×

Vendég; Dante madara

Szentmártoni János

2004 // 12

Vendég


Dóm kupolája leszúrva az égbe ha tükre szemednek.
Köntösöd őszből. Kézfejed űre meríti a csöndet
– árnyrajz-fészek, melyből szárnyas szó, ami volt rég,
nem leli többé, hol van az útja a szélbe hasítva.
Mászom a lépcsőn, botlom a porban, fogjam a lábad,
hogy mikor eltűnsz, lássam: honnan nézed e várost:
Esztergom-Ninivét s Párizs-Budapestet a ködben.
Római ég volt, ókori lámpák gyúltak a szívben
– tárt kapu most már holtra meredve e sírbeli tájkép;
fulladoz, ordít friss levegőért – élni tanulna.
Menny ami volt még, bálna hasában jégre terítve.
Gégédből mire futja, te árnyék, halljam a hangod!
Mászom a lépcsőn, s szólnék: Mester, halkulok én is:
Fellini-filmben az angyal – banditakézben az égi;
lőporfüstjéből Babilonnak nem menekít már.
Újból túl ami voltam s törve jövőm satujába –

Kerted dómkupoláján többször is átaleveztem,
megtisztulni talán rossz kérdések parazsától;
fű, domb, fák, lepihentem köztük, hallani vágytam
csönded: füstgomolyagként bokroz, felnevel engem;
vártam a
tigrist, hírmondó, aki múltja felé te-
kint folyvást bölcsen, s közben
légyhaddal üvöltöz:
önmaga cirkuszi mása, bohóc, csak társtalan őrült
mások gondolatában, hisz mily vicc-csuda jós az:
emléket kosarazgat, mint hogy messze figyelne…
tudtam, meglátsz majd engem korlátodon ülve,
sorsom lámpasorába csavart szép emberi arcot:
fénylik, lángol, múlt hava tükrözi vissza a végét,
s érzi a végét,
isteni mélyből állati párlat,
gyermek-fények hordják hátukon, ég, haza, otthon:
utca porából lett kerület, Tétény, Dunavarsány
bőréhez nőtt mind, hű holtjai, mint a csalánjel,
sánta kutyája, szerelmei, vándorlása is árkok
naptűzben rezgő útján, kocsmák italában…
vers lett mind ahogy eltűnt, súly, nehezék, ha netán még
szállni akarna papírja egében, félelem ára.

*

Nyolcéves voltam, mikor édesanyám tovarebbent,
nem bújtam többé játék-takaróba, hogy eltűn-
jek szeme hóviharában, rossz fát tettem a tűzre –
űr-üres udvar, üres szoba, ágy heve, lélek, üres szó…
majd sorban távoztak mind évek köteléből,
s értem mint kagyló, kínomban gyöngytelenül, nem
értették, ki vagyok, fogtak csak, nem haragudtam,
már vonzott, örvénylett bennem vágytalan énem –
nem hittem neki, csak miután kimerülten a partról
mint filmen pörgettem vissza kamaszkorom árját:
hunyt szemmel táncolt vadul egy víg holttetem-ifjú:
szép volt, ám szívében lent csönd táborozott csak –
vártam, hátha a vers majd föltámasztja porából –
néma a mélye azóta is, elszabadulna belőle…
nem bánt jól nőkkel, kínozta csak őket, elérte,
ossza velük meg csúf titkát, így egymaga ébredt,
reggel lopva gatyát váltott, s folytatta a semmit…
ország jó katonája se kívánt lenni, kijátszott
karton-tisztet, szép idegosztályt vak-kutya-módon…
Próbált fényre lobogni, ha kellett, hasztalanul csak –
mintha ma is még mélyen aludnék szűk temetőmben,
sírkövek ágán, jeltelen éjben, nem tudom én sem,
meddig tart még, foszlik-e rémálom-csoda-ingem…


*

Mert apa lettem, lányom nem láthatja halálom,
élet kell neki még, fény, sok fény, életadó fény,
teste szivárvány, hangja madárrepülés, szeme reggel,
nem lehetek neki alkonyi napja, se szelleme-holdja…
Kérdik tőlem, apás születés volt? bólogatok egy-
kedvűn, mert nincs még szavam arra az estre, csak élmény,
mely nem tágít képzeletemből, felveri árát
minden percnek, megnémít, ahogy alkonyi ember
nézi teremtés bűvöletétől ittasan éjét
hajnali tájnak – nem csoda hát, szó nem repül innen,
és szemem égi verőfényből nem tükrözi vissza
október sólymát, ahogy átlobbant ködöm űrén,
mert hogy is értethetném meg azt, hogy nem a látvány
szédít, óra-feszültség, ágytakaró-hava-vulkán,
és nem a féltés, görcsbe ha rándul a testanya, mint in-
kább gyönyör, ámulat épít bennem gátakat, emlék,
hogy bedagad gégém, barlangnyi madár, dala pára.

*

Nem szólnék én semmit, hallgatnék szivesen már,
egyszerün élnék, fák közt, könyvek, zongora nélkül,
tűz melegénél csak meditálnék, szarvasaganccsal
díszítném szívem, házam, mely nyílna határra…
Sorsomat éneklő szellem, küldj most haza engem,
szólít városom, ostoba ördög, mossam a szennyest,
míg kifehérül szám husa, lelkem ködmöne, elmém,
s eldőlök magam is, mint sírja felett elefánthegy –
csönd lesz végleg, jönnek mind, kiket elhagyogattam,
fényből varrt rétek folynak testem körül, épen,
mit sokszor szégyellve takartam, könnyü az álmom,
most emel, egyre föl, engem, kit földben keresett a-
nyám, gyermek vagyok újra, virág, szél, holdalakú jel –
ám addig még sok dolgom van, próba szerencse,
sziklákat görgetni fel, éveim orma a célpont,
majd morzsolni szavakká mind, és szó-köze-mélyén
rám mosolyog két angyal, s míg tovafutnak a kékben,
űzni nyomuk parazsán át őket, még kiderül, hogy
hasztalan értük a hajsza, valóság illatuk, álmuk –
s utcán, ágyban, reggel, délben hinni, hogy élek,
és kenyerünk-italunkból érezzem, van időm még.

Dante madara


A dabi-szigeti üdülőből elkötött bicikliken lekerekeztünk
Tasig, mert a dömsödi strandot zárva találtuk.
Fürdeni végül is nem sikerült, de megcsodáltuk
a nyaralókat, a horgászok nyugalmát, akik mint
furcsa szerzetesek, kalapjuk orrnyeregre tolva,
színes nyugágy-mélyekben pihegve, a félálomból
tartották lesben hétvégi csodájuk: damilok cérna-
fénnyi útjait, orsók parányi mozdulását.
Elidőztünk a zsilip roppant vasszerkezetén,
talpunkban még sokáig rezgett – mint egy távoli,
szűnni nem akaró emlék morzejátéka szívünkben –
a folyó dübörgése. Az ár nemrég vonult csak vissza
a félszigetről, maga mögött hagyva tépett bokrokon,
kidöntött fákon vastag iszapját, alvilági szúnyogkolóniáit.
Mégis, csalóka ösztöneink senkiföldjéről felröppent az ötlet
váratlan postagalambja, gyalogoljunk ki a szigetcsúcsra,
gyönyörködni a Kis- és Nagy-Duna találkozásában.
Elindultunk fölismerhetetlen ösvényeken, dzsungelfélhomályban.
Anna a Te csomagtartódon zötykölődött, eleinte élvezte
e gyanús utazást, majd izgalmát félelemmé mélyítette
türelmetlenséged, melyet a vérszívók egyre hömpölygő
áradata ellen vívott reménytelen küzdelmünk tüzelt benned.
Egy úttorlasznál, honnan már csak az apostolok lován
verekedhettük volna magunkat tovább kétes célunk felé,
egyszer csak megmakacsoltad magad, s ellentmondást nem tűrő
hangon hátraarcot vezényeltél elcsigázott expedíciónknak.
Ekkor, egy még ott maradt tónyi pocsolya vizéről,
mintha egy Zichy-képből, felsuhogott a szürke gém.
Először csak vészjósló hangját – mint égető parazsat
dobálták egymásnak a nyugtalan lombok, majd óriás szárnyaival
egy pillanatra a napot is eltakarta, mikor áthullámzott
lecövekelt árnyaink fölött. A döbbenet, melyről nem tudtuk
eldönteni, rémület-e vagy ámulat, csak másodpercekig tartott
– lányunkkal zaklatott iramban menekülni kezdtél, kifelé
e lágyékunkig remegtető élményből, kifelé e szúnyoginvázióból,
kifelé e légritka, súlyos homályból, ki, a töltéshát menekítő
napsugarába. Míg fortyogtam magamban, kamaszkori
történelemtáborok hosszú gyalogtúráinak öntelt veteránja,
te pokrócot terítettél, és föltálaltad uzsonnánkat –

Azóta mintha a nagy madár belülről enne minket.
Érzem, húsról húsra, egyre nagyobb cafatokat tép ki
roppant csőrével kapcsolatunkból. Álmunkban hiába
küzdünk vele, hiába próbáljuk kikergetni e meg-nem-
rendelt pusztulásból – míg Te, eltékozolt Beatricém,
megmaradt éveidet és lányunk jövőjét, mint életmentő
elemózsiapakkot, menekíted folyvást egy szüntelen
önismétlő vízió filmszerű mozdulatsorában, s én
ritkuló levegőjű verseimmel igyekszem kitámasztani
a súlyos félhomály közelítő dzsungelfalait, addig Ő,
a nagy madár, a szürke gém, ott lebeg, köröz, suhog
lomhán, állhatatosan beomló árnyaink fölött;
vészjósló rikoltozását, mintha fülemre kötözött
kagylóból játszanák a tenger megváltó zenéje helyett,
iszonyodva hallgatom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben