×

Beszélgetés egy pályaudvaron

Vasadi Péter

2004 // 08


Maia Morgensternnek, A Passió-béli Anyának

Az igen kedves (és kívánatos) nőismerősöm nemrég megkérdezte tőlem: Péter, boldog vagy te? Fürkész, kissé aggodalmas, de biztató tekintetében ott lappangott ez a távoli lobbanás: szeretném, ha azt mondanád – most, hogy veled vagyok –, igen… Ezt az egyet nem mondtam. Nem mondhattam, mert bár a mondat a nyelvem hegyén volt, nyomban eltűnt abban a sötétben, ahol egy búvár figyelmével kutattam az igaz válasz után. Tengermélyi kérdés ez: boldog vagy te? (Térjünk vissza egy csettintésnyit erre a szóra: kívánatos. Nem abban van kívánság, akiről beszélünk. Ő nem kívánatos, hanem kívánós volna. Abban az emberben van kívánat, aki szívesen megízlelné a másik embert. A kívánat így mintegy ráterül a megkívántra, mint a napfény. Ez a kis eszmejárás pedig legalább három csettintésnyi.)

Magamat is megleptem a váratlan, de halkra fogott hevességgel, ami kivetette számból a választ, s a válasszal is: én ezt a két szót, boldogság s boldogtalanság, mint olyat, már régen áthúztam a szótáramban. S hozzátettem, látva társam elkerekedő szemét: nem bosszúból, haraggal, csalódottan nyomtam meg a tollamat, épp ellenkezőleg; lassan, mintha ecsetet vezetnék élő testeken, engedve hepehupás fölületüknek, azt hiszem, mosolyogva (ha kívül nem is, belül biztosan), de határozottan. Elkeserítettem Annát (nevezzük őt így). Finoman borult be az arca, s támadott: Mért, szerinted nincs boldogság? Személyében sértettem meg. Ha valamit, ezt nem akartam. Félreértettél, Anna. Nem azt mondtam, hogy te képtelen vagy a boldogságra, s azt még kevésbé gondoltam, hogy akárkit is boldogtalanná teszel. De kiszámíthatatlan okokból s módon tehetsz, bármikor, ha nem is akarod… Ez őrültség!, csattant föl. Sétáltunk a vagonsorok közt. Hallgattunk. Majdnem sírt. Mi ez?, töprengtem. Amit mondtam, visszafoghatatlan volt. Ebben a pillanatban is igaznak mutatta magát bennem. Csak néztem ezt a valamit. Meg se moccant. Akkor te valójában boldogtalan vagy, csak letagadod, mondta Anna. Magasan kezdte, az utolsó szót alig hallottam. Mint amikor erőset lebben egy tüllkendő; formás, meztelen gyűlölet vagy vágy, vagy a kettő együtt hanyatlott hátra a hangjában. Megállt, s szembefordult velem: Tegyük föl, hogy te meg én húsz évvel ezelőtt találkozunk, és… szóval elkezdünk… egymással élni. Húsz év múlva is ezt mondtad volna nekem?

Erélyében megszépült az arca. Kipirult. A szája feszes lett. A homlokából indulatosan, mégis oly nőiesen vetette félre a haját. Fölszegte a fejét, fölülről nézett le rám. Nem erről van szó, ejtettem csöndesen a szavakat, s tétován mértem végig a cipőjéig. Ettől az alázattól meghatódott. Hanem?, lehelte. Azt akarom mondani, hogy az ember nem boldogságot akar, hanem boldogságérzetet. A boldogsághoz elszántság kell, nem vége-hossza nincs öröm. Aki igazán boldog, talán nem is tudja. Nem is akarja, sőt akarhatja. Vagy nem annak nevezi. Nem számol vele, még ha titokban számít is rá. Valamikor észrevétlenül átlépte a határát, s most benne lépked. Elérte, mint egy távoli vidéket, s gyalogol, megy, megy, érzi a fáradtságot, kicsit pihen, s napkeltekor újra elindul. S csak álmélkodik hitetlenkedve a futkosó s toporgó, gesztikuláló, kétségbeesett, boldogtalan embereken, akik boldogságért kínlódnak. S odakiált nekik: Hé, induljatok már el végre, nézzétek, fekete földig tapostátok a füvet, ott meg a zöld rét, arra kerüljetek… Úgy tesznek, mint Milosz lába előtt a kiskacsák. Vagy nyolcan tapognak, tocsognak a pocsolyában, oda-odakapnak egy-egy döglött muslincáért, már nem teniszlabda-sárgák, hanem sárosak, összekenve mind, csorog róluk a lé, már nem is látnak, egymásba ütköznek, fölborulnak, heppegnek, csapkodnak, s Mi©osz tőlük másfél méterre megpillant egy tiszta, csörgedező patakot, apróhalak ezüstje villan benne. Megszólítja a kispadon üldögélő lengyel parasztot: Mondja, bátyám, miért nem totyognak ezek a kiskacsák ahhoz a patakhoz, hogy megmosakodjanak? Kiveszi a pipát szájából az öreg, s azt mondja: Az ám, ha tudnának róla!… A boldognak mennie kell. Érted? Én… Mi a boldogság?, kiáltott föl Anna. Az, hogy képes vagy a szeretetre. Nem több s nem kevesebb. Nem szeretsz mindig, de akkor is képes volnál rá, amikor éppen nem szeretsz. A keresés a boldogság. Hogy muszáj, mégsem kötelező… Jaj, Péter, mondta Anna, s leült egy fehér műanyag székre a pályaudvari könyvsátor mellett.

*

A boldogság nem madár. Nem eszme. Nem képesség. Nem a folyton bugyogásra kényszerített gyönyör. Nem gazdagság. Nem az egyensúly, nem a megelégedettség. Ez ugyan közelít hozzá, de a boldogság ennél nyersebb, szelídebb, vadabb, ziláltabb, alatta is van meg fölötte is, és másfelé néz. Mindig másfelé. Nyugtalanítja valami, ami ezekben nincs meg, és sokkal több náluk. Mégsem ismeretlen neki mindaz, ami boldogságnak akar látszani, mi több, azzá lenni. És belülről ismeri az emberi szív elfojthatatlan vágyait. A boldogság, Anna, nem valami, hanem valaki. Végtelenül igaz, hű, mély és szép. Akik valóban szeretnek, őt keresik egymásban. És van rá esélyük, hogy meg is találják. Akkor tévednek, akkor megy tönkre az emberek boldogsága, amikor kiderül, hogy ami a másikban van, az csak tisztátalan és tisztázhatatlan habarcsa igaznak s igaztalannak, maró hűtlenség, árulás, gúny, olcsó, link, romlékony állag, puha, beéri minden habossal, vidámkodó hazugság, fölszínes és mind hígabb változékonyság, benne semmi reszeléke az állandóságnak, és koravén, elráncosodik, rút, s hisztérikus hiúságában durva, irigy, s rikácsol. Mert egyetlen boldogság van, Anna; Isten. S az isteni az emberben. A mindörökké Maszületett. Akihez képest még a holnaputáni csecsemő is koros. Isten és a hit hallgatag tisztasága. Vagy nem is „és”; az.

Ő beszélt a boldogságokról. Egyedül ő beszélhetett, mert egyedül ő boldog.

Azt mondta, boldogok a tökéletlenek. Mert a stigmatizáltak önfeledt tudatlanságával éppen azt bizonyítják, hogy van tökéletesség. És majd eltelnek vele. Mert túl sokan vannak ahhoz, hogy boldogtalanok legyenek. És akik tökéletesnek hiszik magukat, hajlanak a gonoszságra. Akik hajlanak a gonoszságra, nem lehetnek boldogok. A lélek szegényei pedig nem nincstelenek, csak nagyon kevesük van. De ez a nagyon kevés a lényeg. Vagyis az a sok, ami oly fölösleges, nem terheli őket. Ezért könnyű a szívük, s a könnyűszívűek hajlanak a boldogságra. És boldogok a szomorúak. Ugyan, az élvezetek nagybirtokosai adhatnak-e nekik akár egy pohárnyi vigaszt, egy kistányérnyi igaz örömöt, hogy sírásuk szipogássá csillapodjék? Észre sem veszik őket. A túlszínezett romlottság elhomályosította elméjüket, a látásukat, a hallásukat. A szomorúak, mivel súlyos nyomorúság szakadt rájuk, mely nem ígéri hamarra a végét, magukba roskadnak. Lesüllyednek saját legsötétebb mélyükbe. És éppen ott, ahol az emberi személy szétomlik, mint finom szemcséire a kiszáradt s fölforrósítani elfeledett kátrány, éppen ott vár rájuk a vigasztalás lélegzetelállító jelenléte s tekintete: Engem elhagyott akkor mindenki. De én téged el nem hagylak. Itt vártam rád a sötétben. Most előhívlak, fölöltöztetlek, asztalhoz ültetlek és megvendégellek… És boldogok a szelídek. Mert nem nyúltak sem kő, sem husáng, sem fegyver után az állig fölfegyverzett világban. És nem fecsegtek unos-untalan a toleranciáról (rosszabb esetben a tolarenciáról), hanem tűrtek, szenvedtek, nem elfogadták az álarcos, fedetlen arccal mimikázó nemzetközi bajnokok gyertyagyújtásos, programbeszédes, gyűlölettel s hatalommal föllampionozott kirekesztését, hanem keresték, és szent magányba vonulva meg is találták. Majd ha az erőszakosok fölfalják az erőszakosokat, mivel nem marad meg senki más, övék lesz a föld. Az Új Föld is. És boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert bár már most is sejtik, majd tudni fogják, hogy van igazság, s megismerni csak szeretve lehet, s minthogy minden, ami létezik, a szerető igazság akaratából létezik, a létezést és a létezőket is csak az igazság szomjasai ismerhetik meg. A boszorkánykonyhákon megkotyvasztott valóság úgy elillan, mint a kékben s narancssárgában játszó füstjei. Az igazság éhesei és szomjasai előtt pedig majd kigöngyölik a teljes valódi valóságot, mint egy végeláthatatlan, domborított fóliát, és látni fogják a teremtés titkait. És boldogok az irgalmasok, mert bár a tekintetük a vesékig hatol, mint egy lézersugár, mégsem ítélnek. Illetve éppen ezért nem ítélnek. Sőt, megbocsátásukat s értő könyörgésüket úgy lobogtatják a vétkesek, valamennyiünk feje fölött az Igaz előtt, mint egy kontinensnyi selyemzászlót, mely óvón ránk ereszkedik. Az Igaz pedig fölkiált nagy örömében.

És boldogok a tisztaszívűek, mert soha nem szolgáltak semmiféle húsos mosolyú, negédes, száz lábon hullámzó, hamis köves, kancsal fejedelemségnek s trónálló hatalomnak. Égtek hűségük hétszeresre fölfűtött kazánjában, mint Hananja, Azarja s Misáél, izzottak és énekeltek. Örökké énekelni fognak, együtt a jókkal, kik úgy húzódtak meg üdvös névtelenségükben, semmire sem becsült aprómunkát cselekedve, mint szél szellőztette barlangban. S együtt a békességesekkel, kik százezer, órák hosszat egymáshoz ütögetett fazékfödő robajában is méltósággal hallgattak. És boldog minden üldözött, akit az ártatlansága futtat. Majd amikor elkapják őket, és egyszer biztosan így lesz, letépik róluk a félelmet, le a ruhát is, s vele minden hamis vádat; némaságuk fogja elítélni a mindig bűnös erőseket.

És boldogok a boldogtalanok, ugyanúgy, ahogyan nincs boldog boldogtalanság nélkül. Mert ki akartak törni fájdalmas nyomorúságukból, de mindig akadt tucatnyi, szenvedélyesen tárt ujjú tenyér, mely visszanyomta őket a reménytelenségbe. És meg kellett nekik tudniuk, hogy a szerencsétlenek olyan széttartó sínpáron kapdossák a talpukat, melynek egyik szálát így hívják: a jó, a másik szálát így: a rossz. És egy sínszálon nem futhatnak. A szerencsések pedig keskeny vágányon lépegetnek, s ha úgy hozza a kedvük, sétálnak, vagy táncra is perdülhetnek rajta. És fönnhangon tudálékosak: íme, lássátok, ilyen egy hamisítatlan paradoxon! Akár meg is lehet csodálni őket. Ám egyszer nekik is meg kell botlaniuk. És a jó nem csak jó, s a rossz nem végig rossz. Hogy melyik mennyire a másik is, azt csak a szív tudja. S bár szíve mindenkinek van, még sincs mindenkinek szíve. Így szól az egyik boldogtalan a másikhoz: Szóval téged is átvertek. Azt akarják elhitetni veled, túl kicsi vagy egy rostaliknak. Nem igaz. Három-öt likat titkos kezek egybeszabnak. Csak meg ne keményítsd magadat. A kőszív megáll. Szeress valakit, bárkit. Megvertek, félrelöktek, kisemmiztek? Sírj csak. De ne áraszd el fájdalmaddal a világot. Visszazúdítja rád, s megtetézi a sajátjával. Csak Annak mondd el, aki magára veszi. Ilyen egy van. Egyetlenegy. Ő mindig is magára fogja venni.

Szomorú vagy? Persze, hisz elbántak veled. Mit is vártál, te szegény, a gazdagságába, vandál, de kicsinosított barbárságába halálosan belegabalyodott s lelki beteg Nagyvilágtól? Ha nem gyűlölöd vissza, igézete lesiklik rólad. Ha tiszta vagy, ne szégyelld. Ha bírod megbocsátással, maradj tiszta. S ha teheted, kelj útra. Valaki majd melléd lép, s beszél hozzád. Ezt már nagyon sokakkal megtette. Ha hiszel neki, találkozni fogsz azzal az egy emberrel, akinek éppen rád van szüksége. Azontúl más fényű nap süt fölötted. S nyújtanak egy tál levest, szelet kenyeret, szót, néhány garast, talán munkát, meleget, ágyat, csöndet. Csak hadd múljanak az évek. El fog jönni a te országod is.

*

Jaj, Péter, sóhajtotta Anna a mozdonyok csikorgásában. Kiitta a teáját, s letette a műanyag asztalra a porceláncsészét. Miért nem a szerelemről beszéltél?, nézett rá félreérthetetlenül. Arról beszéltem, mondta vagy inkább súgta Péter maga elé.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben