×

A mítosz vidékein

Kodolányi regényírói világképe

Sulyok Bernadett

2004 // 09
Kodolányi János egyike azon XX. századi prózaíróinknak, akik kívül estek az irodalomtudomány mindenkori hivatalos vagy egy-egy szakmai divatnak hódoló fősodrának a szemhatárán. A szocializmus uralkodó esztétikájával ellentétes volt nemcsak művészetfelfogása, hanem egész élet- és világszemlélete is; a posztmodern fordulattal jelölt korszakban pedig „központkereső” elbeszélői attitűdje zárta ki a preferált szerzők köréből. Mindehhez hozzáadódik kissé különc, nehéz természete, olykor könyörtelenné váló igazságérzete és gyakori összekülönbözései írótársaival. Utóélete szempontjából talán legproblematikusabb politikai, világnézeti besorolhatatlansága, másfelől viszont ez szellemi függetlenségét bizonyíthatja: a különféle eszmékből kiválasztotta és egybeolvasztotta azokat az elemeket, amelyeket magáévá tudott tenni.

Kodolányi Jánosról eddig mindössze két monográfia látott napvilágot: Tüskés Tibor könyve, amit 1974-ben (öt évvel az író halála után) adtak ki, másodszor pedig 1999-ben, valamint Rajnai László 1956-ban írt pályarajza, amely azonban csak a szerző elhunyta után, 2002-ben jelenhetett meg. Ezek mellett egy átfogó tanulmánygyűjtemény készült, a Csűrös Miklós szerkesztette Én vagyok című kötet, melyben Kodolányi néhány publicisztikája szerepel, valamint a műveit, személyiségét és a kortársakhoz fűződő kapcsolatait elemző írások. Ezt a Nap Kiadó In memoriam sorozatában 2001-ben adták ki.

Az író polgári családban született, szülei kisgyermekkorában elváltak, az apja újra megnősült, de második házassága is boldogtalan volt. Zsarnokként bánt a kis Jánossal és húgával. A fiú kezdettől fogva lázadt a polgári életforma ellen, amelynek hazug, álszent, elfojtott érzésekkel teli változatát tapasztalta meg. A baranyai parasztság életformája vonzotta, innen kerültek ki első barátai, innen eredeztethető rokonszenve a népi mozgalom iránt. Rajnai László esszéjében rátapint személyiségének kardinális jegyeire: „szálka volt minden hatalom szemében, mert sohasem tudott egyetérteni semmiféle »rend«-del és »rendszer«-rel”,1 ugyanis nincs előtte olyan tekintély, amit ne merne megfricskázni; „tollát egyetlen cél vezeti: az igazság”;2 olykor a könyörtelenségig őszinte önmaga, mások és a jelenségek elemzésében, megítélésében. Regényíróknál ritkán, inkább csak költőknél tapasztalható az élménynek ez a szenvedélyes, magát sem kímélő, magát gyötrő művé alakítása. Az emberen úrrá lett szenvedélyben valami ősi, elemi, emberfölötti hatalmat érez meg, tehetsége és ábrázolásmódja ezért örök emberien shakespeare-i.3

Pápai Szabó György az érzelmi ambivalencia fogalmát találja a legkifejezőbbnek művészete jellemzésére. Ez mutatkozik meg radikális messianizmusában, amely a látszólag ellentétes eszméket is összeegyezteti: a szocializmust és a kereszténységet. Mindkettőtől teljes szociális-etikai forradalmat vár, amely nemcsak a társadalmi struktúra, hanem az individuum minőségi-gondolkozásbeli megváltozását is jelentené.4

Ifjúkorában, az 1920-as években Kodolányi különféle baloldali útkereső írói tömörülések tagja, ez idő tájt szocialistának vallja magát, a dialektikus materializmus híve, kapcsolatot tart a munkásmozgalommal, az illegális kommunista párttal. A harmincas évek elején azonban eltávolodik a baloldaltól, és szakít a kommunista párttal. Már diákkorában kezébe kerül Freud könyve, A mindennapi élet pszichopatológiája, egy időben pszichoanalitikushoz is jár. Pszichológiai műveltsége nagyban hozzájárul mások behatóbb megismeréséhez, de önmaga jobb megfigyeléséhez is. Visszatér a kereszténység eszmeköréhez, a reformációban látja, főként a magyar kálvinizmusban, a középkori szerzetesmozgalmak törekvéseinek továbbvitelét. Később minden vallás istenképzetének alapjait kutatja, eljut egy egyetemesnek értelmezett szeretetvalláshoz. Ilyen a Vízözön és az Új ég, új föld Utnapistim és Gilgames által tisztelt Anuja, Az égő csipkebokorban ábrázolt egyiptomi Aton-vallás és Mózes Istene, az Én vagyok Jézusa.

Számára az írás az önkifejezés, az önismeret eszköze, válaszkeresés arra a kérdésre: „Ki vagyok én?” Szerinte az író minél mélyebben hatol önmagába, annál nagyobb művész. Tüskés Tibor azzal egészíti ki ezt az ars poeticát, hogy szubjektivitása művészi transzponálással párosul, az áttételes ábrázolásnak szinte már bűvésze.5

Nagy hatással volt rá Vatai László Dosztojevszkijről szóló könyve, A szubjektív életérzés filozófiája, melyben a szerző így jellemzi az orosz író módszerét: „szubjektív átélésében a legapróbb részletekig analizálta az embert.”6 Elméletében szembeállítja az autonóm embert az archaikus emberrel, a civilizációt a kultúra fogalmával. Az autonóm ember felbukkanását a XIX. századra teszi, amikor az elszakadt a természettől, és elvesztette kapcsolatát a transzcendens szférával, kultúrájának szimbólumrendszere pedig felbomlott, kiürült. Kodolányi Vatai nyomán szintén a kultúra mellett teszi le a voksát, szembeállítva a civilizációval, amit csak a külső formát érintő, technikai fejlődésnek tart. Rajnai László közös vonásokat is felfedez közte s Dosztojevszkij között: mindketten vonzódnak a prófétákhoz, és központi helyet foglal el írásaikban a megváltás kérdése.7

Szemléletének alakulásában talán a legmeghatározóbb szerepet Várkonyi Nándor könyve, a Sziriat oszlopai játszotta, amit még 1941-ben, kéziratban olvasott. Ennek hatására érdeklődése az őstörténet, a prehisztorikus idők, a csillagászat és az asztrológia felé fordult, művészetének visszatérő motívumai a kozmikus világkorszakok és az örök ember sorsának alakulása lettek. Ami Kodolányi szerint az embert emberré teszi, az a mítosz. Minden nagy csillagászati korszaknak megvan a maga mítosza s a vezető „istene”, aki ezt a mítoszt hordozza, megtestesíti, és az emberiséget korszakról korszakra vezeti.8 Mítoszregényeiben a kozmikus világkorszakok „messiásainak”, vagyis szabadítóinak történetét beszéli el: a Bika korszakának legtökéletesebb megtestesítője Gilgames, a Kosnak Mózes, a Halaknak pedig Jézus.

Ha Kodolányi szellemi közegét és rokonait kívánjuk meghatározni, akkor Jókai Anna egy rövid írása, valamint Kodolányi és Várkonyi terjedelmes levelezésének idevágó részlete nyújthat támpontot. Az írónő A töve és a gallya című esszéjében úgy véli, hogy kevés az autentikus beszélő. E kevesek között tiszteli a „nagy triászt”: Várkonyi Nándort, Hamvas Bélát és Kodolányi Jánost. Vannak, akik teljesítményüket lefitymálják, mondván, mások ezt már megírták, nem új, csak ismétlés. Jókai Anna megcáfolja ezt a felületes ítélkezést: „Ha egy gondolat végigvonul az évezredeken, s fölbukkan, hol itt, hol ott… a továbbhordozóra is jellemző sajátos szellemi zamattal, lelki illattal, a fiziológiai meghatározottságoktól, az éppen konkrét időtől és tértől sem függetlenül: az nem utánzás, hanem egybehangzás.9 Amiről beszélnek, az a valaha birtokolt Éden, amit elvesztegetett az ember. Ami Várkonyinál az elveszett Paradicsom, az Hamvasnál az Aranykor, s a Vízözön világa előtti világ Kodolányinál. „Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Több más ismétlő nyomán.”10 Hamvas szavaival kifejezve valaha korlátlan lét volt, ahol a látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Várkonyi szerint az ember akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával, halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. A hagyományt, a transzcendencia gondolatkörét egyezményesen lenéző, kizárólagosan a racionális tudományt elfogadó létszemlélet nem tud kielégítő magyarázatot adni bizonyos jelenségekre. Racionalitás és spiritualitás, tradicionális és tudományos világkép egymás komplementer megfelelői, nem tudjuk egyikkel sem megmagyarázni a másik szférájába tartozó jelenségeket, csupán elfogadhatjuk átjárhatóságukat.

Ehhez a triászhoz tehetjük negyedikként Weöres Sándort és költészetét. Kodolányi 1949. október 17-én kelt levelében ezt írta Várkonyinak: „Kedvem volna kijelenteni, hogy három erős oszlopot látok a jövendő magyar szellemi életben, egyik a Te nagy műved, másik az én néhány új regényem, harmadik Weöres Sándor lírája. Sajnos, a negyedik oszlopot egyelőre nem látom, pedig úgy illik, hogy négy oszlopa legyen a világnak.”11 Várkonyi kiegészítése válaszában: „Na befejezem, úgy is mint oszlop. Szerénység nélkül kívánom, hogy igazad legyen, annál inkább, mert suttyomban hasonlót gondolék, sőt negyediknek is kibazsaltam már Hamvas Bélát.”12 (Kelt: 1949. október 20.) Weöres Tizenegy szimfónia című kötete a filozofikus költészet egyik legkiemelkedőbb alkotása, minden „tétele” egy-egy gyöngyszem. Gilgames történetét ő már 1941-ben feldolgozta különféle töredékek, így a sumer eposz cseréptábláinak felhasználásával. Kodolányi ugyancsak kéziratban olvasta Hamvas Béla hatalmas művét, a Scientia Sacrát is, amelynek tárgya, ahogyan azt Kodolányi meghatározta 1951. február 6-án keltezett, Várkonyinak írt levelében: „az archaikus ember világszemlélete, gondolkodása, viszonya a Kozmoszhoz, a Földhöz és az emberhez… az archaikus ember, akinek kora Kr. e. kb. 600-ban zárult le, nem mágikusan látott, mint mi mondjuk, hanem transzcendentálisan, azaz minden jelenség és minden tény okát felülről eredeztette.”13

Kodolányi másik jelentős költő barátjának, Szabó Lőrincnek életrajzi versciklusában, a Tücsökzenében szintén megjelennek mitológiai elemek. Az 1947-ben napvilágot látott kötet néhány darabjában ő is megidézi a Gilgames-eposz szereplőit, korát. Ezzel a párhuzammal a személyes lét mitologikus jellegét erősíti. Az eposz cselekményének részletei, motívumai ott szerepelnek, ahol tizenhét-tizennyolc éves korát idézi fel, például: 213. Gilgames és barbárai, 215. Szentírások népköltészete, 216. Enkidu üzenete. Kodolányi az eposzból az özönvízről szóló betétet használta fel a Vízözön című regényében, a többi elemét, szimbólumát pedig ennek folytatásában, az Új ég, új földben. Forrásaival szemben Gilgames gyermek- és ifjúkorát a vízözön előtti korba helyezi (tehát mindkét regényben szerepelteti), ezáltal saját művészi elképzeléseit érvényesíti. Az antedatálás invenciózusságáról írja Csűrös Miklós: „Ezáltal Gilgames az előző fejlődési fokozat, a letűnő nagy kultúra beavatottjaként lép át az új világba, az ide is, oda is vagy ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és többlete ezért válhat jellemének és sorsának… kulcsává.”14

E helyütt csak megemlíthetjük a Vízözönnek azt az olvasatát, amely Utnapistim baráti körét, a beavatottakat a szerző kortársaival felelteti meg, mint azok görbe tükreit, karikatúráit: Ur’bau, a süket könyvtáros Várkonyi, Namzi, a zsoltárköltő Németh László, Gubbubu, a távoli Aztlánért rajongó író Márai Sándor, Hétil, a szerelmi himnuszok költője pedig Szabó Lőrinc. A valódi személyek azonban csak hozzávetőleges modellként szolgáltak a sarkosan ábrázolt karakterekhez.

Kodolányi és a hasonlóan gondolkodók tulajdonképpen minden kultúrában azt az ősi magot keresték, amiben megegyeznek. Várkonyi a különféle szent szövegek, történetek tanulmányozása során rájött, hogy minden kultúrának eredendően van istenélménye, s minél messzebb nyúlunk vissza a múltba, annál tisztább, közvetlenebb ez az élmény. Bizonyos motívumok mindegyikben megjelennek, mint például az ősi boldog állapot, az Éden, illetve a bűnbeesés, vagyis az Éden elvesztése. Kodolányi a következő motívumra figyelt fel: „Elgondolkoztam… a minden népnél meglévő, vagy megvolt napimádatról, – ami aztán naphősökbe fordult, mint ahogy naphős Jézus is… mindenfajta asztrológiában, a legősibbekben is a világ minden táján s kultúrájában a Nap mindig az Ént jelenti. Hasonlat-e ez? Nem hasonlat. Hanem annyi, hogy Nap »valójában« nem is létezik, hanem igenis létezik az Én s ez az Én »vág ki« a világmindenség egyetemes sugárzásából Napnak nevezett objektumot… az Én metsz ki a maga számára Napot, amiben önmagát szemlélheti… az azonos Ének mindenütt ugyanazokat a szelvényeket metszik ki minden más területen is. E kimetszés eszközének, ollójának két szára pedig a tér és az idő. Ez sem objektív valóság. Tér nincs, – ezért van térgörbület… Miben áll az ember világteremtő működése? … az Én metszeteket készít a »valóságban« nem is létező világból, a Semmiből s a végtelenből, s ezeket szimbólumokkal jelöli meg… Az Én teremt. Önmaga szemléletének legmagasabb foka s végcélja az, amikor egynek érzi és tudja magát a Kozmosszal, az Istennel. Halál sincsen, mint jól tudod Te is, csupán a tér-idő szimbólumainak megszűnése. De az én, mint egyetlen létező, objektív »valóság«, megmarad s új világokat teremt magának a végtelenségig, azaz a tér-idő határain kívül, az Istenben”15 – írta 1950. február 14-én Várkonyinak.

Ebben a filozofikus eszmefuttatásban felfedezhetjük a rokonságot a buddhizmus Nirvána-fogalmával, ugyanakkor a keresztény misztikusok törekvését az Istennel való eggyé olvadásra, de rokoníthatjuk a tér-idő kategóriáinak kapcsán Einstein relativitásról szóló elméletével is. Ehhez kapcsolható Szalai Éva megállapítása, aki az Új ég, új földet elemző tanulmányában fontosnak tartja a személyiség és az én fogalmának megkülönböztetését. Személyiségünk (azaz a testi megjelenés, a gondolatok, érzések, cselekedetek) nem azonos az énnel, mert amíg a személyiség időben változó, mulandó, addig az én maradandó és örök. Csak egy Énről beszélhetünk, az egyetemes isteni Énről. Az emberi személyiségek ennek a személytelen énnek a sokféle megnyilatkozásai. Ez a felfogás Kennsbert Károly Misztika mint világnézet című könyvéből eredeztethető, amit Kodolányinak a felesége, Csöszi Matild adott a kezébe. Kennsbert így definiálja a misztikus filozófia énfogalmát: „Számunkra a lét annyi, mint öntudat, s ha lenni akarunk, öntudatunkat ki kell emelnünk a halálra ítélt személyünkből, hogy részese legyen a személytelen lét örökkévalóságának, az életnek. A személytelen lét, az egyetemes Én tudata az az állapot, amelynek tartalma mindaz, ami valóban van. Csak ez az Én van, öröktől fogva és örökké.”16 Ez az Én megismerhető, ha az öntudat képes elhagyni a szubjektivitás forrását, a személyiséget, és egyesül a határoltság nélküli, egyetemes öntudattal, amelynek a tudatában nincs elkülönült személyiség, mindenki egy.17 A Kodolányi-regények hősei tudják ezt, képesek eljutni erre a felismerésre. Ez a tudat volt ép a bűntelenség elvesztése után: az eredeti állapot, az Éden – azaz az Istennel való egység – visszasóvárgása. Képesek önmagukban kioltani minden kapcsolatot a külvilággal, elmerülni a végtelenben.

Amikor Kodolányi az Én vagyok című regényét befejezte, Ignácz Rózsának írt egyik levelében így vélekedett saját koráról: „Mióta Júdást megírtam, még csüggedtebb és reménytelenebb vagyok. Mert látom, hogy mindez kozmikus méretű, s az egész emberiség sorsához tartozó jelenség, valójában szétbomló mítoszok hullái között élünk, s az új mítosz még nem született meg. És azt is látom, hogy az új mítosz megteremtéséhez mi nem vagyunk elég erősek.”18 Pontos látleletet ad a mostani világkorszak, a Vízöntő emberének kaotikus világképéről, amelyben minden vonatkoztatási pont megszűnt, ahol nincs mérce, amihez igazodni lehetne. Kodolányi és szellemi társai mégis megpróbálták a régmúlt kultúrák tradícióit saját korukra áthagyományozni, a jelen számára felhasználható tanulságaikat megfogalmazni, a testi-szellemi-lelki egységre épülő ember- és világképet (re)konstruálni.

Szerintük az emberi kultúra történetét csak évezredekben lehet mérni, az ember története valójában időtlen. Behatóan foglalkoztak a csillagászattal, s az ember múltjában sajátos Naphónap-időszámítást fogadtak el. Eszerint a világegyetem történetében a hónapok neveinek megfelelően, de hátráló sorrendben, kozmikus korszakok követik egymást. Ennek lényege a következő: a Nap minden évben kört ír le az égbolton, melynek során végighalad a 12 csillagképen. (Tulajdonképpen nem a Nap, hanem a Föld mozgásáról van szó, de mivel az asztrológiai világkép geocentrikus, ezért a Nap mozgásáról beszél.) A Nap útjának négy sarkalatos pontja van, ezek: tavaszpont (március 21.), őszpont (szeptember 23.), nyári (június 22.) és téli (december 22.) napforduló. A világhoroszkóp a csillagképeket veszi alapul, ezért a Nap a sorrenddel ellenkező irányban halad végig rajtuk. A csillagképek mindig ugyanott vannak az égbolton, de a négy sarkalatos pont nem mindig ugyanoda esik. Ez azért van, mert az ekliptika (a nappálya) ferdeségének szöge a Föld forgástengelyének lassú elmozdulása miatt ezzel együtt változik, így a négy sarkalatos pont is eltolódik. Ez a precesszió, a tavaszpont tovahaladása. A Föld tengelyének elmozdulása 25 920 év alatt ír le egy kört, így a precesszió is ennyi idő alatt halad visszafelé az ekliptikán. Egy ilyen közel 26 ezer éves periódus a nagy napév. 2160 év esik egy jegyre, ezek a „világhónapok”, 72 esztendő pedig egy „világnap”.

A hagyomány úgy tartja, hogy amikor a precessziós mozgás következtében a Nap a delelőponton, legfelül, az Oroszlán jegyében jár, akkor van az emberiség úgynevezett paradicsomi állapota, a tökéletes egység, a természettel való egybeolvadás. Az emberiség a világmindenség életét éli, rítusaival, szertartásaival ezt utánozza, ennek alapján állítja fel a maga hierarchikus társadalmi rendjét. Az ezzel ellenkező pont az éjfélpont, amikor a Nap a Vízöntő huszonkilencedik fokára érkezik. Ilyenkor süllyed az emberiség minden tekintetben a legmélyebbre. Ha ezt a két kardinális pontot összekötjük, akkor egy függőleges tengelyt kapunk, amit azonban keresztez egy vízszintes tengely. Ennek van egy leszálló pontja az alsó, sötét féltekére. Ez a Bika jegyével kezdődik. A Bikát a Skorpióval összekötő tengely választja el a nagy napciklus világos félívét a Bikától a Skorpióig terjedő másik, sötét félívtől. A hagyomány szerint amikor a négy kardinális ponton (az Oroszlán, a Bika, a Vízöntő és a Skorpió alatt) a Nap keresztülhalad, akkor kozmikus katasztrófák pusztítják el a Földet, kultúrájának és lakosságának java részét. Amikor „tüzes jegyben” jár a Nap, akkor víz pusztítja el, amikor pedig „vizes jegyben”, akkor tűz.

„Ez az a »világszemléleti térkép«, amire Kodolányinál rá van rajzolva az epikus történet”19 – fejezi be az asztrológiai alapismeretek taglalását Szalai Éva. Az író e témájú regényének, a Vízözönnek eredeti címe Vízöntő volt. Azért változtatta meg a későbbi kiadásokban, mert félreérthető volt. A regényben ábrázolt vízözön ugyanis nem a Vízöntő jegyében zajlott le, hanem annál mintegy hatezer évvel korábban, amikor a Nap a leszálló pontra, a Bika csillagképébe került. Ez Platón Timaiosza szerint Atlantisz elsüllyedésének ideje, ami a regényben megfeleltethető a távoli Aztlán eltűnésével. Az új, a vízözön utáni világ a Bika-korszaké (hérosza Gilgames – Új ég, új föld), ezt váltja fel a Kos-korszak (meghirdetője Mózes – Az égő csipkebokor), majd a Halak-korszak (melyben megtestesül Jézus – Én vagyok).

„A Vízöntőben ez volt az alaptétel: az ember a Kozmoszban. A második rész tétele ez: a Kozmosz az emberben. A külső világ ismeretére nézvést jól tudom, hol, merre s miként csavarogtak az embercsordák, ámde Gilgames tevékenységei, kalandjai tulajdonképpen a saját lelkivilágában zajlanak majd le, s engem ez a művészi feladat izgat”20 – írta Kodolányi 1949. április 21-i levelében Várkonyinak. „Mondjuk így: I. tétel, avagy tézis: a mikrokozmosz a makrokozmoszban, II. tétel, illetve antitézis: a makrokozmosz a mikrokozmoszban”21 – értelmezi a szerzői invenciót Tüskés Tibor.

Ennél a megállapításnál elérkezünk Kodolányi világképének két fontos kérdéséhez: hol az ember helye a világegyetemben, és ebben milyen szerepet játszik a mítosz? Az ember eredetéről egy sem saját korában, sem napjainkban el nem fogadott elméletet tesz magáévá: „A fejlődéselmélet alkonyának tanúi vagyunk. Egyre több érv és bizonyíték szól amellett, hogy az ember önálló fajta, hogy bár az állati alakok típusára teremtődött, lényegesen elüt tőlük abban, hogy vallásos lény, s az Isten-élményt eredetével hozta magával, mint minden más fajtól megkülönböztető tulajdonságot.”22 Vagyis a darwini evolúcióval szemben Edgar Dacqué típustan-elméletét fogadja el, melyről Várkonyi Sziriat oszlopai című művében olvasott először. Eszerint az ember mint törzs nem egy fejlődési folyamat végső eredménye, hanem őstípus, s mint ilyen, több földkorszakot élt át.

Mítoszértelmezését Horányi Károly mutatja be az írónak egyik, Veres Péterhez címzett levelét elemezve. Ebből kiderül, hogy más-más nézőpontból közelítik meg a mítosz fogalmát. Kodolányi szerint Veres Péter azonosítja a mítoszt a romantikával s az idealizálással, sőt a rajongással, a lelkesedéssel is.23 Tehát olyan kontextusban használja, hogy az leginkább a legenda szóval rokonítható. Úgy véli, a Hármasság (amit filozófiai alapkategóriának tekint) eredeti mítoszi magja a teremtő, nemző folyamat hármassága: férfi princípium, női princípium és gyermek; ez köszön vissza a dialektika hármasságában is: tézis – antitézis – szintézis (Hegel vezette be őket). „Amikor tehát dialektikáról beszélünk, ugyanazt a teremtő elvet s annak hármasságát valljuk, amit a mítosz nyelve más-más korban más-más jelképekkel fogalmazott meg… A jelképrendszerek ugyanis koronként megürülnek s az a priori igazságok új jelképrendszerben jelennek meg… Nem mondhatjuk mármost, hogy a dialektikában hiszünk vagy nem hiszünk, csak azt mondhatjuk: tudjuk-e vagy sem.”24

Rámutat, hogy népmeséink is tele vannak mítoszi elemekkel: ilyen az égig érő fa, a világfa, amely a kozmoszt szimbolizálja. Mindegyik levele egy-egy galaktika, azaz einsteini rendszer. Szerinte a mesékben hajdan nem hittek, hanem tudták és értették őket. „A mítosz tehát nem egyéb, mint az emberi faj őstudásából származó a priori igazságoknak a kor nyelvén való kifejezése. Tökéletes joggal beszélhetnénk manapság a matematika mítosznyelvéről.”25 Koncepciójában összekapcsolja a vallást és a tudományt, mondván, hogy a vallások kezdetben a mítoszi igazságokat és értelmeket mint tudományt tartották fönn. De ez nincs szükségképpen így, mert e mítoszokkal elvegyülnek, sőt velük szemben túlsúlyra jutnak, azokra ráburjánzanak mágikus elemek. Felfogása szerint nem igaz, hogy az ember mítoszon kívül is élhetne. Az sem igaz, hogy a dialektikus materializmusnak – Veres Péter ebből a világnézeti szemszögből bírálja – nincs mítosza, metafizikája és eszkatológiája.26 Hiszen – tegyük hozzá – ez az ideológia is visszavezeti egy végső okra a világegyetemet, mégpedig az anyag elsőségére, szintén van célképzete, az eszményi társadalom megvalósítása, vagyis a Paradicsom létrehozása még itt, a Földön.

Tehát az úgynevezett mitikus és az úgynevezett tudományos világmagyarázatot azonos szintre helyezi, egyenértékűvé teszi mint jelképrendszereket, amelyek az adott kultúra alapját képezik. Feltevése szerint az emberiség őstudásában a vallás és a tudomány még nem vált szét, a mítoszban egyesítve voltak jelen. A mítosz nem más, mint az ember szimbólumteremtő képességének a megnyilatkozása. Kodolányi kizárólagossá tette szerepét a kultúrában. Ami nélkül az ember nem lehet meg, ami normális, teljes értékű állapotának, a társadalommal, a természettel, a kozmosszal, a transzcendenciával való ideális kapcsolatának az emlékét őrzi. Mint ahogy a Zárt tárgyalás című, a kor uralkodó eszméit (a sztálini kommunizmust, a kapitalizmust és a fasiszta ideológiát) élesen kritizáló dialógusában is kijelentette: az ember antropológiai lényege a transzcendenciával való kapcsolat.27

Művészi koncepcióját tekintve e négy regény a modern világirodalomnak ahhoz a jelentékeny rétegéhez tartozik, amely a pszichoanalízis, az etnológia, az őstörténet, a vallástörténet mély és tartós hatását tükrözi. Időszemlélete az egykor és most rétegeit egybemosó, ahistorikus felfogáshoz közelít. A személyiség határait tágítani és lazítani igyekszik, hőseinek éntudata az elődökkel, sőt utódokkal való azonosság gondolatát is tartalmazza. Ily módon a mítoszi világképet belülről újjáteremti. Egy új regénymodell jelenik meg nála, amely a világirodalomban Thomas Mann törekvéseivel rokonítható, műfaját tekintve pedig mítoszregénynek nevezhető. E műveknek több, egymásra épülő rétegük van, több „olvasatuk” lehetséges. A Vízözön és az Új ég, új föld felfogható a megírás idejének aktuális történelmi-politikai mondanivalója szerint: Erech és Szurippak harca a második világháború véres szatírája, a Világtornyot építő király a szocializmus építésének eltorzult gyakorlatára utal. Lehet rejtett-burkolt társadalombírálatot felfedezni, a túlhajtott ideológiák, a politikai rendszerek túlkapásai elleni vádiratot is találni bennük.

Különböző mitológiák történeteinek parafrázisaként is értelmezhetők. A Vízözönben összevonja a sumer eposzt az ószövetségi Noé megmenekülésével, a Lugal építette Világtoronyban a szintén bibliai Bábel tornyára ismerhetünk. A Föld felé közelítő, majd rázuhanó kisbolygó, a Nannar azonosítódik a Jelenések könyve Vörös Sárkányával. Az Új ég, új földben Gilgames történetéhez más vallások motívumait is felhasználja: megérkezése Urukba valóságos diadalmenet, mint Jézus bevonulása Jeruzsálembe, a róla készült gúnyrajzon mint emberhalász jelenik meg; Jézus tanítványai is halászok, akiknek a Mester azt ígéri, ezentúl embereket fognak halászni.

Rajnai László esszéje az utókorra ruházza a kötelességet, hogy Kodolányit méltó helyéhez juttassa: „Igazi írónak nemcsak rangja van, hanem helye is; méltó helyét előbb-utóbb el kell foglalnia nemzete s »a népek hazája, a nagyvilág«-nak irodalmi tudatában.” Ezt ő meg is teszi: „A magyar regényirodalom nem tekinthet ugyan vissza hosszú múltra, mégis olyan világirodalmi nevekkel dicsekedhetik, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond. Mi ötödiknek bátran leírjuk Kodolányi nevét, időrendben ötödiknek, értékben azonban legelsőnek. Kodolányi nemcsak többet fejezett ki a magyarságból, többet és művészibben, mint elődei, hanem a regényirodalomban először hozott létre olyan alkotásokat, melyeknek maradandóságához akkor sem férhetne kétség, ha népünk és nyelvünk már a múlté lenne.”28 Szerinte ezek az alkotások, amelyek a regényirodalomban világviszonylatban is első helyen állnak, A vas fiai, a Julianus barát és az általa Örök Testamentumnak nevezett mitikus tetralógia (végleges címeik: Vízözön, Új ég, új föld, Az égő csipkebokor, Én vagyok).29

Ezt az állítást lehet vitatni, az viszont hitelességét támasztja alá, hogy Rajnai az esszé folyamán előzőleg szigorú kritikai vizsgálatnak vetette alá Kodolányi valamennyi művét, keményen bírálva a gyengébbnek ítélt darabokat. Kifogásolja például a Boldog Margit lélekrajzát, nem tartja elég spontánnak és átéltnek, bírálja az Emese álma regényciklus két elkészült kötetének (Istenek, Holdvilág völgye) szerkezeti hibáit, a felhalmozott anyag túlduzzasztását: mintha nem tudta volna szerves egységgé forrasztani történetszálait. Megállapításához vegyük figyelembe interpretációjának elméleti előfeltevéseit, elvárásait az alkotóval szemben, melyekről ő maga tájékoztat: „a test és a lélek, isten és az ember, az örök törvények és az alkotó szellem csodájának egységét valljuk és keressük az íróban, művében.”30

Jegyzetek

1Rajnai László: Kodolányi János. Székesfehérvár, Árgus Alapítvány – Székesfehérvár M. J. V. Levéltára – Kodolányi János Főiskola, 2002. 17. l.

2Uo. 9. l.

3Uo. 40. l.

4Pápai Szabó György: Az önmegváltás reménytelenségétől a megváltás reménységéig. Confessio, 1994. 2. sz. 38–46. l.

5Tüskés Tibor: Kodolányi János. Pécs, Pro Pannonia, 1999. 162. l.

6Vatai László: Dosztojevszkij, A szubjektív életérzés filozófiája. Bp., Turul Kiadás, 1944. 9. l.

7Rajnai László: i. m. 13. l.

8Tüskés Tibor: i. m. 206. l.

9Jókai Anna: A töve és a gallya. Jelenkor, 1989. 7–8. sz. 701–709. l.

10Uo.

11Levélről levélre, Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezéséből. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta ifj. Kodolányi János, Bp., Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000.

12Uo.

13Uo.

14Csűrös Miklós: Regény a mítoszok határán, Kodolányi János pályája 1945 után. Literatura, 1975. 2. sz. 61–87. l.

15Levélről levélre, Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezéséből. I. m.

16Szalai Éva: Új ég, új föld, Kodolányi mitikus témájú, ókori tárgyú regényének keletkezéstörténete. Irodalomtörténet, 1993. 4. sz. 916–949. l.

17Uo.

18Pápai Szabó György: i. m.

19Szalai Éva: i. m.

20Levélről levélre, Fejezetek Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezéséből. I. m.

21Tüskés Tibor: i. m. 197. l.

22Uo. 191. l.

23Horányi Károly: Kodolányi János levele Veres Péternek, In Én vagyok, In memoriam Kodolányi János. Válogatta, szerkesztette, összeállította Csűrös Miklós. Bp., 2001. 165–171. l.

24Uo.

25Uo.

26Uo.

27Horányi Károly: Párhuzamos mitológiák. In Kodolányi János helye és szerepe a magyar irodalomban. Szerkesztette Biernaczky Szilárd. Bp., Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2002. 159–168. l.

28 Rajnai László: i. m. 141. l.

29Uo.

30Uo. 32. l.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben