×

Különféle örökségek

Kolozsvári Papp László

2004 // 10



Egyre divatosabb örökségeket keresni – paradox módon: amilyeneket nem is hagytak ránk –, mindazonáltal személyes érintettségem okán futó említést tennék saját örökségemről. Nénikém hunyt el Bécsben, s noha számított rá a család, engem is meglepett, amikor értesítettek, hogy mint egyszemélyes örökös, jelenjek meg Bécsben (ügyvéd, cím, telefon, fax; tolmácsot a cég ad), megkötendő az örökösödési szerződést.

Készpénzben szerény kétmillió-valamennyi, javít rajta, hogy euróban értendő. Van egy bérház a Mariahilferstrasse egyik mellékutcájában, bombabiztosan kiadva. Még két kisebb ház a város távolabbi kerületeiben, nem a slumben. Az érdekesebb tételek ezután következtek. Volna-e kedvem akár most kint ebédelni a Grinzingben, ahol fele tulajdonom van egy zöldvendéglőben, van hozzá favázas ház is, nagyterem, kisterem, bankett-terem…? Már hogyne lett volna! A kocsiban kifelé menet, a zöld-Bécshez közeledtemben, egyfolytában az zakatolt bennem, hogy a kerthelyiségben sramli szól, és ott lehet csak inni jól! Mit tesz az élet! Óriásfák egybefüggő ernyője alatt stüszikalapos, stüsziruhás stüszibécsiek ültek, nyakalták a sört, lábuknál stüszigyerek. Szavamra, még egy rokokó babának öltöztetett kislány is volt ott, karikát hajtott, mint egy tizenkilencedik századi nyomaton. És a sramli szólt! Egy termetesebb úr kétliteres korsóban kapta a sörét, mondom az ügyvédnek rossz németséggel: na, ennek is fel fog melegedni, mire megissza, de ő elnézően mosolygott. A tömött úr jobb alsókarjára vetette, kifordítva, a korsót, úgy vitte a szájához, liternyi lötyöghetett benne, amikor elvette onnan, hogy szusszanjon, utána a korsó sör eltűnt, de ő maga elé nézett öntudatosan: Hier bin ich, hier bleib ich, mondhatta Lutherrel.

Miután mindenkit megnyugtattam, hogy egy szalmaszálnyit sem akarok változtatni, elégedetten elköltöttük a minden tekintetben oldott ebédünket, s emelkedettebbé válván a hangulat, az ügyvéd úr itt sorolt el még néhány apróbb tételt. A nénikém lakása a Ringen belül van, szerény négy szoba, viszont zsúfolva a Ferenc Jóskától a harmincas évekig terjedő, akkor olcsó, ma megszerezhetetlen apró dísztárgyakkal, edényekkel, porcelánokkal. Több értékes kép a bécsi kismesterektől a múlt század fordulójáról, értéktelen kacat jóformán semmi. Könyv alig, elragadó biedermeier regények. Hát nagyjából ennyi…

Hazafelé tartva az ember persze elgondolkozik; nem csupán pénz, hanem egy életforma is nyakába szakadt. Az év egy részét Bécsben fogom tölteni, valamelyik magyar kiadóval kiadatom az életművemet; azzal, amelyik négykézláb a legtisztábbra nyalja a padlót az ajtótól a székig, ahol ülök. Bérnyelv nem ér! Kiszámítottam, hogy az alapérdekeltségek csorbítása nélkül meg tudom vásárolni a Bajza utcai palotát. Csak a könyvtárat hagyom meg úgy, ahogy van, egyetlen mechanikus írógépével és mechanikus Mezővári Lacijával. Őslelet, fosszília, lélegző múmia. (Nem Mezővári, a könyvtár.) De aztán letettem róla… Hogyhogy nem adnák el? Pénz ugat itt. Ha el lehet adni a Nemzeti Tankönyvkiadót, a Richtert, a Szerencsejátékot, majd éppen ezt nem?! Kapna az Írószövetség egy ügyes kis házat a hetedikben, hogy szokja a másságot. De elvetettem a tervet, iszonyúan félháborodnának az írók, bár ebbe is beletörődnének, mint mindenbe, s annyi jó érzés mégiscsak lehet s van is bennem, hogy hagyom őket békén porladozni, mert milyen szép is az, hogy a Szövetség tevékenysége abban merül ki, hogy naphosszat megpróbál felhívni valami minisztériumi slapajt, hogy kisajtolja a hivatalnokok fizetését és a villanyszámlát; hogy a könyvtárban zúg a neonvilágítás, s a megjavítására már nem telik… E törekvést eddig siker koronázta, miből is legalább egy tényt deriválhatunk, miszerint az Írószövetségnek van értelme – megvédi magát (gondolom én augusztusban), amennyiben tudja fizetni a titkárnőt.

Hát ennyit a saját örökségemről… De jaj! Mit látok, édes, drága kollégák! Hiszen nektek lila a fejetek, ajkatok hullafehér, szólnátok, de szó bennakad. Nyomjátok már ki! Na! Hogy ez a kurva Kolozsvári, nem elég, hogy teleírja előlünk a Kortársat, még örököl is, eurót, vendéglőt a Grinzingben, berendezett lakást Bécsben! Dögöljön meg, menjen át rajta a kékre festett körúti sárga villamos, az anyját a ravatalon!… Ilyet írótól ugyan még nem hallottam, de ennél különbeket televíziósoktól igen, amikor elvették tőlük a műsort, s más tölthette be a lyukat. Önkívületi, trágár szitoközön, szellem szikrája nélkül, maga a hörgő embervulkán, amint átkot öklend.

Nyugodjatok meg, testvéreim a negatív, ösztöntermészetű, politikai surmók vezérelte diszkrimináció sújtotta helyeteken, ahol vagytok, nem örököltem én semmit. Állok itt, mint keréktelen idő, hier bin ich, hier bleib ich, ne szeressetek, azt meg gyűlölöm, ha szánnak, csak nézzetek. Egyenesen. Szembe. A helyzettel.

Ez kissé melodramatikus volt, de hát ebbe a bűnbe is bele kellett egyszer esnem. Szóljunk már akkor valóságos, színigaz örökségekről – hogy az embernek összefut az epe a szájában, miután oda felcsavarodott.

Van-e szebb örökség, mint a Ságvári Endre-féle?! Egy magasan képzett értelmiségitől? Hogy van egy, mai szóval: terrorista, akkori szóval: köztörvényes és felforgató, aki kusza, ámbár egy egész Szovjetunió támogatta eszmezagyvalék és gyakorlati banditizmus vezéreltetetten öl, nyomorít, bomlaszt? Egy adott világban, ami persze nem a legjobb, csak mint minden világ? Ahogyan állunk, manapság is lehetnének ilyenek, amilyen jól állunk a jóléti rendszerváltással, ami – mármint jólétiség – nincs, mint azt a nyalka exminiszterelnök leszögezte. Jóléti itt csak nekik van.

De vegyük feszesebbre! Nem tudom, hogy a fényes feltaláló történész tudja-e még (a még szócska hangsúlyos), hogy mi lett volna Ságváriból, ha nem lövik le. Miniszter, pártvezér, aki egészen addig nyomorítja halálra a népet kompenzálgatva, és öldölészi elvtársait (senki sem sajnálja őket, miért mentek oda?), amíg őt is leszeldeli a sztálini tökgyalu. Vagyis tömeggyilkos lesz az elfuserált világmegváltás nevében, mint Rákosi, Gerő, Farkas, Kádár és a többiek. A dolog a történelem ismert logikájából következik, nem történhet másképpen, ha Ságvári bent marad a sodorban. Na majd éppen ő ne maradt volna bent! Szép örökség, történész úr! Hogy viszont meghalt, és állítólag antifasiszta volt? Ha a történelmet így kettévagdossuk, volna nekem jobb örökségjavaslatom. Van egy kifogástalan életű mozgalmár, tanácsköztársaság, fityfene, tizenhat évi sitt. Ott aztán, Szegeden, igazán nem kompromittálja a világmegváltás ügyét, olvas, képzi magát, eminens. Úgy van, úgy, Rákosi Mátyás ő! Mi volna, ha kettévágnánk e személyiséget, élete első felét megmárványtábláznánk, s mély sajnálkozással, ám rendíthetetlenül elhatárolódnánk élete második felétől?! Ez talán még a megnyerendő MSZP-sűrűfejűekre is jobban hatna, szinte hallom: Matyi csak jót akart, de hát követett el hibát, szegény, hogy viszi a száműzetésben a vizesvödröt a kerten át, ó, édes istenem s te bunkócska, te drága!

Szép örökség! S hogy mennyire klappol a Gyurcsánnyal kötött szövetséggel! A milliárdos szociáldemokrata, akivel egyetlen szociáldemokrata, igazi, sem állna szóba, hármasban Ságvári Endrével, a felforgatóval! Cukor! Ennél szociáldemokratább már nincs is! Olyan örökség ugyan nincs, miszerint egy szocdem program szövetkezik a nagytőkével (ki ellen?, a nagytőke ellen? de akkor ki ellen?), s ezt be is veszi a szövegbe. Eddig csak hagyományt teremtett minden sörhasú munkásőr, mostantól örökséget teremt, ez olyan finom és extra, mint egy női selyemharisnya. És az is micsoda örökségteremtés, hogy csapatok, nagy elmék dolgoztak a programon. Vajon hány összejövetelen állapították meg, hogy háromszor kell beleírni, hogy munkahelyet!? A kutyafáját, hogy micsoda örökségek mennek itten el és hátra!

De haladjunk! Nekem egyik legkedvesebb örökségem, amit meg is kaptam (nem mint a grinzingi kerthelyiséget), az antalli örökség. Akik annyit hivatkoznak rá, fájdalom, elmulasztották definiálni. Én azonban más antalli örökségekről szólnék, mint amire ők utalnak, ködösen, vegyük is mindjárt a legkövérebbet: a kilencvenkét százalékos baloldali médiafölényt tizenöt évvel a változások után. Kész habos sütemény, rajta indiáner!

Hát nem cuki egy örökség, hogy az egész kommunista sajtóklientúra a helyén marad?! Augusztusban írta Csontos János a Nemzetben: Antallnak be kellett volna tiltania a pártállami Népszabadságot, és – teszem hozzá én – átvilágíttatni az egész magyar sajtót, két hónap alatt, és kizárni minden volt bértollnokot. De vegyünk csak egy nagyágyút! Csurka István dühöng, asztalt csapkod, lapot követel, és mert akkor még ász a Fórumban, átnyomja valahogy a Magyar Fórumot. Az antalli médiapolitika teljes hiányának ellenpróbája ez a lap. Csurkából megcsinálja, és Csurka megcsinálja benne, a nagy magyar váteszt – ne szeressétek, de eddigi megállapításai jó része ült (a diagnózisát mondom, nem a terápiáját). Ő sem találkozik mindig Istennel, meg aztán volt-van egy pártja, ütődött álmodozókkal tele, azt is menedzselni kell. Hát nem szép ellenörökség, hogy egy később démonizált, mellesleg zsákutcás lapból elrugaszkodva a MIÉP bejut a Parlamentbe, s csak politikai hülyeségének köszönheti, hogy kiesik (hála a Fennvalónak, nem ez az út vezet a megváltáshoz – hogy egyelőre még egy sem, az fájdalmas, de másik kérdés)?

De soroljunk még antalli örökségeket. Tehát nem tiltja be kormányrendelettel a volt pártállami sajtót. Megtehetné, nincs még médiatörvény, s bár az SZDSZ-ellenszél szinte metsző, kevés kompromittáltabb és menekülésre készebb társaság várja, hogy csak ép bőrrel ússza meg – mennyi snájdig szóvivő került volna ki közülük a magántőkések zamatos hónalja alól! De nem! A vidéki lapok hálózatát lassan megszerzi az MSZP, szinte törpepártként, Antall a füle botját sem mozdítja, de már ekkora balfácánság láttán a volt párttag újdondászok és 208-asok és 210-esek lassan megnyugodnak. Nem héroszok ők! Család van, gyerek, törlesztőrészletek, megfontolják, ki ad nekik a következő ciklusban is kenyeret. Ilyen egyszerű. A jobboldalnak a mai napig sem jut eszébe, hogy a hívő újdondásznak akkor is élnie kell, ha ő éppen megbukott. Csúf szó, de a sajtót meg kell vásárolni, s ebben az értelemben nem is erkölcstelen. A gyerek beteg, a nagypapa hülye, kell két hét nyaralás. Szép örökség tehát az is, nem csak antalli, hogy nincs egyetlen ember, akit megvédenek, parkolópályára állítanak, ha úgy alakulnak az események. (Az MSZP egy egész magyar tévévezérkart mentett ki a Fidesz-érában, a TV 2-höz, Rudi Zoltánnal az élen.) De maradjunk az antalli örökségnél, melynek lényege: majd eszméink nagyszerűségével és született tisztaságunkkal meggyőzzük a sajtót – de ettől már csak-csak a hátamra fordulok, égnek kapálva, mint egy jobb sorsra érdemes szarvasbogár. (Tetszik tudni, mit mondott Szájer egy bizalmasabb összejövetelen, a választási vereség után – mindenki itta volna szavait, értelmiségi művész, újdondász, aki csak ott volt –, azt mondta, hogy imádkozzunk Szent Pálhoz. Igazán megvilágította a helyzetet.)

Na de akkor már Szent Pállal – aki legalább otthagyta az oláhokat – előre, tovább az antalli örökségek útján! Mert azért tettek is a fiúk, ezt világítanám meg röviden (könyvet tudnék írni belőle) a Magyar Televízióban ellejtett rövid, az agóniára módfelett emlékeztető fickándozásaik érzékeltetésével, 1991–92-ben. Miután Antall megvívja csatáit az általa kitalált Gönczcel – szép antalli örökség ő is, meleg, ibolyás összetartásokon nem lehetne könnyes szemmel emlékezni róla? –, szóval miután Göncz többszörösen nem írja alá, végül csak megtörténik a váltás az MTV élén. Aki látta, annak ma is alvad a vére. Bevonult a Házba négy-öt hozzánemértő, sértődött, senkivel szóba nem álló úr, s elkezdték… na, itt a bökkenő! Mert mit kezdtek el? Mert hogy műsort kezdtek el csinálni – egypáran, egy háromezerhatszáz dolgozót negyvenhárom telephelyen foglalkoztató tévében, az hagyján. Csak tévút. A lényeg, ami még csak nem is derengett bennük, hogy itt nem műsort, hanem televíziót kellene készíteni. Tudom, hogy ez homályos még, de hátha lassan megvilágosodik, ahogy haladunk előre. Szóval műsort. Például olyan silány és pártos híradót, hogy egy toronyóra is megállt volna tőle. Szerencsére nem nézte. Én igazán nem büszkélkednék a derék Stefka helyében, remélve, hogy úgyis belepi működésemet a feledés pora. És természetesen nem közszolgálati híradót, hanem MDF-es harsonát! Csak mint a másik oldal is teszi, csak hát ez nem mentség.

És átszerveztek. A legjutányosabb módja annak, hogy az ember megszabaduljon ellenfelétől: megszünteti, szakmai okokra hivatkozva, a feladatkörét, s más néven létrehozza ugyanazt, az ő emberével. A jámbor magyar, aki akkor még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki milliókat rakjon zsebre – hogy fel voltak háborodva a népek, mert Bokros Lajos kapott tizenhatmillió végkielégítést, amikor eljött pénzügyminiszternek; immár nincs felháborodva a nép, hogy a Parlament alelnöke, Wekler Ferenc, a példás és nagylelkű családapa felkap kétszázhetvenmilliót, törvényesen!, fellebbezésnek helye nincs!; mindegy az már mindenkinek; na ez a visszapótolhatatlan morál, s ugyanezért nem intézhető el egy Szent Pállal az a választási vereség; valami jóvátehetetlenül ment itt veszendőbe, tisztelt Fidesz! De kezdjük újra a mondatot. A jámbor magyar, aki akkor még nem tudta, hogy milliókat lehet törvényesen eltenni egyeseknek, de ketteseknek nem, csak úgy okádta a lángot, ha tévések fizetése került szóba – anélkül, hogy tudta volna, mennyi is az. Egy átszervezésre vetítve szinte nulla, kedves jámbor magyar. Egy tévéátszervezés, műsorstruktúra-váltás százmilliókba kerül, műsorok szűnnek meg, nem indulnak be olyan műsorok, melyekre már kimentek tízmilliók, az új beosztottak nem értik új munkájukat, s hülyeséget hülyeségre halmoznak, ŕ napi egymillióért, és így tovább.

Náhlik Gábor, újdonsült tévéelnök – hogy nevezzük nevén az egyik gyereket – átszervezett, s várta, hogy majd csak történik valami. Háromezerhatszázan pedig elképedve, néha mulatozva – kárörömöt nem lehet érezni ekkora dilettantizmus láttán – álltak, lábhoz tett fegyverrel. És várták a bukást, ami jött, mint a hathúszas. Nem kellett tenni semmit, a semmi volt az, amit tenni kellett. Egy példa: elnökségin kitör az egyébként hosszú és a tárgyhoz sohasem tartozó beszédeket tartó derék Gábor, hogy képtelen annyit elérni, hogy kiírják valahová, hogy Magyar. Körülötte főgyártásvezetők, termelési és beszerzési igazgatók és egyéb nehézsúlyú, cinikus profik, akiknek egy szavába kerülne. Nem tették meg neki, a kisujjukat sem mozdították még ebben a jelképes és jelentéktelen kérdésben sem. Miben bíztak hát ezek a befelé kirohanó Zrínyik?

Semmiben. Fogalmuk sem volt semmiről. Annyit tudtak, hogy most majd csinálnak emdéefes, nem pártsemleges műsort, s attól fordul a világtengely, vagy tán még ezt sem gondolták. Semmit sem. Beállítani öten, és nem állni szóba senkivel, nem próbálni megtudni, jönne-e velük valaki, támogatja-e őket valaki, lehet-e szövetkezni valakivel…!

Bejött velük egy Nők Lapjá-s káder, aki kivételes érzékkel mart bele minden kézbe, amelyre számíthatott volna. Műsorigazgatónak. Agyát nem dúlták tekervények. Hogyan, hát egyetlen hozzáértő sem volt? De volt! A nagy külpolitikai szakértő, aki már az anyja méhében meg volt sértve valamiért, s ezt sikerült egy életre perpetuálnia, a metsző eszű Chrudinák – aki úgyszintén nem tud televíziót csinálni, de műsort nagyon –, na, ő volt az éceszgéber. Hogy műsort tudott csinálni? Na, azért mintha… Mert az az ásatás a Köztársaság téren, a pincebörtönök, a falhoz láncolt csontvázak nyomában, az nem volt semmi! Nyilván azt hitte, hogy ha majd a bájos Liebman Katalin azzal a hírrel jön fel a kutatóárokból – jobb kezében mikrofon, bal kezében kilencszázötvenhármas lábszárcsont, fején hetykén félrecsapott magyar koponya –, akkor az igaz magyarok, akiknek a koponyája még nem patkánykugligolyó a pártház pincebörtönében, bezúdulnak a szavazófülkékbe, hogy győzelembe szavazzák bele az emdéefet. Nos, ez volt a szakmai hozzáértés. De felvirradt az este, amikor Liebman nem a kutatóárokban tűnt fel, hanem a képernyőn, s azt mondta, most figyelj, nép, mert ilyet még nem pipáltál! S akkor mind leültünk, s vártuk, hogy mi is pipáljunk olyat. S valóban, feljött Első Kubikos Benő, s azt mondta, nincs itt semmi pincebörtön, de hogy van ott valami, az biztos. Csak nem tudjuk, hogy mi. Egyetértünk, olvasó uraim, hogy ez már paranoia. Annyira belelovalni magunkat téves elgondolásunkba, hogy leadjuk a cáfolatát mint bizonyítékot! Meg volt ez bütykölve, ez az antalli örökség, minden módon – merthogy ennél jobban a kilencvenkét százalékos médiafölényt bebetonozni már nem is lehetett volna. (Liebman lezökkenése a politikai görkorcsolyapályáról számomra kedves emlék, javára írom, hogy megírta A nagy szerszám című könyvét – csak a címet olvastam –, a legkártékonyabb magyar politikus, Torgyán József portréját.)

Történhetett volna-e másképpen? Lényegében egy kicsit. Már azáltal is, hogy jó irányba mozdulnak – nem sikerült, jó, nem volt idő, bukás van mindenképpen –, de a bukás egy értelmes törekvés, értő tevékenység lehanyatlása. S mint ilyen felemel, irányt mutat. Hanem hogy egypár balfácán elbukik egy csomó kártevés után, hogy küldőik még csak fel sem fogják (mindjárt a küldőkről is), mit tettek, s hogy főleg mit mulasztottak el, az olyan értelmetlen, mint egy autóbaleset. De erről holnap – sokkal jobban belefáradok, mint tán látni tetszenek a stíluson. Hazámért vagyok szomorú.

Hogy másképpen? Akkoriban, amikor ezek berohantak, két önálló szervezeti egységre volt osztva az MTV, a TV1-re és a TV2-re, élükön egy-egy intendánssal. A TV-2-t az a fehér holló vezette, aki szerintem nemcsak tudott televíziót és nem csupán műsort csinálni, de tudta is, hogy ezt kell csinálni. Peták István hozta létre – amíg az MDF szét nem verte – az egyetlen majdnem teljes közszolgálati televíziót Magyarországon (a híradókat nem az intendatúrák csinálták), azelőtt szó sem volt róla, utána szó sem lehetett róla. Sok részlettel gazdagíthatnám a képet, de a lényegre térve: a TV2 alkalmas volt rá, hogy megvalósítsa az ideált. Nem arra, hogy pártműsor készüljön rajta, hanem hogy kiegyensúlyozott közszolgálati. Nem kellett volna csinálni semmit, csak folytatni. Ahogy önökkel, kedves olvasóim, a római pápa szóba állt, úgy álltak szóba a sértett, vad arcú, gőgös eminenciások a TV2 vezetésével. Vetett ágy, bele a napalmot.

Hogy kik küldték őket, s milyen céllal? A nevek feleslegesek, egy párt- és kormányközérzet küldte őket, s a cél egy fekete lyuk. Mégis, hadd érzékeltessem, mi volt a küldők s a bevonulás után diadalt ülők fejében, két olyan emberrel való beszélgetéseimmel, akiket becsülök. Az egyiket azért kerestük föl, hogy megértessük vele, ne verjék szét, hanem használják az eszközt, ami rendelkezésükre áll. A nagy befolyású művész úr szívélyes volt, mindig is az volt, számomra ez nála a fal, erről pattogzom le. Tessenek elképzelni, hogy ég a ház, kútfúróhoz megyek, hogy tán ássunk kutat, vagy teremtsünk oda vizet valahonnan, erre föl mindent elárasztó érzelem árad felém! Nemes. Csak rossz helyen, rosszkor. Aztán töredékesen mégiscsak elmondja az ember a dolgot, hatszor-nyolcszor félbeszakítják, s amikor folytatja, szemlátomást már nem emlékeznek, hogy mit is szakítottak félbe. Nincs folyamat. Arra gondoltam, hogy ez már a veszélyérzet önveszélyes hiánya. S hogy összességében mit értettek az egészből? Alkalmasint semmit. De vegyünk egy politikust is. Emdéefest. Ma is az. Ő tud figyelni arra, akivel beszél, de tájékozottsága és szakértelme aligha ebben eminens. Nem lehet megmagyarázni neki a dolgot. S mivel, nyilván, ilyesmivel eszik az életét naphosszat, mondja, mint afféle kenyerükféltőknek, Petáknak és nekem, hogy hát majd csináltok műsort, nem bántanak titeket a bácsik. De, mondjuk, itt iszonyú kártevés tétetett folyamatba, a tévé nagy hajó, fél év, egy év kell, amíg fordul. Tegyük fel, hogy odadobjuk könnyű szívvel kétévi munkánkat, a TV2-t, de nem nekünk van szükségünk rátok, hanem nektek ránk. Fogjátok már fel! Nem fogták.

Két rokonszenves ember. Képzelhetni a rokonszenvteleneket. A benti szakmát. Hogyan is jellemezhetők röviden? Monolitikus masszává száradt gyűlöletek. Annyiszor szervezték már át a tévét, annyiszor ültették már őket egymás fejére és viszont, hogy már csak gyűlölni tudnak, mindenkit, mindenkor, a legmagasabb hőfokon. Nem értenek semmit. Televízió? Ugyan már! A torkát harapni át véresen és ténylegesen annak, aki befészkelte magát egy műsorlyukba, kiharapni onnét, cafatokra tépni, húsát szaggatni, vérét szétlocsolni, velejét porba taposni. Megvasalt sarokkal. Azért mégiscsak nagy pénzek és nagy népszerűségek mennek-jönnek ottan! Hogy ezt néha szinte könnyes elérzékenyülés és szeretetrohamok váltják (ritkán), az pszichológiai egyszeregy, s nem tartozik e cikk tárgyához. Ugyan kivel lehetett volna szövetkezni az ólábú, lőcsagyú Zrínyik ellen? Átszerveztek – több száz millió ki a böjti szélbe –, lett egy nagy televízió, aztán az emdéef bukott, őket kitették, s jöttek a profi foglalók, akik csak annyit mondtak, szakmai átszervezés, velük egy új művészeti igazgató, eljátszatta minden darabját a képernyőn. Kell is az. Kinek kéne különben? Ennyi volt.

Íme, tán egy alma magjában összefoglalva az antalli örökség. A kilencvenkét százalékos médiafölény bebetonozása.

Történhetett volna másképpen? Szerintem igen. De abbahagyom, csak még, mint régi mesélők tették, elbeszélem hőseim későbbi sorsát. Peták útja, mind szakmailag, mind morálisan, lenullázódik, elnöki egy évében pláne. Már csak zavaros dühöngések, a koncepció teljes hiánya, amit szépen takar a lényegtelen részkérdésekben való igaza. A mélypont a negyedik emdéefes kurátori poszt elfogadása, amit lehet csűrni-csavarni, nem más, mint a mostani koalíció tobzódásának legitimmé tétele. Így sem legitim, de hagyjuk.

De ez már nem antalli örökség, hanem pártállami. Mivel a jelenséget sokan már nem ismerik, emlékeztessünk erre a jellemző attitűdre a kádárizmusból. Jobb, úgymond, ott lenni, elragadni állást, miegymást, mint hagyni, hogy valami hülye pártmunkás büdösítsen ott. Ez volt az elmélet. Először is, azzal, hogy elfogadtad, te vagy a hülye pártmunkás, aki büdösít. A másik az a duma, s ennek nagy fenék szokott volt kerekülni, hogy ott tenni lehet valamit. S hogy az jó lesz mindenkinek. Nem így működött, ott csak azt lehetett tenni, amit a hülye, de következetes párt akart. Dunányi duma után, hogy mi minden lehetne így, végül is beszéltek a tények: annak lett jó, aki beszállt, és senki másnak. Pénzt kapott, kapcsolati tőkéhez jutott. És senki más semmihez.

Szívesen írnék más örökségekről is. Például a jó-reggelt-hazudta-Kovács Lászlóról, a szomszédságpolitika nagy szakértőjéről, akihez oda kellett vágni négy és fél milliót havonta, hogy menjen már, s aki az energetikával nem fog foglalkozni Brüsszelben, hiszen hozzá sem szagol. Elvesztettünk viszont egy Magyarország számára remek posztot, ami hozhatott volna a hazai konyhára is. Na, majd hoz a lengyeleknek, ugye? Mit számít a haza, netán a magyarság érdeke? Négy és fél milliót Kovácsnak, minek fejében majd rábólint a szakértőire, mert a dolgot nem érti; de majd teniszezik.

Ám nem ez Kovács László legigazibb öröksége. Fel kellett vezetni a hőst. Az örökség lenini, csak kisszerűbb. Hanem az a személyeskedő, rágalmazó, bíróság is elmarasztalta stílus, amit pártjára hagyott. És viszik tovább, Kovács Lászlóhoz képest árnyékolt agyú, pillanatnyi szolgálatosok. Göndörök és Nyakók, akik szemlátomást a saját szavukat sem értik, csak beszélik a „tagadd le, vágj rá valami sértőt, mondd az ellenkezőjét, te vádolj, rágalmazz, uszíts” sztereotip nyelvét. És arrogáns taknyosok, mint Újhelyi vagy Zuschlag, ugyane nemben szállva a semmibe – de, sajnos, a kilencvenkét százalékos médiafölényen. Azt hiszik, ez a politika. Dejsze ezt csinálta Kovács László! Újat ők már nem tudnak kitalálni vagy eltanulni, mondjuk, Révész Máriusztól.

De hová jutnánk, ha ezt az örökséget nemcsak jelezném, hanem bővebben részletezném?

Nagyon sok minden volna még. Hogy miként fejleszti tovább a Fidesz a kilencvenkét százalékos antalli örökséget hatalma négy esztendejében? Egyszer, talán. Mi a csurkai örökség? Milyen országrontó kockázata van az emdéef politikájának 2006-ra? De ez olyan fontos, hogy mégis.

Nem az az igazi kockázat, hogy a Fidesz nem nyer 2006-ban. Az exminiszterelnök annyira lerontotta az országot, annyira erkölcsefosztotta, hogy pártja aligha tud nyerni. S akkor Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, és jóformán semmit sem tud tenni. Pénz nincs, minden program haszna évek múlva mutatkozik, államadósságra megy el a nemzeti jövedelem java része. Egy esetben tehet. Ha kétharmadot szerez. Ha ez Dávid Ibolya hiúságán, Boross Péter gyengülő emlékezetén (már mindent háromszor-ötször mond, mint az ATV-ben a szerencsétlen cigányhalált), az MDF-alapszervezetek vakjain elúszik, Magyarország úszik el. Nincs alkotmánymódosítás, nincs új médiatörvény, s marad a megannyi örökség, köztük a legszebb, a kétharmados törvények csokra is – ez hozott hasznot a maga idejében, de azt már százszorosan verte le az országon a történelem Ludas Matyija. A bénaság szobra leszünk: kőbe faragott, sánta terelőpuli, hogy magyarnak látsszunk.

Hát csak ezt kockáztatják.

Hogy mit mondjon, kedves szerkesztő úr, ha keresnének?

Ülök a grinzingi zöldvendéglőmben, s alsókaromon átvetett kétliteres korsóból iszom a sört.

Kismaros, 2004. augusztus 11–15.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben