Egypercesek fotópapíron – Hans van der Meer Apró rejtélyek című kiállítás a Capa Központban

Hans van der Meer először a nyolcvanas évek elején járt Magyarországon, és a Capa Központ szeptemberben nyílt kiállításának fókuszában 1985–86-ban Budapesten készített sorozatának képei állnak. Ezek egy részét már láthatta magyar közönség, és 1987-ben Quirk of Fate (A sors fintora) címmel könyv formában is megjelentek. A holland fotográfus később készült tematikus sorozataiból visszanézve azonban különösen érdekes, hogy a korai, budapesti fényképeinek látásmódja mennyire meghatározóvá vált változatos életművében. Ahogy a kiállítás kísérőfüzetében írja, ezek a képek megmutatják, „hogyan használt[a] a fotográfiát, hogy az életről beszélje[n], távol a hírek eseményeitől”.

Ezen a tárlaton száztizenhárom fotográfiája és három videója látható: a budapesti sorozat mellett gyári munkásokról készített fotói (Werk című sorozat) hollandiai kisvárosok utcaképeit, építészeti környezetét (The Netherlands – Off the shelf) és Amszterdam belvárosi közlekedésének pillanatait (Amsterdam Traffic) megörökítő képeivel, vidéki futballpálya-sorozatainak néhány darabjával (Keepers / Dutch Fields / European Fields) és mezőgazdasági témájú (Time to Change) fényképeivel – nem a teljes életmű, de olyan reprezentatív válogatás, ami egy határozott alkotói látásmód összefoglalása.

A megnyitó másnapjára szervezett alkotói tárlatvezetésén Van der Meer elmondta, hogy számára elsősorban a fotók kérdéseket ébresztő képessége fontos.

Egy jól sikerült kép a pillanat varázsának megragadásában számtalan kérdőjelet hagy a nézőben:

mi történik itt, miért történik mindez, és egyáltalán mit is látunk pontosan? Szemléletmódját a humanista fotográfiai megközelítés alapozta meg (ő maga többek között André Kertész poétikáját emelte ki), és ahogy fogalmazott, nem emberekről, hanem az emberekkel szeretett volna képeket alkotni. Fotóin ezért sosem a személy drámája ábrázolódik, sőt, sok esetben nem is látunk arcokat vagy emberi tekinteteket, hanem a testbeszédre fókuszál, és gesztusokat, mozdulatokat ragad meg. Ezekben a kiragadott pillanatokban pedig minden esetben ott rejlik valami titokzatosan érdekes.

Rejtelmes valóságaink

A kiállítás képei természetesen nem rejtélyek a szó eredeti értelmében, viszont egy rendkívül fontos paradoxonra mutatnak rá: a valóság leghétköznapibb gesztusai és pillanatai önmagukban is autentikusabbak, és ezért sokkal rejtelmesebbek a bulvárszenzációk banalitásánál. A mindennapok egyszerű eseményei mögött elképzelhetetlenül mély történetek húzódnak, csak éppen nincsen szemünk ezekre a mélységekre –

a fotográfia azonban éppen azáltal válik művészetté, hogy egyetlen elkapottnak tűnő képben is meg tudja nyitni a valóság rejtelmes rétegzettségét.

Úgy is mondhatjuk, hogy a fotografikus elbeszélés a történetmesélés legsűrítettebb műfaja. Azáltal, hogy ilyen lényegre törően tud kiemelni valamit a világ eseményeinek szövetéből, voltaképpen a költészet lényegéhez közelít: a valóság poétikus potenciálját lebbenti fel.

„Minden fotográfia jelenlétet bizonyít” – írta Roland Barthes a Világoskamrában. Kiemel valamit, amiről semmi mást nem tudhatunk, csak azt, hogy bizonyosan ott és akkor úgy volt, azaz a létezés egy aprócska, azonban a rögzítés folytán mégis a figyelmünkre méltóvá emelt darabját. A fotó egyszerűen csak felmutat egy jelenetet, ebben az értelemben szenvtelen. A kommentárja csupán a kivágás, a beállítás, a színek vagy azok hiánya, azaz a fénykép mikéntje. És ezzel már természetesen egy egészen más minőséget teremt.

Vizuális történetmagok

Voltaképpen Hans van der Meer fényképei vizuális mininovellák, lehetséges történetek töredékmásodpercnyi szeletei képekben megragadva. Magukban viselik az abszurd lehetőségét is, hiszen a megjelenített látvány furcsasága mindig törést mutat az élet normálisnak nevezett folydogálásában, bár semmit nem tudunk az éppen zajló esemény körülményeiről. Irodalmi analógiaként kézenfekvőnek tűnnek Örkény egypercesei, vegyük talán a Leltár című darabot, amely leginkább hagyatkozik az olvasó vizuális képzelőerejére: ez a szöveg éppen csak egy történetmag látható és hallható elemeinek egymás utáni felsorolása. Hans van der Meer képei, ahogy az említett Örkény-novella, arra mutatnak rá ezáltal, hogy a ténynek felfogott momentumok mennyire nem „szárazak” a maguk kontextusában. Hiszen a saját pillanatuk eseményességében már egy (vagy akár ahány nézőpontból nézzük, éppolyan sok) történet részei, és ezzel folyton változó jelentésekre tesznek szert. Annyiban ugyancsak abszurdok, hogy az élet apróságainak oly sajátságosan ellentmondásos, keserédes báját is megmutatják a papírt gyűjtő öregek megejtő képeivel. Akárcsak Hrabal mester regényeinek vagy Menzel úr filmjeinek alakjait látnánk Budapesten bandukolva. Hans van der Meernak különös érzéke van egy-egy miliő megragadásához, ami későbbi holland városképein is visszaköszön.

Ahogy Claudia Küssel, a kiállítás kurátora fogalmaz: „Van der Meer erős történetmesélő képessége először állóképekben, majd szövegben és videóban mutatkozott meg. Nem véletlen, hogy a Budapestről készült fotói filmek állóképeire emlékeztetnek. A filmvígjátékok világának olyan fontos ikonjai inspirálták, mint Buster Keaton és Jacques Tati, de olyan kivételes filmrendezők is inspirálóan hatottak rá, mint Jiří Menzel és később Tarr Béla. Magyarországi tartózkodása alatt az irodalom területén felfedezte Bohumil Hrabalt és más közép-európai írókat, akiknek jellegzetes és hangulatos művei tökéletesen illenek Van der Meer ebben az időszakban készített fotóihoz.”

Budapesti képeinek egyik előképe Szilágyi Gábor és Kardos Sándor Leletek a magyar fotográfia történetéből című albuma volt – ami szintén látható a kiállítás egyik vitrinében –, és amelyben többek között rengeteg névtelen és amatőr fotót gyűjtöttek össze a magyar fényképezés korai történetéből. Hans van der Meer elmondása szerint ezeknek a fotóknak az egyszerű báját szerette volna visszaadni, ahol

nem a szerző egyénisége, hanem a kép „leletszerűségének” felfedezőereje adja meg az értékét.

Ennek kapcsán külön érdekes, hogy mennyit változott a város miliője alig harmincöt év alatt. A nyolcvanas évek szürkeségéből szerencsére szinte alig maradt valami, viszont különös módon a város műemléki részei például visszanyerik százhúsz évvel ezelőtti fénykoruk romantikus életteliségét, ami a hetven évig tartó Csipkerózsika-álom miatt csak múzeumi fotográfiákon volt megszemlélhető. Ugyanez áll a külvárosok hétköznapiságára: a városi környezet ugyan átalakul, a város hangulatai azonban halhatatlanok.

Emberi tájak

A fényképek elkészítésének technikai oldala a befogadó szempontjából most kevésbé fontos, hiszen a pillanatok egyszerű rögzítésére fókuszál csupán. A perspektíva azonban annál érdekesebb, és egy határozott nézőpontot alkalmaz: az ember természetes látásmódját hivatott megőrizni. Fotósként tulajdonképpen csak az emberi szituációk terét teremti meg a távolsággal vagy a közelítéseivel. Holland utcaképein a széles látószög éppúgy a járókelők saját horizontálisan áttekintő nézőpontját adja vissza torzításmentesen, mint amikor egy létrára állva készítette városképeit, a lencse pozícióját úgy változtatva meg, hogy az építészeti környezetre felülről tekintsen rá. Ahogy ő maga írja a kiállítást kísérő újságszerű kiadványban, amely a bemutatott projektekről megfogalmazott gondolatait tartalmazza: „A létra valamivel jobb áttekintést és térérzetet nyújtott. Hangsúlyozza az építkezés ideáját, a látvány pillantását.” Ugyanezt a rátekintést alkalmazza a futballpályákat fényképezve, de itt a pálya tájbeliségét kiemelve. A focipálya terét és a pályán zajló eseményeket nem mesterségesen kimetszi a maguk vidéki és településbeli közegéből, hanem éppen az oldalvonallal behatárolt játéktér saját környezetével való szerves egymásba fonódását mutatja meg. A vidéki pálya és az azt körülölelő épített és természeti környezet egyetlen tájat alkot, amelyben minden futballista és néző is a táj szerves része – egymásba ágyazódva alkotják meg magát az identikus tájat.

Hans van der Meer fotóin mindig csak egy-két emberi alakkal találkozunk, sokasággal soha. A városi utcaképein például legfeljebb két egymással beszélgető alak látható, viszont éppen ezáltal válnak olyan kifejezővé ezek a felvételek. Egy utcakép a maga környezetében mintegy az utcabútorokkal hasonló minőséget képviselő babakocsis nőkkel válik teljessé, és ezzel az utcán beszélgető emberek visszatérő motívumot alkotnak sorozatában. Egy kisváros építészeti környezetét egy-egy iskola után unalmában csellengő gyerek semmitmondó tevékenységét figyelve ragadja meg: az építészet üres és elfedő homlokzatával szemben arra mutat rá, hogy az emberi lét állandóan ismétlődő hétköznapisága tölti meg élettel az urbánus teret. A gyári képein az emberi tevékenység hiánya a legkifejezőbb. Az automatizálásra való átállás folytán a művész a munkások megváltozott testbeszédét fényképezte, ahogy minden tennivaló nélkül magányos mellékszereplőivé válnak addigi életüknek.

Kivételek az előbbiek alól a közlekedési csomópontok kavalkádjai, valamint természetesen a futballképek, ahol a csapatok tagjainak létszáma adott. Ezeken a fotókon Hans van der Meer a pálya és a játék által meghatározott rituálék ismétlődését örökítette meg, ahogy vehemensen tiltakoznak egy jogtalannak vélt bírói döntés ellen, vagy amikor egy szabálytalanság után teátrálisan szenved minden felrúgott labdarúgó (a világ minden focipályáján halálos sérültként esik össze, és hosszú szenvedések után csodás gyógyulásban részesül mindenki, akit sípcsonton rúgnak – ez egy íratlan, de általános szabály, mintegy a futballszínpad drámájának dramaturgiai eleme). A játékot azonban mindig térben ábrázolja, megőrizve a néző természetes távoli szemszögét. Így a kép tere és a képritmus lesz meghatározó az ismétlődő koreográfiák és a játék dramatikájának megörökítésekor. Ezeket a fotókat nézve különösen szembetűnő, hogy a televízió közvetítésében megjelenő szuperközelik mennyire mesterséges nézőpontot hoznak létre. A vidéki futballpálya hétköznapi egyszerűsége nemcsak a realitás változatosságának teljességére mutat rá, hanem kontrasztként áll a csúcsfutball kereskedelmi szempontok szerint előre meghatározott és erősen kontrollált, hamis képi reprezentációjával szemben. Ennyiben egyszerre dokumentarista és kritikus, akárcsak a mezőgazdasági képeivel.

Van der Meer művei közül különösen izgalmas egy elsősorban (bár nem kizárólag) gyerekeknek készült album, ami Schapen tellen címmel jelent meg 2007-ben, és amit magyarul talán Birkaszámlálásnak fordíthatnánk. A Capa Központ kiállításán ebből a sorozatból külön képek sajnos nem láthatóak, de a könyv maga megtekinthető az egyik tárlóban. Valójában csak egy rendkívül egyszerű ötlet kibontása: birkákat számolni bizony még élőben sem egyszerű feladat, ezért egyfajta lapozgatható feladatgyűjteményként egy fotókönyvet állított össze birkákról készült képekből. Az első felvételen ugyan csak egyetlen birka áll egy mezőn, de utána csoportképek sora következik, ahogy birkák álldogálnak, legelnek, nézelődnek összebújva vagy éppen teljesen esetleges össszevisszaságukban a tájban. Játékos kihívás ez, hiszen a birkákat még a rögzített pillanatban sem könnyű megszámolni. És számolgatásuk közben

egyre közelebb kerülünk egy olyan meditatív elcsendesedéshez, ami a tájak és tájképek nézegetésének legalapvetőbb állapota kellene legyen.

Hans van der Meer sorozataiban nem egyszerűen rögzíti, amit lát, hanem jóval szélesebb kontextust, azaz a valóság valamiféle képi tágasságát láttatja meg velünk. Végigkísérhetjük, hogy egy képi ötletből kibontva hogyan dolgoz ki egy-egy vizuális tanulmányt. Végső soron a változást veszi számba, letűnt és letűnő világokat örökít meg. A kisvárosi fotóin azt keresi, hogy mi az a lokális karakter, az emberek viselkedésében vagy a környezetben felismerhető sajátosság, amely a hely identitását meghatározza. Mitől lesz jellegzetesen holland egy utca? És közben a valóság egy-egy váratlan vagy ismeretlen darabjára, annak működésére és hátterére is rákérdez: hogy kerül egy kádba egy tehén, hogyan jut fel egy kisgyermek egy omladozó ház tetejére, vagy mit szagolgatnak térdeplő férfiak egy gát oldalában? Társadalmi figyelemfelhívás is ez a részéről a médiazajban többnyire láthatatlan vidéki valóságokra. Művei ezáltal határozott vizuális állásfoglalások az élet gazdagságának és változatosságának megőrzése érdekében. Apró rejtélyek, a hétköznapok csodái.