×

A Szív Megtisztulásának Pagodája

Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből

Bodor Béla

2004 // 10


„…amikor a kertben és a kerten kívül is a fákon megduzzadtak
a rügyek, világosan érződött, hogy a kert emberkéz alkotta festői
szépsége mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő.”
Akutagava Rjunoszuke: A kert (ford. B. Fazekas László)




Akutagava Rjunoszuke neve a nyugati világban egyet jelent Kuroszava Akira 1950-ben forgatott filmjével, A vihar kapujában-nal, mely az ő novellája címét viseli. (A filmnek nincs több köze az eredetihez, mint Antonioni Nagyításának Julio Cortázar novellájához. Alapjául egy másik, A cserjésben című elbeszélés szolgált, de annak a címe, úgy látszik, nem nyerte el a filmvilág tetszését.) A moralizáló filmtörténet az igazság megfoghatatlanságáról filozofál, egy összeomlott szamurájos-gésás-cseresznyevirágos, mitikus aranykor romjai között és rothadásszagában bolyong – szürkén és komoran. Akutagava írásművészete egészen másféle. Történetei semmilyen nyelvre le nem fordíthatóan kifinomult faktúrájukkal valami olyasmiről szólnak, hogy a modernitás, a Nyugat példája átjárja az ősi-időtlen japán kultúrát, ami lassanként alámerül az időben; az árnyalatok világát elsöpri a harsány vitalitás, de emléke ott marad minden félrecsúszott nyakkendőjükben, egyfajta rossz közérzetként kísért továbbra is. Nagyon más, mégis olyasféle világ ez, mint Franz Kafkáé: nála is egy letűnt világ kísértetei bolyonganak belakhatatlan és omladozó építmények között, míg az élők testileg-lelkileg betegen kínlódnak a kísértetvilág megmaradt, elviselhetetlen viszonyai között, tragikomikus-abszurd életet tengetve.

De vajon melyik Akutagavát próbálja megidézni Győrffy Ákos, és mi a célja ezzel?

Az a benyomásom, hogy a képzeletbeli notesz lapjain az Akutagaváéhoz hasonlóan imaginárius világ töredékei, mítoszfragmentumai olvashatók. Ez a világ éppúgy nem egészében fiktív, ahogyan Akutagaváé sem az. Egyes elemei csak a költő számára nevezetesek: „Gondosan kijelölte az erdei tó partján azt a helyet, ahol tavasszal meditálni fog. Egy öreg cserfa alatt talált rá a helyre…” (13). De vannak reális helyek is, melyek kisugárzását médiumként élte meg Győrffy. Egészében idézem a (20) „című” darabot: „Egy sáncvár alig kivehető romjain állsz. Jobbra tőled a kapu, ahol az ösvény hirtelen és rövid szakaszon emelkedik. A hely háromezer éve lakatlan. Az erdő valamiért még mindig a falak vonalában ér véget.” Ha jól rekonstruálom, a szöveg a Csehvár nevű helyről szól, ami a Csóványos oldalában fekszik, Diósjenő fölött; a szerző ugyanis nagymarosi, és ez az erődítmény onnan nincs messze. De száznál több hasonló hely van Magyarországon, a Zemplén keleti sarkától a Sopron melletti Ágfalváig, hiszen nálunk található talán Európa legnagyobb feltáratlan vaskor előtti építményegyüttese. A leírás tökéletesen korrekt, a sáncokat a fák általában sehol nem növik be, és a bejárat nem vágja át teljes magasságában a falat.

Tehát csakugyan létezett vagy legalábbis részben létező elemekből építkezik az a világ, melyről Győrffy/pszeudo-Akutagava beszél – csakúgy, mint japáni mintaképe. Ha pedig ez így van, és például az imént idézett szöveg korrekt tárgyleírás volt, akkor a szövegben rejlő narratív pozíció, valamint a szövegegység kontextusa és strukturáltsága lehet az a mozzanat, melyben a szöveg poézise rejlik. Az idézett részben ez a sajátosság az önmegszólító forma, ami a magyar költészeti modernitásnak egy pontosan meghatározható korszakához és műegyütteséhez kapcsolja munkáját. Ezek az utaló szálak, kifelé mutató vektorok azonban mindenütt egyszeriek, alkalmiak. A könyv egészére tekintve azt látjuk, hogy grammatikájukban és poétikájukban – ha lehet használni ezt a kifejezést – minimalista szövegeket ír Győrffy.

Az Akutagava noteszéből – címéhez („notesz”) híven – különböző minőségű szövegegységekből épül fel, áll egybe, vagy inkább csak fűződik össze. Ezek az eltérő minőségek egyfajta líraiság érzetét keltik, jóllehet sehol sem jelennek meg elsődleges lírai alakzatokban; a szövegek ritmikailag, hangrendileg, tördelésükben, gondolatritmusukban, esetleges ismétlődési rendszereikben semmiféle poétikailag értelmezhető szabályosságot sem mutatnak. Szemléltetésül egészében idézem a (60) jelzésű részt:

„A diófa, ami alig tűr meg maga alatt más növényt, s ha szétmorzsolom a levelét, hűvös, fanyar illata napokig a bőrömön marad. Az az elsüllyedt, miszlikbe tört világ, melynek nyelvét négy-öt évesen még folyékonyan beszéltem. Beszélt hozzám, ahogy most a diófa lombja beszél a feltámadó nyugati szélben, ahogy a darázsfészek beszél a kunyhó tetőgerendái között. Ez nem az én nyelvem többé, kiszorult belőlem, ahogy őslakók szorulnak a hegyek közé, szögesdróttal körülvett rezervátumokba. A szélben mozgó lomb résein át az őszi égre látni. Kondenzcsíkot keresztez egy varjúcsapat. Valahol égetnek. Diólevélszag.”

Jól szemlélteti a szemelvény Győrffy szövegszervező logikáját: minden mondatban van valami olyan elem, történés, ami új mozzanatot juttat eszébe. A szöveg látványból indul. (Erre nézve a költő ki is jelenti másutt: „A kép mindenünk, amit tudásként birtokolhatunk, a kép a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet egyetlen anyaga.” [49a] Ez persze nem igaz, de ő így gondolja, és munkájában csakugyan elsőbbséget élveznek a látványelemek.) A látványból illatba lép tovább, egy akció – a szétmorzsolás – után. A továbblépés az akcióból történik: szétmorzsolás  >  miszlikbe tört világ. Az emlékkép cselekvésmozzanata a beszéd: a természetes nyelv, melyet a gyermekek még tudnak, aztán elfelejtik. A gyermekkor világának időbe merülése párhuzamba állítódik az emberiség (a világ) gyermekkorának Atlantiszával, annak süllyedésével. Ezután a világ szférákra tagolása következik (süllyedés tengermélye, lombok és tető magasa, a hegyek felföldje, ég legmagasabbja), de a továbblépés ezen belül is mindig az akciómozzanatot követi („beszélt”, „kiszorult”). A rövid zárómondatokban rendkívül koncentrálttá válik az aszszociációk tere. Érdekes az „ég” szó kettős jelentésével folytatott játék: égre látni  >  valamit égetnek. Az égi füst (kondenzcsík) és az égi élet (vadlúdcsapat) kereszt alakban metszi egymást, majd az egyszavas befejező mondat keretessé zárja a szerkezetet. A szöveg motívumai természetesen más részekben is felbukkannak, még inkább jelentésekkel telítetté téve a mű nyelvét. Az égi kereszt említése például talán erőltetettnek hangzik, ha csak ezt a szövegegységet nézzük; az eggyel korábbi rész azonban így zárult: „Telítődni végre az ürességgel, akár az ég.” Emberi (repülőgéptől eredő) és állati mozgás keresztje az üres ég alatt/előtt az istenhiány tragikus hangulatát jeleníti meg a látvány terében. Magyarul talán még így sem érezzük költészetnek, csak nagyon összefogott prózának Győrffy írásait; de németül már biztosan Dichtungnak, sűrítménynek neveznénk. Mi versprózának, költői prózának hívjuk az effélét, és legfőbb ismérvének a filozofáló, érzéki, leíró, képszerű elemek statikus sorakoztatását tekinthetjük. Rendkívül izgalmasnak tartom, ahogy Győrffy ezt a statikus tömböt az akciók összekapcsolása útján történő fejlesztéssel első ránézésre láthatatlanul, mégis érezhetően teszi mozgalmassá.

Az idézetthez hasonló jellegű, olykor akár harminc-negyven, máskor csak egy-két soros szövegek alkotják a kötet java részét. Sorjázásukat azonban időről időre eltérő jellegű darabok szakítják meg. Ezek többnyire rövid, rejtélyes tartalmú kijelentések, paradoxonok, aforizmák; nemritkán valódi vagy álidézetek. Ilyenek: „Vallásos vagyok. Vallásos, mint a szél vagy az olló.” (16); vagy „A küllők viszik a fényt az út szívébe.” Utóbbi olyan, mintha Lao-ce lenne, de nem az. Mindenesetre taoista gondolat, ami így, húszezer kilométerről nézve nem is idegen Akutagavától. Ezek a gnómák aztán motívumként bukkannak fel a hosszabb szövegekben.

Az idézetek, vendégszövegek egyébként jelzetlenül illeszkednek a szövegbe, meglehetősen egynemű anyagot alkotva vele. Tehát megkeresésük nem igazán fontos, felismerésük nem jelent esztétikai többletet, és a megértés/jelentésalkotás tekintetében sem hiszem, hogy egy-egy Simone Weiltől vagy Kukorelly Endrétől való citátum azonosítása előbbre vinne.

A kiemelés/bennfoglalás mellett Győrffy munkájának másik kulcsfogalma a keretesség. Nagyon sokszor találkozunk azzal a megoldással, hogy egy-egy darab záró gondolata a nyitó gondolat tükröződése, megfordítása, ellentéte vagy valamiféle ismétlődése. Az egész könyv is ilyen keretben áll: a bevezető rész, ami a könyv szövegéből kimetszett szövegek montázsa, zárásként (a mondatok sorrendjét tekintve) visszafelé ismétlődik meg. Így a kötet kezdő és záró mondata egyaránt ez: „Kilépve az ég alá, valamelyest enyhül a szorongás.” Melodramatikus felütés, olyan program, amit aztán a kötet gondolatmenetét követve csak széthullóban találunk meg, vagy amint éppen elmarad mögöttünk. „…akárhova nézel: ég, föld, folyó. Hagyni, hogy legyen. Legyen végre már.”

Egyébként azért is fontos ez az „akárhová nézel”, mert a könyv narrátora nemcsak a Dunát, hanem olykor a tengert vagy éppen a Gangeszt is nézi. És csakugyan nem talál különbséget.

Hogy jön akkor ide Akutagava Kertje?

A család omladozó házába, a ház pusztuló kertjébe hazatér a család fekete báránya, és holtfáradtan, halálos betegen nekilát, hogy egykori szépségében helyreállítsa a kertet és benne a Szív Megtisztulásának Pagodáját. Pedig „csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények – mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében.” Ehhez nagyon hasonló programot fogalmaz meg Győrffy, például a (46) darab elején: „Ahogy a köd, melyről semmi biztos nem állítható, ahogy általában semmiről sem állítható semmi bizonyos, se magadról, se másról, írni azért, mert semmit sem tudsz, szorongva, cél nélkül, hacsak nem az a cél, hogy céltalanság legyen…” Nem csökkenő intenzitású, csak enyhülő, belakott, barátságosabbá váló szorongásban, „az ég alatt” (mely, láttuk, telítődött ürességgel) íródnak ezek a szövegek. Értelmetlenek, nem jelentenek semmit. Nem is akarnak. „Odébbrúgsz egy kavicsot a kiszáradt patakmederben. Leguggolsz és nézed a helyét.” (19) Nem érkezések, nem az elmélkedés leszállópályái, hanem kiindulópontok; nem is annyira a gondolkodás, mint inkább a meditáció objektumai. „Az igazi jelenlét, az öntudatlan, folyamatos ima.” (26) És néha éppen ebből a semmiből bomlik ki a legintenzívebb világélmény: „A szél gyümölcsös ágat verdes a pajta oldalához.” (25) Nem több ennél.

Lehet, hogy Akutagavát Európában Hölderlinnek hívják. (József Attila Kör – Ulpius-ház Könyvkiadó 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben