• Vizek, városok, szerelmek – Kritika Dunajcsik Mátyás Víziváros című regényéről

    2021.11.16 — Szerző: Németh Luca

    Ha egy könyvet befejezve azonnal újraolvasnánk azt, nagy eséllyel az utolsó oldalakon olyan információkat kaptunk, amelyek új, más élménnyel dúsították az addigiakat. Az még ritkább, hogy a tartalomjegyzék böngészése során arra a felismerésre jutunk, hogy „nahát, ezek szerint voltak fejezetek is?”.

  • Dunajcsik Mátyás  Fotó: Szolga Hajnal
    Dunajcsik Mátyás
    Fotó: Szolga Hajnal

    Dunajcsik Mátyás Víziváros című regényéhez mintha utólag kapna útbaigazítást, egyfajta térképet az olvasó – feltéve, hogy az olvasást nem a köszönetnyilvánítás, a tartalomjegyzék és az esetleges függelékek fellapozásával kezdi. Most azonban, tekintettel a Márai-féle intelemre az újraolvasásról („Nem elég olvasni. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint – fontosabb.”), maradjunk az elsőtől az utolsó oldalakig tartó haladási iránynál és a fejezeteknél, különösen is az azok címével kapcsolatos felfedezésnél. Az egyes részek ugyanis más, meghatározó magyar és világirodalmi művek címét kapták meg.

    Éppen ezért egészen más a kötet végi tartalomjegyzéket böngészve elgondolkodni a Víziváros szövegének sokszorosan beágyazott jellegén, mint az első lapokat átfutva. Azt ugyanis, hogy a regényben meghatározó szerepe lesz az intertextualitásnak, már a kezdő oldal is sejteti: bekezdések nélkül sorjáznak az idézetek Ottlik Gézától kezdve Thomas Mannon és Simon Mártonon át John Miltonig. Ezek, megteremtve a kontextust, már jeleznek egyfajta olvasási irányt – sőt még valamit, amire a befogadás során az olvasó majd rácsodálkozhat. Nevezetesen, hogy az idegen nyelvű szövegbetétekhez sem láb-, sem végjegyzetben nem tartozik fordítás. A nyelvváltás és az ide-oda lapozás okozta kizökkenés így elkerülhető, még ha a megfelelő nyelvtudás hiánya némi bizonytalansággal is járhat. A Víziváros paratextusait azonban a tartalomjegyzék teszi teljessé, ami olyan útjelzőként szolgál, amely kétirányú, oda-vissza működik. Az ott felsorolt Bodor Ádám-, Ottlik Géza-, Szerb Antal- vagy Nádas Péter-művek ugyanis egyfelől újabb értelmezési lehetőségekkel gazdagítják az adott szövegrészeket, másfelől az adott fejezetek ugyancsak kezelhetők az említett művek egy-egy értelmezési lehetőségeként. Ugyanakkor az intertextualitás egyben az egyik megnyilvánulási formája annak a rétegzettségnek is, amely a regény szervezőereje térben, időben, cselekményben egyaránt – hiszen a Víziváros is olyan, mint „egy szokásos budapesti történet, ahol minden történet alatt ott rejtőzik egy másik, sőt talán egy harmadik és negyedik is”.

    Dunajcsik Mátyás  Fotó: Szolga Hajnal
    Dunajcsik Mátyás
    Fotó: Szolga Hajnal

    Dunajcsik Mátyás regénye, ahogy a borítón olvasható, urbanisztikai love story.

    A szerelmek és a városok megszokott (a várost egy szerelmi kapcsolat kibontakozásának háttereként használó) dinamikáját megbontva ugyanis az utóbbit helyezi előtérbe, amely előzékenyen átereszti magán az ottlakókat is bonyolult családi viszonyaikkal, zavaros érzéseikkel és vágyaikkal együtt. A fecsegő felszínen egy francia szakos bölcsész srác és egy titokzatos francia lány, Christine randevúit és szerelmének alakulását követhetjük nyomon a 2010-es évek Budapestjén. A mélyebb rétegek azonban egy különös város különös történetét rejtik. Miközben együtt izgulunk a Pestről Budára gördeszkázó fiúval, hogy vajon választottja, Christine ott várja-e majd a Váralagút tetején, ahogy megbeszélték, átadjuk magunkat a városértelmező asszociációinak is, az ő szemével tekintve végig a Hősök terétől kezdve az Andrássy úton és a József Attila utcán át a Lánchídig és tovább. Ez az utazás a regény egészét tekintve talán indokolatlanul hosszú, a gondolatfolyamból pedig olykor olyan képek zökkentenek ki, mint az Andrássy utat Andrássy Gyula „nagy, véreres faszával” azonosító leírás. A srác asszociációsora érezhetően nyersebb hangvételű, amit talán az is magyaráz, hogy a szöveg több szakaszban született: első változata 2013-ban íródott.

    Mindenesetre a Pestről Buda felé tartó út során említett helyszínek meglehetősen konkrét referenciapontok, a regényben szereplő város ugyanakkor – figyelmeztet a könyv elején a szerző – csak félig valós. A Víziváros ugyanis nem vagy nemcsak a címszereplő budapesti városrészt idézi meg, hanem az egész fővárost – úgy is, mint a Duna által kettészelt vízi várost –, egy pontba sűrítve annak múltját, jelenét és jövőjét, létező és elképzelt valóságát. Tökéletesen adja vissza a jellegzetes Duna-parti (vízivárosi) panorámát az éjszaka és a folyó sötétkékjében elhelyező, Váradi Zsolt tervezte borító, amelyen a felszínen látható épületek ki- és megfordítva tükröződnek a vízben.

    A város múltját a fiú levelei mutatják be, amelyeket a kedvesének címez. Elsőre szerelmes levelek ezek, és bár megszólítottjuk Christine, sokkal inkább a városnak, a városhoz, a városról szólnak. Ezekben a szövegekben a szemünk előtt bomlik ki az a városmitológia, amely dunai sellőivel, a termálforrások vízi tündéreivel és a Batthyány téri vízipiac fehér lepedőkre vetített filmjeivel teremti meg a mágikus realista Budapestet, ahol az a belpesti csatornarendszer is valósággá válik, amely valójában csak egy tervasztalon létezett. A jelen mindaz, ami a fiút és a lányt körülveszi, miközben saját magukhoz, egymáshoz és családjukhoz, szüleikhez való viszonyukat igyekeznek tisztázni. A fiú reflexiói a múltbélinél sokkal szomorúbb és szürkébb képet festenek a városról részeg turistákkal, ivászati turizmussal és „a budapesti házak szokásos, szmogból és háborús sérülésekből szőtt közönyköpönyegével”. A jövőben pedig a vizét vesztő Budapest a lenyűgöző völgyhidak városaként születik újjá, a frissen épülő, grandiózus építmények alapját azonban a kiszáradt folyómederben talált mitológiai lények maradványai adják.

    Dunajcsik Mátyás  Fotó: Szolga Hajnal
    Dunajcsik Mátyás
    Fotó: Szolga Hajnal

    Így találkozik a három idősík, a múlt, a jelen és a jövő, amelyek egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul vannak jelen – így egyszerre születik és pusztul ebben a történetben egy város, amelyet Budapestként ismerünk.

    Igazi teremtés ez, egy olyan városmitológiáé, amelyben – akárcsak Nádas Péter Saját halálában – a születés és a halál összeér.

    (Ezzel az időfilozófiával Dunajcsik Mátyás nemcsak Nádas Pétert idézi meg, hanem Proustot is, aki bevallottan nagy hatással volt és van a munkásságára, amint azt már a 2012-ben megjelent novelláskötete, a Balbec Beach is jelezte.) Az idősíkok éppúgy találkoznak és keresztezik egymást, mint a különféle szöveghelyek a textuális utalások révén. Ezeket a korábbiakban már említett tartalomjegyzék szervezi olyan találkozási pontokká, amelyek az amúgy is összetett perspektívájú olvasatot újabb réteggel gazdagíthatják.

    A város és a szöveg mellett a szereplők személyes történetének rétegei is úgy tárulnak fel előttünk, ahogyan a romosabb budapesti épületek vakolata mállik. A fiú és Christine kapcsolata mellett bepillantást nyerünk a gyerekkorában félárván maradt srácot felnevelő férfipár viszonyába és annak dinamikájába, valamint a fiatal Christine szüleinek múltjába is. Ezekben a kapcsolatrendszerekben a történet előrehaladtával előbukkanó újabb és újabb rétegek kisebb-nagyobb (élet)hazugságokat lepleznek le. Némelyikük talán mindössze új megvilágításba helyez egy működő párkapcsolatot, mások azonban alapjaiban írnak át sorsokat – nemcsak a szereplőkét, hanem talán az egész világét is.

    A fiú és Christine kapcsolatában kulcsszerepet játszó, a Duna-parton álló Francia Intézet könyvtárából kitekintve a szemközti, pesti oldal látképe úgy hat a szemlélőre, mintha Párizst nézné. Ilyen a Víziváros is: ha különböző szögekből tekintünk rá, egészen más arcát mutatja. Love story, családtörténet vagy egy félig valós város felépülésének, eltűnésének és újjászületésének krónikája. Egy könyvbe foglalt városi séta, ami a regényes formának köszönhetően olyan jelenségeknek és megoldásoknak is teret kínál, amelyeknek a szerző korábbi Dunapest sétáin a valós tér és idő gátat szabott. Olyan városi séta, amelyet először, bár útjelzők mentén, mégis térkép nélkül járunk végig, amikor pedig megkapjuk a térképet, azonnal újra nekiindulnánk. Mert mindig lesz egy réteg vakolat, amely még lefejthető, mindig lesz egy pillanat, amelyben a múlt, a jelen és a jövő együtt érezhető, és mindig ott lesz a remény is, hogy a sötéten, méltóságteljesen tovafolyó Dunából egyszer ránk kacsint egy vízi sellő.

    Dunajcsik Mátyás: Víziváros

    Jelenkor, 2021

    Dunajcsik Mátyás: Víziváros

  • További cikkek