×

László Noémi: Százegy

Sturm László

2004 // 08
László Noémi negyedik verseskötetének látszólag semmitmondó a címe, és csak a benne lévő költemények számára utal. A kerek szám feltűnő kerülése azonban hangsúlyozza a véletlenszerűséget és az esetlegességet, másrészt jelzi valami újnak a kezdetét, a határon való átjutást (hasonlóan A könnyűség című vers ismétléssel nyomatékosított „ezeregy”-éhez). A kötet világa ezzel a kettősséggel értelmezhető: a beszélő (a költő, a lírai én) az adott valóság esetlegességével szembesülve mindig túllát – talán túl is lép – egy igazabb valóságba.

A túllépés esélyét a szemlélődés teremti meg. A szemlélődésben a világ és a személyiség egylényegűnek mutatkozik, egymásra hangolódik, és az összhang elhozza az erőltetés nélküli derűt és nyugalmat. „A világ mindensége” (Kései lavírozás), „a fényes végtelen” (Hasadék) távlata kiemeli a jelenségeket – köztük az ént – az értelmüket kikezdő elszigeteltségből. A dolgok nem eszközként, hanem a maguk céltalan kapcsolatkészségében ötvöződnek az igazibb valóságba: „úgy tesz, mintha még mindig egy darabban / élne. Ezek vagyunk mi ketten: / tárgy és tekintet nyugalma, ha végre / már egyiküknek sincs rendeltetése.” (Tárgy és tekintet) A szemlélődést, az eszményi átlényegülést a legtisztábban és talán a legnagyobb művészi erővel a Semmi himnusz fejezi ki. A „mintha” kötőszóval bevezetett feltételes, hasonlító mondatok érzékeltetik, hogy ez az élmény a szokásos fogalmakkal nem írható le, de a köznapi mégis számos jobb-rosszabb analógiát kínál az igazihoz, tehát a valóságszintek inkább egységet alkotnak, mint ellentétet. Bár ez az egység csak paradoxonokban ragadható meg („Mintha az előbb volna az után” stb.). (A logika érvénytelenségéről egy külön vers is szól, a Vélemény).

Milyen hát ez a különböző valóságszintek egységében létrejövő igazi létállapot, amellett, hogy alapjában megragadhatatlan? Semmiképpen sem mozdulatlan egység: a változások harmóniája, talán maga a változás. Az És, és, és nemcsak a címbe emelt kötőszóval érzékelteti az állandóan megújuló kapcsolódások (és az őket előkészítő szétválások)
folyamatát, hanem a különböző szinteket összekötő fa, eső és fénysugár motívumaival is, így hitelesítve az utolsó két sorban megfogalmazott felismerést: „és felfedezte minden tört egész / a változások csillagrendszerét”.

„Tárgy és tekintet”, jelenség és jelenség egymásba fodrozódása elbizonytalanítja az objektum és szubjektum megszokott viszonyait – ha nem is személytelen, mert a személyesség inkább erősödik, de egyfajta alanytalan beszédmódot eredményez. A határok elmosódását és az állandó alakulást érzékeltetik a metaforák és a szinesztéziák (például: „valami máriakék égi mézre / vagy málnaízű sűrű szenvedésre” – Türelem). Hasonló szerepet kap a versek ritmusa is. A hagyományos formákat részben nagy szabadsággal kezelő, nagyobb részben pedig kerülő és csak ritmusemlékekből, rímekből bontakozó (szabad) versek, ezek a mindig csak alkalomra szóló egyedi megoldások szintén a folyamatos alakulás jegyében értelmezhetőek.

A viszonyok elbizonytalanodása, a sodródó, téveteg figyelem középponttalansága a verseket sokszor rejtvényszerűvé teszi. Számos rejtvény azonban megoldhatóvá vagy legalábbis megközelíthetővé válik a kötet és az azon belüli ciklusok összefüggésébe állítva. A ciklusok elve sose szájbarágósan egyértelmű, maga is némiképpen talányszerű, de ez a talányszerűség – a versek némelyikétől eltérően – ösztönző és termékeny. Mindegyik ciklusban benne van a szemlélet teljessége, csak a hangsúly tolódik el. Érdemes néhányra röviden kitérni. A kötetnyitó Semmi himnusz az eszmény felmutatása (elsősorban a címadó, már említett versben). Az Utca, ház középpontjában a kilátástalan, lehúzó ellenvilág áll: az önmagukba záródó mindennapok.
A végesség és a veszteségektől való félelem nyomja rá a bélyegét erre az életre, „boldogsága” az adott lehetőségeknek a szellemről lemondó, távlatvesztő belakása. Ezúttal is a címadó vers foglalja össze a lényeget a legjellemzőbben: „Nem alhatok: megöl a félelem. / Semmim se lesz, ha rám talál a reggel; / csak utca, ház, rongy, víz és élelem, / és be is érem akkor már ezekkel.” Az eszmény ellen ható környezet többnyire mégsem rombolja le az ideált – a szemlélődésben feloldódó életet –, az továbbra is esély, amely azonban csak kivételes pillanatokban teljesül be, de talán gyakorivá vagy állandóvá is tehető. Mivel viszont – legalábbis részben – kegyelemszerű, ki nem kényszeríthető állapot, ki kell dolgozni a kivételes pillanatok közötti idő túléléséhez szükséges technikákat, „életgyakorlatokat”. A kibírás és a túllépés vágya néha türelmetlenséget szül, és könnyen álvalóságba zárul. Az egymás után következő Sörök, örök sörök, a Börtönudvar és a Jegyzőkönyv című versek a bódulat hamissága köré szerveződnek. Az érvényes és érvénytelen életgyakorlatok próbálgatása a Katasztrófakezelés-ciklusban kerül a középpontba. A kötetzáró Az Óperenciás-ciklus darabjai újra az ihletett életről szólnak, de ezúttal nem annyira maga a megvalósulás, mint annak a keresése, a beavatás az igazi téma. Nyilvánvaló már, hogy ami eddig esetleg harmóniának tűnt, az a titokzatossal való találkozás is, és ekként félelmetesként, negatívumként is leírható. A határátlépés motívuma uralja ezeket a verseket, néha egészen nyíltan: „A határon túl nincsenek / színek, szagok és ízek” (Asztrális). Az utolsó vers a határon átjutott embert, a Bolondot állítja elénk. A határon inneni józansággal megragadhatatlan, bár sugallatos „figura”. A félelmek megszűnésére, a magátólértetődőség egyszerűségére, a nyíltságra, a szabadságra, a napra, az (időtlen) ősiségre utaló kifejezések kísérik titokzatos útján.
A Bolond
előtt a nulladik sorszám áll, tehát első vers is egyúttal, és ez a fogás tovább gazdagítja a kötet olvasatát. Vajon ő az a végpont, akinek léte új értelmet ad minden elhangzottnak, tehát újraolvasandóvá tesz minden előzőt (a százegy vers pedig valójában száz, tehát egység, de már az igazi valóság egysége)? Vagy épp hogy nem végpont, hanem a felismerés és a kétely örök körforgása kezdődik elölről?

A létformaként megvalósuló szemlélődés mindenesetre a maga teljességében talán egyszer sem jön létre a kötetben. Annál nagyobb jelentőségük van az olyan hozzá hasonló, de csak másodlagosnak tekinthető jelenségeknek, mint az álom és az emlékezés. A szemlélet itt is uralkodik, és képes kiragadni a mindennapok meghatározottságából, de csak előszobája az igazi létezésnek, mivel a gondokkal együtt a valóságot is elveszíti. A költő sóvárogja a dolgok emlékké alakulását, de tudja, hogy az így nyert világ – bár ez sem kevés – csak esztétikai. Az emlék és az igazi szemlélődés valahogy úgy aránylanak egymáshoz, mint a hold és a nap. Mindkét motívum fel is tűnik a megfelelő helyeken. A nap például a Semmi himnuszban („Mintha már nem érhetne ártalom. / Hirtelen semmi súly a vállamon. / Mintha köldököm mögött sütne a nap”), a Kicsit a földön-ben („Nézem a napba fordult gerezdet: / csordultig van olajos türelemmel”), A Bolondban. A hold pedig többek között a kötet egyik legszebb versében: „Majd emlékezni jó lesz. / Egy árnyék. Tegyük el. // Egy hajszál, egy szelence. / Egy napsütötte tér. // Egy lépés. Egy tenyér, / erő sötétje benne, // csiszolt kő, tört üveg, / kimondhatatlan színek, // mély szakadék az égen, / ölében méla hold, // a holdon annyi emlék, / amennyi odatéved – // majd emlékezni jó lesz: / milyen milyen volt minden, // mint éjmeleg tenyérben / az ifjúság.” (Milyen milyen)

(Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, 2004)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben