×

Határtól Határig

Térkép az életműhöz (A kilencvenéves Határ Győzőnek)

G. Komoróczy Emőke

2004 // 11
Határ Győzőt enciklopédikus alkotónak nevezhetjük – abban az értelemben, ahogy Joyce-ot, E. Poundot, T. S. Eliotot annak tartják. A klasszicista hagyománytól tudatosan elszakadva újraértelmezi a mitológiai szimbólumokat, kultúrtörténeti toposzokat, új s szokatlan szövegösszefüggésekbe ágyazva őket. Nyelvének metaforikus rétegzettsége többféle – sokféle! – értelmezési lehetőséget enged meg, az olvasó műveltségi foka, a hagyományos és a modern kultúrában való jártassága, valamint élettapasztalatai alapján. Mint a XX. századi művészek általában, ő is lerombolta a művészeti ágak, műnemek, műfajok közti határokat, megkísérelte áthidalni az élet és a művészet közötti szakadékot, azaz ifjúkora óta folyamatos „határ-sértést” követett, követ el. Alkotásmódja – talán éppen ezért! – korokon átívelő: szintézist teremt az archaikus kultúra és a modernség, az őspogány életérzés, valamint az intellektualitás magasabb-absztrakt szférái között. Szellemalkata szerint is „határ-átlépő”: nem fogadta el soha a számára kiszabott s a társadalmi konvenciók által behatárolt mozgásteret, nem épült be semmiféle hierarchiába (sem művészi, sem politikai értelemben), s nem illett bele soha, sehol, semmiféle gondolati sémába, dogmarendszerbe. Meg is adta az árát: lázadását mindenfajta – jobb-, illetve baloldali – diktatúra megtorolta (1943/44-ben éppúgy, mint 1949/52-ben a „börtönköztársaság” lakója volt). Így aztán nem csoda, ha l956-ban valódi „határ-átlépést” követett el. Ezzel ki is zárta magát a hazai szellemi életből: emigrációban fogant műveiről – egészen a nyolcvanas évek derekáig – még csak nem is hallott a magyar átlagolvasó.

Az utóbbi másfél évtizedben azonban átrendeződött az irodalmi értékhierarchia, s nyilvánvalóvá vált: esztétikai vonatkozásban (is) azok az alkotók teremtettek az elmúlt félszázadban igazán maradandó oeuvre-t, akiknek – emigrációban avagy otthon, perifériára szorítva – sikerült kikerülniük a „sematizmus” csapdáit, akik valamiképp kimaradtak a „szocreál” kánonból, nem vetették alá magukat a „közérthetőség” bornírt követelményének, s nem a politikum erőterében alkottak. Azaz folyamatosan áthágták a határokat, szó szerint és minden lehetséges értelemben. Így Hamvas Béla (sz. 1897), Márai Sándor (sz. 1900), Németh László (sz. 1901), Szent­kuthy Miklós (sz. 1908), Weöres Sándor (sz. 1913), Határ Győző (sz. 1914), valamint az 1945 után margóra került Nyugat-nemzedékhez felzárkózó „újholdasok” (akik zömmel az első világháború lezárulta körüli években születtek). A későbbi nemzedékek – akár alkotói, akár befogadói szinten – csak szórványosan szembesülhettek ezekkel a „tiltott”, jelentékeny életművekkel, ami érezhető is szellemi kulturáltságuk, bölcseleti tájékozottságuk hiányain, valamint olvasótáboruk szűkös műveltségi igényein.

Természetesen e szellemrokonok mind „külön világot”, más és más világképre épülő műuniverzumot alkottak. Határ Győző abban különbözik mindnyájuktól, hogy – miközben otthonosan mozog a leghétköznapibb valóságsíkokon (is) – a közlés határait a racionális bölcselet irányában tágítja, s az empíria és az absztrakció határán „lebegve” mind társadalomfilozófiai, mind ontológiai síkon rálátást kínál létünk alapproblémáira. Egyszerre ezo- és exoterikus alkat, ugyanakkor „kettős énje” tökéletes harmóniában él egymással: egységben látja az ember szociális és mentális énjét, evilági/földi s az abból szervesen kinövő szellemi adottságait. „Határ-élete” tehát ebben is megnyilatkozik: állandóan úton van önmagából a világ s a világból önmaga felé. Így opuszai bennünket is magasabb szférába léptetnek át.

Nála nincsenek merev választófalak az emberi szubjektum és az objektív valóság, sem a költészet és az élet, sem pedig az egyes műnemek között. Az epika lirizálódik, a líra ob­jek­ti­vizálódik és esetenként epizálódik, a dráma mind az epika, mind a líra felé nyitva tartja hatá­rait, s mindhárom műnemet átitatja sajátos bölcselete, amely viszont művészi elemekkel telítődik (filo­zófiai opuszait is műalkotásként olvashatjuk). Egyik ifjúkori műhelyforgácsában már így fogalmazta meg alkotói célját: „a műfajproblémát nem a művészet felől, hanem a végveszélybe jutott emberiség gondja felől, a sorsprobléma – és végső fokon a bölcselet – felől megközelíteni…” (Írni annyi mint… 1948). Vagyis minden műfajban a teljes létproblematikát tartja szem előtt, a műfajok előtti irodalmiság szellemében (azaz „határok nélküli” egységében). A valósághoz való racionális viszonya ironikus anyagkezelési módjában, stílusának humoros hangoltságában is megnyilvánul. Művei tárgyává voltaképpen az élet szellemi tartalmait teszi – bármiről írjon is, az empíria síkját ontológiai összefüggéseiben láttatja: az életingerre adott kort­iká­lis reflexválaszként. „Mindig a léten való elcsodálkozás volt a kiindulópontom. Ontológusnak születtem, a lételmélet, a lehetséges lételméletek kristálytani alakzatai: ez gondolkodásom korund-magva, a legkeményebb, a legreménytelenebb és a legkilátástalanabb diszciplína” (Életút I. k. 17.). Tisztában van vele, hogy tudatalattink – „hatodik érzékszervünk” – sokkal többet sejt a léttitkokból, mintsem azt racionálisan elgondolhatnánk. Épp ezért a tudatos és tudattalan megnyilatkozások kettősségében teremti meg gondolati szintézisét, s tollát hol az ihlet, hol a ráció szigorú fegyelme irányítja. Ez is egyfajta folyamatos „határ-átlépés”, ezáltal ismeri s érti meg, emeli műveibe az emberi létezés minden szféráját. Rá vonatkozóan is érvényes az, amit Füst Milán mondott saját fiktív hőseiről: „Ez mind én voltam egykor…”

Határ Győző nem abban az értelemben „beavatott”, mint a gnosztikusok, misztikusok, s nem is úgy, mint az antropozófusok – tehát nem a transzcendentális „titkok” kutatója. Sokkal inkább „clairvoyance”, azaz „tisztánlátó” (ahogy Makkai Ádám nevezte őt és Weöres Sándort): a tudatalatti megsejtéseket-felismeréseket emeli be a racionális tudatba, s ezáltal átvilágítja az irracionális-ösztönös szférákat is. Míg Hamvas Béla a „titkos tanok” mélyére ásva hozza felszínre a „scientia sacrát”, addig Határ racionális magyarázatot keres az őstitkokra, s az emberi élet, a világ, a multiverzum működési törvényeit kutatja.

„Határ-átlépései” univerzális szellemalkatában gyökereznek. Választott foglalkozása (építész) művei szilárd architektúrájában, a legparányibb mozzanatoktól a monumentális kompozíciókig ívelő tökéletes megtervezettségében érhető tetten. A zene – amit ugyancsak ifjúkora óta művelt szenvedélyesen, hol aktívan, hol passzívan – nem csupán hibátlan ritmusérzékében, hanem költészete, sőt prózája áradó lebegésében, kontrapunktos telítettségében is nyilvánítja önmagát. A festészet is közel áll hozzá kezdettől fogva (a ’40-es évek derekán/végén saját képei eladogatásából élt) – leírásai festői plaszticitása, a képzőművészeti vonatkozások bősége erre utal műveiben. Egyfajta „összművészet” az ideálja, ha nem is egészen a wagneri „Gesamt­kunst­werk” értelmében: intenzíven él a vizuális-auditív eszközökkel, a meseszövést sem hanyagolja el – mindezt fegyelmezett, zárt konstrukcióba zárva.

*

Már első nagyszabású filozófusregénye (Csodák országa, Hátsó Eurázia, 1939–1942) is emez összművészeti törekvés jegyében fogant, s csírájában a Határ-életmű minden jellegzetessége felismerhető benne. Az elbeszélő részeket a szerző versbetétekkel, dialógusokkal tarkítja, az egzotikus tájak plasztikus megjelenítése, „Nagy-Szent-Huligánia” életviszonyainak ironikus rajza a székesfőváros és a vidék feloldhatatlan ellentmondásait, az életforma és életszemlélet kibékíthetetlen kontraverzióit hozza felszínre. A viszonylag sovány „sztorit” az író hosszadalmas idegélettani, társadalomtörténeti, szociológiai eszmefuttatásokkal dúsítja, s főhőse, az ideg­élet­tanász kutatóorvos Pufi álarcában szenvtelenül kínál orvoslatot „betegségeinkre”. A magyar vidék jólelkű, hiszékeny robotosai, a csandalák – sugallja – hiába áhítoznak „megváltásra”. A szerző már itt és ekkor kódolja „titkos” üzenetét: ezek az „ép tényérzékelésű”, józan, értelmes emberek képesek (lennének) arra, hogy saját maguk vegyék kezükbe sorsuk irányítását, ugyanakkor – minden cselekvési lehetőségtől megfosztva – „tettsenyvre” kárhoztatva tengetik életüket.

1945 után rövid ideig, 1948 derekáig úgy tűnt: egy új művészeti kivirágzás ideje is eljött.
A demokrácia díszletei között írók, képzőművészek, muzsikusok, művészetteoretikusok nyíltan hangoztathatták nézeteiket, szabadon jártak-keltek, vitatkoztak a művészet belső problémáiról. Határ Győző a különböző csoportosulások között egyfajta hídszerepet kívánt betölteni: az „újholdasokkal”, valamint a Szentendrei Iskola alkotóival tartott szorosabb kapcsolatot. A népi–urbánus ellentétet „a provincializmus lidércnyomásának” tekintette, „turáni átoknak”, amelytől meg kellene szabadítani a művészeti életet (vö.: Életút II. k. 121.). A Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla, Török Sándor nevével fémjelzett ezoterikus iskolával rokonszenvezett elsősorban, a festők és művészetteoretikusok közül pedig Barcsay Jenő, Bálint Endre, Gegesi Kis Pál, Kállai Ernő, Kornis Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Mezei Árpád, Pán Imre, tehát az akkor legmodernebb – az avantgárd hagyományokat újraélesztő – alkotók álltak hozzá közel. Az irodalomban Jékely Zoltán, Kálnoky László, Lakatos István, Lator László, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Szabó Ede, Weöres Sándor s kissé távolabbról Szentkuthy Miklós voltak a „rokonai”, és nagyra becsülte e nemzedék „fejedelemasszonyait” is: Gyarmathy Erzsébetet, Mán­dy Stefániát, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát. Mint fél század múltán bebizonyosodott: nem alaptalanul. A fentiek kivétel nélkül művészeti életünk élvonalába tartoznak, többségük már halott. (E csoportosulásokról, Határ Győző ekkori kapcsolatairól lásd: Életút II. k. 100–150.)

Csakhogy a „pártmaffia” vezérkara (Lukács György, Révai József, Horváth Márton) mindnyájukat peremre szorította, mert nem voltak hajlandók engedelmeskedni a „korparancsnak”, azaz nem írtak sematikus műveket, sem ódákat Sztálinhoz, Rákosihoz, illetve nem festettek szocreál pannókat. Publikálási lehetőséghez nem jutván, ki-ki járta a maga magános útját…

Határ Győző sorra írja asztalfiókjának fantasztikus-szatirikus regényeit, amelyekből – természetesen sokszoros áttétellel – feltárul a korszak barbár szellemi lepusztultsága, az „egyen­irányított” emberek „dumidugdista” ideológiája és társalgási zsargonja, s az alányomott életek erkölcsi önfeladása, a parancsuralmi rendnek ellenszegülő emberek teljes kiszolgáltatottsága a hatalom gyilkos gépezetének. Versbetétekkel, kultúrtörténeti utalásokkal, filozófiai eszmefuttatásokkal zsúfolja tele műveit, hőseit teátrális léthelyzetekbe állítva feloldja szilárd belső kontúrjukat – mindnyájan maszkokat viselnek, mint Hamvas Béla Karneváljában (hiszen mindenkor az éppen adott helyzethez kell igazodniuk). Ő maga is a szereplehetőségek sokféle variánsát próbálgatja, alteregók álarcába rejtezik. Minden regényében más-más alakot ölt, az ártatlan és ártalmatlan, jótét művészlélektől a kiszolgáltatott, becsapott naiv-hiszékeny költőig, avagy éppen az érvényesülést hajszoló karrieristáig, aki végül mégis a korszak személyiségzúzdájának áldozata lesz (Heliáne, 1947 – Bikornutusz Barnabás; Az Őrző könyve, 1948 – az Őrző, a szemtanú; Eumolposz, 1948 – Fagulya Dániel; Bábel tornya, 1949 – a gutiumbeli Szent Látnok, Yarla­ganda; majd később, börtöneiből szabadulván: Anibel, 1953/54 – dr. Sömjén Simon; Pepito és Pepita, 1956 – Pepito, a Hárfás). Stilizált világát ironikusan kezeli, olykor – jóval megelőzve a kordivatot – már-már a posztmodern jellegzetességek is felismerhetők nála (az egymásra halmozott, némelykor egymásnak is ellentmondó szövegbetétek között nincs értékhierarchia, minden „igaz” és mégsem az; idézőjelek nélküli bevágások a mítoszi világkincsből stb.). Az író maga is – személytelenül – a szörnyvilág, az ahhoz idomuló életforma része, nem alakítója, tudomásul veszi a méltóságát vesztett élet etikai süllyedését. Mégis megpróbál valamiképp – szellemileg – fölébe kerekedni az ábrázolt valóságnak. Ebből az igényből fakad az esztétikai minőségek vegyítése a szelíd humortól a kíméletlen szatírán át a gyilkos blaszfémiáig, az elidegenítő eszközök bőséges használata, valamint az alteregó különleges szerephez juttatása, többnyire szemlélő pozícióból. A szervesen egymáshoz kapcsolódó, létproblematikájukat s a korrajzot tekintve egymást kiegészítő művek belső összefüggéseit, motívumstruktúráját megfigyelve
világosan érzékelhető: az író valamiféle „titoklépcsőn” át a Világtoronyba vezet fel bennünket, a Tit­kok titkának szentélyébe. Egészen újfajta látásmódot nyit meg előttünk: csigalépcsőspirál csúcsáról széttekintve mi magunk is rálátással kezeljük emberi világunkat, a Végső Dolgok felől közelítünk életünk alapkérdéseihez. Megkérdőjeleződnek hétköznapi igazságaink, s feltárul előttünk a valóság–hamisság (azaz az Élet „isteni”–„sátáni” oldalának) dichotómiája. Voltaképpen ezért Aurora Ezoteria Londonban megjelent köteteinek sorozatcíme: léttitkokat fed fel bennük.

Korai regényei még meglehetősen cselekménydúsak. Az író egyszerre több szálat futtat párhuzamosan (szimfonikus kompozíciók). Ő maga „dudolatúrának” nevezi ezt a szerkezettípust: a külön-külön megírt részleteket végül – az összhangzattan kívánalmainak megfelelően – „összedolgozza”, így a regényvilág gazdag és izgalmas mozaikhálóból szövődik össze (Eumol­posz, Anibel, Pepito). Ugyanakkor – a fentiekkel párhuzamosan – kezdettől fogva jelen van nála az életesemények filozofikus értelmezésére irányuló hajlandóság. Az ilyen jellegű művekben a cselekmény mint pamutgombolyag duzzad, gömbölyödik, terebélyesedik, végül az író – mesélősen, derűsen, jókat mulatva – legombolyítja a történet fonalát (Csodák országa, Heliane, Bábel tornya). Már ekkor megjelenik a művek egy harmadik típusa is (Az Őrző könyve), amely majd később teljesedik ki (A fontos ember, 1974, Köpönyeg sorsJulianosz ifjúsága, 1985). Ezeknél egy hosszabb-rövidebb elbeszélés egyre bővül, új s újabb részletekkel gyarapodik, végül széles hömpölygésű regénnyé duzzad, amelyben a szereplők belvilága s a korrajz egyaránt fontos. Az író – szemlélődő attitűdöt öltve magára – kívülről s felülről, „toronycellájából” veszi szemügyre a Sors (az Emberisten) játékszerévé degradálódott közemberi világot, s racionális szel­lemerejével világítja át a politikai manipulációkra épülő hazug, álságos társadalmi struktúrát.

A Julianosz Aposztatáról szóló regény (Köpönyeg sors) fantáziajáték a történelemmel. Ugyanakkor felfoghatjuk úgy is, mint a IV. századi vallási villongások idején a pogányság szellemi szabadságát dicsőítő bölcseleti művet. A császárfi sorsában az író azt érzékelteti: mindannyian léthelyzetünk foglyai vagyunk, s még a legnagyobbak is rákényszerülnek arra, hogy bizonyos védekező szerepek mögé rejtőzzenek, adott esetben mimikrizáljanak, ha nem akarják, hogy a diktatórikus struktúra idő előtt felmorzsolja őket. A jól kiépített besúgóhálózat, az élet minden mozzanatára kiterjedő rendőri felügyelet végül mégis bekeríti a húszesztendős trón­várományost, aki aztán több mint tíz éven át éli rejtőzködő, kettős életét: titkos pogány a keresztény államban, azaz eretnek. Mint maga a szerző. De trónra jutván még kegyetlenebb sors vár rá: kétesztendős uralkodásának egy galileus dárda döfése vet véget (363-ban). Ezzel megszilárdul a keresztény államegyház, ami ellen minden porcikájával küzdött… Ez tehát a történelem…

Határ Győző minden regénye – hol áttételesebb eszközökkel, hol közvetlenül – a „szörnyállam” működésének, hatalmi gépezetének rejtett mechanizmusát tárja fel. Emberek hozzák létre, emberek tartják fenn, méghozzá olyan emberek, akik a viszonylagos jólét és a látszatszabadság ellenében elfogadják az áligazságokat, s hajlandóak hallgatni a valódi igazságról. Az író a XX. századi diktatúrák képződését, működését is az államegyházi Szent Inkvizíció előképére vezeti vissza: a modern ateista „hívő” verőlegények éppoly kegyetlenül kínozták halálra az Egy-Szent-Eszmében kételkedni merőket, mint egykor az eretnekeket a középkori veremtömlöcök mélyén. Az író a bolsevizmust az ateista vallásosság egyik megnyilvánulási formájának tartja, amely – pártállami keretek között – a hiszékeny tömeg manipulálására épül.

Határ Győző drámái zömmel egy olyan élethelyzetben keletkeztek – bizonyos időintervallumon belül –, amikor önmaga is többféle belső ellentmondással viaskodva a lét abszurditását legszemélyesebb, legmélyebb élményeként élte át. A hatvanas évek derekán-végén a BBC szín­ház- és filmkritikai rovatának szerkesztése-gondozása termékenyítő hatással volt fantáziájára, hiszen a legizgalmasabb avantgárd ősbemutatókat – Pintertől Osborne-ig, Beckett-től Simp­so­nig, Bennett-től Barnesig – alkalma volt végignézni-végigélvezni. Így nem csoda, hogy technikai fogásokban elsajátított mindent, amit a XX. századi dramaturgia a felszínre hozott Artaud „kegyetlen színházától” Brecht elidegenítő, ironikus intellektualizmusán át a dürrenmatti analitikus groteszkig és a Ionesco, Beckett nyomán felvirágzó abszurdig.

Drámai oeuvre-je voltaképpen a közép-európai abszurdnak abba a vonulatába illeszkedik, amelyet MroŻek, Gombrowicz, Hrabal, Örkény neve fémjelez, s amelynek itthon is voltak már a ’60/70-es években jeles művelői: Páskándi Géza, Szakonyi Károly, később Spiró György, Be­re­ményi Géza, Dobai Péter, Parti Nagy Lajos stb. Az a fajta ezoterikus-filozofikus létértelmezési mód, amely színpadi művei többségét jellemzi, szinte egyedülálló a magyar drámatörténetben – Hamvas prózája, esszéi, Weöres lírai szimfóniái rokoníthatók csupán vele. Leleplezi a „léttitkokat”, bepillantást enged a psziché és az intellektus működési törvényeibe, s az ezredvégi világállapot lemeztelenített csontvázát tárja elénk.

1972-ben jelent meg Sírónevető című, kétkötetes drámagyűjteménye. Máig nem kapta meg az elismerést, az igazolást a színházi világtól, leszámítva egy-két stúdió-előadást. Pedig 2002-ben Drámák című kötetében nemcsak ezek a darabok, hanem a korábbi hangjátékok, majd a későbbi mesedrámák is hozzáférhetővé váltak a hazai nyilvánosság számára. Színpadi játékai ma aktuálisabbak, mint megírásuk idején! Egy részüket – mítoszi karakterük okán – kifejezetten az ezoteria körébe sorolhatjuk (Gargilianus, Kötélvilág, Pásztoróra), műfajukat is így határozta meg: „titokjáték”. Jóllehet ezekben is jelenkorunkat parodizálja, időszerűségük mégis „örök érvényükben” rejlik (a történelem örök körforgásban ismétli önmagát). Több darabját – az allegorikus mesejátékokon kívül – korunkról és korunkhoz közvetlenebbül szóló társadalmi szatírának tekinthetjük, amelyekben részint az ezredvégi „világrobbanást” jósolja meg, másrészt – negatív utópiaként – „rémséges” jövőnket festi fel, mint amelyből kivész (vagy már kiveszett?) minden tisztesség, jóság, emberszeretet. Csak az öregek őrzik még a hagyományos értékek em­lékét, nyomait (Szalamandrák, A ravatal, Libegő, Bunkócska, Hamu a mamumondó). A hatalom működési mechanizmusát világítja át a Hernyóprém, néhány lélektani abszurdjában pedig azokat a pszichés deformációkat analizálja, amelyek jórészt a modern civilizáció következményei – jóllehet itt is megvannak a mesei-mítoszi előképek (Mangún, Patkánykirály, Némber­köztársaság, Elefántcsorda).

Főművét, a kilenc darabból álló, 24 órányi játékidőre tervezett Magnus Ludus Passionalist, Golghelóghi „gonosz kalandokkal terhes csudaságos históriáját” pedig szinte egész életén át magában hordozta. A vízió magva első ízben 1952 végén, egy késő őszi hideg éjszakán fogamzott meg benne, miközben rabszíjra fűzve Márianosztra felé meneteltek, s az éhségtől-fagytól káprázott a szeme. Majd a vallatópincében, a fűtetlen magánzárka farkasordító jégvermében új s újabb részletekkel gazdagodott a látomás. Aztán – bő évtized múltán, immár londoni „Paradicsomában”, súlyos depresszióval küzdve a hatvanas évek derekán – ismét visszatértek a régi gyötretés emlékképei, felsejlett előtte a Végítélet freskója: a Sátán diadala s uralmának megerősödése. Végül 1976-ban újrafogalmazta, számítógépén legépelte, és saját kiadásában, az Aurora Ezoteria-sorozatban meg is jelentette világdrámáját, amely jelentőségében csak Madách Imre mo­numentális víziójával, Az ember tragédiájával vethető össze. A Magnus Ludus groteszk elemekből építkezik, katarzis nincs – nem is lehet –, hiszen a XX. század emberével már csak „megtörténtek” a dolgok, a kisember áldozata s nem heroikus alakítója történelmének. Golghelóghi, aki kiszolgálta a Sátán uralmát, megteremtette a Magnum Latrociniumot, ugyanakkor szenvedett is tőle, végül a Világúton sok millió társával „megváltatlanul” bandukol, tülekedik, vándorol,
a maga selejtes életét húzva-vonva maga után (mint Ibsen Peer Gyntje, akit a Gomböntő újra akar önteni, hisz se jó, se rossz nem volt igazán életében, illetve jó is, rossz is volt, de „megdicsőülésre” méltatlan). Életre, azaz a földi Pokolra ítéltetett… A darab végül itthon is megjelent 1989-ben, a szombathelyi Életünk gondozásában, de a színház szakemberei „előadhatatlan” könyvdrámának minősítették. Természetesen egyszer majd előadásának is eljön az ideje… Mint a ma­dáchi Tragédiáé.

*

Határ Győző lírája – kezdettől fogva – provokatív jellegű, de nem az avantgárd támadó attitűdje, sokkoló gesztusrendszere felől értelmezhető. Ő sokkal mélyebbről, belülről kérdőjelezi meg felszíni igazságainkat, szokásrendszerünket, beidegzettségeinket, új alapokra helyezve ember és valóság viszonyát. Zárt és szigorúan következetes – logikai összefüggésrendszerre épülő – ciklusokba rendezi verseit, amelyeket akár „élettárgyalásként” is olvashatunk: a személyiségszférák alsóbb régióiból kiindulva, s végül eljutva a legmagasabb szellemi kilátópontig a szubjektum teljes belvilágát, legrejtettebb titkait fedi fel előttünk. Ezek mindnyájunk közös titkai. Költőnk tehát nem „privatizál”, hanem személyes élményként éli meg s értelmezi számunkra az élet, az életünk problémáit (Határ Győző „levelesládája”, 1998, A Karkasszban, 2000). Szabadon él a lírai hagyomány teljes formakészletével: nála az életérzés, a gondolat hívja elő,
teremti a formát. Verselésében s nyelvezetében egyaránt kötődik mind a magyaros, ősi, ütemhangsúlyos költészethez, mind a klasszikus görög és nyugat-európai tradícióhoz, sokszor használ szimultán szerkezeteket (például az ősi nyolcast, avagy épp a tizenkettőst trochaizálja, esetleg jambizálja, kedveli a chorijambikus „megpörgetéseket” stb.). A népköltészeti struktúráktól, dalszerű strófaképletektől a játékos-könnyed „hadarórigmusokon” vagy akár a stilizált szereplírán át a bonyolult, ünnepélyes – vagy esetleg éppen depoétizált, ironikus szövegegyüttesekig s a tökéletesen megmunkált szonettvariánsokig minden formalehetőséget felhasznál, ideértve a szabadvers-alakzatokat is. Erőszakolt újításokat nála sehol sem találunk, az életérzés újdonsága s a forma ismerős csengése ad különös feszültséget költészetének.

Verselésének erős muzikalitása részben a markáns ritmusból, részben artisztikus rímkezelési módjából fakad (olykor virtuóz bokorrímek egymásutánja, máskor dús alliterálás; kedveli az asszonáncot, a félrímet, a kancsalrímet is; olykor pedig egy-egy rímtelen sorral kizökkenti, meghökkenti az olvasót, természetesen mindig funkcionálisan). A ritmust ő nemcsak a vers, hanem minden művészet, az elmeműködés, sőt az egész élet („bioritmus”), valamint a Világegyetem szervezőelvének tekinti. (A folyamatosan pulzáló Kozmosz részecskéi vagyunk mindannyian!) A ritmus a ráhangolódás, a rezonancia törvényéből fakad. „A zenei elv az a demiurgoszi formáló erő – hangoztatja –, amelyre minden bűvölés, varázslás, bájolás épül.” „Nyelvünk ősrétege, tektonikája, titkos belső szerkezete a zenei elemek együtt-rezgéséből, ráhangzásából áll, ebben rejlik igéző erejének titka.” Egyik kis „álomdiktandója” érzékelteti ezt legszebben: „Hullócsillag csíkja fut / égből estem: sírjatok / búgócsiga-zene zeng / eltanyáznék idelenn / annak aki kandikál / még egy élet kidukál / fél-szeletnyi kis falat / földi élet-futamat / ángyikámnak szóljatok / megszülettem itt vagyok” (Virágszál).

A zene „a műnemek királynője” (Kant, Schopenhauer, Nietzsche szerint is), a költészet pedig a legzeneibben szervezett nyelvi képződmény, amelyben az „apollóni” és a „dionüszoszi” elv találkozik. Határ Győző szövegszervezési módja a nyelv metaforikus rétegzettségére épül, ebből is (és zeneiségéből is) ered versei többértelműsége, polivalenciája. Szemléletesség, köny­nyed humor, olykor szecessziós „finomkodás” (egy kis iróniával tűzdelve), álomlebegés, többsíkúság jellemzi nyelvi megoldásait; ugyanakkor – adott esetben – nem riad vissza az alantas-démonikus-durva szóhasználattól, blaszfémiától sem (például a Karkassz pokolbugyrainak megjelenítésében). Táj- és rétegnyelvi, sőt szleng és argó kifejezéseket, archaizáló szövegbetéteket is szívesen használ. Álomdiktandóiban a tudattalan szub- és szürreális élményei kerülnek felszínre (de korántsem csak igéző-éteriek, hanem gyakran szorongásos, fantasztikumba hajló rémálmok, amelyekben intuitív tapasztalatai bizarr képekké állnak össze). Profanizálja a magasztost, ünnepélyessé teszi a profánt. A költészetet bizonyos értelemben „nyelvi játéknak” tekinti; mint ahogy „játék” maga a multiverzum is: a szellemi energia szakadatlan kiáradása – teremtés. A protagoreánusok nyelvi szemlélete áll hozzá közel, nem ért egyet Wittgensteinnel, aki „az elme kényszerzubbonyát” látta a nyelvben. Az ő logikai pozitivizmusát nem tekinti a bölcselettörténet körébe tartozónak. Határ Győző felfogásában a nyelv nemcsak intellektusunk alapszövete, gondolataink rögzítője és rendszerezője, de „megtartó kartoték-rendszere” is.

Lírájának egyik igen fontos s megrendítő rétege a „halálközeli létállapot” érzékeny, megrázó hitelességű megörökítése (Medvedorombolás, 1988, Halálfej, 1991, Üvegkoporsó, 1992). Magát az elmúlás tényét könnyed iróniával kezeli, hiszen – mint minden téren – tudomásul veszi a lét objektív törvényét („álomkardok forgatója voltam / lehanyatlok – kivívtam magam” – Megadás). A barátok, szerelmek, emlékek, álmok haláltáncszerű tovatűnését az Időben szintén természetesnek tartja: „alápergésünk Urunk bárány egében / malaszt és megnyugvás… Megérkezés” (Malaszt és megnyugvás). Az ősi törvényt („porból lettél és porrá leszel”) lázadozás nélkül veszi tudomásul: „íme visszafogad a nagy-könyörületes – a földevő – pondró – férgek – körforgásában – téged is fölevő: a televény! A veled-termő! – visszafogad a te földed – a Föld!” (Portré), „Magunk előtt seperve az Időt, lassanként mindnyájan aláhullunk a Semmi garatján” (Időseprők).

Így lesz vége a világnak – legalábbis minden egyes szubjektum számára. Hiszen az a világ, amelyben költőnk leélte életét – már nincs, szétesett. Az ezredvég valóban „világvége” lett, egyszersmind egy másik világ kezdete is. A kaotikus világélmény – ami a tradíciók teljes felbomlása nyomán alakult ki – felszíni gyűrűzése (költőnk szerint) „a posztmodern újdándiság”, amely a költőiség szétroncsolásával, az elődök negligálásával, a hagyományok eltörlésével kíván teret hódítani (Talmi holmik tombolása, Husángos, Világlíra stb.).

Határ Győző szemléletében az Élet: folyamatos égés-elhamvadás („máglyák vagyunk, las­súdan égünk, ameddig kiméretett nékünk”). Az életgyertyák valahol mindig fellobognak, másutt elhamvadnak: „tengerző századok egymásra dőlnek / mi nem jegyezzük rovását időnek (…) mi-létünk: a lét egy nagy szélte-hossza” (Máglyák, Gyertyák tengerében). Minden egyed, minden nemzedék egy folyamat része csupán, ezért a sokmilliónyi kurta életre rálátásunk csakis az Örökkévalóság dimenziójából lehet (az emberiség útja a Végtelenből tart a Végtelen felé).

*

Határ Győző lírája tehát a sejtelmek-ösztönök mélyvilágából hozza felszínre a „titkos tudást”, amit bölcseletében – mindjobban előrehaladván az Időben – rendszerbe foglal (Intra muros, 1978, Özön Közöny, 1980, Szélhárfa I–III. 1982/83, Az Ég csarnokai, 1987, Filozófiai zárlatok, 1992, A Fény megistenülése, 1998, Alapigazságaink, 2003). Az életkor előrehaladtával a művek egy ontológiailag megalapozott ezoterikus világlátás teljes tablójává szélesülnek, amelyben minden elem „rezonál” a többire, s beilleszkedik a szerves, összefüggő Egészbe. Az író-filozófus – szellemi tapasztalatait összegezvén – tudatosítani kívánja: a lét rácsai közt vergődő s a különféle hatalmi tébolyoknak kiszolgáltatott emberiség nem várhat segítséget sorsproblémáinak megoldásában semmiféle külső transzcendens erőtől. „Magunkra utaltak vagyunk a Mindenségben”, s „levetkezhetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá személyesítsük az Özön Közönyt” (Életút III. 345.). A kései opuszok már a színtiszta absztrakcióra épülnek, tárgyuk, anyaguk az élet szellemi tartalmai s az ontológiai problémák újszerű megvilágítása, egy sajátos racionális bölcseleti rendszer kiépítése. (Nem véletlen, hogy a kilencvenes években nem születnek se regények, se drámák, annál inkább szaporodnak a lírai és a filozófiai munkák).

Tájékozódása elsősorban a kereszténység előtti szellemi régiók irányában mélyül el. Meggyőződése, hogy az ember(iség) csakis az ős-egyiptomi, káldeus, illetve a görög-pogány szellemtudás megújításával, tudatba emelésével és közkinccsé tételével győzheti/győzhetné le a XX. század primitív, egysíkú materializmusát, anyagimádó „ember-vallását”. Közel áll hozzá a buddhizmus „aktív passzivitása” is, amit a mágikus világszemlélet és a racionalizmus sajátos vegyülékének tart. Az emberi világ állapotára szkeptikusan tekint: úgy véli, a felvilágosodás „haladás”-illúziójának végérvényesen befellegzett. Az eszmék–eszmények–téveszmék jönnek és mennek, a megvalósulás során szétporlanak, majd másutt – máskor és másképp – újra felbukkannak (Nietzsche: „örök visszatérés”!). Önmagát „égetnivalóan agnosztikusnak” tartja, „valláson kívül élő sevallásúnak”, aki az értelem erejében bízva próbál gondolkodni az emberiség további útjáról.

Magára s másokra, sőt az emberiség egészére nézve is érvényesnek tartja a karmatörvényt: minden sorsfordulónak – pozitívnak, negatívnak egyaránt – bennünk rejlő oka s későbbi fejlődésünkre nézve jelentősége van. Úgy véli: a legbensőnkben szunnyadó erőforrásokból bomlik ki valójában egész életünk. Mélytudatunk – vitális-virtuális tartalékait mozgósítva – legnagyobb válságainkban is segítségünkre siet: leküzdi a megpróbáltatásokat, így azok végső soron felfokozzák életerőnket, szellemileg előrevisznek. Természetesen csak egy határig, hiszen a halállal szemben mindannyian vesztesek vagyunk. Kiteljesedett Énünk elenyészik, megszerzett tudásunk szertefoszlik, „agytartalmaink” is lebomlanak (ezt a jelenséget nevezi „dégringolade”-nak). A „határológia” egyik legfontosabb nóvuma bizonyára épp a személyiség biológiai-fiziológiai alapjainak körülhatárolásában s a szellemi tartalmakkal való egylényegűségének felismerésében rejlik.

Az Én-szindróma (a biologikum-pszichikum és mentális összetevők komplex együttese) Határ Győző felfogásában „a léttudat generátora”. Éntudata csakis az embernek van, ezáltal különíti el magát a többiektől és a létegésztől. „Kinek-kinek saját látásmódja szolgálja az élet élhetnékjét” – véli. „Az érzet-nyalábban, amelyet »szindromatikus énünk«-nek fogadunk el, szüntelenül tételeződik a lét, amellyel elménk örök ritornellóban foglalkozik – szűkebb, vegetatív értelemben az »én« és a »világ« viszonyával, a kettő kölcsönhatásával, a kettővel mint fe­no­menonnal együtt és külön-külön.” Az „Én” – Határ Győző felfogásában – halálunkkal teljes­ egészében szétesik, megszűnik. Ő nem hisz semmiféle „üdvtörténetben”, sem evilági, sem evangéliumi értelemben. Férfiasan szembenéz saját majdani felbomlásával is: „Aki voltam: az én az én az ábra / – szertehull az érzékelés nyalábja, / visszajelzője már nincs ki lenne / – maga szürke kérgén // perc / elsőként utolsó / a véső / hogy hipokráteszi arcom kivássa / és vonásaimra rádermed / a végső finálé / finalitása” (Én-szindróma).

*

Határ Győző – már ifjúkorában végigszáguldván a világbölcselet különböző lépcsőfokain – az agnoszticizmusra adta voksát. Felfogása – bár sokat mélyült, érlelődött – lényegét tekintve az évtizedek során mit sem változott. Cusanus bölcselői attitűdjét tartotta, tartja mindmáig követendőnek, fenntartva magának – a különféle hitekkel, meggyőződésekkel szemben – „a tanácstalanság privilégiumát”. Nagardzsuna hombárjából meríti kétkedéséhez az erőt, érveket: számára az egyetlen „hiteles világ” az, amelyben élnünk adatott. Ezt kell tehát megismernünk, ambi- és polivalenciáival, paradoxonaival együtt kell élnünk. A bölcsesség előcsarnoka: „a tudatlanság feltátongásának látomása.” Felfogásában a miszticizmus „a mindenkori ismereteink fölötti szférára alkalmazott racionalizmus”. Előbb-utóbb tudásunk behatol azokba a szférákba is, amelyeket – egyelőre – „misztikusnak” érzünk. Tehát az idők előrehaladtával mind több „rejtély” tárul fel előttünk, válik racionálisan értelmezhetővé.

Az ún. „luciferi lények” (a mitológiai fényhozók!) a ráció és a kritikai szellem megtestesítői. Tisztánlátásunkat segítik, erjesztik, érlelik, ön- és valóságismeretünk, tényérzékelésünk biztonságát fejlesztik, épp azáltal, hogy megkérdőjelezik – netán megtámadják – örök érvényűnek hitt igazságainkat, politikai-vallási vagy egyéb előfeltevéseinket. „Sokkoló” hatásuk elől nehéz kitérni, hiszen „személyiségünk mágneses tere nem szívesen veszi, ha idegen mágnes erőtere hatol bele” – hangoztatja többször, több helyütt az író.

Ez is egyfajta „határ-átlépés”: áttörni az olvasói személyiség burkát. Nem erőszakosan ugyan, de intenzív ráhatással (szómágia, a „mestergondolatok” többszöri, többféle szövegkörnyezetben való ismétlése révén) megváltoztatni a befogadói tudatot. Szeretné megszólítani a rá figyelőket, kit-kit saját életútja vállalására, alakítására ösztönözve. A mindennapi élettől való elvonatkoztatásra inspirál bennünket. Számára a gondolkodás: létforma, a „szabad lengés” állapotában, minden előfeltevéstől mentesen megvizsgálni-körüljárni a problémákat, s úgy találni gyógyírt „sebeinkre”.

Tisztában van vele: lényének, gondolkodói habitusának súlyát nem könnyen viseli el a kortársi közeg. De sorsa elől ő sem térhet ki: a „nagyság átkát” hordja magában. „Korszakszelve száll­tonszállva szálltam / tengeröltő emberkormorán / otthon voltam száz galaktikában / demi­ur­gosz sorsát verte rám / a lét (…) Mennydörög a lények óceánja: / istenén az ördög átka van / vereségnek jöttem a világra / s vereség hogy tűntön-távozom” (Bogumil – tudós K. Györgynek, Stockholmba).

*

Határ Győző hazai befogadása és elismerése részben már megtörtént, illetve jelenleg is folyamatban van. Hogy hazája egykor „kivetette” magából – ez már sem keserűséget, sem haragot nem vált ki belőle. „Kiegyezett” vele, „kölcsönös törlesztéssel, adósságtörlesztéssel”. Arról pedig, hogy s mint érezte magát negyven éven át „a Hazától távol s vele zsörtölődőben” – szó se essék többé. „Egy poéma szól erről, nálam ékesebben – emlékezik az Életútban –, egy angol poé­ma (Szirtes György: A partra vetett bálna – fordította Ferencz Győző), valakitől, aki kívülről is jobban látta a gyötrelmemet, valamíg a messze idegenség tájain az anyanyelv selyemgubójában gurultam, s a selymet, amit termeltem, kivájt botokban csempészték haza, mint valaha Ázsián át a hajdanvaló Selyem útján, sokat kockáztató, vándorjáró szerzetes barátok” (III. k. 406.).

Kilencvenedik születésnapját erőben, egészségben élte – éli – meg. Ilyen hosszú életút és ilyen szellemi frissesség csak a „bölcs aggastyánoknak”, az ókori pátriárkáknak jutott. Kívánjuk, hogy hongriusculei „fellegvárában” még sokáig írja bölcseleti műveit, amelyek mentális tisztánlátásunkat inspirálják, tájékozódni segítenek az ezredforduló bonyolult ellentmondásai között.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs januári száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben