×

FISZ-könyvek

Szántó F. István: Zárójelek között; Páll Zita: Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához; Pénzes Tímea: Madagaszkári napló

Sturm László

2004 // 10
A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) 1999-ben indította el könyvsorozatát, amely 2003 végén elérte a 25. kötetet. A szépirodalom és az értelmező irodalom szerteágazó műfajai kaptak helyet a sorozatban, amely, úgy látszik, nem valamely egységes szemlélet képviseletét, hanem a – viszonylag – fiatal szerzők figyelemre méltó törekvéseinek minél átfogóbb bemutatását tűzte ki célul.

Szántó F. István esszéinek, kritikáinak, feljegyzéseinek középponti fogalma a – személyiséget feltételező – személyesség. A szerző, mint általában, ezt is a nyilvánvalóvá érlelt felismeréseknek kijáró világossággal fogalmazza meg: „Probléma és megoldás csak személyes lehet: a nem személyes nincs.”
A divatos irodalmat ennek jegyében találja könnyűnek: „A posztmodernnek nevezett szöveg ezért legtöbbször csak háttérzaj, és nagyon ritkán egzisztenciális kaland. Nincs ugyanis a személyre vonatkoztatható tétje.” Szántó a posztmodern meghatározójának a specializálódást és a popularizálódást látja, ezek következetes képviselete vezet ahhoz a „bonmot-irodalom”-hoz, amely „fél óra alatt tucatszám legyártható poénokkal” igyekszik vonzóvá tenni a „semleges semmitmondást”.

A szerző a tét nélküli irodalom- és világfelfogással az „ontologizáló művészetet” állítja szembe, amely kevésbé teremti, inkább csak felmutatja a maga világát. Eszménye az olyan szöveg, amely „felsért, ha beleütközünk, mert erősebb volt nálunk”, amelynek tüzénél „melegedni és/vagy megégni” lehet, „nem pedig fellobbanó-elhomályosuló fényükben gyönyörködni”. (A metaforagazdag stílus is érzékelteti, hogy Szántó nemcsak hirdeti, de meg is valósítja a személyesség programját. Az írások műfajai ugyancsak erről tanúskodnak: az aforizmaszerű feljegyzések, a napló, az interjú és az esszé élet és mű elválaszthatatlanságát sugallják. A formailag kritikának tekinthető írásokat is az esszéisztikus szemlélet uralja, amelynek lényegét a szerző a rácsodálkozásban látja, tehát egy, a személyiség egészét mozgósító élményben.)

Könnyen félreérthető, amikor Szántó azt írja, hogy a művészet ellenállás, „botrány”.
A XX. század számos, hasonló szavakat használó elméletével szemben nála nem arról van szó, hogy a művészetet puszta társadalmi elégedetlenségre szűkíti. Közelebb áll hozzá Földényi F. László felfogása – akivel a könyvben két írás is foglalkozik –, de az övével sem azonosítható: a mértéktelenség, a diszharmónia ilyen abszolutizálása idegen Szántótól (Földényivel kapcsolatban kifogásolja is a hirdetett beállítottság és a harmonikus stílus közötti ellentmondást). Szerinte a mértéktelenség és a mérték közötti választás „világnézet és hit kérdése, a pascali »fogadásé« bizonyos értelemben”. Fenntartások nélkül méltányolja viszont Karátson Gábort – ő a másik író, akiről két esszé található a kötetben –, akit az „egész iránti bizalmon” épülő „öko”-jellegű szemlélet emel nemcsak az egykori állampárti, de a polgári-liberális és a népi-nemzeti ideológiák fölé (ami nem jelenti azt, hogy az utóbbiak is ne emelkedhetnének ideológiai önmaguk fölé, Szántó például Németh László eszmeiségében lel jelentős fogódzókra). Mindezek fényében Szántó „ellenálló művészete” úgy értelmezhető, hogy az nem mond le a szépségről, a harmóniáról, és nem is tagadja ezek elérhetőségét – folyton újra kiküzdendő belső állapotnak tartja őket, és nem olyan végcélnak, amely minden felelősséget és terhet levesz a vállunkról. A művészet mindig arra késztet, hogy a feltáruló lehetőségeket a személyiség felfokozásával töltsük ki, vagyis szabadabbá váljunk, hiszen „ami intenzitásellenes, az szabadságellenes”. A művészettel való találkozás tehát a felelősségérzetet növeli, méghozzá az „evidencia- és abszolútumérzetek” irányában. (Az irányjelzésben pedig a többször emlegetett „zsigeri érzéseknek” jóval nagyobb szerepük van, mint a világnak csak egy korlátozott részét kezelni képes elkülönített racionalitásnak.)
A szerző saját szavaival: „Aláállás a súly alá, a súly vállalása a növekedés igézetében – számomra ez a művészeti tevékenység értelme.” Ennek a felfogásnak a fényében a posztmodern is elnyerheti valós szerepét, amennyiben a személyiség (az ideológia, a rutin stb.) merevségét képes szembesíteni saját „egyszeriségének gazdagságával”, és képes a „létet mint eseményt” visszaszerezni. A posztmodern tehát mint az alkotást előkészítő rombolás, mint az elakadásra figyelmeztető kihívás válhat fontossá.

Ha mindennek a lényege a személyiség: mi hát a személyiség? Egyrészt biztos, hogy igen összetett – tehát a lehetőségek bőségét nyújtó – jelenség: „mindenki egyszerre úr és szolga, arisztokrata és szent, zsarnok és kurva, hogy csak néhány említődjék a személy egyszeriségének gazdagságából”. Ez a gazdagság azonban csak az érettség által rendeződik („Az érettség belülről teremt feladatokat – keresi meg azt a helyet és azt a módot, ahol és ahogy megnyilatkozhat”). Hogy lesz
a lehetőségek bőségéből személyiség, érettség? Úgy, hogy köznapi valóságát képes a szellemire vonatkoztatni, önmagának és környezetének helyet tud találni a – szintén az egyik kulcsfogalomnak tekinthető – „szellemi térben” (ami nem azonos az „intellektuálissal”, az utóbbi azért hiteltelen, mert nem áll mögötte az átélés, a kiküzdés fedezete, nem „egzisztenciális”). Például: „Gy. beért. Arról beszél, hogy nem szabad hazudni. A művésznek legalábbis nem. Csak azt mondhatja el hitelesen, ahol ő szellemileg van. […] ő mindig onnan beszélt, ahol éppen állt, ahol éppen volt. Szellemileg. Mert az ő festményei a szellemről szólnának, a szellemi térről; ahogy K.-éi. Egy nem racionalizálható térről, amelyet konok következetességgel próbáltak újra és újra vászonra vinni.” A szellemi térbe vont létezés ugyan nem racionalizálható, mégis felmutatható a „kép” (az „eidosz”) révén, amelyben konkrét és szellemi egysége kifejezhetővé válik, egyszerre tapintható tárgy és művészi intuíció, amely úgy nyitott az „úgynevezett szellemi” és az „úgynevezett anyagi” világ felé, hogy egyiküknek sem a része, „nem más, mint imagináció”. A szellemi létezés intenzív dinamikáját érzékelteti a kép azáltal, hogy elbizonytalanítja a „vagy-vagyok” kizárólagosságát, a kijelentések magabiztosságát, és így vállalhatóvá teszi az esendőséget (Mészöly Miklós esszéi kapcsán fejti ezt ki a szerző a legrészletesebben).

Szántó számára a személyiség azért végső valóság, mert benne egyesül megtapasztalhatóan az anyagi-konkrét (a létezés?) és a szellemi (a lét?): a lét ugyanis „óhatatlanul egybeesik a saját léttel, vagyis a konkrét, egyedi létezéssel”. A mű is csak eszköz a személyiség szolgálatában, „meditációs objektum” (Szántó nem véletlenül használja a Hamvas Béla-i kifejezést, a fülszöveg szerint megjelenés előtt áll Hamvasról írott disszertációja). Szántó élet és mű azonosságát vallja (az „egész igézetéről” lemondó divatos modernista-posztmodern elméletek közegében: provokatívan), számára „a művészet: létforma”. A mű mértékegysége az életmű, vagyis a személyiség lehető teljes kifejeződése.

A személyiséget a változó helyzetekkel, a „Más”-sal való állandó szembesülés kényszeríti ki, és tartja izzásban. (A Szántó számára különösen nagy vonzerőt képviselő életművek közül több esetében – például Segalennál és Lorand Gasparnál – a turisztikai sallangjaitól megfosztott egzotikum jelenti ezt az állandó ihletforrást adó Mást.) Az ember így folyamatos választáskényszerben él, természetes állapota a válság („Én a válságot gondolom termékenynek”). Ezzel – és a tömeggel – nem számol a nosztalgikus „nyugatos” „polgári étosz”. Ahogy a mindig diszkriminációt kiáltó „tolerancia” is valójában csak a fogyasztói társadalom – amely „embertelen, irracionális és (végtére is:) öngyilkos” – kényelmes gyávaságát, a választás személyes felelősségétől való visszarettenését nyilvánítja ki. Az „arctalanságot”, „kontúrtalanságot”, az eltömegesedést mint „egzisztenciális-kvalitatív típusú jelenséget”. Szántó F. István tudja és meri képviselni azt a magatartást, amelynek kiváló megfogalmazására Vekerdi Lászlónál bukkantam: „A kirekesztés ellentéte és ellenszere egyáltalában nem a tolerancia. Inkább egyfajta tévedés-kultúra”, mert az ehhez kapcsolódó megközelítések „felismerik és elismerik esetlegességüket. Nem annyira a tévedés jogát, mint inkább elkerülhetetlenségét. Ami egyáltalában nem a mások tévedései iránti »toleranciát« jelenti, még kevésbé a saját tévedéseink irántit.”

Páll Zita – eredetileg többnyire erdélyi folyóiratokban megjelent – kritikái gyakran hasonló fogalmak köré szerveződnek, mint Szántó F. István írásai. Páll szerint is elsődlegesen „érezni lehet”, ha jó a mű, és nem bizonyítani; ő is túllép a szak(barbár)nyelven, a műnek alárendelt szerepet tulajdonít, kiemeli a személyesség és (kimondatlanul) a személyiség fontosságát. A hasonlóságok azonban csak látszólagosak, és vizsgálatuk épp a lényegi különbségek észrevételéhez segít hozzá. A személyesség, amely Pállnál a magánszemély és a „privát nyelv” kifejeződése, szembekerül a személyiséggel. A szerző így nem veti föl a kérdést, de az olvasó a „típusalkotó, reprezentatív”, konstruktív költőben fölismerheti a személyiség jegyeit, „a hagyományos költői kereteket”. Páll nem hisz a hagyományos személyiségkép valóságosságában, és elsősorban Petriben üdvözli a kívánatosnak tartott „radikális fordulat” vezéregyéniségét, amely fordulat „a lírai énnek típusból magánszeméllyé változását” eredményezte.
A szerző a – Szántó által épp egyediség és példaértékűség összeforrottságában megragadott – személyiséget üres elvonatkoztatásnak látja, és ugyanilyen hitetlenséggel tekint mindenre, ami rendszer, ami szellemi. Számára a szellemi, eszmei szint nem létezik: ami annak látszott, az álcázott hatalmi manipuláció. A manipuláció felfejtése az irodalomban olyan kérdésekhez vezeti, mint hogy „a nyelvhasználat és a tartalmak szintjén hogyan alakult »normális« és »perverz« viszonya, miért elutasított az alulretorizált nyelvezet, miért tabusítottak nevetséges módon még mindig bizonyos témák, kik mondják meg, hogy milyennek kell lennie a magyar irodalom nyelvének, mi irodalmi és mi nem”.
(A befejezett melléknévi igenevek állítmányi használata nem csak itt teszi nehézkesen magyartalanná az egyébként élénk stílust. Ezúttal én mondom meg, hogy helyettük például a „vannak tabusítva” jellegű szerkezetek a helyénvalóak.) Páll véleményem szerint részigazságot abszolutizál, amikor kimondja, hogy „a szolgálat etikája személyiségtorzító hatású”. Ezzel megint csak azt állítja, hogy mindenféle eszmény megmerevedett ideológia. Mi marad tehát? A test. És a körülmények. De főleg a test. Ezért használ nagy kedvvel olyan, eredetileg a testiséghez kötődő szavakat, mint a fenti idézetben a „perverz”, és beszél „az erdélyi kritikának az Orbán János Dénes költészetével szemben tanúsított frigid magatartásáról” stb. Ezért tartja nagy nyereségnek az „alulretorizált” nyelv, vagyis a testi folyamatokat tabuk nélkül megnevező kifejezések bevonulását az irodalomba. Mindezt felszabadulásként, az ideológiai koloncok elvetéseként éli meg. (Saját stílusát is az irodalmi és a köznapi, sokszor szlenges kifejezések ötvözése teszi felszabadulttá.)

Mi ebben a megvilágításban az irodalom szerepe? Elevenséget visz az olvasóba (és az íróba). Mint „végtelenül interpretálható jel” feloldoz az alapvetően helyes értelmezés keresése alól, elrendező szellemi tájékozódási pontok híján a testibe húzza le az addig magasztosnak hazudott jelenségeket, és így felszabadít a súlyuk, mércéjük alól. A szöveg – mert itt inkább ez van, mint mű – irodalmi tabletta, amit be kell juttatni a szervezetbe, és az ott különböző üdvös folyamatokat gerjeszt. A kritika feladata a bejuttatás, a többször emlegetett „interiorizálás”, „beadhatóság” elősegítése, vagyis a kedvcsinálás. De ez már a szövegbe is beépülő szándék, az „erotikus” vers például azáltal vonz nagyobb közönséget, hogy több olvasóréteghez szól, de az intertextualitás is „növeli az el(be)adhatóság esélyeit”, amennyiben felidézi a már ismert otthonosságát, ugyanakkor megszabadít annak számon kérő komolyságától.

A testi lényegére – Pállnál nem szűkülő, hanem – igazuló egyént meghatározzák a nyelviségként jelentkező körülmények. Ez az a determináció, amit az előtérben álló és a szerző által egyetértéssel idézett irodalomelmélet képviselői „a szubjektum szituáltságának” neveznek. Eszerint a maximum az, ha a „szituáltságunkat” fölismerni és a szövegben érzékeltetni tudjuk. Itt nemlétezőnek tételeződik az a „szellemi tér”, amely a meghatározottságokból való kitörést lehetővé tehetné.

Páll Zita színvonalasan és szórakoztatóan képvisel egy irodalomértelmezői beállítottságot, amely a zsigeri minőségérzéken nem a többsíkú személyiség összefogottságát, hanem a szöveg hatáselemeinek az egysíkú testiségre vetülését érti, a művet a befogadásban teljesen feloldhatónak, a személyiséget pedig eleve adott és meghaladhatatlan konstrukciónak látja. Így különösen a groteszk esztétikájába sorolható alkotók – Petri és az erdélyi „transzközép” nemzedéktársak – szövegei iránt fogékony. A számára idegen törekvésű művekről azonban inkább pamfletet ír. Mindennek ellenére meglátásai a más beállítottságú olvasó számára sem érdektelenek, hiszen nem kötelező a valódi költészetet Páll szerint (is) jellemző „nagy és igaz összefüggéseket”, amiket a szerző kétségkívül sokszor felvillant, az itt felkínált képzetkör logikájához rendelni.

Pénzes Tímea azt adja, amit a cím ígér: Madagaszkári naplót. Egy jó háromhetes utazás eseményeinek leírását napról napra, megtoldva egy kötetnyitó verssel, rövid előszóval és egy hosszabb utószóval. Már a vers jelzi az élmény intenzitását (csak jelzi, mert kevésbé sikerült alkotásról van szó), majd az előszó Benyovszky és Szindbád, a mese és az álom említésével rögtön a lényegre irányítja a figyelmet: a Prágában élő felvidéki magyar lánynak és cseh barátjának valami valószínűtlenül szépet sikerült megélnie. A csodát –
a kötet leggyakoribb metaforáját használva:
a Paradicsomot. Azonban nem csak és nem elsősorban a tenger, a napfény, az egzotikus kirándulás turistaparadicsomát. De még a közös kaland, a kötetlen együttlét is csak része és feltétele ennek az élménynek. Egyáltalán nem egy idill krónikája ez a napló, hanem számot vet a madagaszkári élet sötét oldalaival is: a maláriaveszéllyel, a magas csecsemőhalandósággal, a nyomornegyedekkel, a polgárháborúkkal, a bosszantó szervezetlenséggel. Mi hát akkor az a „csoda”, ami nem csupán kimondatik, de valóban sugárzik ezekben a feljegyzésekben? Épp a turistákra még nagyon kevéssé felkészült sziget eredeti életével való szembesülés, a kihívásoknak való szüntelen megfelelés, a sikerekért folyó állandó küzdelem kényszere, ami az élményt, a kalandot is állandósítja. Az élet eredeti intenzitásának az átélése, ami a táj nagyszerűségén és a szerelem meghittségén túl az akadályokat is magába tudja fogadni. Az utazásnak ezt a legátfogóbb rétegét mélyíti el az utószó váratlan – és kimenetelét illetően lezáratlan! – fordulata: az író és társa komolyan tervezgetik, hogy Madagaszkáron kezdenek vállalkozásba, és odatelepednek. A kaland, ami legtöbbünknek csak az ábrándozásra nyújt alkalmat, ezáltal végleg sorsalakító lehetőségként mutatkozik meg: megörökítésre érdemes.

A kötet iránti bizalmat kezdetben némileg megzavarja néhány közhelyes, modorosan bizalmaskodó kifejezés („Két és fél nap borsosan megfizetett szabadot kapott ugye a drága”; „zuhé”; „kihasználták a munkaerejét, természeti kincseit, mezőgazdasági termékeit. Botrányos!”; „Nem semmi”; „becsiccsentettünk” stb.). Vagy lehet, hogy ez csak a stílus nőiessége? Na és van egy könnyen javítható számtanfeladat is a 14. oldalon: „A tizenkétmillió malgas egynegyede merina, azaz négymilliónyian vannak.” De ez a féltucatnyi apró melléfogás jelentőségét veszti a kötet stílusát és szerkezetét meghatározó finom arányosság közegében. A nagyrészt egyszerű és mellérendelően összetett mondatok váltakozása – akárcsak a napi bejegyzések laza, de gazdagítóan sokértelmű egymásmellettisége – okoskodás nélkül képes közvetíteni a viszonyulások sokértelműségét, valamint az észrevevés és az észjárás spontán ritmusát. Az egyes jelenségek kapcsán önként adódó európai párhuzamok megemlítése és az útikönyvekből szerzett ismeretek felhasználása ebbe a ritmusba illeszkedik, a közvetlenség és a megfontolás kiegészítik egymást, és mindez együtt többek között kirajzolja az érzékeny utazó személyiségét is. Az olvasó útitárssá válik, átérzi, hogy olvad békés összhangba növények és állatok, emberek és tájak elkápráztató változatossága vagy akár élők és holtak világa, és felteszi a kérdést: Madagaszkár?…

(FISZ-könyvek, 2003)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben