×

Öntve betonba

Kolozsvári Papp László

2004 // 08



Mégiscsak az irodalomról illenék! Egy irodalmi lapba. Dupla jópont!

Sajnos, sajnos, ahogyan az ember ráképzeli magát a habokat sután szeldelő magyar hajó tatjára, s visszanéz, megpillantja bizony a helyet, ahol ő és irodalma van. A nyomdokvíz, a farvíz – neki is ott a helye, a hátsó luxusfedélzetben csak tetszeleg –, ahová a hajószakács a hulladékot szórja, ahová intim kis helyiségek beltartalmát eresztik le… A fenébe, hogy mindig olyan jól kijönnek nekem ezek a hasonlatok!… Ott fickándozunk elmerülőben, s már ahogyan hajótöréskor lenni szokott, nagyokat húzunk egymás fejére az evező csonkjával, küzdtünkben az egyfalásnyi levegőért. Hogy a miénk legyen addig is, amíg mi is megnyúvadunk, nem a másiké.

De hát hogyan is volna megérthető a maroknyi fuldokló hemzsegése – közben kiáltások: nem süllyedünk, szárnyalunk!, és egyéb haszontalan derűlátások –, ha nem teszünk kísérletet a hajó megértésére? Mondják, nem süllyed! Lehet, hogy már feneket ért?

Kezdetekor egy örökkévalóságnak tetszett az a tizennégy esztendő, amit a történelem immár hátradobatott velünk. Hogyan?!, sikoltott az ember mélylélekből és felszíntudatból, tizenöt-húsz év kell még, amíg a magyar gazdaság a szocializmus felégetett földje után magához tér (és nyúl!, kéjesen!, s akkor majd jön a szakadatlan magyar ejakulációkkal fölvirágzott erekció!)? Érthetőbben: kitörünk az adósságspirálból, inkább zuhanórepülésből, bölcsen adagolt működő tőke frissíti fel szocializmusban őskövült iparunkat, a nemzeti polgárság úgy pattan elő, mint krampusz a dobozból, s lesz szarva, hogy ledöfje a gonoszt, és virgácsa, hogy elűzze a rosszat. Eső után gomba nem bújik ki úgy a földből, ahogyan nemzeti intézményeink törnek föl az altalajból – kéretik nem a téglából és betonból megtákolt házakra gondolni, olyanok még akadnak, még ha lefelé épültek is néha, az altalajba, mint a konkáv mű az Erzsébet téren. De lényegükben, szívükben, tetteikben nemzeti intézmények – mint a Terror Háza, hogy kivétel erősítse a szabályt. Mert a többi díszes odaesettség, ház, ami helyettesíti a benne folytatandó cselekedeteket. De hogy a felavatószalagot milyen dicsőn lehet átvágni, arra nincsen kifejezés!

Képzeltünk mi még mást is tizennégy esztendővel ezelőtt, mélylélekkel és felszíntudattal. Hogy farmergazdaságok olyan idilli gyöngykoszorúja ékíti majd a magyar ugart, hogy még Ady villámló szelleme is megbocsátón lengi be az alkonyatokat. És hallgattuk a hőkeblű túlzásokat, miszerint a Föld isten kalapja, és hazánk a bokréta rajta! Így andalodtunk el gyanútlanul, miközben néhányan felvették a kölcsönt az anyósuktól, de még hogy!, nagyon is!, s milliárdosok lettek, más néhányak férfiasan magánprivatizáltak. Ezt szerintem még mindig nem érti a nép (és tán sohasem fogja), próbáljuk elmondani nem tudom hányadszor, a legprimitívebben: volt, kedves magyar nép, volt egy rövid időszak Magyarországon, az első rendszerbontó miniszterelnökünk idején – naná, hogy visszasírják némely tájékozatlanok; nem ő volt jó miniszterelnök, pusztán csak az ő idején lehetett lenyúlni a nemzeti vagyont –, volt tehát egy rövid, törvényes!!! időszak, amikor az ember odaállíthatott, s azt mondhatta: ez a gyár mostantól az enyém, és aláírta, és az övé lett. Tényleg így volt! (Ezt sírod vissza, te teve?) A kérdés immár csak az, hogy ki volt az az ember, és a fején miként tapadt a haj, aki csak úgy odaállíthatott, s egy óra múlva egy gyárral távozott. Név szerint is össze tudnánk őket vakargatni, de ez nem jellemző. Az a jellemző, amit valamelyik amerikai milliárdos mondott volt vagy száz évvel ezelőtt: csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy az első százezret hogyan szereztem, a többivel elszámolok az utolsó centig. Na és az is jellemző, hogy ezeknek a leszármazottai – kéretik megnézni a Rockefeller családról készült filmet, a Spektrum le-leadja néha – nemzedékeken át kompenzáltak, próbálták visszaadni a nemzetnek (alapítványok, jótékonykodások és a többi) azt, amit a papa vagy nagy-, esetleg dédpapa lenyúlt tőlük. De nálunk, kedves buksi magyar nép, még csak első generáció van. A gyáreltulajdonítók, a konkurencianyaka-kitekerők, az anyóstól-kölcsönzők generációja, további formációkat elképzelni nincs az a fantázia (fanszőrzetről már nem is beszélve).

Ezek – ez is jellemző, kedves és buksi magyar nép –, ezek vannak aztán kitömve pénzzel, jó ropogóssal, és bűntudattal, véressel és levesessel. És mit tesz az, akinek bűntudata van? Főleg két dolgot: a fogát is kiveri, s azzal tapasztja be a száját annak, aki ezt szóvá tenni merészeli (akárcsak annak is, aki bocsánatkérő mosollyal feltornássza agya kötélhágcsóján az ötletet: adóztassuk meg őket, kézenfekvő, nem?, kinek van pénze, ha nem nekik). De tesz még egy emelkedettet is – mint kitárt szárnyú strucc –: szociáldemokrata programokat fogalmaz, gondosan vigyázva, hogy jól elkülönüljön bennük a tény és a vágyálom. A vágyálom, miszerint megtollasítunk mi mindenkit, még ha strucctollat kell is a fenekébe operálnunk (nem úgy értjük, hogy a mi fenekünkön bokrosodó strucctollat odaadnánk!, de akkor honnan telik?, vágyni kell rá!, forrón és képzeletgazdagon!). Na és a tény: minket, forintmilliárdosokat, gyár-spontánprivatizálókat, anyósmegfejőket tessenek már békén hagyni, ne mindig emlékeztetni, hogy lenyúltuk, elsinkófáltuk, megcsaptuk, kivittük, behúztuk, hiszen mi már csak így alakultunk történelmileg, különben is, hogy lehet állandóan ebben a lelkifurdalásban élni!? Nekünk ez rossz! Nekünk az a jó, amit a szociáldemokrata programban megírtunk: tessenek minket békében hagyni, hadd költsünk magáncélokra magánvagyonunkból nyolcvanmilliót évente! Még hogy itt némely buksi magyar népek felvessék azt, hogy honnan jöttünk, törvényes úton vagyunk-e bokrosan farktollas struccok?! Hát még mit nem! Vagy nagyon is?!

Hogy így aztán a szocdem program egyszerre véli diadalra segíteni a jobbágyot és a dombon váruraskodó rablólovagot? A kést és a sertés torkát, Mozartot és a körfűrésszel előcsalogatandó Egy kis éji zenét?

És ez a magyar hajónak csak mintegy öt százaléka.

Hogy irodalom? Magyar? Mindjárt, mindjárt (ha bírjuk szusszal).

Tizennégy évvel ezelőtt naiv lélekkel és hamvas tudattal alig-alig tudtuk elképzelni-elérezni, hogy letelik egyszer az a tizennégy év, s minden jó lesz. És letelt. Íme! Itt vagyunk! Beásva nyakig. Öntve betonba. Keverve hozzá egy kis szar is. Azt nem állítottuk, hogy mindenkinek a szájáig ér. Azok a kevesek, akiknek az orrát is ellepte, statisztikailag kimutathatatlanok. Pláne, hogy van egy új – igaz, alkotmányellenes – statiszta… vagy hogy is?, statikus?, megvan: statisztikus Oberführerünk! Na de mi van még, hogy bunkerünk ennyire betonbiztos?, tán mi magunk vagyunk a fala, mint megannyi Kőműves Kelemenné?

Ez a Kőműves Kelemenné mintha már az irodalom előszele volna, nem?

Csak még egy szóra! Ha már magyar hajó, itt van a tőke! Nem az orrtőke, nem a fartőke, hanem a nagytőke. És épp úgy viselkedik, ahogyan az természetéből következik. A krokodilus nem tud kolibri lenni, ezt minden pillanatban tudnia kell annak, aki krokodilust tart az ágya alatt. Mert amúgy ősállat, páncélzata maga a természeti tökély, fogazata a ragadozás remeke, szemét, a szemhéján kívül, egy filmszerű hártya is védi a zavaros vízben, ahol halászik. A tőke immár otthon van nálunk, ami abból is látszik, hogy akkor hagy faképnél, amikor neki tetszik – különös mód ez mindig egybeesik azzal, amikor nekünk a legnagyobb szükségünk volna rá. A maga módján a legésszerűbb ragadozótermészete ellen nincs eszközünk. A gyenge állam! És a sarjadó középosztály szocialista tarvágása. Egyszerűbben és szörnyűbben: a következő tizennégy (?) – mert lehet, hogy kevesebb – esztendőben latifundiumosodik a mezőgazdaságunk, maroknyi bérmunkás dolgozik majd látástól vakulásig néhány nagybirtokosnak, s közel egymillió elveszti munkáját, és otthonát is, hiszen fakérgen nem lehet sokáig élni. Fölzúdul hát a városokba, a helyzet csak annyiban fog különbözni a francia forradalom előtti helyzettől, hogy a mi földönfutóink dél-amerikai módra bádogvárosokban, vagonlakásokban csapódnak le vagy ki. Még hogy ugyan már?! Van-e ékesebb előjele a folyamat kezdetének, mint hogy a gigerli elcsapta a romlott és cinikus vidékprogramozóját? Senki se tud semmit, de még ha tudna is, végzetesen elkéstünk, „mi mindig, mindenről”… Eszközeink nincsenek, államadósságunk nagyobb, mint tizennégy esztendeje, termelési struktúránk előnytelen és labilis, pénzügyi rendszerünket egy kisebb spekuláns bankcsoport is jégre tudja futtatni – írtam már a múlt hónapban, de nem lehet elégszer –: úgy üzennek be, hogy értékeljük már fel vagy le azt a szánalmas forintot, mint szemetesember, hogy toljuk ki a kukákat. Főképpen pedig lekopott rólunk a rendszerváltó hamvasság! A hatalom ilyenkor intézkedik, más szóval hülyeséget hülyeségre halmoz. A francia forradalom idején, teszem azt, az éhínségből Párizsba menekülő vidék előtt megnyitották a királyi borospincéket. Ma hangulatjavító intézkedésnek neveznénk. Nosza, fel is fokozódott a tömegek ön- és közveszélyessége. Tartott öt évig. Nálunk? Ki tudja? A mi történelmünkbe az a pisztoly van belekódolva, amit a sarki rendőr előkapott két évvel ezelőtt az Erzsébet hídon. Akkor nem sült el. A bánatos surmója! Tán tanították is neki, hogy kapd elő! De ennél fontosabb, hogy szinte már a génjeiben van az előkapás. Sohasem értette, már az apja sem, a nagyapja sem, hogy a szervezet szogál. Ez csak afféle lózung, üres cipősdobozban állott levegő. Ő hat! Nem úgy, hogy öt, hat, hét, hanem úgy, hogy hat-alom, hat-óság. A heréjét
sarokkal. Gázsprét a szeme közé. Gumibottal a horgasinára. De hát egyetemi tanárok is szenvednek személyiségzavarban, hogy ne zavarodna meg az a hatalom fütyijévé dresszírozott kisember, aki egy életen belül verte már azokat, akikből később miniszterek lettek, azóta meg, négyévenként, hol ötvenhatost veretnek vele, hol aktuáltüntetőt – tessék már megmondani, könyörgök alásan, ki a fix vernivaló?!

Elszálltunk. A lényegre tántorodva: nálunk egy eldördülő pisztolylövésre van esély, a többi megjósolhatatlan. Hogy majd szakad befelé az EU-dohány? Igaz, és kifelé a befizetésünk. Ami meg bejön, abból nem lehet hangulatjavítani, hanem csak Budapest–Bécs álomvasutat építeni, még több betont tömködni rá a csontra, ahogy a költő mondja. Na és most éri el a macska a farkát: a következő tizennégy esztendőnk abban különbözik majd az előző tizennégytől, hogy arcunkat immár nem színezi a remény pírja, ami mégiscsak széppé tett minket annak idején. Vagyunk öntve szürke betonba. Talán tartható a Kádár-rendszer utolsó éveit még el nem érő jövedelemszint, na jó, csökkenjen évente fél-egy százalékkal. Nem túl ambiciózus ez a cikk? Úthálózatunk romokban, egészségügyünk az ebek harmincadján, államadósságunk az egekben, a magyar vagyon a külföld kezében, államhatalmunkba – ha nem a lakosság ellen kell kivonulni – hálni jár a lélek, a vidék az elnéptelenedés küszöbén, a telepesek már pakolnak, ezermilliárdokat elnyelő fosszilis közigazgatásunk megreformálásához nem jön össze a politikai erő, a politikai szándék pedig elpatakzik egymás gyalázásában, huszonhárommillió-románozásban, hazugsággyározásban, zuschlagizmusban. A nemzetgazdasági szinten kutyaszart sem érő magyar nagytőkénk visszamenőleg próbálja legitimálni létrejöttét, addig is vasbeton falakkal veszi körül magát, és új szociáldemokráciáról épít légvárakat, részben lelkifurdalásból, de főleg azért, hogy jól teljék az idő. Mi van még? Igen! Hol az a harmadik emelet, hogy levessem magam?!

Na most jön! Igen, a magyar irodalom, mint komor bikáé… Már ha jövésnek nevezhető, hogy ott sodródik serényen a fentebb vázolt helyzet (hajó?, legfeljebb reves dereglye) farvizében, ürülék és konyhai hulladék pépes elegyében, gurgulázó hangot adva. Nézzétek, lányok, fiúk, bennem is felkunkorodna egy pillanatra az önérzet, ha azt olvasnám, hogy le vagyok én szarva, de hát attól még, hogy nem állapítjuk meg… Javasolnék akkor már egy másik elgondolkoznivalót.

Volt ennek az egésznek, aminek több-kevesebb sikerrel és tehetséggel a művelői vagyunk, ennek a ritka és inpenetrábilis nyelven írt irodalomnak egy harmatos sajátossága. Mint testnek a szív. Egyebek hiányában ő mondta meg, ő mutatta meg, ő lehelt lelket a testbe, célt az amorf nyüzsgésbe. Ennek a népnek az írók írták a programját. Olyan evidens, hogy kínkeserves lesz ábrázolni. Erkölcsünk a kurta kocsmából táplálkozott, Kukorica Jancsival mondtuk: haramiák pénzén legyek boldog, gazdag? Esett korban Vajda János ébreszt rá, hogy rágódunk a csontokon, korfordultával Ady éget programot elénk a levegőbe, s tán a bőrünkbe is. Aztán egyszer csak, valamikor a hetvenes évek táján, a magyar tollforgató kezd kiszállni a magyar népből. Az átfordulás pillanata meghatározhatatlan, mégis jól tudható. Valamikor, amikor zamatos pártállami elismerések és nem kevésbé fontos pártállami dádák mellett (ez utóbbi úgy kellett az írói hírnévhez, mint húslevesbe a majoranna – Krúdy szerint) az író leveti küldetésességét mint szakadt atillát, és elkezdi számolni önnön tökén a szőrt. És csodák csodája, a kandi nép az író köré terelődik, és röhög. Szemlátomást jól szórakozik. Hogy nép, az azért túlzás, mondjuk inkább, hogy azok, akik maguk is szeretnék számolni a tökükön a szőrt, de még ahhoz sincs tehetségük. Akkoriban jelennek meg és szaporodnak el az utánzó tökszőrszámlálók, a divat tökszőrszámlálók és a jóból kimaradni nem akaró tökszőrszámlálók. Az átfordulás a valamiből a szinte semmibe nem határozható meg az időben, mint mondtam, de pontosan tudható. Tán akkor szökken szárba igazán a tökszőr, amikor csuklógyakorlatból lemásolják önmagára, egy lapra, az Iskolát. De láss csodát, lap és irodalmi közvélemény – tán protest-songnak vélte? – nemhogy hazaküldené a csuklógyakorlót és termékét, de közzéteszi a firkát mint művészi alkotást, s hogy véletlenül nehogy annak ne nézze valaki, nyíláson kinyomott fogkrém-stílusban meg is írja, hogy hát… hiszen ez… művészet! Az angyalát!, tesszük hozzá mi. És mindenki röhög. Egyáltalán, nagy a vidámság. A hatalom meg ideges! Tán épp az a Knopp elvtárs, főcenzor törli szocializmustól gyöngyöző homlokát, aki napjainkban mint nagytőkés készül felvásárolni Miskolctapolcát.

Célt ért volna az élc? Hát ha a magyar irodalmat, szakítva a hagyományokkal, néhány fickó és a hatalom magán-gombfocimeccsének tekintjük, talán igen. De akkor már a magyar olvasó vagy nem tudja, hogy eszik-e vagy isszák, vagy hogy neki magyarul irodalmat szoktak volt írni – mert hát amit írnak, az foci a gombbal, a játékhoz zsugorított pályán –, vagy ő is röhög. A tökszőrszámlálókat közvetlenül körülröhögők körén kívül tehát kialakul egy külső kör, mely már azt sem érti, mi a röhögés tárgya, ez a kör már csak a röhögőkön röhög, vagy a semmin – s ennyiben igaza van. S a körkörös folyamat a vízbe dobott kő verte hullámok törvénye szerint enyészik tova.

Talán így kezdődött. Hogy hol tartunk most, azt próbálom megírni holnap, július 12-én, ha bírom szusszal. A következő bekezdésig csak annyit: öntve betonba.

Felvirradt hát július 12-e, s én itt mintha hitem és fonalam vesztetten ülnék. Ejsze mégsem csak öntökszőr-számlálókból s alfajaikból, morzsalékköltőkből, intim önéletírókból áll a világ! Volnának itt azért még egypár… na hányan…? tízen?, százan? Csak hát a különleges, vurstliba illő mértékegységek korát éljük. Folyadékot méterrel, libatollat arasszal, levegőt kilóra. A tökszőrszámlálók java – mondjuk inkább: az eleje –, amellett, hogy semmi mondandója, üzenete, programja a magyarság számára, végül is már csak azért ír magyarul, mert más nyelvet nem ismer elégségesen. (Ámbár ha a nyelvtudást – s ehhez jó úton járunk – kivesszük az irodalom nélkülözhetetlen előfeltételei közül, minek is kéne olyan jól tudni, mondjuk, németül? Miért is ne lehetne a gondolat- és értelemhiányosság a szöveg szervező – sőt szervezőtlenítő! – eleme?) Tökszőrszámlálóinkat – tán maguk sem tudják – csak egy paraszttökszőr választja el, hogy mondjuk németül írják meg szövegeiket. Senki sem venne észre semmit, higgyétek meg!
A megfelelő irodalmi handlé elsózná a mérhetetlenül túlbeszélt önéletérzést, azon a nyelven, amelyen megírták. Hogy nem volna benne egy ép mondat sem, nyelvtudás hiányában? Dejsze a magyarban sincs, csak senki sem mondja már ki. Mert mit tesz, mondjuk, Hans Würzburgban? Ugyanazt, amit János Kazincbarcikán! Fogja a tökszőrszámlálót, és finom mozdulattal visszateszi a polcra az első tíz sor – na jó, lap! – elolvasása után. De hogyan jutottak hozzá a szöveghez a Hansok és a Jánosok? Ez immár magas statisztika, ami azt írja, hogy minden Hansra, Jánosra évente 3,49 százalék könyv esik. A fejére – kívülről. Nem tudja hát, hogyan jutott hozzá. Ráesett. A dolog ezzel – a kultúra és irodalom vesemélységéig – megvalósult, csodák csodája, úgy, hogy egyszersmind kisütötte önmagát. Mint fordított főnixmadár, nem megelevenedik poraiból, hanem porrá omlik.

Irodalmunk egy részét – még nem tudják, de szinte már teszik – németül írják. És ez helyes és bölcs önismeretre vall. Ha az ember egy árva hangot, színt, súlyt és anyacsavart sem ért a világból, amiben él, legjobb, ha önmagára figyel. Azt sem érti, de legalább mindig eltalálja a céltáblát. A többi a handlé dolga. Nem is ez a gond. A magyar hajó roskatag hátsó fedélzetén biztonságosan ülők – futottak még politikusok, jámbor vagy harapós újraelosztók, na és az a semmi, ahol a magánmecenatúrának kellene ülnie: lyuk a levegőben! –, lenézve, már ha ellátnak addig, a farvíz szennyében habosan sodródó magyar íróvilágra, a nem tökszőrszámlálókra, így kiáltanak fel, már ha az ügyben egyáltalán szóra méltóztatnak tárulni: dejsze minden rendben van!, a piac kéjes szabályai szerint van itt irodalom, na ja, mindenki nem lehet az eleje! S akkor, a panoptikumban illő újdad mértékegységek szerint, minden kijön nekik: magyar irodalom az, amit a handlé elsózott! Van itt neki valami tennivalója még? Nincs! Elintézte ezt is, mint a spontán privatizációt, a médiaegyensúlyt, a magyar termőföldet, s hogy legyen valami kecses is, odatett a tetejébe egy időkereket, forog az, csak bírjuk megérni a végét!

A három százalék, száznak kikiáltva.

Ami e vázlatos önhalálrajzból még hátravan, olyan megható, hogy az ember könnyeit harapdálja, hogy el ne sírja magát nyíltan.

Magyar irodalom, magyar irodalmi élet igenis van. Fényévekre ugyan a magyar néptől, melynek szánatott – de tán már ezzel sincs tisztában, csak teszi törvényét, mint békáról leoperált, rángatózó comb. Út, alagút, bányavágás, hegyi hágó rég beomlott, összeroskadt. Üzenet nem jut el, s ezzel – látszathasonlatosságképpen – az öntökszőr-számlálók és a küldetésesek, önlövők és messze célzó magukra-esők mintha egyek volnának.

Az ember, ha már erre a pályára vettetett, el-eljár könyvbemutatókra. Némely kétségbeeséseket tiporva szűmben, magam sem vagyok kivétel. És akkor mit látnak szemeim?! Lelkes kis gyülekezeteket! Ott van, valósággal elmaradhatatlan!, maga a szerző! Ott van a szerző barátja, aki beszél a szerzővel a műről. Ott van a szerző családja, néha egy-egy érdekesen szemcsillogó hölgy is, a műhelymúzsa. (Egyre ritkább, nem telik rá.) Néhány kolléga és néhány magamfajta véletlenadta. Mind nagyon lelkesek vagyunk. Én nem mindig, de az arcomon ez sohasem látszik meg. Vannak néha színmű vészek, akik felolvasnak a műből, ennél jobb, amikor a szerző olvas fel, ő legalább érti, hogy hogyan értette. A hangulat intim, kopírozza a tévébeszélgetések mesterkélt hányavetiségét. De hát nem élhetünk egy más világban. És akkor az atmoszféra kezd négyzetre emelődni. Kicsiny gyülekezetünk a szerző szemében nagyvilággá terebélyesedik. Erre készült ő mindéletében, hogy így szemtől szembe kerüljön közönségével, s ölelésre táruló karjába vesse magát. Szavakat küld előre a hő kebelbe! Az est vagy délután kezd világjelentőségűvé válni. Itt most a megmondás órája üt.

Az ünnepelt mű megjelent kétszáz, ha jó, háromszáz példányban. A lelkes megjelentek nem vásárolnak soha – bár kedvezményes az árusítás –, minek, kapnak úgyis a szerzőtől vagy a kiadótól, aki nem saját pénzen ad ki. Levette szerény jutalékát, a többi neki 8 (nyolc). A mű nem kerül a boltokba, a könyvterjesztés harci kutyával őrzött magánterület, sehol sem lehet megkapni, ami azért nem okoz feszültséget, mivel senki sem tud róla, arról még kevésbé, hogy érdemes volna tudnia róla. A két-, na jó, háromszáz példány végül csak-csak gazdára lel – még akkor is nagy jóindulat kell ehhez a feltevéshez, ha csak elosztogatják –, s a dolog, mondjuk ki, nem valósult meg. Csupa titkos Arany János, rejtőzködő Jókai Mór, lappangó Kölcsey Ferenc! S ami ebből tuti, az a titkos, rejtőzködő, lappangó. A többi nem tud kiderülni.

A célközönség szempontjából mérve tehát az irodalom egy része emigrálóban van, akkor is, ha nem adják ki németül, ki a túró olvas morzsalékköltőt és ömlenyprózát? Hans nem hülye, csak pénze van. Más része fel sem tűnik, és már el is tűnt. A hemzsegő irodalomszervezők, az önmaguknak sugárzó antennák ezt már rég nem veszik észre. Mint megrögzött onanista, aki nem a budi ülőkéjét látja, hanem a falra rajzszögezett képet. És rázza!

Nekem ettől, ha belegondolok – igyekszem nem –, szeretet- és meghatódottságrohamaim vannak. (Azért is nem járok írótársaságba, hogy a hús-vér le ne rontsa bennem a léleklátó megilletődöttséget.)

Ha eltekintünk attól, hogy az írás kényszer, és magában hordja jutalmát – ehhez sem kell íróval találkoznom, itt vagyok magamnak magam –, már csak-csak feltarajlik bennem a kérdés: ti miért csináljátok? Megélni nem lehet belőle. Célba juttató apparátusotok sincs. Amit célba juttatnak némely handlék, az nem kell senkinek, még ha – a statisztika szerint – mondjuk 2,13 könyv esik is mindenkinek a fejére. Tán még el is olvassák; de nem hatnak, nincs bennük gyúanyag, az a csikorgó, gyémántporos elkötelezettség, a programadó, ami a magyar irodalmat kezdeteitől majdnem napjainkig jellemezte – s tán jellemzi egy szép hányadát most is, családi körben.

Budapest, 2004. július 10–12.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben