Gringó esete az újjászületéssel – interjú AG Weinbergerrel

A Reborn című korong érezhetően esszenciális foglalata a zenei pályádnak. Milyen műfaji, stílusbeli irányok tereltek e felé a sokszínű, mégis markáns, egységes karakterű szintézis felé?

Ez egy állomás csupán az életemben. Több ehhez hasonló perióduson mentem már keresztül a karrierem során. Tulajdonképpen minden lemezem egy művészi és esztétikai időszakom summája. Az ember egy állandóan változó és adaptív biológiai és szellemi entitás, hiszen minden oldalról hatások és ingerek ostromolják jóhiszemű ártatlanságunkat. Úgyhogy minden nap valami más, minden lány csókja egyedi, és minden zenei hangunk másképpen viszonyul a mindenkori jelenünkhöz.

Etikus lény vagyok – csak a jelent tartom igaznak.

Amikor a Reborn anyagát felvettük, akkor és ott úgy gondolkoztam és játszottam, ahogyan hallható, vagyis akkor és ott ez a fajta kevert jazz- és bluesesztétika izgatott és szólalt meg bennem. Elégedetten nyilatkozhatom, hogy a szóban forgó lemez anyaga hűen és őszintén tükrözi az akkori mentális és kognitív képességeim állapotát.

Van-e az általad is képviselt fúziós bluesmuzsikának esztétikája? Sokszor emlegeted az úgynevezett bluesnácikat, akik lényegében kiutasítanak a kánonból eklektikusabb művészeti felfogásod, működésed miatt?

Van. De ennek csakis akkor lesz hitele, ha elismert kritikusok és muzikológusok közölnek majd erről tanulmányokat. Addig más dolgom nem marad, mint zenélni, keresni, ötvözni, élni és szeretni. Bluesnácik meg voltak, vannak és lesznek; a „hozzáértő” pökhendiségbe menekült gátlások mindig teret kapnak majd egy-egy weboldalon, cikkben vagy pletykában. Nekik van szükségük ránk, nem pedig fordítva, úgyhogy néha táplálom a vérszomjas intellektusukat.

Mennyiben határozta meg a zenei attitűdödet az egykori nagyváradi miliő, a transzszilván kultúra, illetve hogyan csapott meg a blues, a rock és a jazz svungja?

Nagyvárad a világ közepe. De a szülővárosomnak semmi köze sincs az úgynevezett erdélyiséghez. Az ezeregyszáz éves múlttal rendelkező városom a reneszánsz egyik virágzó kulturális és kereskedelmi csomópontja volt. Nagyváradon az irodalmi magyar és román nyelvet beszélték egészen a 20. század utolsó évtizedéig. Manapság ez sajnos már megváltozott a tömeges migráció miatt. Én egy kétszázharminc éves múltra visszavezethető polgári családból származom. Aszfaltbetyár vagyok, urbán igazságszolgáltató antropológus gavallér. Már kicsi gyerekkorom óta a váradi színház körül tébláboltam, ott volt a játszóterem és a megfigyelőközpontom. A színháztól tizennyolc méterre, Ady kedvenc kávézójának, az Emkének a teraszán ettem a jobbnál jobb süteményeket, és figyeltem az előadásokról kisétáló elegáns nők bokaméretét és lábápoltságát, tudniillik én lábfetisiszta vagyok. Remek szellemi és dinamikus művészeti életre emlékszem kamasz- és ifjúkorom városából. Szerencsém volt egy olyan társaságba kerülni, ahol a könyvnek, a hanglemeznek és a művészfilmnek kiemelt helyen szerepeltek a napi szintű eszmecserékben. Az Egymillió fontos hangjegy egyik műsorában, az 1978-as argentin foci-világbajnokság elődöntője előtt egy koncertet közvetítettek, amitől én teljesen újjászülettem: Muddy Waters gitározott és énekelt egy piros Telecaster gitáron – azóta tudom, mi az utam és a dolgom.

Miben látod a kelet-közép-európai, illetve a tengerentúli zenei élet sajátosságbeli elkülönböződését? Milyen megfontolásból tértél haza Amerikából először Romániába, és nemrégiben Budapestre?

Az Egyesült Államok nem ország, hanem inkább egy eszme, amelyet mindenki felhasználhat a saját képességei szerint, de csak ott, azon a területen.

Mert aki nem élt ott huzamosabb ideig, talán nem tudja megérteni, hogy miről is szól az a hely. Hét évet éltem az USA-ban, csak a zenéből, sokat utaztam, sokat láttam: voltam olyan szegény, hogy szemétkukából kellett ennivalót keressek, de éltem egy golfpálya közepére épült villában is. Volt egy jól menő gitáriskolám, volt egy ködös szerződésem egy lemezcéggel, de idejében sikerült megszabadulnom a csapdából, így aztán meg tudtam csinálni az egyik legjobb és legsikeresebb lemezemet Nashville-ben. Aztán 2006 végén visszajöttem, mert megszületett a lányom, és ez kötelez. Na meg abban az időszakban furcsa módon Romániában több pénzt tudtam keresni, mint Las Vegasban. Nemigen fontoltam én meg semmit az életemben, mindig radikálisan vágtam bele dolgokba, mindig a kihívást kerestem. Talán így hárítom el az öregedés érzését. Budapesten pedig már idestova két éve élek, ide nősültem… Mondtam már, hogy keresem a kihívásokat?

Számos úgynevezett storyteller számod van. Milyen történetek, tapasztalatok húzódnak meg a dalok mögött?

Minden dalom egy-egy sztori – csak úgy tudom magamat adni, ha annak, amiről szól a dal, van valamilyen valós alapja. A témák váltakoznak a szerelmeim által provokált helyzetektől kezdve a társadalmi frusztrációimon keresztül egészen az ezoterikus és szürreális élményekig. Például a Sweet Little Number című dal egy csinos és veszélyesen kedves isztambuli pincérlánnyal meg nem történt kalandjellegű helyzetről szól: még időben kiderült, hogy kiskorú. Törökországban keményen büntetik a liliomtiprást.

Válogatott zenészekkel készítetted el a Reborn anyagát. Hogyan találtad meg őket, miképpen folyt a munkamenet? A megjelenés óta milyen fogadtatásra talált az album?

Tudatosan kerestem jazz-zenészeket, mert szükségem volt arra a sajátos zenei nyelvezetre, amelyen keresztül könnyedén képesek kifejezni magukat. A Reborn csapatát egy bukaresti koncerten láttam, egy énekesnőt kísértek. Amint meghallottam a trió összhangját, tudtam, hogy ők azok: tálcán tette őket elém a sors, nekem már csak meg kellett szerveznem a dolgokat. A lemezt remekül fogadta a piac, kilenc hónapig megszakítás nélkül egy amerikai Top50-es listán jegyezték a világ legjobb blues/rock lemezei között, elnyerte „Az év lemeze” címet Romániában, több amerikai, angliai és ausztrál rádiós egyesület díjazta. Amúgy meg fogy rendesen.

Milyen aktualitások vesznek körül mostanában? A január 16-i muzikumbeli koncerted „standard”-jellege miben fog kimerülni?

Decemberben bemutatásra került a The Jewish Troubadour című előadói estem a bukaresti Állami Zsidó Színházban, amelynek a „kitermelése” folyik most. Január 16-án a Muzikumban az 1997-ben megjelent Standard Weinberger című lemezem anyagának szellemében fogunk majd többnyire játszani.

Rendkívül erős, olykor interaktív színpadi kommunikáció jellemez. Honnan a fesztelenség hozzá? Alkati adottság ez, esetleg jó értelemben vett tanult színpadi jelenlét?

Megtisztelnek elismerő szavaid. Receptem erre nincs, de ha lenne, akkor sem mondanám el…