×

Művészavatás, mundér, forradalom

Szabálytalan jegyzet 1956-os Kondor-dokumentumokhoz

Győri János

2004 // 10
Az az eredetiségével lenyűgöző, igazságérzetének érdes szavaival meghökkentő s hajlíthatatlan konokságú főiskolai növendék, akit a festő szakról az ott uralkodó posztnagybányai (leginkább posztimpresszionista) stílussal és nézetekkel összehangolhatatlan színvonzalmai, nyughatatlan újat akarása és nemritkán alázathiányos viselkedése miatt – átmeneti szakállnövesztését is politikai színvallásként értelmező – tanárai könyörtelenül eltanácsoltak (és már-már az intézet elhagyására kényszerítettek), s akit szerencsére Koffán Károlynak (Ék Sándor segítségét is megnyerve) sikerült átmentenie a grafikai tanszék oltalmába, a szabadabb képzeletű és elhivatottan elmélyült készülődés és igazán tudni érdemes ismereteket bőven kínáló (a különböző támadásoktól is jobbára eredményesen védelmező) műhely-azilumába (melynél nélkülözhetetlenebb beavattatást a magas művészet lényegébe és titkaiba csak a múzeumok és az előtte jóindulatúan megnyitott múzeumi anyagtárak csendje biztosított), az ernyedhetetlen szorgalommal végzett kísérletek, a lázas művészeti és filozófiai tájékozódás, a régi és új egek csillagképeinek megismerése közben és után megtette merész szárnycsapásait az örök magasság felé (ahol Babits irodalomtörténeti metaforája szerint a legnagyobbak minden határok felett kezet nyújtanak egymásnak), káprázatos lendülettel és a munkában megszállottan aprólékos precizitással véghezvitte a magyar grafikában új korszakot nyitó egyszemélyes forradalmát. Hogy aztán az abbahagyhatatlan festészetben (mert az eltanácsolás vagy kiűzetés csak megerősítette saját színvilágot kereső hajlamában), csaknem haláláig homályban tartott költészetében (versíróként jól érthető belső indokokkal az ismeretlenségben maradva), majd különböző rendeltetésű tárgyak (sajátosan elképzelt egyedi hangszerek, általa csudabogaraknak keresztelt modellek) létrehozásában, élete vége táján (az „Emberiség Történeti Viselkedésének” dermesztő perspektívájában a fenyegető jövő emlékeit, az elháríthatatlannak látszó végső katasztrófa, az ember utáni néma csend képeit megjelenítve) a fotóművészetben is a kondori szellem és igény, az új minőség varázsával a felelősségtudat magas szintjén tovább „művelje a csodát” (mint költő barátja, Nagy László, akitől a ragmódosítással idézett szavakat kölcsönöztük), sarkalló kötelességérzettel végrehajtva „születése elnöklő angyalának” (Blake) égi parancsát: a szigorú és szolgálatkész szeretetét. Aminek elrendelt teljesítéséhez csodamívelő képességet bőséggel kapott. Lángelméje már-már fájdalmasan érzékeny fogékonyságának s tusakodó-viaskodó angyalokkal és démonokkal benépesült s látomásokkal és ősi szimbólumokkal teljes tudat alatti tartományának köszönhetően kivételes lényében művész, költő és gondolkodó egyenrangúan és lazíthatatlanul természetes szimbiózisban él együtt, s teremt szétbogozhatatlan szövedékű teljes világot, melyben mindent az emberközpontúság jegyében és a felfüggeszthetetlen erkölcsi törvények fényében láthatunk vagy értelmezhetünk.

A szó manapság divatos, leszűkített és lefokozó értelmében nem akart modern művész lenni. Dehumanizálódott korunkban – akár keletre nézve, akár nyugatra – döbbenten látta az önző anyagelvűség, a birtoklásvágy és az uralmi mámor démonának léleksorvasztó, lélekölő győzelmét, a létfelejtő ember úttévesztését, sőt: útvesztését, s ezzel szoros összefüggésben az „Emberiség Történeti Viselkedésének” leplezhetetlenül hatalmi indítékait és apokaliptikus borzalmak felé sodró következményeit – egészen az ijesztően tökéletes konstrukciókkal hibátlanul előidézett világnagy katasztrófáig, s egyidejűleg mindinkább nyugtalanító hiányérzettel észlelte, hogy a művészet, legalábbis az uralkodó izmusok statisztikai törvényszerűségei szerint, az új idők korszerűségeszményének s a gyors fejlődés illúziójának vagy kényszerképzetének, rosszabb esetben a korántsem hálátlan politika közhelysugalmainak engedve mindinkább kilép az emberi tartományából, feladja az erkölcsi igényeket, semmibe veszi vagy éppenséggel megveti évezredek, évszázadok magas ideáit, mértéket jelentő értékeit, melyek neki mint alkotónak egzisztenciálisan nélkülözhetetlenek. Minden módon küzd a lét-, az érték- és mértékfelejtés lélekzsugorító tendenciáival. Kierkegaard gyakorta idézett szavaival szólva: „etikailag él” és alkot, magát sem kímélve, a szenvedést, a gyötrelmeket önrombolóan és önépítően következetes elszántsággal – egyetlen igazi művészlehetőségként – vállalva ismeri és ítéli meg a világot, a saját esendőségével, összeszövődött angyali és sötétebb hajlamaival együtt. „Ott álljál a kemény sophoklesi fényben és vedd sebeidet tőle örömmel” – írja egy korai versében, illúziótlan önismeretre ösztönözve önmagát. S a súlytalan eredmények és kivált az üres virtuozitás vonzásától érintetlenül, a mélységek felé gravitáló szívvel az emberi létezés hínárosába vagy labirintusába jutva, „nem embernek való” (József Attila) feszültségek erőterében, szörnyű megvilágosodások és felismerések áramütésében, fogyhatatlan teendők között, gyakran éjt nappallá tevő teremtő lázban nő korunk emberének és emberiségének kérdéseivel viaskodó, az igazságnak elkötelezett nagy művésszé.

Az „új komolyság” megszállottja (Pilinszky János jellemezte így első önálló, a Fényes Adolf Teremben rendezett és – egy angyalkép körüli viták miatt – botrányos hamarsággal bezárt kiállításának megnyitó esszékölteményében) ezt írja Kodály Zoltánnak egy korai levélfogalmazványában, melyet hiányosan megmaradt naplójegyzetei közt olvashatunk: „Nekem zenei tudásom nincs [érthető szerénységét egyébként baráti emlékezések és hangszalag őrizte rögtönzései cáfolják – Gy. J.], és ha szeretetem nem is pótolja az értést, némely zene éltető erőm mégis, mint valami üzenet, dühödt szomorúságomat energiává nemesíti sokszor. A mai magyar művészetnek koronája a zene. A komoly magasság, ahová Ön és Bartók Béla tehetsége, hivatástudata, hazaszeretete, körültekintése emelte és a nagyvilágba illesztette. Ezzel a képzőművészet nem dicsekedhet, ráadásul a jelen helyzetben a legerkölcstelenebb figurák nyilvánosháza.” Más helyen – 1955-ben, a Dózsa-sorozat egyik képének tervezése során – már a bartóki összegezés módját említi célravezető megoldásként a készülődő művészjelölt.

Ebben az ifjonti példakeresésben és -választásban – az életmű kétséget kizáró bizonyság rá – nincs ábrándos nagyralátás. Akiben a veleszületett alkotótehetség egyúttal világteremtő
képesség, a fellazíthatatlan erkölcsi és művészi fegyelem sejtjeiben hordott belső igény, a képzet-  és képzeletvilág a kollektív tudatalatti archaikus emlékeket és ősi szimbólumokat őrző végtelen tartományával határtalanul egybenyitott, a zseniálisan érzékeny tudatosság és az ösztönök sugallatos hatalma egymást erősítő összhangban van, a lélek és a kozmosz eleven kapcsolata evidencia, a szerkezetében és működésében megfigyelt természet a legkülönbözőbb architektúrák létrehozásában, kivált az emberábrázolásban nélkülözhetetlen példatár, az ember rejtélyes mivoltának ontológiai kérdése életfogytig izgató inspiráció, a szeretet és a szigorúság korántsem merev ellenpólus, a szűkebb és tágabb emberi és társadalmi környezet szomjú megismerése a pontos helyzettudat és a művészi diagnosztizálás alapvető feltétele, s az ősi értékek, az időtlen ideálok és a legnemesebb tradíciók erőt adó és megújító „tiszta források”, s akiben „a megcsinálás ördöge és az abszolútnak és öröknek ördöge lakik”, ha sorsát keresően, vele szembenézve és bátran tusázva „véres, igaz életű”, mint az ő szemében lélekóriásként élő Ady Endre, annak „megadatik” a bartóki érvényű szintézisteremtés gyötrelmes sikere.

Gyötrelmes siker volt Kondor számára (persze a kifejezés szűkebb értelmében) 1950 és 1956 között a főiskolai végzettség megszerzése, majd művésszé avatása is. 1955-ben (már a főiskolai évek vége felé közeledve) két sorozat terve is kirajzolódik képzeletében. Az egyik egy Hamlet-fametszet-, a másik egy Dózsa-sorozat, rézkarcokból. A két nagy ívű terv megvalósításán hozzávetőleg párhuzamosan munkálkodik. Diplomamunkának – hosszabb töprengés nélkül –, afféle tűzpróba-lehetőségnek a Jelenetek Dózsa György idejéből elkészült képeinek mintegy a felét bocsátja a bírálóbizottság és a védővita nyilvánossága elé, néhány Hamlet-fametszettel és „tanulmány jellegű rajzzal” tetézve a törzsanyagot. A Dózsa-téma választására egyébként több lelki és művészeti indoka is van. „Érdekel a forradalom” – jegyzi naplójába az „Emberiség Történeti Viselkedésének” vizsgálója, értelmezője és megjelenítője, aki különben verseiben is sűrűn ad utat a képeiével rokon gondolatok vagy indulatok áramainak. „Érdekel a forradalom, az egyetlen és hatalmas cél leple alatt meghúzódó óriási fejvesztettség gépezete. Ekkor ugyanis képet ölt az emberiség egyetlen-élőlény mivolta.” S legalább annyira érdekli (művészi igényének magas ítélőszéke előtt is vizsgázik a sorozattal), hogy miképp sikerült-sikerül (végső soron életre szóló elképzelésről van szó) a klasszikus hagyományt és a veleszületett képességeket kétségbevonhatatlanul eredetivé ötvözni. Szerencsésen társította-e az eredetiség vágyával és hajlamaival mindazt, amit az erős vonzódással választott elődöktől, a késő gótika és a kora reneszánsz világképteremtő óriásaitól – Bosch, Rembrandt, ezúttal főleg Dürer műveiből – szemléletmódban, emberlátásban és eszközhasználatban tanult? S mennyire segítette őt a tradíció abban, hogy meggyőződésével és kitűzött céljaival összhangban a benne „feltornyosuló aktív tartalom a legegyenesebben, nyilvánvalóan kifejeződhessék… és állapotának megfelelő hatást tegyen másokra”? Mert mint a magyarságnak felelősségismerően elkötelezett művészt a Dózsa- sorozat készítésére, majdani befejezésére „a feltornyosuló aktív tartalom” is visszafojthatatlan erővel készteti Kondor Bélát.

A Képzőművészeti Főiskolán a hatodik tanév befejezése után ismerteti és védi meg (pontosabban: védené, ha a szükség rákényszerítené) diplomamunkáját. Az izzasztóan zsúfolt terem előírásos emelvényének asztala mellett állva, majd üldögélve az izgatottan biztató s innen-onnan gonosz-irigyen villanó tekintetek középpontjában sötétkék érettségi öltönyében és korántsem „művésziesen” borzasra nyírva két óra hosszat feszeng, hogy végül is megköszönhesse a „sok szép hozzászólást”, melyek széptanilag bizony szerfelett vegyesek voltak. Bár Kondor művészi törekvéseinek közismerten „heves ellenzői” – okkal tartva a nyilvános megszégyenüléstől, amit a diplomamunka sejdíthető (sőt: bizonyosnak látszó) elfogadása jelentett volna számukra – nemigen mutatkoztak a művésszé avatáson (a képviseletükben megjelent, zavartan tétova felszólaló bizonyos fiatal tehetségek ellenzékiségének lélektani motiváltságát megértve, már-már a „torzulásokba keveredett” avatandóét is, a felelősséget a félresiklásért „a nevelőre”, Koffán Károlyra hárította), s bár Kondor – talán Koffán tanár út intelmeinek hatására – diplomamunkáját ismertető felolvasásában egy szót sem ejtve a forradalom iránti érdeklődésének okairól és a benne „feltornyosuló aktív tartalomról”, szabatos szakszerűséggel ismertette elképzeléseinek technikai megvalósítását (az arányok érvényesítésétől, a színhatáskeltés módjától egészen a vonalhálók kialakításáig), a Koffán Károlyt is célba vevő, rosszindulatúan elfogult, heves támadások nem maradtak el. Mindazonáltal komoly, jelentőségteljes méltatások is elhangzanak. Dicséretnek és elmarasztalásnak ilyen sűrű, összehangolatlan váltakozása hosszú ideje nem volt tapasztalható a Képzőművészeti Főiskolán. Kondor diplomamunkája olyan gondolkodásra késztető teljesítmény, mely állásfoglalásra kényszerít, állapítja meg a célba vetten is elégedett Koffán mester. Ezek a felszólalások nem unalmas pohárköszöntőfélék – örvendezik Ék Sándor is, a zsűri elnöke, aki meglehetősen stabil baloldaliként – mondhatni: Kondor szellemi és világszemléleti ellenfeleként (nem mintha ő jobboldali lett volna) – éveken át hárította a „zabolátlan” növendéket fenyegető villámintézkedéseket, az okkal, ok nélkül indított veszélyesebb támadásokat. Az avatandó művészjelölt pedig az őt megillető emelvényen (ha nem is Dózsa trónján, de olykor erősen tüzesedő székén ülve) ezt jegyzi noteszébe: „Nagyon rossz itt ülni, miközben mások beszélnek. Ez bizonyos.”

Kivételes képességeit (de legalábbis nagy tehetségét) és művészi felkészültségét senki sem próbálja kétségbe vonni, a klasszikus példaelődök kiválasztásának és törekvései korszerűségének megítélésében azonban távolról sem egybehangzóak a vélemények. Pór Bertalan a szemlére kitett műveket nézve (elégedetlenül) egyértelműen a középkorban érzi magát. „Ne essünk abba a tévedésbe – mondja a közvetlen módon megnyilatkozó aktualitást számonkérően –, hogy ha valamit rajzolunk, amely olyan, mintha azt Dürer vagy hozzá hasonló mesterek rajzolták volna meg, az ma: 1956-ban jó. Ez nem áll! – keményedik a hangja. – Ez nem jó!!” A bírálóbizottság egyik tagja, Hincz Gyula „az egyetemes népi demokrácia, a szocializmus érdekében” és „a szocialista realizmus hatalmas gondolatához és annak korszerű kifejtéséhez” – s hogy egy Kondor Bélának a távoli múlt művészi világában tévelyegve ne kelljen „ekkora kerülőt” tennie – azokra a módszerekre hívja fel a figyelmet, melyeket „a 19-es év hatalmas forradalmi lendülete során kidolgoztak”, az akkori életszemlélethez és elvekhez igazítva még az archaizálást is. „Nekünk – vallja a szocialista realista tisztánlátás igényével – a fejlődés pozitív gerincvonalán keresztül kell megnéznünk fejlődésünk menetét, és nem kell nekünk a klasszikus világ értékelésénél esetleg abba a hibába esnünk, hogy annak a világnak vagy a gótikának, vagy nem tudom, milyen irányú világ esetlegesen misztikusan ható megjelenési módszerét is át kell vennünk.” Bencze László, a főiskola tanáraként Kondor első önálló lépéskísérletekre bátorító mestere és sűrű bajaiban állhatatos pártfogója viszont a rembrandti és düreri világkép egyidejűleg ható sugárzását tartja szerencsésnek és jótékonyan egyensúlyteremtőnek a fegyelmező intellektus és az érzelmi gazdagság között, és ellentétben a vallomásos kitárulkozást várókkal, örömét leli a diplomamunka hasznosan felvilágosító, „hűvös, majdnem filológiai” ismertetésében, s mielőtt elmondja, hogy „egy fiatal, kezdő művésznél ekkora fegyelem, amely azért nem szikkad és nem szárad el a fegyelem aszkézisében – ez igen nagy dolog”, korántsem véletlenül, de nem az egyenrangúsítás sietős szándékával az ifjan előadóként is gyakorta hallgatott Bartókra emlékezik, akinek „műveiben a bennük feszengő rendkívül gazdag indulati, érzelmi elemek egy kristályosan fegyelmezett intellektusban jelentkeznek”. Koffán Károly pedig egyenesen így érvel: „Ez itt egy teljesen új hang. Bartók Béla is visszament az ősi népdalokhoz. A képzőművészetben ugyanilyen ősi forrásnak számít Dürer és más művészek… Szovjet elvtársaktól hallottam, hogy a szocialista realizmus (még) nincs meg, hogy azt majd a népek közös erőfeszítéssel fogják megteremteni.”

Kondornak – szerencséjére – semmilyen közbeszólásra nem volt joga (s nem nevethetett fel Koffán tanár úr alázatos hivatkozással „dialektikusan” vegyített ironikus jóslatának hallatára sem), a szertartásrend a némaságig korlátozta őt a közvetlen reagálásban. S a korlátozással jótékonyan védte is a magának és pártfogóinak egyaránt ártó konfliktusoktól s netán a lényegében harmonikus befejezést is fenyegető politikai megnyilatkozás belső kényszerétől, a jövőbeli sorsát előre összekuszáló, lehetséges botránytól. (Csak a zárószavak megnyilatkozási lehetőségével élhetett.) Mert túl bizonyos és már bocsánatosan szánalmas rosszallásokon, egy-egy kihívással határos, csapdába csalogató bírálat is bántóan megüthette a fülét. „Hogy ő ennyire a szakmának mineműségét boncolta felolvasásában – fejtegette távolról sem erkölcsi magasztalásba lendülő véleményét a különben kitűnő festő, Bernáth Aurél, akit talán irritált egy nagy teljesítménnyel induló tehetség (netán potenciális versenytárs) dacos tisztasága vagy a festői ambíció megvallása –, hogy a képmaratás, a szürke-maratás kérdéséről szólott, azt én […] a festő szempontjából, az igazi festő vagy művész szempontjából bírálom el. Ha én egy bírálóbizottság elé állok a saját munkámmal, és megkérdezik tőlem: mit akartam elmondani, akkor azt mondom, hogy kérem, én Dózsa György halálát akartam elmondani, és én ezt így próbáltam megoldani. Ez a legtermészetesebb. Nem a maratással, nem a szürke-maratással jövök, hanem azzal, hogy mi vezetett, mi volt az, ami az én bensőmben volt, milyen indulatok működtek bennem, amikor nekikezdtem a munkának. Ezért volt gyanús nekem Kondor felolvasása.” Mit mondhatott volna erre hirtelenében a helyzetrontóan nyílt beszédű Kondor, akit csupán a vita végén illetett meg a szó, amikor az íratlan illemtan inkább csak szelektíven nagyvonalú áttekintést és köszönetnyilvánítást engedett meg, mint önelemző vallomástételt a sorozat remekeit (öröklétre) előhívó gondolati ösztönzésről és indulati energiákról, a benne „feltornyosodott tartalmak” természetéről és formába mentésük drámai szükségszerűségéről. A mondandó kimondásáról. Nem is az illúzióvesztésről (amit Juhász Ferenc és Nagy László költészete megrendítően fejez ki, főleg az életmű kontextusában), hanem a remény-előzmények nélküli, eleve meglévő illúziótlanságról. Kondor Béla, akit érettségi után jobbára értelmiségi és tisztviselő elődök miatt (a tágabb családban még grafikus is volt, akinek progresszív karikatúrává szimplifikált rajzait a magasabb művészetre vágyó fiatal tehetség semmire sem becsülte) nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, csak az újpesti hajógyárban villanyszerelő-segédként megszerzett egyéves munkásmúlttal, „munkáskáderként” juthatott be a veleszületett tehetségét megillető helyre, zsenge-fiatalon sem hitte, hogy hazája felszabadult a külhatalmi végzet nyomása alól, s hogy a megrendülten és múlhatatlan együttérzéssel újra és újra olvasott József Attila reményeihez igazodik a valóság. Továbbra is lehetetlen „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”. A stílusában is megközelítően angyalföldi és nem belsőbb szalonokban otthonos ifjú emberben – aki bizony tényekhez ragadt illúziótlansággal tapasztalta és foglalta szavakba, hogy „a Rend őre nem a rendre vigyáz”, és József Attilát szinte még poraiban is féltőn érezte, milyen nyomás nehezedik az országra és főleg a népre – egészen fiatalon sem éltek könnyű megválthatóságunk reményei. A szabadság és a tökéletes művészi kifejezés ideáihoz megszenvedetten ragaszkodó főiskolai növendéknek a kiszolgáltatottság, a megaláztatás és a kilátás nélküli aggodalom volt az alapélménye, úgyszólván eleitől fogva. Nem hitt megváltást hozó forradalomban. Bár a népvezér mennybemenetelének látomását rézlemezbe karcolja-maratja, hogy feledkezhetne meg arról, hogy Dózsa országos útjának a tüzes trón a végső állomása? A felkelés eredménye pedig (a művészi készülődés jegyzeteinek szavait idézve): „Dózsa kivégzése, hálaadó misével. – Foglyul ejtett parasztok lemészárlása. – Billogozás. – Mind a két _y ágya holttestek temetője lett. – Bornemissza a foglyok orrát-fülét levágatta.” Mintha mindez Isten torz látomása, rémlátása volna teremtményeinek viselkedéséről. A kiszolgáltatottság elviselhetetlen realitásának ismerete és az ellene lázadás megtorlásának iszonyata között vergődik képzelet, lélek és helyzettudat abban az alkotói drámában, melyben Kondor Dózsa-sorozatának képeit tragikus időszerűséggel megjeleníti. Hogy fejthette volna ki ezt a műve elfogadására váró növendék? Ha pesszimista történetlátását (ami 1956-os forradalmunk megítélésében is csaknem teljességgel érvényesül, noha ő habozás nélkül kész volna a fegyveres harcra is) és vigasztalan reménytelenségét a nyilvánosság előtt elmondja, bizonyosan beroskad az a gondolatilag nagyon különböző elemekből körültekintően és jóindulattal megszerkesztett híd (jelszószerű panelok is vannak benne), melyen Kondor Béla hivatalosan is elfogadott, felavatott művészként jeles diplomával elhagyhatja a főiskolát. Ennek a hídnak a felépítéséhez a zsűri elnöke, a hatékonyan tehetségpártfogoló Ék Sándor mindenképpen hozzájárult a maga az idő tájt korántsem hatástalan művészetszemléleti érveivel és politikai tartalmú mondatsablonjaival. Van abban valami nagyon becsülendően emberi, ahogy ez a Kondorral szembeszökően ellentétes szemléletű és elismert politikai érdemei folytán jelentékeny hatalmú művész – naiv várakozással és megmosolyogtató tanácsokat adva (a nép szolgálatára), némi humorral és kétségtelen szeretettel – a grafikai tanszék vezetőjeként a főiskola sok gondot okozó növendékét búcsúztatja. „Kondort – mondja – egy tehetséges, telivér csikóhoz hasonlítom, ne haragudjék meg ezért a hasonlatért, mert szívből jött a hasonlatom, hiszen ő zabolátlan ember volt, de feltétlenül szimpatikus »csikó«… Nem fért bele a skatulyába, de azután mégis elintéződött a dolog. Most aztán menjen a maga útján. De ha már egyszer itt vagyunk ennél a hasonlatnál, kedves Kondor… mégis azt mondanám, hogy azt a »szerszámot«, azt a »zabolát« büszkén, öntudattal és méltósággal kell viselni, mert ha nem értette volna meg, megmondom, ez a »zabola«, ez a szerszám nem egyéb, mint az a szolgálat, melyet népünk tőlünk megkíván… Kívánunk magának nagyon sok sikert, hogy most már »szakállal vagy szakáll nélkül«, de teljesen a saját embere lett.”

Egyáltalán nem lenne meglepő, ha valamiképp kiderülne, hogy szavafoganatos szerepe volt Kondor albertfalvai műteremlakásának kiutaltatásában. Mert az 1956 júniusában művésszé avatott ifjú grafikus, aki az év márciusában feleségül vette Kaufman Ágota harmadéves szobrásznövendéket, 1956 nyarán már szerelmetes feleségével („Kisborzassal”) az új lakás berendezésén és otthonná alakításán töprenghet és munkálkodhat, folytatva – természetesen – a Dózsa -sorozatot is.

A szorgos otthon- és műhelyformáló tevékenységet és művészi munkát azonban katonai behívóparancs szakítja félbe. Egyáltalán nem váratlanul, hanem az akkori és közismert országos gyakorlatnak megfelelően. Hogy a korábbi egyhónapos nyári katonai kiképzéseket folytatva, diplomásként tisztté léptethessék elő. 1956 szeptemberének végén Nagyatádra kerül, három hónapos tiszti iskolára, szolgálatra alkalmas évfolyamtársaival együtt. Negyedévvel meghoszszabbítva a hat évig derűben-borúban, lazább-szorosabb közösségben jórészt együtt töltött időt. Ez a többé-kevésbé közös múlt bizonyos biztonságérzetet jelent számára. Amitől okkal tart vagy fél, az a kiképzés unalma, a laktanyai körülmények sivársága és értelmetlen valósága, a zavartalan, szabad magány hiánya s nem utolsósorban a feleségétől, otthonától és a neki fontos dolgoktól elszakító távolság. Mindenesetre megpróbál lelkileg enyhíteni kényelmetlen és nyomasztó helyzetén. Szívesen együtt mulat a kiképzőtisztek rovására szikrázó szellemességeken, szórakoztatja elmésen találó kifigurázásuk, nem hangtalan kórustagja a harsány „röhögések” (szívesen használja ezt a szót) összeverődött vagy a hálóterembe terelt együtteseinek, hallgatja a fülbántóan recsegő rádiót, melyet hetvenegyen fejenként öt-ötvenért együtt vettek, és megállapodásuk szerint a kiképzés befejeztével kisorsolnak; általában nem marad ki az időt humorral vagy számára olykor „nyomasztó vidámsággal” siettető közös lehetőségekből, de legszívesebben (már azért is, mert mélyebb tartalommal) a saját hangulatai és saját hajlamai szerint tölti a maga szabadabb idejét. Mint magányosságra született embernek (ő fogalmazza meg több ízben is ezt a determináltságot) hosszabb-rövidebb tartamra nélkülözhetetlenül szükséges az egyedüllét. „Szeretnék egy fekete szobába bezárkózni – vallja egy levélben feleségének. – Először sokáig élvezném a csendet. Élvezném, hogy hanyatt feküdtem, és szabad ezt tennem, nem jöhet be senki ordítozni. Bizonyosan megnyugodna embergyűlöletem, és képes volnék meghallani azt a gyönyörű zenét, ami állandóan zümmög és harsog a levegőben. Csak ritka percekben hallani. Ha van valakije és magánya van, szobája is van, az érzékszervei épek a kisembernek, akkor egy egész zenekar áll rendelkezésére. És nekem még hangszerem is van, szerszámaim és festékeim, könyvem és papírjaim ráadásul, mindenféle apróságot kapartam össze magamnak, titokban pedig azt gondolom, ami eszembe jut. Hát nem?” A magány csendje és nyugalma a legnagyobb ajándék, amit a laktanya szögesdrót-kerítései közt megkaphat, noha az gomolygó víziókkal, kétségbeejtő látomásokkal is meglepi, főleg az október 23-át követő napok tájékozatlanságában, amikor képzelete gyakran elevenít meg rémképeket szellemi láthatárán.

A forradalom kitöréséig szinte már átgondoltan osztja be szombatjait-vasárnapjait, várható szabadidejét, ami azért mindig bizonytalan, mert – ahogy írja – kaszárnyájukban „nagy a rendszeresség és a pontatlanság”. Amellett, hogy leveleket írogat (főleg a feleségének, melyeket nehezen megszerezhető közlési jog híján nem lehet közreadnunk), olvasgatja Eckermann Goethével folytatott beszélgetéseit, a kezébe került lapokat és folyóiratokat (egyik levelében a Csillag 9. számában talált Blake-vers fordításából idéz), noteszeiben (melyekből csak egyet lehet föllelni) frissen támadt gondolatait rögzíti (mert „szükséges, kínzó szükség néha – betelt lévén a gép – leírnom azt, ami foglalkoztat. Inkább a megformálási kísérlet, mint a marasztalás végett. Íme a piros noteszek és a telefirkált papírok. Tapétányi mennyiség”), s amennyire eszköztára és a munkakörülmények megengedik, művészként sem tétlen. A kiképzőtisztek, rühellvén előírt feladataikat és egyáltalán a katonai szolgálatot, és felismerve, hogy untig ismert tudnivalókat ismételgetnek, egyre több engedményt tesznek – még a kiképzés rovására is. És freskók, szobrok, grafikák létrejötte ellen nincs tilalom a szolgálati szabályzatban sem. Kapva kap a lehetőségen maga Kondor is. Feleségének ezt írja: „Ha lesz időd, küldj egy félkilós csomagot. Legyen benne a fametszet, amit elkezdtem, egy tiszta dúc [valószínűleg ezen vési ki november 4-re Hamlet-fametszetsorozatának utolsó képét – Gy. J.], a három véső, kis üveg tus, venni kell Ľ- és ˝-es redisztollat, meg egy rajztollat, az is legyen benne.”

Az isten háta mögötti Nagyatád tisztképző iskolájának durvaságot, hatalmi komiszságot szakmaunottsággal, engedékeny nemtörődömséggel elegyítő s egyre lazuló szolgálati rendjében – melyben a sorkatonáktól megkülönböztetetten a hallgatók az étkezdében tiszti ellátásban részesülnek, és bő kínálatú kantinba járhatnak – a szabadságot erősen korlátozó szögesdrótkerítések között sem elviselhetetlen, főleg a lelkileg-szellemileg igénytelenebb hadnagy- és főhadnagyjelöltek sorsa, akik egyébként egyelőre – a korábbi nyári kiképzések osztályozási eredményeképp – gimnasztyorkájukban és buggyos nadrágjukban tizedesi vagy szakaszvezetői rangban „szolgálják a dolgozó népet”. Lényegében a kényszerűségek, kötöttségek és lélegzetvételi lehetőségek viszonyában kialakul az a modus vivendi, mely előreláthatóan biztosítaná a leszerelés kivárásának viszonylagos nyugalmát.

De ebben a viszonylagos helyi nyugalomban az országos változások előérzete egyre jobban felzaklatja Kondor Bélár (és sorstársait). Kezdetben inkább sejtelmek által, majd jóslatos, a maguk szó szerinti jelentésén túlsugárzó hírekkel, melyek az elzártságban – rádió, lapok, levélbeli értesülések révén – esetlegesen, hiányosan, de képzeletben és logikával egybeszőhetően tudomásukra jutnak. Kondor Béla levelekben is tudakozódva, hírszomjasan, balsejtelmektől szorongatva naplójegyzete tanúsága szerint már október 10-én úgy érzi, hogy „nagyon csúnya napok jönnek igen hamar”. Nem a forradalom jól sejtett kirobbanásától fél, hanem előre látott eltiprásától és megtorlásától. A Dózsa-felkelés ismerőjének és művész felidézőjének nincsenek reális reményei a sorsgyötört és sorsalázott nemzet igazának és jogainak érvényesíthetőségéről, nincsenek illúziói az „Emberiség Történeti Viselkedésének” 20. századi változatairól sem. De elszántságát a majdani részvételre a kétségbeesetten előre látott rémképek sem csillapítják. Feleségének nemsokára így ír: „Olvastuk a műegyetemisták követeléseit, és hogy beígértek egy tüntetést. Valamilyen módon csatlakozunk, különösen a katonaságra vonatkozóan. Többen felvetették az ötletet, hogy sorba állunk, és egy-emberként Pestre utazunk… puskával, golyószóróval és géppisztollyal.” S a Gross Arnoldnak szóló, október 23-i postabélyegzőjű, minden bizonnyal 22-én kelt, tájékoztatást kérő levelének utóirat-mondatában megismétli előrejelzését. „Történhet sok minden, előreláthatólag” – írja grafikus barátjának az isten háta mögül, Budapestre.

Az előrejelzés pontosnak bizonyul. S ezúttal nem késik a híradás sem. Nem a baráti, hanem a Honvédelmi Minisztériumé. „1956. okt. 24. reggel 4-kor riadó” – jegyzi a noteszébe Kondor. S a riadókészültséget egész nap nem szüntetik meg. Az alakulótéren felsorakozott, várakozó ezredet tájékoztatják az előző nap budapesti eseményeiről: a csőcselék az egyetemisták közreműködésével fegyveresen felborította a rendet, anarchia uralkodik. Vagyis: kitört a forradalom. A főiskolásokat-egyetemistákat mint potenciális lázadókat megfosztják fegyvereiktől, őrizet alá helyezik, hálótermi fogságra ítélik. S minthogy a rádió semmilyen hírt sem közöl, Kondor (ahogy megfigyelés és őrizet alatt tartott társai) „a képzeletére van utalva”, mely egyébként megközelítőleg valósághűen eleveníti meg a pesti utcák képét, s „a képzelet embere” úgy érzi, hogy a régóta benne kavargó látomások testet öltenek.

A maguk helyzete is megvalósult lázálom. Míg a tisztek lent futballoznak az udvaron, ők a kollektív bűnösség vádjával sújtva, megalázott foglyokként töprenghetnek kilátástalan sorsukon, s hiába várnak valamelyest is reménykeltő híreket a rádióból is. Kondor, tudván tudva, hogy a felkelők sorsa a beavatkozó brutális és a be nem avatkozó, közömbös hatalmak által eleve és végzetesen „megpecsételtetett”, kötelességtudóan közéjük szökne, ha nem döbbenne rá többszörös bekerítettségére. Mint szökevény „lázadót” a drótkerítéstől távolra kúszva is bizonyosan elfognák.

A felesége halálos veszélyeztetettségét, otthonuk romjait és a hiába-küzdő magyarság megtorló megalázását idéző látomások gomolygásából és a hodály-fogságból Kondort bajtársaival együtt a laktanyakapu előtt újból és újból s egyre gyarapodva megjelenő tüntetők szabadítják ki, fegyverük visszaadását követelve s hatalomátvételüket javasolva. S rövidesen olyan ellenállhatatlanul követelve, hogy a laktanyában megalakul a Forradalmi Katonai Tanács. A tisztek – a sorkatonákat egyáltalán nem érezvén a hátuk mögött – konfliktuskerülően, fegyvereikkel együtt átadják az irányítószerepet, és most – szervezkedésüket megakadályozandó – ők kerülnek felügyelet alá, ha nem is bezártan. (Mozgási szabadságában egyiküket sem korlátozzák.)
A hatalomátvétel során egy lövés sem dördül el a laktanyában. Kondor, akit közben a fővárosi művészvilágban egy forradalmi tanács tiszteletbeli tagjává avatnak grafikustársai, bajosan tudna Pestre jutni („Többször meg akartam lépni – írja kiszabadításuk után –, hogy a budapesti felkeléshez csatlakozzak, de a nagy távolság miatt nem tettem meg”), s így készségesen vesz részt a magukra vállalt feladatok teljesítésében. A nagyatádi járás településeinek rendfenntartásában. Hármas-négyes csoportokat alakítanak: a még kissé zsenge Maléter-akadémistákat is bevonva, a rendőröket pedig szépszerével hazaküldve, támogatják a megalakult nemzetőrségeket; őrségeket állítanak, igazoltatással kiszűrik a gyanús szándékkal felbukkanó figurákat, megpróbálják „lefülelni” (Kondoré a szó) az ávósokat. (Épületük közelében egy sebbel-lobbal kiürített ÁVH-s laktanya állt.)

Megnyugtatóan ható nagyatádi tevékenységükbe azonban brutálisan beavatkoznak a szovjet tankcsordák. November 3-án még csak fenyegető növekedésükkel, s mondhatnánk: hallgatagon. Mintegy kétszáz tank gyűrűjébe kerül a város. De ebben a vészjósló bekerítettségben minden rendfenntartási terv összeomlik. Pisla értelme sincs a továbbmaradásnak. November 4-e véres virradata előtt a főváros felé igyekezve Kondor Béla hatodmagával egy terepjárón (amit persze nem ő vezet) elhagyja Nagyatádot. És sorra maguk mögött hagyják katonai tárgyaikat is. Gránátjaikat, fegyvereiket erdők avarjába dobálják, szovjet szabású mundérjukat, különböző rokonok-ismerősök jóvoltából civil ruhához jutva, levedlik magukról (már csak azért is, mert a földjeiken munkálkodó falusiak – rémülten – orosz katonáknak nézik őket, és hanyatt-homlok menekülnek). Balatonmárián végtelenül kígyózó tankvonulást látnak, míg végül is egy akadozó-álldogáló vonatra szállva eljutnak Fehérvárra, hogy aztán egynapi várakozás után felszálljanak egy semmivel sem gyorsabb szerelvényre, s az ijesztő látvánnyal fogadó Déli pályaudvarra jussanak. És végre-végre haza.

A tiszti kiképzésre bevonult Kondor Béla – az előző nyarakon szerzett rendfokozatával – tizedesként vagy szakaszvezetőként tér vissza. De otromba katonacsizmában érkezve (amit nem volt módja cipőre cserélni) élmények emlékein és látomások élményein kívül magával hoz (legalább) egy feljegyzésekre és levélfogalmazványokra használt piros noteszt és (legalább) egy új remekművet, Hamlet-sorozatának utolsó jelenetét, A sírnál vagy a Temetőben címűt. Befejezésének időpontja a magyar történelem egyik legsötétebb dátuma: 1956. XI. 4.

A lényét szellemi rangjában lefokozó tiszti csillag helyett a sejtett és rettegett tragédia végső stációjának képét hozta, az első örök érvényű gyászjelentést „a nagyszerű halál”-ról, nagy művészhez és megrendült magyarhoz méltón.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben