Da Vinci eklektikussága

Daniel Arasse (1944–2003) a francia művészettörténet egyedi gondolkodású professzora, a reneszánsz nemzetközi hírű kutatója volt: törvényszerű, hogy szembe kellett néznie a Leonardo köré csoportosuló kérdésekkel is, s 1997-ben könyvet írt az egykori mesterről. A könyv most jelent meg magyarul belső tartalmához igazodó igényes kivitelben, szép papíron, színes illusztrációkkal.

Arasse egyedülállóan érzékeny s egyben nyitott gondolkodásmódját ebben a könyvben is élvezhetjük – azok is, akik a művészettörténetben szeretnek elmerülni, és azok is, akik a tudománytörténet, művelődéstörténet összefüggéseire kíváncsiak. Hasznos ötletnek bizonyul, hogy Leonardót először kora művelődés-, tudomány- és társadalomtörténeti kontextusában helyezi el, megteremti annak lehetőségét, hogy bemutassa a reneszánsz gondolkodó szellemi mozgásának irányait, világképének, tudásának összetevőit, párhuzamba állítva más akkor élt tudósokkal, művészekkel. Alaposan átvizsgálta az addigi (1997) szakirodalmat, milyen állításokat tettek Leonardo filozófiai, mechanikai, pszichológiai, fizikai tudásáról, s ezeket megrostálva kialakította saját képét gondolkodói személyiségéről. A könyv tanulsága, hogy Da Vinci különlegessége éppen eklektikussága: ingadozása tapasztalat és elmélet közötti (miközben mindig a tapasztalati megfigyelés a domináns), az ellentmondás általános érdeklődése és meglehetősen hiányos hagyományos műveltsége között, a különböző tudásterületekről vett nézeteinek egymást kizáró igazságérvényei.

E szellemi arckép megrajzolása után következik a könyv második részében a műalkotások elemzése, amely során a művészettörténész arra igyekszik fényt deríteni, hogy Leonardo szellemi mozgása milyen alkotásokban, tervekben öltött testet. Az elemzés vezérszempontja, hogy a mester a hagyomány adta kereteket és a társadalmi elvárásokat miként tudta egyéni megoldásaival úgy átfogalmazni, hogy pályája során mindvégig elsősorban saját világát tükrözze műveiben. A hosszú, részletes Mona Lisa-elemzésben nemcsak a korszak portréábrázolási szokásaira tér ki Arasse (összevetve Verrocchio és Raffaelo megoldásaival), hanem feltárja, hogy a képben milyen gondolati tartalmak összegződnek, amelyek Leonardót azokban az évtizedekben foglalkoztatták – s mellékesen bemutatja, hogy Signor Giocondónak annyira nem tetszett volna a feleségéről készült kép (azóta a világ egyik leghíresebb festménye), hogy át sem vette volna a kor szokásai szerint.

Arasse stílusa lebilincselő, elegáns és élvezetes, mint általában a kiváló francia szellemeknél tapasztalhatjuk – néha mintha a fordítók nem tudták volna követni a nagyvonalúságot. Az intenzív beszéd mögött rengeteg tudás rejlik, s ezt nemcsak a 849 jegyzet mutatja, hanem az a könnyedség is, amellyel a korszak, a 15. és 16. század festménykorpuszát kezeli. Láthatóan ő is Da Vinci hatása alá került, ám ezt a hatást igyekszik önmaga s ezen keresztül a mi számunkra is megmagyarázni, érthetővé tenni. És éppen ez a módszer az, amely egyedivé teszi Arasse írásait: az egyedi teljesítmények megértésének vágya, a miért épp akkor és miért éppen úgy megfejtésére irányuló kíváncsisága. Ez az elemzési út mindenki számára izgalmas lehet, akár most ismerkedik a reneszánsz kori művészettel, akár már járatos annak számtalan csodálatos alkotásában. Elemzési módszerének fontos tulajdonsága, hogy saját álláspontját nem kívánja abszolút pozícióba helyezni, bár az övétől eltérő nézetekről megvannak értékelő megjegyezései. A lehetőség a többféle elgondolásra, a nyitott tekintetű újraértékelésre és -értelmezésre minden mai olvasó számára fontos és példaadó metódus lehet, még akkor is, ha azóta jelentek meg az újabb adatokat, felfedezéseket is egybefogó munkák, mint Zöllneré.

Daniel Arasse: Leonardo, Typotex, 2016.