×

A víz íze; Altató, Helyzetjelentés Budapest légszennyezettségéről; Játszótéri Dzsajadéva; Húsdal; Rekviem a telefonfülkékért;

Székely Szabolcs

2004 // 12





A víz íze

mikor már nem is te éled inkább
csak olvasod talán belőle fel se nézve
s úgy közlekedsz a metrón
s aztán egészen hazáig gyalog
megszoktad napjaid jól ismert sorát
lépteid rendje lélegzetvételed
biccentesz bölcs mosollyal felkelő nap
hiába forradalmak válóper halál
önmagadból nem mozdít ki többet:

egy délután az ágy szélére ülsz
ruhád veted le éppen akkor talán
s egyszerre úgy érzed
sivatag szorítja torkodat

bordád tizennégy ujja feszít meg akkor
marokra fog belülről megragadja
lágy párnáit belső szerveidnek

vizespohárhoz nyúlsz kezed
remegni érzed pillanatra csak
garatod nyelved nyelőcsöved
hűvösen adja tudtodra élsz

ablakpárkányhoz állsz gyufát kotorsz
sercenő parázs mögött a naplemente
s az izzadó tenyéren át már illan is ne félj
az életmentő halálfélelem



Altató

Alszik a test már. Lázad van.
Birkát számolsz álmatlan:
százötvennyolc… százhatvan…
Törnek a csontok a szárnyadban.



Helyzetjelentés Budapest légszennyezettségéről

tizenkét éves koromig szívtam
a Margit körút kormos leheletét
autók pöffenő gőze illant
házunk negyedik emeletéig
mellettünk park virágzott tizenévesek
első cigarettája lebbent az égre
s ki tudja hányféle füstből nőtt a köd
a már-már látható mindent átható
koromsötét köde a körútnak
nyolcéves voltam teljes légúti
megbetegedéssel négy hónap kórház
kilencévesen már csak néhány hét
a rózsadombi szanatóriumban

új lakóhelyünk is főútvonalnál
egy másik domb közelében
(térképeken Kiskecske-hegy néven találhatod)
megmásztam az első napon
láttam a várost mint ezüsttálcát
mit elegáns fedőként burkolt a szmog
fogantyúja aranyból: napkorong

rendszeres évi tüdőszűrés
röntgenfelvételen lágy fekete fátyol
semmi megállapításra érdemes
tüdőm mint a budapesti átlagé
az eredménnyel kezemben kilépek
buszom lassan ereszkedik vissza
gyárak gépkocsik közé
ha úgy tetszik – virrasztó földi felleg vigyáz

átkozott egy karantén város
szerelmem
napfényben öntudatlan mosolygás

miféle örök benzingőz lebeg
Budapest
letüdőztelek



Játszótéri Dzsajadéva

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a vár, amit épít, nem elég óriás, nem elég széles,
nem fér bele a sok ágdarab Isten.

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a térdét átöleli, a feje súlyos gondokkal teli város,
nincsen senki, aki neki segítsen.

Bálint ül csak a játszótéren, homokozik egyre,
a földön mellette van a lapát, a vödör meg a sok-sok szerszám.
Bálint ásni akar, mert azt hiszi, kilyukad a Földnek másik végén.
Bálint ásni akar, hogy a csillagokon túl majd az
Üveghegyek országába elérjen.

Bálint ássa a kútját a homokozóban, míg kicsi kezeire sár
tapad, izzad a homloka, tenyere, az ingujjával törli le
egyre a munka hevét, koszosan fel-felnevet olykor.

Bálint sír, csak sír, anyukája ma jól megszidta,
hiszen nem ment haza délre.
Bálint most otthon van, az ágyon pityereg, utána a
parkettának esik, a padlót kaparássza, a csillagokon túl majd az
Üveghegyek országába szeretne elérni.

Bálint elfárad, meg az álom is elnyomja, a hideg
ablak alatt el is alszik – álmait őrzi a Nagy Szobafogság.



Húsdal

megy a hús megy a hús
munkahelyről hazahúz
hazaérve hús a húsba
ki-be húzza ki-be húzza
másnap reggel újra bús
munkába jár – köti gúzs
megy a hús megy a hús
ő a túszejtő s a túsz
gúzsba húzva bús a hús



Rekviem a telefonfülkékért

Ki vall szerelmet farzsebéből
aprópénzt kotorva gyorsan?
Ki káromkodik, hogyha foglalt
sírás szirénáz szaggatottan?

Papírpénzt húszasokra váltson:
szomszéd trafikba ki ugrik át?
Készüléket ki öklöz dühében:
szakadjon a szétkapcsolt világ!

Szüzességét ki veszti lent az utcán
eső elől a fülkébe bújva éjjel?
Emberek! Mondjátok, mi lesz a sorsa?
Mi lesz a telefonkészülékkel?



Lába alatt a roppanó kavics

hogyha majd magamra öltöm
felnövésem darabnyi pátosz
alábújhat ő is játszani hívom

mintha a tizenhat éve számban
olvadó cukorkát fogammal
egyszerre darabokra mintha
lába alatt a roppanó kavics
töri meg
gyermekkorom
férfikorba lépve öregkor
egyben párhuzamos vonatsínek
közt murvás utunkon nehéz a járás
lába alatt a roppanó kavics

hát két lábra állok én is
szorongatott csodáim eresztem
mellém szegődnek egyszer újra
önmaguktól elhagy egy álom
hogyha kedve tartja – ő dolga
vonja vállát egy újabb

hogyha majd magamra öltöm
felnövésem darabnyi pátosz
alábújhat ő is játszani hívom
kőről kőre ugrálok én is
alkalmi súlypontnyi bizonyosság
hogy keljek fel naponta másképp



Első szonett

egyszavas lett köztünk a törvény
ne szálljon csak mert szárnya van
két vállra fektetve nézem örvény
nyeli el kettős egymagam
fekete zivatar hajában ázom
eső esése vízkopogás
vonul át hullámzó szobámon
sziszegő egyetlen szavunk s a láz
hangszer testet aki hangol
fojtott hangját hiába újra
két vállra fektetett önmagamból
pattan feszített gerince húrja
égbolt zuhan ablakomon át
látod? az ott a külvilág

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben