×

Turizmus otthon

Halmai Róbert versei elé

Lackfi János

2004 // 11



Halmai Róbert arról beszél, milyen komoly egzisztenciális súlya van annak, amilyen súlytalanul élünk. Versei a hétköznapok mikrotörténéseit avatják ünneppé. Nála egy lecsúszott tréningnadrág, egy jó pofa sör vagy egy sáros cipő bátran lehet verskiindulás, sőt akár egy szöveg központi metaforája is. Költői eljárása általában mégsem az efféle apróságok mitizálása, átlényegítése, hanem sokkal inkább azok egymás mellé helyezése, egymásutániságban láttatása. Haladás van verseiben, akár olyan, mint egy séta, akár olyan, mint amikor egy kamera végigpásztáz valamely díszleten, feltérképez egy jól ismert szegletet. „Vasárnapi ebéd. Szeretkezés. / Szépen sorban” – olvassuk, és nem állja meg az ember, hogy ne tegyen egyenlőségjelet „szépen” és „sorban” közé, mintha valami esztétikai nyilatkozatot olvasna. A pillanatok sorbafűzöttsége, juxtapozíciója szervezi e szövegek esztétikáját.

A versek egyenletes menetűek, rikító elemek nem tarkítják őket, Halmai időnként mégsem fukarkodik a szertelen megszemélyesítésekkel, metaforákkal, melyek váratlan petárdákként durrannak. „Fejünkre koppintanak a gesztenyefák”, a versből szóló „a sörhabot sálként / nyaka köré tekeri”, vagy „sültkrumpli-illatot tűz gomblyukába”. Nem üvegházi szegfűt tehát, sem piros rózsát vagy valami még elegánsabbat, hanem egyszerű szalmakrumpliszagot. Hol van itt, kérem szépen, a snájdigság, a polgári illem, az emelt fővel elszenvedett sérelmek adta méltóság öntudata, melyen legfeljebb egy-egy titkolt zaciba surranás ejthet láthatatlan foltot? Sehol, van viszont rosszkedv, jókedv, mikor hogy, van totyakosság, álmosság, mindennaposság, a „táskát balra le, a kabátot jobbra fel” kopogós ritmusa, melyre a süllyedő-emelkedő női mellkas „tumbadorája” kígyózik, épp csak annyira trópusiasan, mint egy radiátorra tett délszaki szobanövény vagy egy egyenlítői esőerdő panelfalra ragasztott posztere.

Halmai kirándulása azonban valóban egzotikus, amennyiben megszokott létezésünk eléggé fel nem fedezett (talán soha fel nem fedezhető) riviéráira kalauzol: csobbanunk klórszagú szobaóceánban, a piacon a bennszülöttek által kedvelt krumplit, karfiolt, savanyúságot veszünk, „répa nem kell, / van otthon – mert van otthonunk”. Tényleg akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: Dalí módra térfogatát változtató tej, kenyér, szalámi, banális elixírré keverendő kávépor, tejszínhab. Meg persze versek, könyvek, megannyi „megerőszakolt fruska”, s nők, nők: könyvből kiolvasottak, utcán látottak, parázna Máriák és a szelídítetlen mellű kedvesben sokszorozódó egy, két, három vagy még annál is több ismeretlen hölgyemény.

Halmai turizmusa otthonosságában is eredendően otthontalan. Mondhatnánk fordítva is, de persze az előidejűség éppoly kevéssé tudható, mint a nevezetes tojás és tyúk esetében. Két egymásba nyíló szoba ez a két alapérzet ebben a költészetben, s valamiért sosincs csukva közöttük az ajtó. A boldogság mélyén, mint kávé alján a zacc, mindig ott lappang némi csodálkozás, furcsálkodás, hitetlenkedés az én jóllétét illetőleg, mintha az ilyesmi igazán nem lenne lehetséges. És mindig adódik is valami, levesbe hajszál, hordó mézbe egyetlen kenyérmorzsa, zárójelbe tétetik (mint abszolút értékre vonásnál) az érzelmi telítettség. Az egy ritmusban eltöltött nap végén „testünkből szökik a vágy”, máshol a szokványos hazaérkezés után az alvás fulladásos halála következik, s még egy ráncnyi nyom sem marad elmerült testünk után a felszínen, megint máshol az olvasás már-már erotikus élvezete pedofíliává silányul, a kevéssé idilli folyóparti együttlét végén pedig beteljesületlen marad a feltámadó vágy, a szomjúság egy sör után, egy nő után, akiben egy pillanatra hirtelen áttűnéssel Éva ősanyára ismerünk.

Jóval több, mint tréfa Halmai Mars poeticája, mely az évődő címválasztással nem annyira harcias költői alapállást sejtet, mint inkább útilaput köt a komoly verselmélet talpa alá, hiszen nem a létezés, hanem a „csinálás”, a „keverés” felől, technikai oldalról közelíti meg művét, akár egy jó DJ vagy egy jó séf. „Mert mire való az ilyenféle vagyon, / ha nem arra, hogy elverjük, / ahogy szokás, elkeverjük / ímmel-ámmal-ezzel-azzal”. Elverjük tehát a verset, pontosabban feléljük, éppúgy, mint napjainkat. Időközben futja egy-egy szikrára, holmi költői eszközökre is, de a lényeg nem ez, hanem a világban való otthontalan otthonosság. Ez a líra elnyűtt, de elnyűhetetlen pulóver, amelybe szívesen bújik bele az olvasó.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben