×

Szövetséget a te szolgáidnak

Gobby Fehér Gyula

2004 // 12
Pósa Lajos és Klicskó Nándor a városi busz vasútállomásra vezető vonalán találkozott. Nemcsak megölelték, meg is csókolták egymást, helyi szokás szerint. Nyolc éve találkoztak utoljára. Nyolc éve tartották meg a tízéves érettségi találkozót, akkor is örültek egymás látványának, hajnalig beszélgettek a péterváradi teraszvendéglő asztalánál. Pósa élelmezési mérnök volt, az egyetem befejezése óta dolgozott a verbászi kombinát keretében működő kolbászgyárban, Klicskó jogász lett, Újvidéken maradt, az utóbbi négy évben három munkahelyet cserélt.

– Meghíztál – mondta Pósa, miközben lapogatta Klicskó hátát.

– Te is meghíztál – mondta Klicskó, aki egyik kezével a táskáját tartotta, a másikkal kettejük súlyát egyensúlyozta az autóbusz rúdjába kapaszkodva.

Megint nevettek, immár harmadszor, mióta találkoztak. Mindkettőjükben gimnáziumi emlékek ébredtek, saját fiatalságukat keresték a másikban, és őszintén örültek, hogy alkalom került ennek fölidézésére.

– Hova tartasz? – kérdezte Klicskó.

– Haza – mondta Pósa. – A bíróságon voltam, tavasszal meghalt édesapám, most volt a hagyatéki tárgyalás.

– Részvétem – mondta Klicskó.

– Megváltotta a halál – mondta Pósa. – Három infarktust élt át, kétszer ütötte meg a guta. A felesége, második mostohaanyám el sem mozdulhatott mellőle.

– Részvétem – mondta még egyszer Klicskó.

Kicsit hallgattak. Az autóbusz megállt a futaki úti piac előtt, több mint tíz ember tolakodott mögöttük, kénytelenek voltak előrébb furakodni. A tömeg egymáshoz nyomta őket, Klicskó furcsállta, hogy Pósa arcán kipattogtak a hajszálerek. Pósa meg Klicskó bajszát vizsgálta, sűrű és tömött bajuszt viselt egykori iskolatársa, ilyen pompázott egykor Sztálinon.

– Mikor indul a vonatod? – kérdezte Klicskó.

– Háromnegyed tizenegykor van sínbuszom Verbászra – mondta Pósa. – Nem is gondoltam, hogy elérem, de a tárgyalás gyorsan lezajlott. Az özvegyek nem veszekedtek egymás között. A nyugdíjat elosztották fele-fele arányban, a lakásból én kaptam egyharmadot, az ingóságokat meg az utolsó feleség örökölte, nem vontuk kétségbe ezt a jogát.

– Anyád nem érte meg az öreg halálát? – kérdezte Klicskó.

– Anyám már két éve meghalt. Nálunk élt, tulajdonképpen ő nevelte a fiaimat, mert mi mindketten szinte egész nap dolgozunk – mondta Pósa. – Nélküle nagyon nehéz lett volna. Két éve, mióta meghalt, négy bejárónőt cseréltünk. Nem tudunk olyan asszonyt találni, aki főzni is tud, meg ellátja a gyerekeket is. A feleségem állandóan küzd velük.

Kicsit hallgattak, a Kokra Áruház előtt néhányan kiszálltak, akkor Klicskó megnézte az óráját.

– Megihatunk egy sört – mondta. – Nem sietek sehova.

Pósa elmosolyodott.

– Igyunk meg egy sört – mondta. – Legalább kikérdezlek, mi van a többiekkel. Te biztosan többet tudsz az osztályról, mint én.

Az állomás éttermében rajtuk kívül csak egy arab vagy iráni család tartózkodott, négy gyerekük zajt csapott, de nem zavarta a sörözőket, mert nem mertek eltávolodni szüleiktől, akik zsíros arccal sült csirkét ettek, s a magukkal hozott kétliteres üvegből kézzel szedtek hozzá valamiféle egzotikus salátát.

A volt iskolatársak mosolyogva emelték fel a söröspalackot, mindketten üvegből ittak.

– A tanárok közül csak Major bácsi halt meg? – kérdezte Pósa.

– Ő korán meghalt – mondta Klicskó. – Néha látom Elizek tanárnőt, ő nem messze tőlünk lakik a Telepen. Pontosan olyan, mint amikor bennünket tanított.

– Emlékszel a bálna májára? – kérdezte Pósa.

– A bálna mája a máj funkcióját tölti be – mondta iskolás hangon Klicskó.

Ezen nevettek.

– A bálna szeme a szem funkcióját tölti be – mondta Pósa.

– És a bálna gyomra? – kérdezte Klicskó.

– A bálna gyomra a gyomor funkcióját tölti be – mondta monoton hangon Pósa.

Nevettek és ittak.

– Te még kolbászgyáros vagy? – kérdezte Klicskó.

– Most én vagyok a főkolbászos – mondta Pósa. – Kineveztek főtechnológusnak.

Némi büszkeség érződött a hangjában, ami nem kerülte el társa figyelmét. Saját sikereként könyvelte el ő is az elismerést, mert folytatta a témát.

– Szóval te határozod meg, milyen ízű kolbászt veszek a boltban – mondta Klicskó.

– Három szakértőm van, akik velem együtt ízlelik a termékeket – mondta Pósa. – Persze a végső döntést a keverékről, a fűszerekről, az összetételről én hozom.

– Nem is csoda, hogy felszedtél néhány kilót – mondta Klicskó.

– Nem – felelte Pósa.

Az arab gyerekek összevesztek egymás között, az apjuk gyors és zsíros pofonokat osztott ki köztük, a sírókat az anyjuk az ölébe gyűjtötte. Vitatkozott a család, de furcsa beszédüket rajtuk kívül senki sem értette. A sörözők egy pillanatig elnézték ezt a csendéletet, aztán ismét egymás felé fordultak.

– Te most hol vagy? – kérdezte Pósa.

– A városi pártbizottságon dolgozom – mondta Klicskó. – Kissé megbántam, hogy elvállaltam a dolgot, mert szinte minden este ki kell mennem valahová, valamelyik pártszervezet biztosan vitatkozik egy-egy ügyön, olyankor meg kell jelennünk, békíteni kell a feleket. Nem mindig kellemes, de ez volt az ára, hogy nagyobb lakást kaptam.

Pósa arcáról lehervadt a mosoly.

– Á – mondta. – Most már emlékszem, te már a gimiben is funkci voltál.

– Hogyhogy? – kérdezte Klicskó.

– Emlékszel, mikor a temeriniek vitát szerveztek arról, hogy létezik-e Isten, te vitted a szót. Nem engedted Imrének, hogy matematikailag bebizonyítsa, igenis van Isten.

Klicskó elgondolkodott.

– Régi teória – mormogta. – Isten létének számtani bizonyítéka. Ha jól emlékszem, egy francia teológus állította föl először ezt a tételt.

– Mindegy – mondta Pósa. – Tehát beálltál közéjük.

– Közéjük? – kérdezte Klicskó.

– Kommunista lettél – mondta Pósa.

– Te gyűlölöd a kommunistákat? – kérdezte őszintén meglepődve Klicskó.

– Nem gyűlölök én senkit – mondta Pósa. – Csak tisztában vagyok vele, mit tettek velünk, magyarokkal. Mit tettek két nagybátyámmal.

– Ja, igen – mondta Klicskó. – Hallottam, édesapád is azért hagyta el anyádat, mert egy szerb nő megmentette az életét.

Pósa keze keményebben szorította meg az üveg nyakát.

– Hol hallottál te erről? – kérdezte idegesen.

– A Split felé tartó vonatban mesélted – mondta Klicskó. – Harmadikos korunkban. Az osztálykiránduláson. Nekem akkor romantikus történetnek tűnt. Meg sajnáltalak is. Attól kezdve jobban értettem azt a szomorkás hangulatot, ami néha elfogott, mikor otthonról megérkeztél.

– Igen – mondta Pósa. – A vonatban elmondtam. A Kovacseknek. Tudod, a Kovacsek apját is belelőtték egy gödörbe. Ő megértett engem.

– Megérti a fájdalmad minden épeszű ember – mondta Klicskó.

– Megérti – bólintott Pósa. – Az nem elég.

Úgy hallgatott el, mint akinek elvágták a szavát. Ajkát szorosra zárta, és nem nézett a társa szemébe, csak maga elé meredt.

– Nem elég? – kérdezte Klicskó.

Válasz nem érkezett, mire felemelte a kezét, mutatta a pultnál ácsorgó pincérnőnek, hozzon még egy fordulót. Mikor a szőke kontyos nő kicserélte az üvegeket, magasra emelte a teli palackot.

– Egészségedre – mondta.

Pósa is ivott. Aztán Klicskó felé fordult.

– Csak az hozna változást, ha mindenről szabad volna őszintén beszélni – mondta lassan. – Az emberek nem merik gyászolni saját halottaikat. Én megrettenek, ha hallom, hogy valakinek elmondtam a családom történetét. Félek a következményektől. Pedig annyiszor kikívánkozott belőlem. Könnyebben viselném el, ha nem kellene titkolóznom. Mintha nekem kellene szégyellnem azt a bűnt, amit nem én követtem el.

Klicskó sóhajtott.

– Szörnyű – mondta. – Értelek.

– Lehet – mondta Pósa. – Beléptél a pártba, amelyik tagadja az elkövetett bűnt.

– Beléptem – mondta Klicskó. – Meggyőződésem, hogy minél több magyar lép be, annál többet tehetünk a magyarságért. Könnyű úgy uralkodni felettünk, hogy mi csak szolgák vagyunk.

– Én nem vagyok szolga – mondta Pósa.

– Nem rád gondoltam – mondta Klicskó. – Nagyon jó szakember lehetsz, ha pártonkívüli létedre főnök lettél. De számold meg, hány verbászi magyar diák kap ösztöndíjat. Hány magyarból lesz főnök valamelyik vállalatnál. Hány magyar munkás kap lakást. Éppen azért, mert a magyarok nem vehetnek részt a döntésekben. Ki kell építeni a társadalmi pozíciókat ahhoz, hogy mi is döntési helyzetbe kerüljünk.

– Most te döntési helyzetben vagy? – kérdezte Pósa.

– Néha igen – mondta Klicskó.

– Kaptál lakást – mondta Pósa.

– Te nem kaptál? – kérdezte Klicskó.

– Volt házam – mondta Pósa. – Van házam. De igazad van, kaptam volna lakást, ha kérek, hiszen részlegvezető vagyok.

Ittak, és figyelték egymást. Nem mosolyogtak többé.

– Azt hiszem, a jövőnk szempontjából nekem van igazam – mondta Klicskó. – A világnak majdnem a fele szocialista országban él. A mi országunk megkísérli a népet is döntési helyzetbe hozni. Ezt elismerik a világ legjobb koponyái. Az itteni magyarság miért maradna ki a trendből? Saját érdekünk, hogy részt vegyünk a dolgok alakításában.

– Nem tartom helyesnek a logikádat – mondta Pósa. – Nem kell olyan pártba társulni, amelyik nem mond igazat.

– Majd változni fog a dolog – mondta Klicskó.

– Nem fog – mondta Pósa. – Demokráciát mondanak, de minden magyar egyesületet megfullasztanak. Sajtószabadságot hirdetnek, de nem lehet megírni az újságban, hogy a magyar osztályokba akarattal tesznek be szerb szaktanárokat. Egyenlőség van, de nézd meg a külföldre távozók nemzetiségi részarányát. Én levontam a következtetést a magam számára. Duma van, igazság nincs.

– Ha ilyen kilátástalan a helyzet, akkor miért nem szöktél külföldre? – kérdezte Klicskó. – Ott biztos többet keresnél, mint a verbászi gyárban.

– Engem nem fognak elzavarni – mondta Pósa. – Menjenek azok, akiknek semmi közük a mi világunkhoz. Én maradok.

– Én is – mondta Klicskó.

Az arabok észrevették, hogy élesedik a vita köztük, mert két kislány közelebb merészkedett az asztalukhoz. Megálltak tőlük két méterre, fogták egymás kezét, és bámulták a sörözőket. Az osztálytársak komoran nézték a két gyereket, mire azok riadtan mozdultak meg, elszaladtak, és egy szomszédos asztal mögé bújtak. Egyikük kidugta a fejét az asztalterítő széle alól, és kinyújtotta a nyelvét a két férfira.

– Talán ugyanazt akarjuk, csak más-más módon szeretnénk elérni – mondta Pósa.

– Biztos vagyok benne – mondta Klicskó. – Sokat gondolkodtam róla, és a magam számára nem látok más utat.

– Én azt nem követhetem – mondta Pósa.

Az órájára nézett, és felállt.

– Köszönöm a vendéglátást – mondta. – Nekem az utam Verbászra vezet. Öt perc múlva itt a sínbusz.

– Készíts finom kolbászokat – mondta Klicskó. – A feleségem szerint túlságosan szeretem a hasamat. Bennem jó vevőre talált a verbászi gyár.

– Na, szerbusz – mondta Pósa.

Klicskó felemelte a táskáját a földről, a pincérnő meg kilépett a pult mögül, hozta nagy fekete pénztárcáját, mintegy mutatva, hogy ebből az étteremből senki sem távozhat fizetés nélkül.

A két férfi pillanatnyi tétovázás után megölelte egymást. Nem olyan hevesen, mint az autóbuszban. A csók elmaradt.

– Szevasz – mondta Klicskó. – Két év múlva találkozunk.

– Két év? – kérdezte Pósa.

– Két év múlva megrendezzük a húszéves érettségi találkozót – mondta Klicskó.

– Persze – mondta Pósa. – Két év. Na igen.

– Itt leszel? – kérdezte Klicskó.

– Biztos lehetsz benne – mondta Pósa.

Az étterem ajtajából visszafordult, Klicskó várta a visszajáró pénzt, amit a szőke nő éppen a tenyerébe számolt, ő is az ajtó felé nézett. Nem intettek egymásnak.

Pósa kifordult az ajtón, Klicskó meg számolatlanul a zsebébe süllyesztette az aprót.

Az arab család elpakolta a maradék csirkét meg a fél üveg salátát. Az apa az óráját nézte, és valamit hevesen magyarázott a feleségének meg a mellettük álldogáló négy gyereknek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben