat meghatározzák, amik örömet vagy nehézséget okoznak. Így ezeket fel tudom dolgozni, és van lehetőség róluk gondolkodni. Amikor az első fiamat vártam, ez a két vonal egymásra talált, és felismertem, hogy meg lehet absztrakt módon fogalmazni mindazt, ami engem foglalkoztat, bár nem sok példát ismerek erre. De miért is ne lehetne ezt a játékot játszani?

Sok szöveges mankót is adsz ahhoz, hogy a nézők össze tudják kapcsolni a vizuális formavilágot a tartalmakkal. Egyrészt a saját személyes gondolataid olvashatóak, de készültek versek is a kiállításhoz. Hogyan született meg ez a fajta együttműködés?

A kiállításra való készülés folyamatában sokat beszéltem Szabó Imola Juliannával szintén az anyaság témakörében, mivel mind a ketten hasonló élethelyzetben voltunk. Korábban már dolgoztunk együtt, akkor is reflektáltunk egymás munkáira. Ezért felvetettem, hogy írhatna verseket a képeimhez, mivel így más minőségben értelmezhető a mű, mint az én profán szövegeimen keresztül. Nagyon szeretem a stílusát és azt, ahogyan használja a nyelvet. Súlyos dolgokról is tud könnyedén beszélni úgy, hogy a mélységük valóban elgondolkodtatja az embert. Végül minden képemhez írt egy verset, amelyeket ki is nyomtattunk, és el lehet itt olvasni őket. Ez egy olyan összefogás, amit mindig is szerettem volna megvalósítani – talán a zene még hiányzik. Azt gondolom, hogy úgy jó egy élményt átadni, ha többféle érzékszervünkre hat, ha többféle művészeti ágat bevonunk, mert így jobban megmarad a nézőben mindaz, amit lát és megtapasztal.

A Try to be a good mother sorozatod egy ház motívumát ismétli, mégis mindegyik kép más és más. Milyen gondolat vagy történet áll mögöttük?

A sorozat egy friss élményből táplálkozik: az egész családunk egy hónapra elutazott Spanyolországba a férjem munkája miatt. Ott teljesen a háztartásbeli anya szerepét kaptam, ami egyébként első hallásra nagyon jól hangzik, mert egy fantasztikus helyen voltunk. De nem volt egyszerű, mert a férjem egész nap dolgozott, a két fiunknak pedig hiányzott a saját társaságuk, az óvoda és hogy senkivel nem tudtak magyarul beszélni. Engem pedig nyomasztott, hogy közeledünk a kiállítás időpontjához, és hogyan fogok elkészülni mindazzal, amit ide kigondoltam. Ott az alkotáshoz nem volt sem helyem, sem anyagom. Ezért vetünk a fiúkkal papírokat, pasztellt, ceruzát, és a rajzolással próbáltam őket lefoglalni. Olyan boldogan rajzolgattak, hogy én is elkezdtem a szokotthoz képest felszabadultabb stílusban grafikákat készíteni, ehhez pedig a ház motívumát használtam fel, ami nagyon bevésődött ott a fejembe. Felerősödött bennem a hérai, női tudat, hogy én vagyok a család összetartója, a tűzhely őrzője, aki enni ad a gyerekeknek, aki óvja őket, aki figyel az egészségükre, öltözteti őket. Ugyanakkor ott volt bennem egyfajta elvágyódás is, hogy szeretnék alkotni, szeretnék magamban gondolkodni. Folyamatos tipródást jelentett megtalálnom az egyensúlyt. Ráadásul ott voltak bennem még olyan kérdések is, hogy hogyan fogok elkészülni a kiállításra, és mit fognak szólni a képekhez…

Ezeket a feszültségeket próbáltam feloldani azzal, hogy elkezdtem alkotni. A sorozat tehát így született. A képek félig gyerekrajznak tűnnek, de közben a ház motívuma szigorú rendszert is teremt. Ebből lett egy nagy méretű festmény is, a Monotonous work, humble work, unseen work (Monoton munka, alázatos munka, láthatatlan munka), amit még a megnyitó előtt el tudtam készíteni.

Azon is nagyon hangsúlyosan megjelenik a ház formája egy spanyol kapu előtt – amely a ház ki- és bejáratát jeleníti meg, illetve azt a hosszú ideig tartó, alázatos és szinte észrevehetetlen kézimunkát, ami egy ilyen fakapu elkészüléséhez szükséges, hasonlóan az anyai tevékenységhez.

A mindennapokban egyébként hogyan tudod összeegyeztetni az alkotómunkát és az otthoni teendőket? Mikor van időd arra, hogy a saját művészeteddel foglalkozz?

Ez a legnehezebb része az életemnek. Egy éve van műtermem, amit csak azért tartok fenn, hogy ott alkotni tudjak, és legyen elég helyem. Ez önmagában egy olyan erő, ami sokszor levisz oda. Másrészt mindig lesz bennem feszültség, ha pár napig nem jutok el, és nem tudok a művészetemmel foglalkozni. Tehát ahhoz, hogy ne legyek feszült otthon, áldozni kell a művészet oltárán. Nagyon nehéz megvalósítani, hogy a munkám, a család és a művészet is egyensúlyba kerüljön. Örök játék – vagy harc – az, hogy minden rendben legyen, de erre törekszem.