×

Egy kaján romantikus

Ijjas Tamás versei elé

Lackfi János

2004 // 08



Ijjas Tamás érzelmes alkatú költő, bár ezt roppant jól titkolja. Első pillantásra inkább mindent kifigurázó, groteszk parodistahajlama tűnik fel, mellyel hétköznapi giccseinket, nyafogásunkat szemléli, szemlélteti. Ez a versbeli én igazi cirkuszi bohóc, állandóan pofára vagy épp fenékre huppan a kedvünkért, de újmódi Chaplin gyanánt saját kisemberi esendőségét röhögteti ki, a festett vér alatt valódi sebeket rejteget, melyek a klasszikus vicc szerint „csak akkor fájnak, ha nevet”. Megverseli Verdi Az asszony ingatag... kezdetű áriáját, kétélű, gyilkos iróniával, egyaránt kifigurázva a kappanhangon fölényeskedő macsót és a hímnemmel packázó, állhatatlan női elemet. Máshol is megfricskázza az (egyebek közt) nőbarát, semleges (impotens?), se-hús-se-hal módon kántáló politikai korrektséget: „Vannak romlandó árucikkek. Ilyen az / ember is. Főleg, ha nőből van.”

Ír azonban ugyanígy valóságshow-paródiát vagy ars poetica-imitációt, mely utóbbinak minden versszakában eggyel több zárójel övezi a sorokat (akárha hagymahéjak nőnék körül a szöveg szívét). Ez nála nem öncélú formabontás: legfeljebb csak úgy bontogatja a formát, ahogy más a borosüveget, hogy hozzájusson mámorító tartalmához – sokkal inkább arra kíván ráébreszteni, hogy minél inkább belemerülünk a líra magyarázgatásába, annál homályosabbá, szellemképesebbé (-képtelenebbé?) válik elemzésünk tárgya: „(((A vers most alma, mérgezett.))) / (((Gonosz boszorka tömte számba.))) / (((Elmajszolgatom a végzetet,))) / (((s a képzelet betonfalára))) / (((graffitizem: szívembe dárda))) / (((repült. (Avíttas érzelem.))))” Vagyis itt nem a teoretikus vértezettség hiánya diktálja a fenti vélekedést, hanem ama meggyőződés, miszerint a vers eleven gyakorlat, vérre menő párbaj ember és ember, férfi és nő, tárgy és használója között.

Meghökkentő, szürrealisztikus, ám mindannyiszor igen pontos képekben tárulnak elénk az emlegetett gyürkőzés különböző formái. A szerelemben elkeveredő felek játékosan tapadnak össze: „egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk”, ám a következő kép máris idetolong, továbblendít. „Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek. / Agyvelőink összekulcsolódnak – így szkanderezünk”. Látjuk magunk előtt a protein duzzasztotta, erekkel szabdalt két bicepszet, amint barázdált agyféltekék módjára forrnak össze a küzdelem hevében. Máshol az ikrek élete tárul elénk izgalmas kétértelműséggel: „Az egyik lánynak, a másik fiúnak öltözik, / de ha együtt vannak, már nem azok. / Nem kell egymásba szeretniük, / hogy összekeverjék a testük.” Ebből is kitetszik, hogy Ijjas Tamás örök idealistaként az androgün embert keresi, jóllehet tisztában van az efféle szoros összenőttség kegyetlen következményeivel. „Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol. / Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve / mondod: hideg, hideg” – számol be a szerelem világának korántsem újszerű, de a képek elevenítőerejével egészen frissé váló, küzdelmes mindennapjairól. Technikai fogásként felhasználja olykor a rajzfilmek plasztikus, karikaturisztikusan szemléletes metódusait is: „Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni. / Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.” Szájszögletbe száműzött, fanyar nevetését akkor sem felejti el, amikor tőle szokatlanul reflektálatlan módon egy gyermekkori autóbusz-kirándulásról számol be „egy az egyben”, leírván amaz „egy dög”, konkrétan egy mókustetem láttán feltolult érzelmeit. A halál döbbenete sem olthatja ki az utólagos kommentátor, a felnőtt én cinizmust súroló, de ezáltal mélyebbre metsző kijelentését: a narrátor szemét ugyanis édesanyja befogja, mert „Csak így tudtam szükségemre figyelni”. Mármost ha a legcsekélyebb metaforizáló hajlam szorult is belénk, lehetetlen nem meglátnunk, hogy a (vak) ősanyai princípium, a bennünket létre „taszító”, öntörvényű életelv lendít túl a halállal való szembesülés bénító élményén: enélkül kollektív öngyilkossági rohamok színtere lenne világunk.

Miért állítom ugyanakkor, hogy e józan, vitriolos elme holmi szentimentalizmust rejteget előlünk? Azért, mert a vers-énnek rendszeresen érzelmei támadnak, melyeket egy-egy súlyemelői mozdulattal olykor kozmikus magasságokba emelint: „Látod azt a lufit? Én engedtem magasba. / Most Holdnak hívják a tudatlanok.” Megírja a plüssmacival álcázott gyermekkori esendőséget, és önkéntelenül túlárad benne a természeti giccs láttán érzett, émelygéssel vegyes csodálat is: „Csak ez a naplemente ne lenne ilyen rózsás / Hajszálerektől színezett agyvelő”. Ráadásul Kosztolányival „most is írna szemed tintájába mártott tollal / égszínkék szavakat, ha felhők nem takarnák papiros egét”.

Ijjas Tamás a legkevésbé sem alanyi költő, maszkokat váltogat, verseiben az én csak ritka esetben hozható kapcsolatba a szerző személyével. Többnyire mégis a személyt személytől elválasztó határon botorkál, az ember és ember közti együttélés lehetőségeit kutatja, légyen bár szó szerelemről, barátságról, sőt (nem kizárható) magasabb dimenziójú, Isten–ember közötti együttlakozásról. „A bőr: határ két ember között; kutyákkal, / fegyveresekkel őrzött terület” – átlépni rajta felkavaró élmény, melyet Ijjas Tamás itt és most némi olvasói figyelemért cserébe megoszt velünk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben