×

Legyen így hű alkata a szónak

A hetvenéves Kalász Márton költészetéről

Kelemen Lajos

2004 // 10
„…mihelyt mindenki alszik, / kirakod, töprengsz, mi válnék belőle” – írja Kalász Márton a versről. Igaz, ha jobban megnézzük, a kép nem annyira az írás természetét, mint inkább az írásra lekötött embert mutatja – a költés csínján-bínján spekuláló szerzőt, amint éjszaka, egy lámpa fénykörében sorai fölött méláz. Akárhogy is, a kép külső kvalitásánál érdekesebb az, ami nincs kimondva benne; az a kevéssé megfogható árnyalat, amely a vers örök változékonyságát sejteti. „A vers kétes szerzés” – mondja Kalász Márton az idézet előzményében. Hogy ez nem sokat hoz elő abból a titokzatos officinából, ahol a mű készül? De mi is zajlik ott voltaképpen – hát nem valami intakt homályban játszódó, szavaktól szavakig érő eszmélet? Márpedig ha így van, s ha a költő nagy néha valóban képessé válik a műhelybeli dolgok hiteles közvetítésére, az ismeretlenből kiragadott jelentés szavakba öntéséhez biztos, hogy nem a hangzatos költészettanok emelkedett slágvortjai a legalkalmasabbak. „Minden látható teremtményben van valami rejtett; Isten azt akarja, hogy keressük ezt” – mondja Szent Ágoston. Gondolatai fényében mintha az abbahagyhatatlan fáradozás sóhajaként hangoznék: „a vers kétes szerzés”. (Hol van e szinte finom aggály ahhoz képest, amit a jóval későbbi A költészetről című vers tudakol: „Soha költészet, mint Énekek énekének / lilioma – már puszta peremen mi vár rá?”)

Egy céhbabona (vagy igazság?) szerint a modern költő kimerítő meghatározása az, hogy tudja, mit tesz. No jó: volnának a tudatosság médiumai a költők, s a vers mégis lebegő kétely, okkult mozzanat? A sűrű erdejű, ingatag terepen, amely Brunetičre festésében ennyi: egy dolog kétségtelen, hogy semmi sem világos, de amelyen alighanem minden költő át akar jutni, úgy látszik, nemcsak az írás, hanem az újraírás lámpását is magával kell vinnie.

Mint a leírt vers véglegességével nehezen kiegyező poéták, Kalász Márton is vissza-visszajár korábbi alapításaihoz. Egész kis kötetet lehetne összeállítani azokból a verseiből, amelyeket az első közlés után, módjával bár, de fölülír vagy átszerkeszt. Ez a variánsokkal élő technika persze nem az ő találmánya; hogy csak egy klasszikus példát említsünk: A magyarokhoz című Berzsenyi-mű ismert szövege versszakokkal kurtább az eredeti fogalmazványnál. Kalásznál egy fékentartottabb szövegevolúció érvényesül. A vers finom kiigazítása, alaki megmásítása, avagy új szerkezetbe állítása azonban nála is a szent célért történik – azért, hogy a szövegfejlődés végső láncszemén ott találja az írásnak azt az egyetlen lehetséges változatát, amelyet továbbmunkálni már nem ajánlatos, talán nem is lehet. Téved, aki ezt az ádáz fogalmazói szenvedélyt, alakítói buzgalmat holmi leplezett bizonytalanságnak véli. Kalász költészete a belső ember, a lélek egyidejűleg érdes és csiszolt hangja, tolongva, néha még éppen sima természetességgel előjövő gondolatokkal. Ebben a költészetben éppúgy megvan a kicsiségek kedvelése, mint a megfoghatatlan iránti vágy; nyelvében pedig a tájhaza ritka, furcsa szavai, érzékenység és irónia. Az ilyen költészet nem is lehet más, mint küzdelem. S itt a magyarázat, hogy Kalász versei az első közzététel és a kötetbe kerülés közt mért kéretőznek be a műhelybe akár többször is. De nem használt-e az újbóli megdolgozás mondjuk A lét elrejtetlensége című kötet olyan darabjainak, mint az Utazók, A lassú élés, a Hölderlin; séta-töredék?

A pálya alkalmi summájául szolgáló karcsú könyv különben elüt az életműszemelvények sztereotípiáitól. Elüt, mert a költő csaknem fél évszázadnyi termését tematikusan megrostálva kínálja; ezek a hit, szeretet, szerelem ösztönözte versek viszont újra bebizonyítják, hogy az ember minden megnyilvánulása, sőt talán a teremtett világ minden jelensége épp e három fogalomban ér össze – már ha összeér valahol. Kalász vallásos költő, hite azonban véletlenül sem egy absztrakt fenség iránti köteles hit. Vannak verses pillanatai, amikor ég felé emelt szemmel és szívvel hisz a Gondviselésben, máskor a siralmait soroló Jeremiás módjára kétségbeesik Isten jóságán. Társalkodása a Teremtővel tehát: hol rögös, hol harmóniás, de csakugyan társalgás, mert az Úr itt nemcsak megszólított, hanem megszólaltatott is. Aki az ő tudásától forró léleknek s a földi tudástól didergőnek egyaránt azt a reményt üzeni, mely „létnek egy mindenséget bevilágít”. (A Más esték, más rurália című kötet Két régi elégiájában talán ugyanez a remény tétetik próbára: „A reggelt mosolyban megérhetem – / tétem, súgtad, ne reményem legyen.”)

Verseinek egy másik nyalábjával Kalász úgyszintén bevilágít „egy mindenséget” – ez az univerzum a szerelemé. S a barátságé. Az írás lelki kimeztelenedés. A Baudelaire-fajta költő undort, megvetést és kéjszomjat verselve vetkezik. Ehhez mérten mennyivel szemérmesebb, tartózkodóbb az érzékiségről éneklő Kalász Márton, s mennyire jellemző rá, hogy a testi szerelem oly elgondolkodtató darabjában, mint a Lehetnék imádkozó sáska, a két emberfél összeolvadása a szimbólum takarója alatt történik! „…elkötekednél / velem, ráállnék, s lerágnád párosodás / közben a fejem” – mondja a vágy és az önféltés csúcspontján. Micsoda pszichoanalízis; Freudon innen és túl! A szerelmes ember, amint intim verseiből fél szemmel kinéz a külvilágra: ez sem kifejezetten banális rendje a vallomásnak. „az évszakok szitaszövésű / anyaga már szakadozik, / mielőtt belefekszik / bárki egy versírásra, egy szeretkezésre” – szól az Együtt, Eschedében, előrevetve, hogy „közben, mondják, repedeznek a birodalmak”. Íme, készen a forma: az egymáshoz szorított érzések és tartalmak, az egymáson keresztülszűrt fogalmak és képek formája. Kalász töredékes, de gazdag nyelvezete nem csupán kitölti: folytonos feszültség alatt tartja e formát. Történetesen a barátságversek egyikében a szerző maga is utal a verstest spannoltságára: „Préselve magam – nem, mint ha kavics / sebezné garatunk: most le ne nyeljem, / ki ne ejtsem. Kanyart kanyarra / előztem – ugyanígy, később, e nyelven / át” – közli az úti élménybe ágyazott Rémkirály. Kegyetlenebb távolságokat kell lebírniuk a barátság mementóinak. Amit a Más esték, más ruráliában közölt Téli látogatás firtat: „kik szégyenlős mosollyal ülnek, vélnék: adtak-e, / kaptak a sok beszéd közt, ünnep titka, valamit?”, azt az emlékezetbe távozott Parancs Jánoshoz címezve, Kalász azzal feleli meg, hogy „Valami fölmér hajnalonta. / Javíthat arcomon…” S lám, a Fodor András emlékére született rekviem szintén a hajnalt, a kezdet napszakát hozza szóba, s milyen kérlelhetetlen kontraszt itt, a kezdet fényénél, a vég hírére átgondolni a folytatást: „Hogy hinném el, tetszenék Istennek föloldani / épp minket a küldetés alól” (Hajnali rekviem).

De nincs is föloldás: írni muszáj; „míg a világ javunkra… átfogható”. Ráadásul férfiember ellenállhat-e a parancsnak, ha a rendelkezés forrása, ahogy Kalász az Esztendőről fogalmazza: „legszebb lányod, a vers”? Annak, aki kíváncsi rá, hogy a szép betűtestű lány miből mivé vált, s A lét elrejtetlensége című kötetet veszi maga elé kielégíteni kíváncsiságát, kicsit más technikával tanácsos nekifognia az olvasásnak, mint általában szokás. Kalász Márton ugyanis egy sajátos szerkesztési ötletet alkalmazva változtatott a gyakorlaton: visszafelé építkezik az időben, azaz a kötet a szerző régebbi verseivel zárul, s az újabbakkal indul. Több ez egyszerű időjátéknál; tiszteletre méltó gesztus, amely az értelmezés szabadságát kínálja, de egyúttal ki is zökkenti az olvasót. Ő aztán a különös szerkezetbe rejtett szerzői súgást – itt vagyok, eddig értem – már a könyv elején megkapva bőven eltöprenghet, hogy a pálya születéséről beszélő könyv végi oldalakhoz kellő rezonanciával közeledik-e; s valóban tisztán, töviről hegyire érti-e a szerkezet beszédes üzenetét. Azt, hogy a költészetnek nincs eleje és nincs vége, se innen, se onnan nézve; csak költészet, és kész – ha az, és amíg az.

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben