×

Magyarázat Tolnai Lajos és Mentovich Ferenc írásához

Szász László

2004 // 11
Hogy valamely szöveg irodalmi vagy nem irodalmi, fikcionális vagy reális diszkurzusaktusként konstituálódik, azt nem maga a nyelvi képződményként, vizuálisan appercipiált szöveg determinálja, hanem a befogadó előfeltevés-horizontja. Az ily módon mégiscsak irodalmiságként tételezett, mert az írás eszközei által térbelileg rögzített korpusz óhatatlanul egy dekonstrukciós műveletnek veti alá magát az olvasó/értelmező tudatában azáltal, hogy tér-képe a történeti időbe vetve jelenik meg az olvasás–újraolvasás–félreolvasás folyamatában.

Így is lehetne, talán épp ebben a beszédmódban illenék ma szólni az itt közölt két, bizonytalan keletkezésű írásműről. Csakhogy ezek alkalmatlanok az elméletből kiágazó metanyelvi megközelítésre, nem viselnék el, például, a dekonstrukciós műveleteket törékeny (szöveg)testükön. Hiszen ötnegyedszázados időbeli csúszással bukkantak elő és öltöttek formát, jócskán lekésve az aktuális érvényű kortársi kritikát. Egy számukra idegen és érthetetlen korban feltámadva több történetiséget hordoznak, mint mai értelemben vett esztétikumot, mégis (ez az irodalom egyik paradoxona), épp egy régmúlt kor patinájától, pusztán a bevonattól is az irodalmiság illúzióját sugallják. (Furcsamód érvényesül ez a hangulat Mentovich tragikusan megakadt torzójában.)

Nem dekonstrukció hát, hanem: legjobb esetben rekonstrukció az, amit meg lehet kísérelni a két írással.

*

Tolnai Lajos művét kétségtelenül tekinthetjük – Mentovich Ferenccel egyetértve – beszélynek. (A cím egyébként Arany János első novellájának parafrázisa: Egy egyszerű beszélyke.) A 19. századi műfaji megnevezés ezúttal érzékelteti a hagyományos irodalmiságnak azt a kellemes mellékzöngéjét, amely a novellaformát az élőbeszéddel, egy történet elbeszélésével hozza összefüggésbe. Az elbeszélő rábukkan egy történetre, talál hozzá egy példázatos személyt, beleforgatja őt az eseményekbe, és amint mozdulni kezdenek a szereplők, a különféle mozzanatok egy mesterségesen kimódolt szerkezetbe kezdenek illeszkedni, és létrejön a műalkotás. A valóság tényei a kompozíció által fikcióvá rendeződnek át, miközben a fikcióban az olvasó mégis valóságtapasztalataira keres magyarázatot, példázatot vagy áthallásos utalást. Legalábbis valami ehhez hasonló folyamat játszódik le Tolnai olvasójában; egészen pontosan: első és mindeddig egyetlen olvasójának, Mentovichnak értelmezői mechanizmusában. Tudniillik ő – mint a történet néven nevezett „mellék”-szereplője, az események tanúja és résztvevője – nem tekintheti puszta irodalmi fikciónak a művet. A látszat szerint joggal, minthogy Tolnai beszélye sejthetően nem a műalkotást általában megelőző „szabályos” logikai-retorikai műveletek eredményeként jött létre (témaötlet – jellemtípus megtalálása – fordulópontok – formai, stiláris elemek spontán kialakulása), hanem lélektaninak tekinthető indulatból: főszereplője, Arany János nem irodalmi eszköze valamely esztétikai üzenetnek, hanem célpontja. Kérdés, hogy a szerzői intenció megreked-e a személyes elfogultságból fakadó öncélúságnál, vagy a történet öntörvényű formálódásának engedelmeskedve ennél gazdagabb jelentéshálót képes-e létrehozni.

De miért tekintem szerzőnek ily határozottsággal Tolnai Lajost, jóllehet a kéziraton Bekő István neve szerepel? Nem azért, mert kételyek nélkül hiszek a másik kézirat, a vitairat szerzőjének. Az is lehet(ne) hamisítvány. De mert én is – a fikció és esztétikum fogalmával évtizedek óta barátkozó, gyakorlott olvasóként – hajlamos vagyok dokumentumként (is) viszonyulni a szöveghez (miközben tudom, hogy irodalom), és módomban áll ellenőrizni a közölt tények egy részét, valamint azokat a stílusreminiszcenciákat, amelyek csakis Tolnai írásművészetére jellemzőek. A vizsgálódás eredményeként egyértelműen megállapítható a szerzőség kérdése. A nagykőrösi gimnázium korabeli jegyzőkönyveiben Bekő István nevű tanuló valóban nem szerepel, a bemutatott tények, események, szereplők viszont mind ellenőrizhetők. Más kérdés, hogy ezek a valóságelemek egy sajátos nézőpont fókuszában jelennek meg, teljességgel átrendeződnek, a történet logikája szerint. Márpedig ez tudatos narrációra vall, célirányos kompozícióra, mely egyszerre bünteti is a vádolt szereplőket, de viszonylag rendezett, homogén világot is teremt. Az eljárás pedig kimutatható részben Tolnai novelláiban s egészen szembeötlően a regényszerkezeteiben. Ismertebb regényeiben, Az urakban, A nemes vérben is megjelennek olyan, ma deiktikusnak tekinthető, szervetlen szövegrészek, amelyek egyszerűen nem illeszkednek a történet folyamatába. A klasszikus regény is alkalmazott „kiszólásokat”, a késleltetés, retardálás, a feszültség ébren tartásának – a kompozíció szempontjából értelemszerű – szándékával. Amit azonban Tolnai tesz, az provokatív megtagadása a 19. századi romantikus és realista regénymodellnek. Figuráinak helyzetbe állításakor föltehetőleg mindig eleven személyeket látott maga előtt, ezért zúdíthat némelyikre annyi személyes indulatot. Az Eladó birtokokban legintenzívebb ellenszenve a cseh–morva származású (tehát idegen) Clemensre irányul. A szerző – illetéktelennek ható – kommentátori belépését a történetbe furcsa, irodalmiatlan gesztussal indokolja: „Tisztában vagyok vele, hogy nem regényt írok, hanem életrajzot…”, miközben épp az elbeszélés folyamatszerűsége által elfogadja a műfaj konvencionális játékszabályait. A következő lépésben reflexiókat fűz saját regényírói módszeréhez: „Senki se gondolja, hogy Clemens úr Tolna megyében lakik, csak azzal az ártatlan fogással éltem, hogy a derék külföldi ember szereplését oda tettem át.” Mintha ez ésszerű indokot teremtene a történettől való eltávolodás harmadik fázisához, az igazságot tevő író személyeskedéséhez: „Föl, ó feltámadunk! Megharsannak egyszer a trombiták”, és megjelennek azok a gazemberek, akik az író Tolnai Lajos életét szerencsétlenné tették: „…ott lesz a püspök Rácz Károly, egész nemzetségével, a poharakkal, a kártyákkal, az alapítványlevelekkel… Dencz Pál a falitáblákkal, az ábécékkel, a temérdek mappákkal, érdemrendekkel, melyeket okos szívóssággal az ország pénzén szerezgetett… ott lesz Gara úr, az új főrendiházi tag, hollandi Van Gelden merített papírra nyomott rossz verseivel, csúfolódó kritikáival, siránkozó följajdulásaival, hogy kihalt a poézis, csak ő maga él, és Alázatos Taksony és Szürke Sándor ezer kötet okmánytárával.”

A kortárs olvasók jól tudták, kiket ostoroz. Rácz Károly már neve hangzásában is Szász Károlyt idézi; Gara a „legelvetemültebb” ellenfél, Gyulai Pál; Alázatos Taksony Beöthy Zsoltot, Dencz pedig egykori gimnáziumigazgatóját, Gönczyt fedi. Regényeiben – eltérő névadással – gyakorta megjelennek ezek a figurák. Figurák; tudniillik nem szereplők ők, csupán a szerző fájdalmának okozóiként folyton megidézett szellemképek. Módszere tehát a felszínes ködösítés, csupán annyira, hogy a név mögött tisztán láthatóvá váljanak a jellem gyűlölt tulajdonságai. Tolnai összegyűjtött indulatai önéletrajzi, avagy kulcsregényében ömlenek ki nyíltan valódi nevükön nevezett szereplőire, A sötét világban. Eljárása itt ellentétes azzal, amit a regényeiben felismertünk, ugyanis első személyben emlékezik saját életútjára, gyűlölt ellenségeit nevükön nevezve; és közébük vonja most már Arany Jánost is, bár vele mintha némi tisztelettudó távolságtartással bánna el. A szereplők tehát itt hitelesek, ellenben a szerző emlékezete pontatlan. Úgy csoportosítja a vele történt eseményeket, úgy igazítja át a körülményeket, hogy ellenségei mindig az árnyékos oldalon álljanak, reá viszont mindig az erkölcsi tisztaság fénye essék. Az irodalomtörténet ma már képes állításait cáfolni. (Teheti, hiszen A sötét világ a dokumentumirodalom körébe sorolható.)

Egyetlen, kevesek által ismert adalék álljon itt. Önéletrajzi könyvében elmeséli ugyanazt a sérelmét, amelyet beszélyéből is ismerhetünk. Úgy tetszik, ahogy telt az idő, képzeletében ez a seb növekedett minden későbbi dühének fő okozójává. Az az eset tudniillik, amikor Arany megjutalmazta poétai munkáit:

Nem voltam ugyan népszerű, de a versírás betegsége lelkemben eltörülhetetlen nyomokat hagyott. Egyfelől, hogy majd egy évig Arany verseit másoltam, másfelől, hogy egy szép varróleány… „elrabolta szívemet” – hát nem tudtam többé lemondani egészen a versírásról.

Növelte ezt a szerencsétlenséget, hogy Arany – mivel csakugyan nem fogadtam el a másolásért semmit – azzal akart erőnek erejével megjutalmazni, hogy Tomori Anasztáz ötaranyos pályadíjából hármat, tekintettel szegénységemre (jó köpönyeg volt ez) nekem ítélt; kettőt adott nagy magasztaló dicséret mellett Szilády Jánosnak.

Engem tehát a másolás és a szegénység ütött poétává.

Nem arra kell figyelnünk, amit ír, hanem a stílus hangsúlyaira: emlékezetében a jutalom szerencsétlenség volt, szegénysége jó köpönyeg Arany álnok gesztusához, hiszen a jutalom mértéke (három arany) ellentétben áll a Sziládynak juttatott többlettel, a magasztaló dicsérettel. Félő, hogy az a későbbi, kevéssé sikeres író gyanít hamisságot a jutalom mögött, aki önmaga tehetségében kételkedik. A maga számára kijelölt váteszszerep nincs összhangban a tehetséggel vagy a teremtéshez szükséges érlelődési idő kivárásának türelmével. Ugyancsak könyvében árulja el, hogy vágyott erre a szerepre. Pesten, első közlései után a Hölgyfutárban – ahogy írja – „Két-három ember csatlakozott hozzám: Komócsy, Szász Béla, Dömötör János és Szabados. Azt hitték, hogy reformátor leszek, és Arany szerepe nekem jut. Akkor ők is megkapják a maguk tárcájukat.” Figyelemre méltó a fanyalgás: mintha azért nem vált volna vezérré, mert hívei máris érdekből csatlakoznak hozzá. Történetietlen a kérdés, de játéknak izgalmas: vajon milyen irányt vett volna Tolnai írásművészete, ha bízik Arany őszinteségében (vagyis önmagában), ha nem kutat, paranoid gyanakvással, a vele kapcsolatba kerülő minden irodalmi nagyság viselkedése mögött álnokságot? Mert igaznak bizonyul Mentovich állítása, miszerint Arany meggyőződésből adta Tolnainak a három aranyat. Hál’ istennek ismerjük a költő Tompához írott egykorú levelét: „Tomori 5 arany jutalmat tett fel ez évben, legjobb tanítványom számára. Két fiú volt kitűnő a többi felett: egy lyricus és egy epicus. Amaz egy nagy füzet verset adott, melyek átalában véve nem rosszabbak, mint a legifjabb költői nemzedék nyomtatott művei: ez egy eposzt 5 énekben, Etelköz cím alatt (Toldi modorában), melyhez Kinizsi kutya se lehet. Megosztottam a jutalmat. Nevök Hagymási és Szilády (ez a halasi pap fia). Majdnem »Szilágyi és Hajmási«.”

(Én bizony büszke lettem volna rá, ha – úgy tizenhat éves koromban – Arany így vélekedik rólam…)

És, mindezek ellenére, az egyébként kedélyes, Tolnait nagy viaskodásai közepette mindig támogató Mentovich felháborodása – nem egészen jogos.

Csak a tényekkel vitatkozik, nem veszi figyelembe, hogy Tolnai beszélye mégiscsak irodalmi alkotás. Ő a maga materialista filozófián, természettudományon nevelkedett racionalizmusával, a formális logika eszközeivel viszonyul valamihez, amit csak a műalkotásokra érvényes modális logikával lehet megközelíteni. Tudniillik az ily módon, bár elfogult célzatossággal (újra)teremtett világban a tények a ha és a mintha, vagyis a játékos föltételezések körébe lépnek át. A novellában megnevezett valamennyi szereplő és esemény igaz, ellenőrizhető; csupán az írói nézőpont rendezi úgy át ezeket, hogy azt mondhatjuk: így is történhetett volna. Ha pedig a tények igazak, és az események így is történhettek volna, akkor a lehetőségnek léteznie kellett – a gyanú nem alaptalan. Tolnai műve legalább arra alkalmas, hogy elgondolkodjunk azon az árnyalatlan képen, amit százötven éve Aranyról, szoborszerű merevséggel, kialakítottak. Megkérdőjelezhetetlen költői nagyságát azzal igyekeztek mindörökre vitathatatlanná tenni, hogy embertelenül erkölcsi emberré is rajzolták. Pedig a Tolnai által felvetett dilemmákkal, művei tanúsága szerint, maga is küszködött.

Anélkül, hogy a beszély elemzésébe belemennék, egyetlen jelentésárnyalatára utalok. Tolnai látszólag magánéleti tisztátalanságok után nyomoz. Valójában olyan problémát piszkál meg, amelynek máig ható tanulságai vannak. Jelesül: a forradalom tragikus vesztesei és áldozatai maguk is az új, kegyetlen hatalom eszközeivé váltak. Erről viszont nem tehettek; ma már alapos tudásunk van a diktatúrák ilyetén természetéről: az okos hatalom igyekszik az áldozatot bűnösnek mutatni a tisztán maradottak előtt. Kik a „tiszták”? A halottak (ők már nem számítanak), a nem cselekvők, akik kívül maradtak a harcokon, és a fiatalabbak, akik koruknál fogva nem vehettek részt az eseményekben. Tolnai ehhez az újabb nemzedékhez tartozott, azok közé, akik úgy érezték, hogy ők kimaradtak a hatvanas évek új szereposztásából, amikor is a forradalom egykori vesztesei tisztességes társadalmi pozíciókhoz jutottak. A maga alkalmatos idején, az ötvenes években a „bűnösség” kérdését ideológiai, elvi, filozófiai szinten nem lehetett tisztázni; részben a cenzúra, részben a helyzet bonyolultsága és az elméleti felkészületlenség miatt. ’67 után újabb, más problémák kerültek napirendre, így végül elmaradt a nemzeti, a konszenzusos helyzetértékelés. Volt helyette egymásra mutogató politizálás, az irodalomban acsarkodás. Ami nem jelenti azt, hogy nem történt semmiféle árnyalt helyzetelemzés. A fiatalabb nemzedékek tömege által utált Gyulai Pál remekműben, az Egy régi udvarház utolsó gazdájában, Arany János a Bolond Istókban, A nagyidai cigányokban, Arany László A délibábok hősében reflektált a kor megrázó kérdéseire. Csakhogy metaforikus nyelven fogalmaztak, magányos küszködőkként.

Amit tehát Tolnai tett, az indulatos, de szükséges kihívás volt, és még nem is túl későn. Az írás 1879-ben keletkezhetett, abban az időszakban, amikor már kezdtek lecsendesülni évekig húzódó lelkészi botrányai. Tudni kell, hogy tizenhat évig volt a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze, 1868–1884 között. Papként országosan elhíresült, testi bántalmazásokkal is tarkított vitákba bonyolódott: föltehetőleg innen származik mélységes ellenszenve az erdélyiek iránt. Későbbi regényeiben motívumként ismétlődik ez a negatív érzés, s talán ezt vetíti vissza a korábban kedvelt Arany alakjára, akit valóban erdélyi barátok egész koszorúja vett körül. Közéjük tartozott Mentovich Ferenc; ő fogalmazta (Szász Károllyal) a költő számára a nagykőrösi katedrára szóló meghívólevelet. (Ismeretlenként, minden személyes érdekeltség nélkül.) Erre utal félig megkomponált versének ez a sora: „Aranyszekér menjen érte.” Tudniillik egy presbiter kiáltott fel így, amikor a jövendő kollégák panaszkodtak, Arany pénz híján nem tud költözni.

Mentovichot csupán néhány kutató tartja számon költőként, sokkal ismertebb a magyar természettudományban úttörő, materialista szemléletű munkája, Az új világnézlet. A pedagógiatörténet kiváló tanárként említi: Nagykőrösről 1856-ban visszatért Erdélybe, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas által híressé tett matematika tanszéket vette át. Tulajdonképpen nem volt rosszabb költő Tolnainál, csakhogy tudatában volt reális értékének, ezért nem élte meg kudarcként, mellőzésként az irodalmi életben számára kijelölt tisztes középmezőnyt. (Arany tapintatos, de szigorú bírálatát például bánatosan, de elegánsan zsebre vágta: barátságukat az őszinteség sem tudta megrontani…) Teljes, mondhatni, sikeres élet volt az övé: tanári munkája mellett írta tudományos dolgozatait, népszerűsítő cikkeit, lapokat szerkesztett, alapító tagja volt a napjainkban újraéledt Kemény Zsigmond Társaságnak. A lapszerkesztésben rendszeresen együttműködött Tolnaival, 1879-ben alkalmasint az Erdélyi Figyelőnél. Tolnai, minden jel szerint, itt tette volna közzé beszélyét, ha megírta volna. Mentovich, mint a lap munkatársa, természetesen elolvasta volna, kétségbeesve. Mert hát mi itt a teendő? Mi lehet a tisztességes eljárás? Szabadelvűségünk évtizedek óta küzd a cenzúra ellen. Az írás nem rosszabb és mindenképpen izgalmasabb a jótékony átlagnál. Ellene szól, hogy a legnagyobb élő költőt és egész sor jeles személyiséget bántalmaz. Ha tiltjuk, nem közöljük: legfőbb eszményünket, a szabadságot sértjük meg; ha közöljük – akkor is. Salamoni döntésre van szükség. Tehát: közöljük, azzal a tisztességes föltétellel, hogy mellette megjelenik a legilletékesebb, Mentovich Ferenc vitairata. Ám a párbaj így is egyenlőtlen, mert az irodalmi mű esztétikai szférába átemelt igazát vagy hamisságát nem lehet a gyarló, fantáziátlan valóság oldaláról támadni. Örök paradoxon.

A helyzetet mégis a valóság oldotta meg. 1879. december 15-én Mentovichot szívszélhűdés érte, és nem élte túl. Az emlékezőktől tudjuk, hogy utolsó napján is Aranyhoz készült levelet írni, de sorai csaknem teljesen olvashatatlanok. Három kibetűzhető sor maradt fenn utolsó verséből: „…Zeng föl a bokrok közül: // Testem fáradt, szemeimre / Csendes álom nehezül.”

Egészen biztos: ha Tolnai megírta volna beszélyét, Mentovich a beteg embernek ily zaklatott stílusában fogalmazgatta volna válaszát, és kétségtelenül: ezekkel a – prózai szövegbe szervetlenül illeszkedő – verssorokkal bíbelődött volna.

De valaki csak megírta.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben