×

Határi bölcsességek

(A „kilencvenes” Határ Győzőt köszöntve, műveiből válogatta: Szente Imre)

Szente Imre

2004 // 11
Állam, demokrácia, diktatúra

Az Állam „feltalálója” az emberiség egyetemének elárulója.

Az Állam a Latorságok Latorsága, Latrocinium Magnum. Maffiózus trendje ellen minden ren­delkezésünkre álló eszközzel, foggal-körömmel, szabotázzsal, adócsalással harcolnunk kell.

A demokrácia csupán interlúdium két diktatúra közt; az ádámita természetes állapota a diktatúra.

A görög városállam velőscsontjából kiszopott demokrácia normatív eszme maradt csupán. Ideigvaló megvalósulásai szükségszerű anarchiába torkolltak, aminek viszont csak diktatúra vethetett véget. Thraszümachosz győzelme ez: a hatalom elitet akar – az elit hatalmat akar.

Egy labda kergetésének ezerszer annyi figyelmet szentelnek ezen a szuperdiktatúrás hódoltság felé vágtató bolygón, mint amennyi felelősséget éreznek a napon olvadó szabadságért.

Élet

Az élet bosszút áll azon, aki előle kitér.

Elment mellette az élet, és őt észre se vette, elment az élete mellett, és észre se vette.

A hatalmi tülekedés sem pusztán politikai fenomenon: minden a biosz titokzatos erőterében történik; és a nemzet, amely úgy tesz, mintha nem hallaná, nem értené a felkínált alkalmakat, és a történelem kihívásait nem fogadja el, azt utoléri a bosszúálló élet.

Filozofálni kezdünk kellő fiatal korban… és egy szerencsésnek hitt napon beevezünk a vi­talizmus biztos révébe – a hazatérés oly örömével, mint az a teaszállító óriásvitorlás, amely fellobogózott csarnakzattal ünnepli, hogy gazdag rakománnyal a gyomrában honi kikötőbe érkezett.

(A filozófus-palántát) az élet ünneplő sodrása visszarántja, s csupán az igenlés felfedezéséig jut el – mint Nietzsche –, mely felfedezés eksztázisában és kéjgörcsébe ránduló biccentő­­izmok­kal mechanikusan bólogatva, bölcseletére koronáriumul teszi fel az igenlést, míg a lét megfejtetlen marad…

Élnie kell, ha a fene fenét eszik is – és csókkal illetnie létre igazítójának sátáni-szőrös kezét.

Hogy is lehet gondolkozni a létről mindaddig, amíg a szerelmi imperatívusz rajtunk nyargaló koboldját vállunk nyergéből ki nem vetjük?

Élet – szeretet – igenlés… Mindazok a filozófiák, amelyek alapvetése e szinonimák valamelyike, fölös cégérek – jóboron. Az életet nem kell „akarva” szeretni: magától (s mi kimondhatatlanul!) szereti önmagát. Nagyobb szamárság az életigenlésnél csak egy lehet: az ellenszegülés az életingerrel szemben.

A vitalizmusból vigyorog ránk első igazi rejtélyünk: az élet ünneplése – és a világtünemény véghetetlen közönye.

Mind a kereszténység, mind az iszlám szíve-közepén van valami torz vitalizmus: az élet pozitív érték voltához nem fér kétség. Ellenpólusa ennek Buddha tanítása, mely az életet elmarasztalja a szenvedés kikúrálhatatlanságában. Nirvána-törekvése a kioltatás vágyőrülete. Józanabbnak tűnik az agnosztikus lét-elfogadása: derűs és méltóságos átvonulás az életen; megtartóztató, epikuroszi szemlélődés.

Ember, emberiség

Nincs más választásunk, mint küzdve küzdeni, s akkor még bízva bízzunk is?

A Heimarmené ránk szabta szerepet játsszuk, úgy, ahogy a kegyetlen istennő megszabja, tehát se vértanúságunkért, se mártírcsinálásainkért, se zsarnokoskodásunkért, se gyarlóságainkért nem mi vagyunk felelősek. Hanem az istennő. És hogy csak egyetlenegy bűn lehetséges, amelyben az Olümposz elmarasztal: ha rosszul játszod, amit rád osztottak.

Az embernek – joga az élethez?… Nincs joga, csupán engedelme van… ideigvaló engedelme van élethez, földhöz, habitaculumhoz, ideigvaló engedelme a Metakozmionban, az özön közöny zúzó pofái közt.

Eredendően földönfutók vagyunk a földön, mind a hatmilliárd. Miért higgyem, hogy a Multiverzumban éppen ez az Univerzum, abban ez a galaktika, ez a naprendszer, annak Napjából kiszakadóban ez a Föld már eleve azzal a szándékszerűséggel indult neki a keletkezésnek, hogy vékonyra hűlt kérge egy önmagát a „teremtés koronájának” feltoló mindenevő főemlős hajléka legyen?

Ha a beleérzésnek, az empátiának idegi automatizmusa valakiben lomha, sérült, vagy teljességgel hiányzik, az nem teljes értékű ember, amolyan félember, alember.

Az egylabdahívő emberiség, rászopva magát a tévé optikus cuclijára, a szórakozásmániások gyermeteg hada úgy népesíti be fantáziájában az űrt a scifi-képeskönyviség populációival, ahogyan egykor Iamblichosz kajtatta-kergette szertelen képzelgéssel rajzolt címerállatokra emlékeztető „démonait” vércsatornás oltárainál, füstölőszereivel.

Életérzésünket eltöltő autovokatívuszunk, „megszólítottságunk” lényünk rangos kivételessége: hiszen az univerzum „bennünket szólongat”, a kozmosz „velünk akar valamit” (s hogy „meg­szólítottságunk” homályérzéséhez „megszólítót” keresünk – ez már a sensus numinis őstörténete, a vallások forrásvidéke).

Ezer és egy jel mutat arra, hogy a legfelső reflexintegrál teljes kiépülése önelpusztító, peri­petikus fordulathoz vezethet; sőt, az is fölöttébb valószínű, hogy az esetek többségében ilyen rendeltetése van. Alkalmasint ez okozhatja az egyes bioszférák, a különféle önérzékeny-ön­észle­lékeny populációk „buborékjainak” elpattanását.

Emigráns, emigráció

Az emigráció az irodalmi és bölcseleti ismeretek fontos, majdhogynem nélkülözhetetlen stúdiuma.

Az emigráns: mint a hal, amely rászíjazott víztartályt hord maga körül – különben a szárazföldön él.

Kutyából nem lesz szalonna. Ennek érvényét egyre inkább kiterjeszti az ország, a média, a közhangulat ránk, „emigránsokra”, azokra, akik „idegenben” éltünk vagy élünk. Van, akit nem istápolnak, van, akit a művi felejtés tölcsére felé söpörnek, hogy nyelje el, van, akit nyájas-ridegen elutasítanak; s ugyanakkor van olyan szerencsés, akit oda-odamutatnak pofafürdőre, egy-egy kurta zengzet, tévé-kukucs, vers, alkalmi karcolat erejéig.

Hogyha a kádárscsina negyvenéves televényében gyökeredző literátor/literátrix történelmi regényt ír, (…) szép számmal akad méltatója, és irodalmi visszhangja nem marad el. Ha viszont valaki „emigrációban” Julianosz Aposztatáról ír regényt, (…) nem segít rajta, hogy kétkötetes változatban van magakelletős, szép honi kiadása is: csak annyi, mintha egy ronda pőcsiklégy nekikoppanna a Nagy Magyar Franciaablaknak.

„Emigrációban nem születtek remekművek” – elterjedt vélemény hazai írók körében. Ha jól értelmezem a körös-körül rám szegeződő megrovó tekinteteket, változatlanul áll és érvényesül a „lenini vasfegyelem”, hogy emigránsnak remekművet írni még álmában sem szabad. (…) Vegyük olybá, hogy a remeklés puszta megkísérlése már maga: Hivatalból Üldözendő Cselekmény?

Hazabeszélek: úgy is, mint az ún. „emigráció”, magyarnak maradott írók fogadatlan prókátora, és úgy is, mint aki kíváncsian várja, hogy amikor – illendőképp megfelségezve – az „emigráns” a Haza udvarlására járul, hogy van-e füle a hallásra, meghallja-e a Haza.

Az „én”

Ha a nyelv a lét háza (Heidegger) – az „én” hajléka az a belső monológ, amely a lény születésétől haláláig tart. Az én megszűnését a belső monológ lekapcsolása jelenti. A lét kommentárja – az „én”. Az én maga is a jelenségvilágnak kihosszabbítása.

Az ego fogalma mindenestül apriorisztikus, s igazában nincs ilyen; mármint olyan, amit habozás nélkül homogén adottságnak és egységnek tekinthetnénk. A személyiség, az én csupán tünetcsoport, szindromatikusjelenség. Az a valószínű, hogy a KOZMOSZ, az özön közöny – e szindromatikus énszerű jelenségektől, mini-egóktól, pszeudo-monászoktól eltekintve – a személytelenség jegyében áll. Így hát a személy fogalma is emberi találmány: a jelenségre vonatkozik, a világra nem.

Filozófia, filozófusok

A pehelysúly is mázsányi, a fuvallat is tonnányi ahhoz képest, amilyen jelentéktelenek gondolataink; s még mestergondolatainknak is a jelentésértéke: közel nulla.

Gondolkozásunk kilenctized része még mindig ugyanannak az ókori hordaléknak a felkérődzése, amelyet elhagyogatni amilyen üdvös és kívánatos volna, oly közel-lehetetlen.

A bölcselet is mesterség, megvan a maga műhelye, fegyelme, elsajátítható ismeretei, fogásai-titkai, edzése; tucatjával – segédtudománya.

A gondolkozó, aki nem ismeri „szerszámát”, elmélődő szervének működését, és kortexről, szenzóriumról annyit sem tud, mint a Hold nem látható feléről, az éppoly kevéssé érdemli meg a filozófus nevet, mint az, aki a bölcselet történetét nem ismeri.

Az ontológia dibdábságaival való bíbelődés csupán a par excellence filozófusok céhére tartozik, ennek a gondja az ő kényszerű kiváltságuk.

Rám az „ismerd meg tenmagad” szentély-axiómája nem vonatkozik. (…) Az én delphói-jóshelyem felirata mindmáig az: „ismerd meg a körülötted valókat!”

Hogy minden a szám – ez volt a bölcselet legelőkelőbb (és a püthagóreusok legihletettebb) tévedése: a természetnek a szám nem természete.

Minden filozófusnak, óhatatlanul, a saját feje a kútfeje. (…) A közvetlen belátás édes­gyer­meke minden filozófia.

Fonáleresztő pókok vagyunk, a magunk eresztette fonálon repülünk; ne szégyelljük hát a szabad lebegést, a tovalengés tétovaságát – nagy útrakeléseinket a látomás közegében. (…) Nem filozófus az, aki nem a látomások szélörvényén hányódva, ökörnyálra kapaszkodó potyautas pók módjára szálldos, tudatparányát az elemekre, értelmét a megérzés bemérő-antennáira bízva – ha meg filozófus, képeinek rajzását-ködlését amúgy sem veszi végleges kinyilatkoztatásnak; és mint aki bölcselete aktáit sohasem tekinti lezártnak, mélységes bizalmatlansággal eltöltve irántuk bocsátja közre gondolatait.

A bölcselet privilégiuma – a tanácstalanság. A gondolkozás alapfunkciója a kételkedés.

A filozófusok úgy szólongatják egymást az idő fal-hegyein át, ahogy a kutyák átugatnak egymásnak a holdsütötte éjszakákon.

A filozófia tetvei: a szavak. „Csípik” a szavak. Nem hisz se nekik, se bennük. Rájön a tisztálkodhatnék. Szájával „habot túr”, nyálát a szövegen elkeni – és hitten hiszi, hogy megölte tetveit.

Hallhatjuk rímekkel körülcsengettyűzve a költőktől, hogy ők az ösztöneikkel filozofálnak – és nem veszik észbe, hogy olyan szintjén állnak a bölcseletnek, mint az újságírók a költészetnek.

Két vezéreszme vonul végig a filozófia történetén. Az egyik az, hogy a mindenség egység. Ez a tétel az, ami a hívőnél panteizmushoz vezet. A másik vezérelv, hogy az ember mikrokozmosz; kicsinyben mintegy megismétli, tartalmazza a mindenséget, tehát mint „eszmélő mikrokozmosz” az ihlet erejével megismerheti a „makrokozmoszt”.

A filozófia a visszakapaszkodás művészete – a létbe való visszakapaszkodásé, első szapora jelére annak, hogy a lét szétlazuló rostjai közt elővillan az özön közöny hüllődöge. (…) Mintha mürmidonok volnánk, s Odüsszeusz cselével a lét gyapjas hasának alácsimpaszkodva elmenekülhetnénk az Egyszemű haragja elől.

Jelenések és látások – a bölcselet pornográfiája.

Szembefordultam az önáltatás lebilincselő, megvesztegető koronázatlan királyával, Szókratésszel, és akinek nevetségessé tételén ő váltig mesterkedett: Traszümachosz mellett tettem le a garast.

Határ Győző önmagáról

1. Idegensége

a) a Hazában

Mennyi mindent megtettem, hogy visszaigazítsam reflexeimet a magyar irodalom szoros ért­elemben vett „századaira”, százados reflexeire – a délibábos áltörténelemre, a műeposzokra, a „lángoszlopokra”, majd a lángoszlopok alkonyára. Meg hogy trombitaizmaim redefiniálva ábrázatom felöltse ama kívánatos turániságot; vagyis megpróbáltam báránybőrt húzni magamra, de attól csak ugyanaz a toportyánféreg maradok.

Golghelóghi formátumú opuszt hagyni örökül egy olyan nemzet irodalmára, amely a bölcseletre kortikálisan süket, olyan, mint kerékpárt ajándékozni egy embernek, akinek mind a két lába térdnél le van amputálva.

Az én irodalmi elvárásaim már bizony világirodalmi elvárások, s ha a mi jó magyar mű­faj­kategóriáinkra gondolok, hát félig-meddig kívül rekedve úgy érzem, hogy nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág.

b) az emigrációban

Mindkét lapnál (az Irodalmi Újságnál és az Új Látóhatárban) csak vendég voltam, igaz, szívesen látott vendég. Az urbánus gyanújába vehető író az emigráció történetének populista változatában maradt, ami Kádáréknál volt: Non Person.

Nem tudok angolul, nem tudok „angol-regényül”. Sem a nyelvet, sem az országot: nem ismerem. Minden bekezdés „fals”, minden dialógus hamis; az angol nyelvben minden mondat „más kályhától indul”… A hübrisszel határos, hogy valaki ötvenéves fejjel más nyelven, mint az anyanyelvén, írni próbáljon.

Európai neveltetésemmel elutasítom a krikettkultuszt egész mitológiájával (mely a spanyolok tauromakhiájával vetekszik), és minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ki ne prüszköljem, ha tejet öntenek a teámba.

2. Írói-emberi erkölcséről

A röfögő disznó kéjelgése, amint a felelőtlenség pocsolyájában hentergőzik: íme a titkom. Felelősen gondolkozom, de felelőtlenül beszélek.

Húzzam be a körmöm, és húzzam meg magam a magyar irodalom százráncú szoknyájában maga-megbecsülő s illemtudó bolha módjára? Van írásaimban valami okkult kvalitás, ami nem engedi, hogy elszenttehenüljek. De akkor is: körömszakadtáig ragaszkodom a bolha természet adta jogához – a bolhaköhögéshez.

Rajongtam a járatlan utakért; érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam.

Én nemcsak nem-középiskolás, de elemi iskolás fokon szeretném nemzetemet „taní-tani”.

Magamévá tettem a flaubert-i elvet: semmi az ember, minden a mű… aszerint is éltem, olykor a kétvégű gyertya égésével. Életrendemmé tettem a nietzschei fegyelmet, s nem boldogságomra: művemre törekedtem.

Sohasem volt meddő korszakom. Sőt, inkább termékenyebb a szokásosnál. (…) Életemnek nem volt olyan perce, amikor fogalmazókám ne lett volna szolgálatban, szakadatlanul verba­li­záltam.

Én is belelőttem a magam csóváját a tűzvészbe; nem égett jobban – nem lángolt kevésbé, mint ahogy égett volna nélkülem.

Ha rájöttem, hogy a legnagyobb időrablók a barátok, elárultam a barátságot.

Nekem „hűségkomplexumom” van; ezzel a rögeszmés lojalitással születtem.

Én, aki látszólag a légynek sem ártottam, aranyvalutára váltottam a mások szenvedését. Senki nem volt biztonságban tőlem – regényalak lett belőle.

Szkeptikus csak a filozófiában vagyok, de ami az életküzdelmet illeti, talpra ugró macskatermészet.

Kiegyensúlyozott lélek vagyok, és egyenletes kedély. Érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga, és ha felbuzgott bennem, szabad folyást engedtem az életörömnek.

Hogyha szembenézni tényeinkkel pesszimizmus, ha az ontológia eredményeit pesszimistának érzi s ítéli a kislelkűség, akkor pereat optimismus, fiat iustitia.

A pesszimizmus elviselésének előfeltétele a természettől rendíthetetlen derű.

Halmozom a tévedéseket… De már nem lesz urnám, lehúgyoznivaló: hamvaimat szétszóratoma Csatornában Dover és Calais között.

Haza

Aki rosszul szeret, az gyűlöl, de aki jól gyűlöl, az szeret… Azzal a Szent Ágoston-i gyűlölettel, melynek elvakult szigora az öncsonkításig mehet: megcsonkultam érted, miattad (Hazám) odaát Európában.

Nem arról van szó, hogy én elárultam a hazát, sokkal inkább arról, hogy a haza hitszegő módon elárult engem. Kérem a hazát elővezetni és a vádlottak padjára ültetni.

A „haza” az a nyíláskizáró kulissza, amely az otthon élőben az özön közöny látományát eltakarja.

Hit, vallás, kereszténység

A vallásalapító, mihelyt egy évezredekre visszatekintő hitet kétségbe von, egyúttal minden hit hitelét is lerontja, s ezzel minden vallás a priori lehetetlenül.

A vallásrendszerek nem episztemológiai „telitalálatok”, hanem hordarögeszmék.

Nem maradhatunk örökké a valláshiedelmek járókáiban, nem bízhatjuk sorsunkat a humbug gondviselésre. Ébredjünk rá kozmikus magányunkra, fogadjuk el; nőjünk fel, nőjünk hozzá veszedelmeinkhez.

Idestova a kereszténység fogahullajtott farkasa már a báránybőrt is rojtosra koptatta, amiben fél évszázada járkál. Mi már kereszténység utáni időket élünk. Valahára sikerült előkecmeregnünk a zagyvaság sárvulkánjából. (…) Zúdítsuk vissza erre a meddőtáróra a törmeléket, és tömjük be.

Egy-egy világvallás elmúlása fájdalommal jár. A szekuláris társadalomnak megértéssel kell viseltetnie utolsó rigolyáik és tisztelettel fájdalmuk iránt. Minden támogatást meg kell adni, hogy háborítatlan biztonságban végezhessék szertartásaikat, és élhessék hitéletüket kedvük, meggyőződésük szerint.

Szeretem a kereszténységet, nem tudnék meglenni nélküle. (…) Igaz, támadtam is, de sohasem olyan ádázul, ahogyan Kierkegaard teszi. Csakhogy ő belülről támadja, a hívő megszomorítottságával. Jómagam már elvonulóban találtam karavánját, a kereszténységet elbűvölőnek érzem a maga festőiségével és eszmevilágának groteszk gazdagságával.

Idő

Az idő a világnak nem természete. Az események „gyarapodásának” látszata kelti bennünk az idő érzetét, holott az univerzum eseménytömege – konstans.

Ábrák vagyunk az idő szövedékén, s csupán beleszőve létezünk.

Az idő: önészlelt, szervült tapasztalatunk arról, hogy bennünk „egyszerre csak egy ingerjáték lehetséges”. Az idő egyetlen tudatvalósága a jelen. Múlt és jövő: a mi fikciónk. A múlt: abszt­rakció, a jövő duplán az.

Magyar irodalom

Sajna, ez a mi Hazánk a Magasban – költészetközpontú haza. (…) Ha igaz, hogy nálunk, magyaroknál az irodalom költészetbe, a költészet publicisztikába fullad, akkor emigrációban ez fokozottan igaz.

Miért nem kap irodalmunkon Európa? Némelyek úgy vélik: nem az a baj, hogy a Nyugat Bánk­nál is süketebb, hanem az, hogy nem vagyunk elég jó Tiborcok.

Isten

Térd- és főhajtás az emberparány egérreakciója a lét tengerzésének mysterium tremen­du­mával szemben.

„Az Isten – halott.” Nietzsche téziséhez: Istennel nem az a baj, hogy meghalt, hanem az, hogy facér. Kősivatagára ráborul az archeológia múzeumi csendje; a mindenhatóságból kipottyant szentháromság egyisten zavarodottan parolázhat az oldalazva imbolygó Ápisz bika, a gyámoltalan Ozirisz, a lerongyolódott Boanergidész és sok más facér, foglalkozás nélküli világisten valószínűtlen árnyaival.

Levethetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá személyesítjük az Özön Közönyt.

Tulajdon bugyuta vágyainak oly gyanútlanul beugrott az embergyermeke, és hitten-hitte, hogy az istenség: eredendően jó.

A „kádárscsina” és következményei

Erről a rendszerváltozásról bízvást elmondhatnánk – Jeremiással –, hogy „az apák beleharaptak a savanyú vackorba, és a fiak foga vásott tőle”.

A végeérhetetlen három-per-hármas ügynökhajszát egyfajta áttételes szabotázsnak tartom. Az ország az utolsó porcikájáig Kádár János Országa volt. Csak természetes, hogy majdnem mindenkinek vaj volt a fején: az országos vaj. A „Haza a Magasban” fején ugyanaz a vaj volt. Fordítsunk hátat az egész ügynökhajsza nevű szabotázsnak. A kádárscsinának vége. Hagynánk abba. Ne szabotáljuk vele tovább a szabadságot és a demokráciát.

A három-per-hármas Országos Szabotázsakcióban már olyan is akad, aki büszke-rátarti a maga, ivadéka, felmenője egykori ügynök mivoltára, leleplező dossziéját meglobogtatja; se szemérme, se gátlásai, hogy ne használja fel – felhasználja: sápot vesz rajta, kamatoztatja, hírét-nevét növelni vele nem átallja.

Világéletemben ár ellenében úsztam; s most megint itt van, rám talált az új „ár”, a fősodor, az Új Kurzus. S ugyan mi más ez az Új Kurzus, mint a Kádár-konszolidáció nosztalgiája, a Horthy-korszak szuperponáltnosztalgiájával púpnak a hátán, s mindez megtetézve a fluszpapír-vékony katolicizmus ájtat-hablatyával– ennek a háromnak a katyvasza. Hogy az Új Kurzushoz csatlakozzam: én?! Hogy meglovagoljam: én?!Soha!

Lét, ontológia – ÖZÖN KÖZÖNY

A létre nem érvényesek a „tanok”. Minden „tétel” üres: az okság elve, a múlt-jelen-jövő.
A létnek nincsenek összetevői, nincs keletkezés-elmúlás, újjászületés, sors, nirvána – bár az értelem mindezt megfogalmazza.

Racionalista világképünk, a newtoni jelenségvilág törvényszerűségei alatt és fölött terül el az antilogosz „törvényen kívüli”, randomizáló világa. Magyarázatos metaforáink kialszanak-lepusztulnak a metakozmion téridő-dimenzióin.

Az ontológia tárgya nem a lét, hanem hogy van-e a metakozmionban olyan – akár tudatos, akár szupertudatos, akár minden tudatot nélkülöző – folyamat, amely önészlelékenységünkben önmagára „visszahajol”, vagyis általunk és rajtunk keresztül „figyeli” önmagát.

A léttel szemben nem az a sztereotip kérdés a helyénvaló, hogy „miért van minden, ahelyett, hogy ne lenne?”, vagy hogy „miért élünk, mi az élet célja?”, hanem az, hogy miféle kozmikus kíváncsiság tölti el az anyagi lét tömegtengerét, és miért van az, hogy e kíváncsiság oly ön­észlelékeny pontokká serked, amelyekkel mintegy „visszahajolva” – szemlélni kívánja önmagát. A teljes őstudatlanságban való ontikus elhenteredés helyett miért hogy a lét a létezésre felfigyel?

Nincs a multiverzumban összefüggő érzülékenység, sem egybeterjedő tudat. Az életjelenség nem tekinthető az Érzülékeny Isteni Telítettség elmagzásának. Az Alvearium Magnum töredék univerzumaiban a bioszférák buborék módra keletkeznek-„pukkannak”. Nincs a multi­verzum üzenetének olyan koncentrációja, amely végül az önészlelékenység reflexintegráljain „visszahajolva” igazolná a világegész önszemlélő irányultságát/teleológiáját. Van azonban ilyen irányultság a világegész elszigetelt rekeszeiben, ám ez csupán egyetlen bioszférára korlátozódik, ha lakói számára végtelennek tetsző univerzumok is e bioszférák.

Valójában azonban az életjelenség az özön közönyben quantité négligeable, még a Föld bolygó viszonylatában is. Csak a magunk bioszférája szemléli rajtunk keresztül önmagát. A kozmosz egészét meg sem közelíthetjük, az űrszondák közvetlen közelünkben még csak karcolást sem ejthetnek rajta. Választott Népként bolyongunk a potenciális tudás pusztájában, melyben előttünk járó lángoszlopunk tövig égett.

Az ontológia nem egyéb, mint az egylábúság járásképtelenségének a felfedezése és az ebbe való belenyugvás. Oly ránk csattanó özön világosság, hogy beletekintésre azonnal elrombolja látóidegünket. Olyan dilemma, amelyet ismeretével – és nem megoldásával – kell megünnepelnünk. (…) Csapda, amelyből nincs többé menekvésünk.

Aki nem tud úgy „gondolkozni”, mint a kavics – vagy mint a gyík, amely csökevényes előagya miatt csupán a lét közvetlen átélésére képes, és minden tudománya a kommentár nélküli tovatengés –, az az ontológiai vizsgálódáson kívül reked.

Lehetünk-e valaminek a visszajelzése, és ha igen, minek a visszajelzése vagyunk? Ha meg nem, elképzelhető-e, hogy amolyan kárba veszett szivárványjelensége a tudatosodás az özön közönynek, mint az olajfilm szivárványolása a vízen? Hátha igenis van bennünk a Létnek visszajelző jellege, de nem a teljes metakozmionnak szól a szignál, hanem csupán annak egy-egy bioszférájára korlátozódik?

Nincs kizárva, hogy valóban visszacsatolások vagyunk, de csupán galaktikánk e zugolyában, mint a naprendszerünkre korlátozódó életszigetek visszajelzése; csak egyetlen buborék-univerzumra lehet érvényes, és csak egy bioszférára áll, a multiverzum uralkodó eszméje azonban az özön közöny, mely a mi dimenziónkat is fertőzi dögével.

Senki sem kacsint össze rajtunk keresztül önmagával a multiverzumban. A meleg gubóban, amelyben érzülékeny gócunk hibernál, sem megtűrt szegény rokona, sem kreatúrája nem vagyunk senkinek, akivel megrendezhetnénk rituális nagy „összenézéseinket”.

Metafizika; világmagyarázat

A metafizika olyan fogalomzavar, amelyben rendszer van.

Ha azt mondjuk, tudásunk egyetemének protagoreus jelrendszere a jelenségre vonatkozik, a világra nem – ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelrendszerünket ráhúzzuk a világra mint álcát; teljesen beburkoljuk, mint a cihával a dunyhát.

A világmagyarázat késztetésének végzete ellen nincs apelláta. Elménk oly gyötrelme ez, amelynek rabszolgasága ellen hazugság volna tiltakoznunk. Ki tudja, nem kell-e odáig redukálnunk igényeinket, hogy ennyivel beérjük: a létnek nincs háza; az embernek nincs hazája; a teremtménynek nincs anyanyelve.

Nemzet(esdi); honfoglalás

Az én bajom az, hogy a himnusz hallatára kis híja elbőgöm magam. Félreértés ne essék szólván: minden himnusz hallatára. (…) Nekem annak a nemzetnek van igaza, amelyiknek a him­nusza szól, de csak addig, ameddig szól.

Nincs olyan nemzet, amely a világ teremtése óta ott élt volna, ahová lehelyezték; mind azon kezdte, hogy előbb dicsőségesen kitúrt egy másik ott alkalmatlankodó nemzetet, s a nyakára ülve berendezkedett.

Nehogy azt higgye valaki, az ezredik esztendő Európa számára a „magyarok felragyogása” volt a Kárpátok hágóin. Épp ellenkezőleg. Abban az ezredik esztendőben, amelyben a földség jószágaival, arisztokratáival a székesegyházakba bevonulva, reszketve-rettegve a Megítélő Jézus Krisztus Második Eljövetelét várta, akkor a magyarok betörését az ítéletidő, a viharok, a halálos járványok, sáskajárás, éhhalál, az ötlábú csikó, a kétfejű borjú és sok más iszonyú Csudák és Jelek mellé sorolta, és nemkülönben a Végítélet baljós előjelének tartotta. Más lapra tartozik, hogy a várva várt Végítéletből a Második Eljövetel spektakuláris Elmaradása lett. (Jegyzetben: Vö. a 10. századi francia Adso de Mintierendes LIBELLUS DE ANTICHRISTO c. krónikáját, amelyben azt írja: „az elközelgő Végítélet baljós auguriuma az arabok, normannok és magyarok vérengző becsapása…”)

A nyugati ember tudatában mi: későn érkezők vagyunk. Európa régen kész volt, amikor mi látóhatárán megjelentünk.

Ötvenhatról

Kettőt felejtenek el a magyarok: ötvenhatot és a kereszténységet. És ez már a Kibutulás második nemzedéke. A harmadik, a még emlékezők nemzedéke továbbviszi a traumatikus történelmi élményt, amelytől szabadulni képtelen.

Ha a fájdalommentes éji virrasztás kegyelmében részesülök, megelevenedik körülöttem min­den: a mesebeli Talán Igaz Se Volt, a Hat Nap Aurora Borealiszának fénypadjai, amit győzelemnek véltünk; meg a Hetedik Nap: a rohamlövegek szembefordulása a körutak-sugárutak palotahomlokzataival, hogy ágyastul-zongorástul gerendák-mesterfalak úgy omoljanak alá a szemem láttára azzá a romtömeggé, amivé ábrándvilágunk omlott, a szabad ország, a függetlenség álomvilága. (…) A forradalom nekem úgy, amint van, felejthetetlen, traumatikusan „gyönyörű”, és fantomfájdalmaival vissza-visszatér tagjaimba.

Hónapokkal a forradalom kitörése előtt napnál világosabbá vált: itt 2000-ig szalmaszál se rezdül, változás nem lesz, s az is bolond, aki ilyenre spekulál. (…) Olyan nagyocska, sőt nagykutyák, akik a forradalom napjaiban megjátszották a vezért, és az „előrekergetettek” élcsapatában nyüzsögtek, azok se sejtettek semmit abból, ami következik.

Vezér nélküli gyermek-kereszteshadjárat volt a mi forradalmunk.

Platón

A kismacska is azért játszadozik tulajdon árnyékával, mert tapasztalja, hogy az árnyéknak elfutni tőle nem akaródzik, ő maga meg árnyékától elfutni nem tud; és Platón is azért űzi elmejátékát a formák (ideák) mindvalóságos voltának „immár bizonyított” eszméjével, mert az ideák gondolata el nem hagyja, és Platón az ideák eszméjétől elfutni nem tud.

A filozófia a kommentárok tömkelege Platón előtt és után, vele vagy nélküle.

Szerelem, szex

A hódítás tabu, nem téma. A viszonzatlan szerelem: az a megírnivaló.

Ahogyan a test kilenctized részben vízből áll, ugyanúgy tudatunk jó kilenctized részben sze­xualitásból áll; és ez az, ami jószerével az orrunknál fogva vezet – mélyengéseinkben.

Én világéletemben minden nőben azt az elveszett szerelemistennőt kerestem, aki pesztrált, és én az én pesztonkámhoz sohasem lettem hűtlen.

Találmányok

Nem tisztelem annyira kitalálókánkat, amennyire tisztelni illenék. A rohamágyút kitaláltuk már, amely egyetlen lövéssel képes pozdorjává lőni hajlékunkat; de azt a „házágyút” még nem eszeltük ki, amely a Semmi pozdorjáiból egyetlen lövéssel hajlékot épít az embergyermekének.

Évezredekre belerondíthatunk az utókor életébe, de azt az apodiktikát még egyszer sem találtuk fel, amely történelmi visszaható erővel bír, s jóváteheti a múltat.

Természet

Valahányszor költők, szentek, iskolamesterek vagy idióták a természet csodálatos „szépsége”, a teremtés „harmóniája” előtt ájuldoznak, csak tökéletes tudatlanságukat teszik közszemlére afelől, hogy amit a romantika gyűjtőszavával „természet” címszó alatt tartanak számon, az közelnézetben a morbiditás, a falánkság, a „food-chain” – a húsdaráló zabálhatnék megnyilvánulásainak visszataszító összessége.

Történelem

A történelem – bebútorozott idő.

Kiigazodni a történelmen nem lehet, de kibutulni belőle – azt igen.

Mást a történelemmel kezdeni, mint meghamisítani – nem lehet.

Koronás Hitlerek és keresztes Ajatollák sorfala között halad a történelem.

A történelem tanulsága, hogy mindnyájan ezernyi-ezer brosúrával vagyunk elmaradva attól, ami utánunk következik.

Hitler mint Mózes legjobb tanítványa az Ószövetségből vette a receptet. Ez és minden holo­kauszt megengedhetetlen, gyalázatos és égbekiáltó, de a hitleri sem volt holmi „szuper-holo­ka­uszt”, lévén a történelemben minden népirtás nem a kivétel, hanem a szabály.

Élettapasztalatom megtanított rá, hogy sem béke, sem boldogság nem lesz a Földön attól, hogy az utolsó papot felakasztják az utolsó kommunista belére; az utolsó koronás királyt felakasztják az utolsó királygyilkos belére; az utolsó elnököt felakasztják az utolsó atombombát nyelt mozlim fundamentalista belére.

A fehér faj? Alighanem csupán az élesztő szerepét szánta neki a történelem. Hogy kiteljesítse és világérvényessé tegye a maga civilizációját. De mint faj – eltűnésre ítéltetett.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben