×

Bloomsday 100

Joyce nyomában

Fehér Bence

2004 // 08



Ha én mókus lennék, feltétlenül egy temetőben laknám. Csöndes, nyugalmas hely, ahol senki nem akar bántani, és a koszorúkban állandóan találok friss magvakat. De Dublinig kellett eljönnöm, hogy erre rájöjjek, és ott találkoznom egy szürke mókussal Parnellnek, az ír szabadsághősnek a sírján.

Előjáték a konstrukcióról és destrukcióról

A művészetek többsége lényegét tekintve konstruktív, építő, rendszerező, sőt építkező; noha erről ritkán esik szó, talán mert a konstruktív–destruktív ellentétpár lejáratódott, talán mert sokan már nem tudnak lényegi új mondandót kitalálni, és ezért magát a lényeget is megváltoztatják. De hát, ugye, az építészet például eo ipso építkező, vagy amint mindnyájan tudjuk, akiket két füllel és egy ésszel áldott meg a Teremtő, a zene is.

Egyetlen nagy kivétel jut eszembe egyből, és ez az irodalom. Az irodalom, amely az emberi Szóból táplálkozik. Ennek két feladata is van a világon, éppúgy, mint a Szónak, amely szülte: lerombolni azt, ami idejétmúlt a gondolkodásban, a cselekvésben, a világban, és helyébe új rendszert építeni. Van író, aki inkább rombolni szeret, az illik az egyéniségéhez, van, aki ezt is, azt is, és van, aki építeni. Mély meggyőződésem, hogy ettől még mindháromféle mű egyenlő értékű, legfeljebb a megírás módja alapján lehet rangsorolni, mégis egyéni ízlésem többnyire az építő művek felé vonz. Van néhány kivétel, például a XX. század legtündéribben romboló író-manóját, Hašeket nagyon szeretem, de kivétel mindig volt, és legalábbis békésen koegzisztál a szabállyal, ha tán nem is erősíti.

A szabály engem a XX. században a talán legtisztábban és legtündéribben építő írójához utasít, James Joyce-hoz, akinek minden műve egy új, teljes és tökéletes világrend felépítését célozza, és a Mű, amelyben ezt leginkább eléri, a híres Ulysses. Bizony alaposan kell keresni olyan sorát, amely kikívánkozik egységes, kristályos, semmiből növesztett rendszeréből.

Ha pedig Ulysses, akkor tudjuk, hogy ez a rend 1904. június 16-ára, az írországi Dublin városára rendeződött mint középpontra. Ha pedig 1904. június 16-a, akkor most, folyó év 16-án százéves fordulója volt. Mármost akik hasonlóképpen a világ kis, fényes kristályképét látják Joyce-ban, vagy akik egyszerűen nagyon szeretik, ezt az évfordulót sok-sok éve megülik Dublin központtal, neve is van, úgy hívják: Bloomsday. Angolul a világvége, a doomsday jut róla az ember eszébe, és valóban, egy egész kis emberi világ ezzel a könyvvel kezdődik, és egy másik véget is ér, ami az igazi ünnepek fontos tulajdonsága. Mivel lelkes ünneplők évről évre többen vannak, minden adva van, hogy a Bloomsday az egész világ (kis emberi) ünnepe legyen. És most volt a századik.

Ezért volt hát, hogy én is felkerekedtem, és elmentem Dublinba, együtt ünnepelni és egyben figyelni is az ünnepet, amely az én életemben már így nem ismételhető meg: a kétszázadik évfordulót feltehetőleg akkor sem érném meg, ha az abház hegyekben élnék. Elmentem fékevesztetten, elvadultan ünnepelni valamit, ami egyáltalán nem vad és féktelen, hanem az európai műveltség egyik fegyelmezett, zárt rendszerű kristálycsúcsa.

A Nagy Ünnep

Joyce hívének lenni (magukat joyce-iánusoknak nevezik) különleges helyzet. Rajongóvá válni, legalább évi egy alkalomra; de sokan folytonosan, idült szektatagként – és nem egy szubkulturális jelenség, nem sztár, nem vallás, nem teljesen kultúra alatti mozgalmak, mint például egy párt, hanem – egy szuperkultúrát megjelenítő személy–mű–esemény rajongói.
A Művet viszonylag kevesen olvassák, még kevesebben olvassák végig oldalak átugrása nélkül, és még kevesebben értik. Válogatott értelmiségi közeg ez, amely egyszer csak elkezd fanatikus módon viszonyulni saját tömeg fölötti voltának meghatározó jelképéhez. Lehetséges-e ez, vagy contradictio in adiecto?

A Bloomsday, nagyon sok etilalkohol humán felhasználásán és ökörködésen túl, mindig ennek a próbája.

Ünnepelni sokféleképpen lehet. Végigjárni a Mű színtereit, Dublin e stációit – a legújabb Ulysses-térképen 37 van belőlük. Tudományos konferencia. Őrült vigalom a sokadalomban, sokadalom a vigalomban, pirított vese zabálása mindkettőben. Hatalmas üzlet.

Akik tudományosan elemzik Joyce-ot az Ünnep tiszteletére (ez is ellentmondás), vagy csavarosabb és önkritikusabb módon magát az Ünnepet elemzik tudományos szempontból – magyarul is elérhető már ilyen szakmunka –, meg lehetnek győződve a maguk igazáról, s alighanem érthető, ha idegenkednek a stáció-turistáskodóktól vagy inkább -zarándokoktól. De legyőzik-e a nagy ellentmondást? Nem rajongó módon is szeretnének hívek maradni (nem tudom, akad-e köztük, aki ellenáll a kísértésnek, hogy legalább egy-két stációt felkeressen), és a szakmának, a tudományos eljárás szigorú kritériumainak vetik alá az ünnepet. Félek, hogy az ettől meghal. Én most, ma inkább a tudósoktól idegenkedem. A modern tudomány és „publikációi” úgy nőnek, mint a dudva, és a világnak inkább haszna, mint kára lesz belőle, ha én ezeket nem szaporítom.

A tömeg hullámzik és mulat az utcákon. Délelőtt sok ezer ember. Egyesek farsangi módon beöltöztek Ulysses korabeli kosztümökbe, az előzetes hírekhez képest mindenesetre viszonylag kevesen, és látszatra igen jól érzik magukat. Ezt némileg nyilván gátolja a lökdösődés, és hogy akik a Joyce-központba igyekeznek, nem tudnak bejutni, akik pedig Bloom-reggelit akarnak, kilométeres sort kell végigállniuk; viszont könnyíti, hogy a sor végén a jelek szerint megkapják, söröstül. Itt, ahol lassan régi hagyományképpen osztják az ételt, az egész utca, jobb házsortól bal házsorig, reménytelenül tele van. Van információs pult is, képeslap- és térképárusító pult is, meg ahol reggelijegyet lehet szerezni. Eredendően én is beterveztem, hogy szerzek egyet, éhes is volnék, de valahogy elmegy a gusztusom, és eloldalgok. Nem tudom, lehet-e ennyi ember, aki figyelmesen átolvasta a Művet. Ha igen, valamit elfelejtettek belőle, éppen azt a világ felett állást, ami egyedivé teszi az ünnepet. Az ellentmondás feloldása nekik sem sikerült.

Az üzletről, ami a Bloomsdayre rátelepült, inkább ne is essék szó. Itt aztán nincs ellentmondás. Hol volna itt kultúra vagy rajongás? A bendőben, az Ulysses emlékére félelmesen rátelepülő állami és magánüzlet bendőjében, amely ezzel táplálkozik. Néma keserűséggel nézem a Bloom-túrák (interneten is foglalható potom x euróért) prospektusait, könyvesboltok Joyce-kínálatát, és félek, néhány év múlva mindez karácsonyi bevásárlássá és ajándékozósdivá válik. Hiszen ha a mi Urunk Krisztus testet öltésének ünnepéből a forintosított szeretet ünnepe lett, Elijah ben Bloom napjából hogy ne lehetne az eurósított szeretet ünnepe? Kár, hogy halfpenny már nincs, csak a gyaloghíd nevében, és hivatalosan azt is átkeresztelték Anna Liviára, az állami Joyce-üzlet jegyében, mert jobb lenne halfpennysített szeretetet írnom.

A nagy nemzeti Joyce-üzlet

Van ám nagy nemzeti Joyce-üzlet és -fitogtatás, annál gusztustalanabb, mert James Joyce tényleg nagyon szerette nemzetét. Most épp az ellenkezőjét mondtam a tankönyvtételnek. Hány helyen olvashattuk, hogy Joyce-t az ír nemzeti öntudat, ébredés, függetlenségi harc hidegen hagyta? Igen, és ezt mindenki hitte, Írország is, és fel sem tűnt nekik, hogy az az „apolitikus” Ulysses milyen vérlázítóan mutatja fel Írország gyarmati sorát és megalázását. Joyce persze ha próféta volt, népének ostorozó prófétája volt, mint nekünk Ady, csak éppen egyéniségének megfelelően kívülről, ironikusan, halkan, félreérthetően tán, de folytonosan. Nem vett részt a szabadságküzdelemben, hiszen alapélménye volt, ami búvópatakként végighúzódik az Ulyssesen is, amint akkori legelső szabadságharcosukat, az első sorokban említett Parnellt megtagadták és űzőbe vették, olyan kutya módján, hogy ahhoz képest Petőfi képviselőjelöltsége diadalmenet volt, s nyilván sok más kis, hasonló élmény is. Mi is láttunk már olyat, amint a nagy és nemes ügy képviselői kis és aljas görényként viselkednek, s van ember, akinek az a rendeltetése, hogy erre kiáltva hívja fel a figyelmet, másnak pedig, hogy azért maradjon a nagy és nemes ügy harcosául is valaki. Kiáltva, nem kiáltva: akkoriban meg se hallották, viszont megtagadták, betiltották, évtizedeken át úgy is maradt; elsőnek ezért visszás utólag, száz év után nemzeti hőssé választani, másodjára azért, mert ma sem sokan értik meg, míg úton és útfélen rá hivatkoznak, és mindenütt árulják. Ebből látszik, hogy az írek és magyarok közt gyakran vont párhuzam nem alaptalan, csakugyan hasonlóak vagyunk, sok minden másban is.

Jól is érzem magam Írországban, és szeretem az íreket hibáikkal együtt, azzal együtt, hogy a magaskultúrát ünnepelők közé az állam is beállt rajongónak, és ezzel megint csak a kultúra veszett oda az egészből – lásd még: plakáterdő, pont a kritikus napon a rendezvényekre tekintettel zárva tartó múzeum, James Joyce neve mint áruvédjegy, és persze itt is pénz, pénz, pénz. Ha a fejlett államok őszinték is lennének, minden második köztéri szobrot Montecuccolinak állítanák. Én pedig megint csak nem érzem úgy, hogy lenne miért rajonganom.

Akkor hát: nem sikerült? Az ellentmondás feloldhatatlan, a Bloomsdaynek nincs igaz értelme?

Kis késéssel, már lassan dél volt, nekiindultam a stációknak.

A performance-ról

Valaha az őskorban, nem olyan rég, gyakorta űzött és igen tisztelt tevékenység volt a performance, tekintsük akár művészeti ágnak, akár bárminek. A modern művészetértelmezés elképzelhetlen volt nélküle. Persze a performance-ok nagy többsége már akkor is szimpla ökörködés volt, ma meg már erre valószínűleg rá is jött az alkotók nagy része, mert egészen megritkultak – leszámítva egy-két olyan idült marhát, mint Nitsch, aki még mindig hiszi, hogy a világról minden mondanivalóját közölheti performance-ban. Mainapság már-már felvetendő a kérdés, van-e létjogosultsága és katartikus értéke egyáltalán annak az alkotásformának, hogy rögtönözve, egyszeri és megismételhetlen módon előadjunk-bemutassunk egy jelképes cselekményt, kissé a régi mímus módján.

Jelentem, hogy a világnak van egy zuga és ideje, ahol még él az összefüggő, sorozattá sűrűsödő, spontán performance, és ez Dublin, Bloomsday. Élő tanúja vagyok egyszeri, rögtönzött voltának (bárha jövőre is csinálják majd mások, máshogy) és katarzisának is. Van abban valami utánozhatlan, egyszer átélhető, megtisztító, mikor kettesben állunk egy ismeretlen néger lánnyal egy kihalt külvárosban, éjfélkor, egy raktárépület falánál, ahol száz éve bordély bejárata volt, felváltva olvasunk egymásnak angolul, majd fényképpel dokumentáljuk a helyszínt és eseményt, és tovább-ballagunk, ismeretlen jövőnk felé.

És ez csak a végkifejlet, ma már tucatnyi volt ebből a műfajból.

Az ünnep küzdelme a túlélésért

Persze nem kell hozzá jóstehetség, hogy ekkora hírverés után az üzlet előbb-utóbb fel fogja falni a performance-ot és az egész ünnepet is, de még teljesen nem tette meg, és hogy a százéves fordulón sem volt képes megtenni, ez nagyszerű, ez az ünnepnek olyan életerejét mutatja, amely talán még évtizedekig kitart. Az első órák persze már meg vannak emésztve. Indulásnál turisták ezrei, forgalomkorlátozás, műanyag poharas sör és dobozos Bloom-reggeli (a blaszfémia csúcsa, fóliában Bloom kedvencét!), vásári paprikajancsik. Átmenetileg még én is fogyasztóvá leszek, mert elorzok egy Ulysses Mapet, a hős vándorlását bemutató térképet, aztán visszatérek a konzervatív életformához, mert rájövök, hogy a saját, otthon rajzolt térképem pontosabb. De még a déli órákban is iszonyú a tömeg, Davy Byrne étkezdéjénél, ahol megint csak futószalagon és égbekiáltó áron adják Bloom ebédjét. Egy nő a Mű alkalomra olcsón eladó példányait tartja az ég felé, és kiáltozik: „Ulysses! Ulysses!” Kontrasztként a Nemzeti Könyvtárnál semmi, mert azt a helyet a Hivatal és az Állam tartja megszállva, és hivatalos és állami rendezvénnyel tisztelik a Nemzeti Hőst, nem tudom bizonyosan, kit: a nem is létezett Leopoldot vagy Joyce próféta sírját? (Vö. Mt 23,29.)

A helyzet hirtelen és váratlan fordul meg, az Ormond bárjánál, du. 3 óra 40. A bárt most már Szirén Bárnak hívják, ez rossz jel, viszont a sör nem lett az alkalomra hígabb és drágább, és ez jó. Sokan vagyunk, a helyiség tele, jókedvűek és eltökéltek, megkapjuk túlcsorduló nem futószalagos sörünket, aztán egyszer csak valaki feláll, és elkezd énekelni. A Seaside Girlst (tetszik tudni, ez is Bloom emlékeiből), de karikaturisztikusan, dőlünk a nevetéstől. Aztán másvalaki folytatja az Ulysses dalaival, már komolyan és szép hangon. Sokan csatlakoznak. Egy órán át felváltva és néha együtt énekelünk, képzett jó hangok, öreg, nosztalgikus, reszelős hangok, habozó amatőr hangok, de mindenkinek örülünk, és mindenki megkapja a tapsát.

Még döbbenetesebb a spontaneitás Barney Kiernannál. Ide én értem először, picit előbb leléptem az Ormondból, el ne késsem. A régi kocsma helyén most egy nagyon kültelki nőklub, mellette mai, működő és szinte üres kocsma, hol ivás és hétköznapi diskurzus mellett épp vakolgatják a falat. Egy-két perc késéssel, szállongva jönnek a legelszántabb ünneplők, két japán, aztán egy kisebb társaság, kiejtésük alapján amerikaiak. Később még egy házaspár csatlakozik, nem tudom, honnét. A jenkik előveszik a Művet, és ötfős váltogatós felolvasóestbe kezdenek, humorral, tempósan, lezserül. Rég nem láttam szimpatikus jenkiket, hihetetlen látvány. Körülbelül egy tucat ember estje lett végül, majd taps, nevetés, a ház mai állapotjára tett néhány vicc után indultunk tovább, ki-ki a maga útján.

A jenkik azt tervezték, hogy ellátogatnak a Holles Streetre is műsort adni, engem egy váratlan zápor partra vetett egy pubban, így nem tudom, ez megtörtént-e.

Az ünnep igazi mélysége és magánya, amilyen mélységet és magányt általában csak az egyház ünnepeiben élünk meg, este 8 után a tengerparton, a Nausicaa-jelenet színhelyén ért el, legalábbis engem. De azt hiszem, mást is, mert sehol nem láttam csoportosan ünneplőket. Ott tűnt fel a néger lány is, ő is magányosan ült a part kövén; apály volt, nézte a szürke homokot és az alkonyvörös felhőket. Én O-val, honfitársammal találkoztam, és ketten beszélgettünk, kerestük a pontos helyet, s vártuk a víz visszatértét a partig. Besötétedvén elindultam az éjféli kalandra; öt perccel korábban értem oda, kissé továbbmentem az időt múlatva, s akkor találkoztam a londoni néger lánnyal, aki megszólított: „’Xcuse me, aren’t you a Joycean?” Hitvallást tettem a szektához tartozásomról; a közvilágítás felsővezetékére akasztva második-sírásós humorral egy pár fehér cipő fityegett a fejünk fölött. Így lőn, hogy az éjféli feketemise jubileumán, első és utolsó alkalom életünkben, az emberiség művészet iránt elkötelezett felét Magyarország és Nagy-Britannia színeiben, azonfelül a fehér és fekete bőr színeiben mi képviseltük.

Nem állítom, hogy más nem tartott megemlékezést, de ha igen, elkésett, éspedig negyedóránál többet. Örülnék, ha így volna.

A többi már másnap.

Másnap

Végül is nem tudom, miben más a másnap. Byrne-nél másnap is árulják a Bloom-ebédet, és másnap is drága. A jenki vagy japán turista, vagy a magyar, mint én, sem ment egyből haza, és nem is lett értelmesebb az átvirrasztott éjjelen. Mégis másnap van, nincs ünnep, hétköznap van, délelőtt jó idő, déltől eső. Másnap is egész nap Joyce-emlékeket látogattam, de már nem vártam, hogy történik valami, és nem is történt.

Úgy látszik, a Bloomsdaynek megvan a maga ellenzéke is, akiket irritál a banzáj, nem tudom, miért, mert személyesen nem beszéltem velük. Csak graffitijüket láttam itt-ott az utcákon, legfeltűnőbben a Martello-torony falán: Bloom is a cod. (Igazából nem tudom, mi a cod, egy hal, de nekem a cápát kivéve minden tengeri hal egyforma. Tudják, egyszer Bloom szemét ehhez hasonlítja valamelyik esze-semmi-fogd-meg-jól nőszemély. Eddig nem értettem, isteni sugallatból két nap múlva betértem a Természettudományi Múzeumba, és ott láttam kitömött codot, azóta értem: általában a halszem nem túl szép, de a múzeum összes rusnya nagy hala közül messze a codnak volt a legvisszataszítóbb szeme.) Mindazonáltal lényegesen többen utálják Busht, és az őellene szóló plakátoktól harsog az egész város. Leopold bátyánk mindig szélsőségesen békepárti volt, úgyhogy most bizonyára mosolyog örömében valahol a képzelt emberek paradicsomában.

Mindez nem változtat azon, hogy a Bloomsday jól láthatóan két alaprétegre oszlik. Van egy nagy, államilag támogatott, reklámozott csinnadratta, amelynek a híre eljut messze földre, Budapestre is és még tovább is. Sokan megtalálják benne a számításukat, és sokan lehetnek az írek közt, akik büszkék rá, hogy ilyenjük van. Nem mondhatom, hogy rossz ezt átélni, de fölösleges ezért ideutazni. Hasonlít akármelyik nagyváros utcabáljaihoz, akár még a budapestiekhez is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy van benne némi ötletesség. És van egy kevesebbek számára érdekes ünnep, a maga hangulatával, külső hatalmak által még mindig viszonylag kevéssé szabályozott rítusaival, amelyhez hozzátartozik minél többet látni Dublinból, a régi Dublinból, és mivel a régi Dublin eltűnőben, helyette kényszerűen az új Dublinból. Ez tehát egyfajta nemesebb, önerőből való, idegenvezetők által be nem határolt turistáskodás is. A lényege azért, azt hiszem, a kevesek összetartása a maguk szellemi közösségében, amelynek persze nincs reklámja, de pókhálóként szétterjed a híre.

Az a baj, hogy a régi Dublin tényleg eltűnt. A Bloom Dublinja, Joyce Dublinja szinte azonnal, a cselekmény lejátszódása után alig 12–17 évvel eltűnt, ugyanis az ír függetlenségi háború során Dublin rettenetes rombolást szenvedett el. De ami akkor megmaradt, ma azt is megeszi a világváros, igen, ma is, azután, hogy a Bloom-kultusz hivatalos rangot nyert. Minden Bloomsday és Joyce-kultusz dacára magát Bloom házát, az első és utolsó stációt már évekkel ezelőtt lebontották, bekebelezte a szomszédos kórház, csupán az ajtaját mentették ki, csakhogy ezáltal muzeális tárgy lett belőle, s mint ilyen, az élő ünnepnek nem része. Egy silány emléktábla őrzi a helyét. Végül is ez az élet rendje, bizonyára nevetséges lett volna minden amúgy is képzelt lábnyomot megőrizni, bár talán nem éppen „Ithakában” kellett volna kezdeni a rombolást. De azért az is fáj, hogy egyre több lábnyom elvész. Minden bizonnyal idén volt az utolsó alkalom, hogy valamit még láthattunk a bordélyházi jelenet helyszínéből. Magának a Bella Cohen-háznak a helyén egy hatalmas raktárépület, de az elég régi, komor és hideg ahhoz, hogy felidézze a feketemise hangulatát. A kivezető út, a Beaver Street helyén modern sorházak, alvónegyed, teljesen hangulattalan. A bevezető út, a Mabbot Lane idáig megvolt régi házaival. Kicsi, zord, kényelmetlen kőházak voltak, nem sok nap süthetett be közéjük. Nem kell a szemem behunynom, hogy lássam közöttük az idiótát, akit a gyerekek csúfolnak, majd a kukákra és oszlopokra mászó víziókat, melyek közt Bloom botladozik előre az éjszakában. Most éppen bontják, toronydaruk emelik rá hosszú nyakukat, a végét műanyag fóliába bagyulált kerítéssel zárták el, a kis kőházak teteje már oda, ablak, ajtó elveszett. Jövőre Mabbot Lane nélkül fognak bolyongni a joyce-iánusok, és valami XXI. századi üveges nagyház mellett kell átosonniok a Bella Cohen-ház helyéhez, amelyre nyilván jövőre sem fognak kitenni még egy nyamvadt emléktáblát se (talán ezt a helyet szégyellik?). Idén se voltunk itt sokan, annyi szent. Most egy abszurd gondolat tolakodik az agyamba: lehet, hogy utoljára ezen a helyen, ami már nem eredeti, ami már nincs is, fog megmaradni legtovább a kevés elkötelezettek kezében a nap?

Ithaka emlékszik Odüsszeuszra

Illendő dolog egy írást végkövetkeztetéssel zárni le, ne vesszen a semmibe. Ezt az aktust nem szeretem. Milyen végkövetkeztetést vonhatnék én le egy ilyen különös ünnepből, amiben igyekeztem belülről részt venni, gondosan kizárva saját objektivitásomat, viszont még azt sem tudom, minek az ünnepe. Nem keresztyén ünnep, ez világos. De nem is pogány. Se a Joyce megálmodta Bloom, se az ő megjelenítette dublini világ nem volt pogány, se maga Joyce, bármennyire szakított a hivatalos katolikus vallással. Talán ez az Összeurópa ünnepe? Még azt se zárhatom ki. Ez esetben, mint jó euroszkeptikusnak, illendő lenne némi sárt dobálnom rá, csakhogy tetszik. És ami a legnagyobb baj, ennek ellenére ír nemzeti ünnep is.

Illetve ez nem baj, legfeljebb annyiban, hogy ahol itt-ott még megmaradt a régi Dublin egy háza, előtte leállva, ahol lehet, a kerítésre leülve – a Barney Kiernan előtt egy régi templomnak nagyon klassz, kényelmes kerítése van – elmerengek azon, hogy Dublin–Ithaka a hazatérő Odüsszeuszt fél évszázad késéssel ugyan, de befogadta, és most már örökké emlékszik rá. És eszembe jut, hogy Magyarországon is leülhetnék akárhova, kerítés, pad és ülőke sokkal több van, és nagy eséllyel nézhetném azokat a régi házakat, ahova a mi magyar világutazónk tért meg, akit persze nem Ulyssesnek és Leopold Bloomnak hívtak, minden kitalált szombathelyi magyar származása dacára ő ugyanis öntudatos ír hazafi, hanem hívhatnók Szindbádnak vagy Tímár Mihálynak, vagy van jó sok lehetőség. De ehhez nincs ünnep. Hogy van az, és miért van az, hogy nálunk senkinek eszébe nem jut éves megemlékezést tartani Joyce helyett mondjuk Krúdyról, akinek a művészete alighanem hasonlított is az övére sok szempontból, és lenne évente egy Szindbád-napunk? Vagy, mint a másik név felötlött, Tímár Mihály-napunk Komáromban, vagy... Soroljam? Minek. Attól nem lesz.

Hadd mondjam el, hogy az előző héten Budapesten és Szombathelyen is voltak Joyce-rendezvények, mint a világ jelentős részén. Ott voltam az ír nagykövetség Blooming Music című, koncerttel egybekötött felolvasóestjén. Nem azt akarom mondani, hogy szép volt vagy mi, hanem hogy kiváló és persze nálunk ismeretlen ír zeneszerzők ír művei után végül elhangzott egyiküktől egy gyönyörű Kodály-feldolgozás. Úgy hiszem, nálunk lámpással kéne olyan egyént keresni, aki Kodály feldolgozására, hovatovább akár előadására vetemednék; nem olyan régen olvastam a kései utódokat, amint elítélő hangsúllyal emlegették a „kodályozást”, amiről ma már illenék letenni. (Le is tettünk, illendőségünkben nincs hiba.)

Az a helyzet, hogy ezek a fránya írek nagyon európai emberek. Nemcsak a pénzük euró, hanem van hozzá némi kultúrájuk, hagyományuk is, sőt még életkedvük és ügyességük is, úgyhogy szép gyorsan fejlődnek. Gazdagodnak is, a nagy többség bizonyosan, bár kétségtelenül elég sok koldust láttam Dublinban. Valószínű, hogy az ír nagykövetség koncertjén főleg európaiságot láthattam-hallhattam. Nem akarok szemtelen lenni, de mintha itt kirajzolódnék a fejlett Európa és a mi mucsaiságunk ellentéte; mintha a fejlett Európa szellemét hívnák úgy, hogy Kodály, és Mucsáé lenne az a fickó, akinek ő ma már... hogy mondjam? – stílszerű szót keresek; ezt az állítólag magyar szót eddig még nem írtam le, de ide mintha illenék – uncsi.

Jó lenne, ha jövőre több Joyce-rendezvény lenne Magyarországon, úgyis nagyon kevés ember van, akinek lehetősége van elmenni Dublinba. Valószínűleg én sem fogom megtenni, bár a rakparton levő, nem éppen előkelő Sin É bárban – ahol utoljára ettem egy kiváló ír gulyást, és noha ezért senki nem fizet nekem reklámdíjat, mégis mindenkinek nagyon ajánlom, hogy kóstolja meg ő is – megígértem a pincérnőnek, hogy jövőre újra rendelek. Az is jó lenne, ha a jövő évi Bloomsday meghittebb, öntevékenyebb lenne, és mégis még több emberé. (Újabban lehetetlen dolgokat kívánok.) És az is nagyon jó lenne, ha a magyar irodalomnak is lenne végre egy igazi ünnepe. Nem volna unalmas. Ugyanúgy örömünnep lenne.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben