×

Nyár; Most az hiányzik...; Kisétáltam megint...; Dolce stil nuovo; Asszocializáció; Nincs cím; Naplórészletek

Kiss Gabriella

2004 // 09

Nyár


Az olvadt aszfaltban söröskupak, fosszíliánk,

van múlt nyarunk, és lesz jövőre újabb,
most semmiség.
A zümmögő időt elhessegetjük,
kezünkben gyűrt újsággá lesz a lég,
olvashatatlan.
A járda mellé gyűlnek kis pihék, a tegnapok,
s a hajlatunkban tompaság csorog.
Mint két hatalmas, izzadó tenyér simul körénk a föld s az ég.

Most az hiányzik...


Most az hiányzik, ami nincs, mert lesz, vagy meglehet.
A lassan elnyúló kopasz foltok a még dús haj alatt,
akár az estére meghosszabbodó árnyékok,
John Anderson, szívem.
Mert diót vertünk le, s ha egy-kettő elgurul,
avar, hó alatt bujkáló rothadásuk elő nem hívott fénykép
levelekről, csiklandó hangyákról, termést elverő jégesőről,
avarról, hóról, bujkáló dióról.
S ha egyszer felballagunk a hegyre, majd legurulunk,
földtől nyirkos hajad úgy tapad halántékodra,
akár két erezett diólevél,
akár két elnyúló árnyék,
hiány,
ami lesz, vagy meglehet,
John Anderson, szívem.

Kisétáltam megint...


Kisétáltam megint a Paradicsomból,
számban maradt egy citrom árva magja.
(Bent se voltam.) Néhány felvöröslő csóktól
fázik nyakam. A garbó betakarja.

A lepedő ma reggel ráncokkal játszik,
akár az arcom; elrágom a magot.
(Jó ez a keserű. Az íze hiányzik.)
Elmosom a bögrét, amit ott hagyott.

Hol itt, hol ott vagyok, de mindig egyre messzebb.
Ha várok, egészen másképp létezem.
A darabok valahol egésszé lesznek.
Kihajt a tört mag, ha ráhajtom kezem.

Dolce stil nuovo


Esőnk a fehéret színessel összemosta,
Így lettük édes rózsaszín,
Egymáshoz áztunk habokban forogva.
S ha vágyaink, netán a kín
Mézes szavakként lassan csorognak,
Járda betonján görbe sín
Segítség, rajta puttók feliratot tolnak.
Találkozónk kopott helyén
Jupiterlámpa áll nedves napkorongnak.
S alattunk a beton kemény,
Galamb-exkrementum verebek között
A jel, mutatja, van remény:
A lélek üdvözülhet, ha testbe öltözött.
Esőnk összemos, ha hagyjuk,
Színünk immár lágyan összeköltözött.

Asszocializáció


A paradicsomot elvesztettem a piacon,
akárcsak a kivezető utat, nem bántam,
elfüstölte amúgy is városi nagyapám
- minden ebéd után pontosan fél egykor egy szivar elfogyott,
a nevem mindig eltévesztette, féltem tőle,
pedig kis birodalma elveszett, csak az ebéden uralkodott,
hatalma roncsain, a húslevesen, keze remegésén,
nagyapám is elfüstölt a temetőben,
nagyjából ebéd után történhetett, ragaszkodott a szokásaihoz –,
elnyalogattam falusi nagyanyám kocsmájában
vaníliás jégkrém képében – szerettek ott a vendégek,
harsány nagyanyámnak másképp nem lehetett hízelegni,
hangosan kinevette, húsos barna karjával bort meregetett –,
lenyelte a gonosz tyúk a fülbevalómmal együtt
– a fülemből kapta ki, sírtam, de végül büntetésből
megettük kirántva, az udvarukban disznót vakargattam egy bottal,
azt is megettük később, bent, a disznószagú konyhában,
szikár, fogatlan nagyapámból áradt a szag
(talán az ő temetésük disznóvágásszerűen
pompázatos és ijesztő lehetett, nem vittek el),
de a nagyszobába nem jutott be, ott a magasra tornyozott
ágyon, a paplanokon műanyag, megdermedt babák dohszagot
gyűjtöttek népviseletes ruháikba, én katicát gyufásskatulyába –,
aztán megkerült a kijárat és a paradicsom, anyám kosarából otthon kigurult,
üveges volt, áttetsző üvegházi, amit túl sokfelé kellett szétvágni,
hogy mindenkinek jusson egy gerezdnyi ízetlen gyümölcs.

Nincs cím


A redőny résén át vékony fénysugár hatol be,
s fut át a szobán, hogy gőzölgő kávé mellett
kezembe fogjam, s feltépjem vele az új nap celofánburkolatát.
A cigaretta parazsa úgy ég a félhomálynál sötétebb szobában,
mint a csillag, melynek nyomát sokáig követve
mások eljutottak a kisdedig, s ott,
a szemekben káprázó égi csík mentén bontották le
a világ védőfóliáját, remélve,
nem rothad el a tiszta levegőn harmadnapra sem.
Az én napom lassan elfogy, megfonnyad,
a gyűrt csomagolás estére mázsás kőként gurul ajtóm elé.
De reggel áttetsző, kicsi golyóként kezem ügyébe kerül,
s célba dobok a sarokban álló vázába, és igen, néha beletalálok.

Naplórészletek


Vasárnap este

Kettétörtek akkor mindannyiunkat, mint egy szelet kenyeret,
elmorzsolódunk, morzsáinkat felcsipegetik a madarak.
Össze már sosem illünk egy karéjjá, de ezt nem hisszük el.
Megpróbálunk csodát tenni, szaporítjuk az ételt, a szót  – magunkat.
Minden, akár a madarak, meg van számlálva.

Valamelyik délután

Ó, ne, ne ismételjék Sandokant,
nem akarom újra látni Tasunko Sapát,
ne adják le sehol az első csókot,
a szüzesség elvesztését,
ne legyen műsoron az a pohár tömény, a kezdő,
sírni fogok, ha végig kell nézni, de most komolyan.
Kapcsoljuk ki,
csak üljünk a sötétben,
csak gondoljunk rájuk
– újabb réteg időt.

Aznap, amikor fiókot rendeztem

A válaszok megmerevednek, mint egy ciprusi tájról készült fotó.
A kérdések válnak élővé, a homályos ujj lenyomata a kép szélén,
amely eltakar egy kis darabot a törülközőből.

Ötödikén

Ha kicsi telet vesznek észre a városban,
beszórják sóval-hamuval, a győzelem jeleivel.
A nagyobbak túlélik ezt is, végül kerék alá kerülnek,
megtiportatnak, sérülten fekve várják be idejük végét.
Falun nem törődnek velük, a hiedelem szerint
csak természeti jelenség.

Egyik nap, régi naplót nézegetve

Mikor egy boncmestert imádtam messziről,
bizonyos voltam, egyszer ízekre szed:
édesre, sósra, keserű epére választ.
Kamaszos szeméremmel féltem,
legombol rólam ruhát, bőrt,
nem szépít rajtam nadrágom, mellem,
pőrén, áttekinthetően hevernek előtte
kisstílű titkaim.
Persze túléltem a válságot.
Ma már vetkőzöm.
Egyre könnyebben.

Egyik este hazafelé

Apu öreg játékvillamosa vagyok, a bádogra festett emberek.
Zötyögős lejtőn tolom fel magam apu gyerekkezével.
Most apu fiatal szeme vagyok,
bent, az ablaküvegen tükörképünket nézem,
mely lámpákat, táblákat kaszál le kint.
Egy fiú arca előtt autó lámpája parázslik,
mint égő cigaretta, pedig tilos.
Apu kiütné szájából, ha én lennék vaskos, szőrös karja.
A meredek járdán anyu fáradt lába vagyok,
meg-megpihenek, míg egy lendülettel felérek.
Otthon én gyújtok rá,
de az ágyban fekve anyu fiatalkori fényképe leszek,
s az éjszaka lassan kiretusál.

Szerdai jó tanács

Ha a szorongás lidérce éjszakákon át
mellkasodra telepszik, ezt kell tenned:
Lefekvés előtt egyél valami placebót,
majd köpj ki balra, és mondd el háromszor,
le van szarva, várnak rám holnapi dolgok,
reggel tűzz az ajtófélfára villanyóraállást,
kóborló macskáknak adj a parizerből,
fordítsd fal felé a tükröket,
de a babona szerint legjobb,
ha elalvás előtt átölelnek.

Mindennapi dolog

Mint vékony karcolások rajza ablak felszinén,
Ha arrébb lépek, új körívet ír elém a fény,
Úgy jársz köröttem szüntelen, úgy járlak körbe én.

Vagy szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad,
Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad,
Úgy állok néha félszegen, úgy hinted rám magad.

Mert két darabnyi, mégis egy a göngyölt zoknipár,
Mint tükröződik egymáson a villa és kanál,
Tán így vagyok határod én, s te így nekem határ.

Éjjel

Két lefedett holttest.
Lábujjunkra cédulát akaszt a szemközti lámpa fénye.
Halott. Halott.
Öreg bútorok várakoznak a lepedő alatt,
oroszlánkarmos láb kopog türelmesen,
talán nem múlik az idő, nem jön a leleplező holnap,
s nyomában odavetett újság, csikknyomok, poharak maró köre, sebhelyek.
A borosta még tovább serken, átszúrva a vékony anyagot.
A szoba melege tartja fenn a test enyészetét.
Lesz reggel is, de az ágy túlél minket.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben