×

Kölykös impresszionizmus

Székely Szabolcs versei elé

Lackfi János

2004 // 12
Székely Szabolcs játékos költő, mondhatni: kölykösen impresszionista. Dzsajadéva a játszótéren táncol, pörög-forog, fürtnyi apró csengettyű, színes kelme suhog körülötte. Vidám keringése azonban valójában merő mozdulatlanság: a játszótér színes vödrös káprázata szertefoszlik, és csak a szobafogságra, vagyis önmagába börtönzöttségre ítélt kisfiú tehetetlen szipogása hallatszik. Ugyanakkor valóban játszó tere, játéktere Székely Szabolcsnak a szoba, Budapest, a vonatsínek köze, a külvilág. A játék itt annyit tesz, hogy cifrázat, szertelenség: a meglevő költői építőanyagokból a statikailag szigorúan szükségesnél jóval többet használ fel. Mégsem túldíszítettek ezek a versek, inkább önfeledten improvizatívak, a rokokó vagy a flamboyant gótika erőtől duzzadó kompozícióit idézve. Ha az életet holmi célelvűség jegyében gyökre vonnánk, a madarak morzeábécét füttyögnének a fán… Tudja ezt Székely Szabolcs, és fölös erőit okosan, pimaszul felhasználva ropja, szaporázza. Takarékoskodjék az, akinek nem futja… „Kőről kőre ugrálok én is / alkalmi súlypontnyi bizonyosság”: ez a súlypontbillegtetés nem tét nélkül való, benne van az elesés, elbukás kockázata, ám hozzátársul a levegőbe emelkedés könnyed mámora is.

Az improvizáció, jól tudjuk, nem találomra lefogott hangok katyvasza, hanem szabad eligazodás rengetegféle, nagyon pontosan ismert zenei megoldás között. Hogy valaki a könynyedség látszatát keltve perdüljön-forduljon, előbb rengeteg gyakorlással rendkívüli erőt és hajlékonyságot kell szereznie. Székely Szabolcs virtuozitása nem egyszerű ügyes formakészség, amilyenért a jó magyarosok fejét megsimogatják. Jól mutatja ezt az „uszpuruntu” nyelven írt Húsdal, mely egyszerű rím- és fonetikai játék létére („gúzsba húzva bús a hús”) kesernyés létfilozófiával ajándékoz meg. Vagy ott az Altató, mely Weöres Csiribirijét „olvassa össze” az elalvás előtti birkaszámlálás gyermeki szokásával, a szaporázós, szaggatott ritmus indoklásaként megjelölve a vérkeringést felgyorsító lázat. Ahogy van zenei mondat és lélegzetvétel, illetve sportolói légzéstechnika, ugyanúgy létezik költői is, és Székely Szabolcs teljes birtokában van ennek a tudásnak. Többnyire formában ír, de blankverseiben is érezhető a belső tagolás jóleső iskolázottsága. Nem fullad ki, győzi szusszal, de sosem lihegi túl a verset.

Hasonlatai kidolgozottak, szemléletesek, semmit sem magyaráz túl, de nem is bíz a véletlenre. „Bordád tizennégy ujja feszít meg akkor / marokra fog belülről megragadja / lágy párnáit belső szerveidnek” – írja, máshol meg: „láttam a várost mint ezüsttálcát / mit elegáns fedőként burkolt a szmog / fogantyúja aranyból: napkorong”. Megint máshol kibont egy költőietlen szóban szunnyadó lírai erőt: elsiratja a telefonfülkét, és csattanóvá emeli a ritmikai idomításnak meglepően jól engedelmeskedő, hivatalos szószörnyet: „mi lesz a telefonkészülékkel”. A fülkék, a helyben utazás e fura kellékei, az éter egykori „játszó-terei” alig egy nemzedékkel újdonságuk ideje után (szinte patinát kapni sem volt idejük) eltűnnek a mobilvilág forgatagában. A rekviemet dúdoló vers-én nem kérkedik holmi szindbádos múltba révedéssel, szellemében nagyon is ott vibrál, zsibong a korral. Csak éppen képes megállni, visszanézni, siratni.

Olykor szívesen elrugaszkodik a talajtól, fellibben éteri, már-már pátoszi magasságokba, Szép Ernő-s naivitással sorsközösségre lépve a „bús, pesti néppel”, emberekkel, emberiséggel, s pattanásig feszíti a húrt: „szerelmem / napfényben öntudatlan mosolygás // miféle örök benzingőz lebeg”, ám arányérzéke visszarántja a földre, józanul csapja le a labdát: „Budapest / letüdőztelek”. Ért a zárlat művészetéhez is: versei nem egyszerűen elfáradnak, megállnak, valahogy csak véget érnek, netán végelgyengülésben kimúlnak, hanem rendre csattanóban összegződnek: némelyik utolsó sor akár szállóigévé is válhatna, reklámkampányt lehetne velük indítani.

Virtuóz technika és gyermeki fantázia kettőse azonban ne vezessen félre: ne higgyük ezt az attitűdöt holmi cukros, angyali ártatlanságnak, ősnaiv szenvelgésnek. Székely leszámolt a gyerekkorral, tudja, hogy „törnek a csontok a szárnyadban”, és rögzíti: „felnövésem darabnyi pátosz”. Már tud a fuldoklásról, az „életmentő halálfélelemről”, arról, hogy útja az életpálya (sínpálya) vége felé vezet. Lírája alapvetően alanyi, egyetemes mértékegysége az „én”. Nem nagybetűvel, csak amúgy egyszerűen, a tüdőröntgenleleten olvasható felirat precizitásával („tüdőm mint a budapesti átlagé”). Ezen a prizmán szűri át a világ fénytöréseit: „hiába forradalmak válóper halál / önmagadból nem mozdít ki többet”. Ebbe a pontba sűrűsödik történelem és családtörténet, itt érzékelhető a lét szakadéka: „két vállra fektetve nézem örvény / nyeli el kettős egymagam”. Impozáns „trükkje”, hogy személyiségén keresztül érzékeltetni képes a személyfelettit, az egyéniben az egyetemest.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben