×

Thanatosz titokzatos örvényében

Lovik Károly és az Árnyéktánc, 1. rész

Nyilasy Balázs

2004 // 07
Az irodalom befogadástörténete bizonyos szempontból mindig szomorú, igazságtalan és méltányosság nélküli. S paradox módon annál inkább így van ez, minél értékesebb, gazdagabb egy nemzeti literatúra. A hagyomány gazdag teljességét ugyanis sehogy sincsen mód életben tartani. Hiába érdemelné meg minden jó író, költő, hogy művével minduntalan foglalkoztassa a világot; az olvasóközönség (és az őt kiszolgáló kritikai, történeti, oktatói apparátus) igénye és kapacitása – az alkotókhoz, művekhez kapcsolódó szocializációs készenléte – nemcsak véges, hanem erősen korlátozott is. Ötven egyenrangúan nagy íróra ugyan kinek van szüksége Magyarországon? A hagyomány birtokbavétele során végül jó, ha tíz-tizenöt alkotó számára találhatunk méltó helyet. S még e birtokbavételről sem mondhatjuk, hogy méltányos, irodalmias szempontok irányítanák. A nagyközösség történelmi-politikai frusztációi, vágyai, a különböző szerepekre, reprezentációtípusokra irányuló társadalmi igények alighanem erőteljesebben határozzák meg ezt a processzust, mint a megértő-elfogadó, empatikus, irodalmias meggondolások. „»Csak író«-nak lenni egy nemzet életközösségében éppen úgy szerep, mint mikor az író tudatosan vállal társadalmi, politikai vagy világnézeti szerepet. Véralkat, jellem, hajlam kérdése ez, nemritkán nevelés, műveltség kérdése is […] Tetemrehívni egy nemzetet lehet mély erkölcsi parancs egy író számára, de mindig csábítóbb szerep, mint egy életen és művön át következetesen végbevitt gyomláló és alkotó munkával nemesíteni egy nyelvet, tisztázni a mellékmondatok szerepét, vagy feltárni, példával és gyakorlatban, az irodalmi kifejezés új lehetőségeit […] A »csak-író« dolga […] hogy a félhomályban építse azt a szellemi szintet, melyen a magyarság megállhat és megmaradhat a világban. Ambrus, Lovik, Kaffka, Krúdy és a többiek: ezt a hálátlanabb szerepet vállalták a századfordulót követő évtizedekben […] Egyikük sem alapított »iskolát«, nem volt »zászlójuk«, melyre tömegek esküdtek, vita sem zajlott különösebb hevességgel művük és személyük körül. Mit is adtak hát a magyarságnak? Feltárták, néha alig érzékelhető, árnyalatfinom változatokban, nemes és tudatos eszközökkel a kifejezés új lehetőségeit, műfajokat alkottak és nemesítettek, a magyar nyelv, az irodalmi érzékelés titkait feszegették” – jelzi a fölvetett probléma egy fontos vetületét Márai Sándor is A tegnapok ködlovagjairól szólva, az 1941-ben megjelent híres gyűjtemény előszavában. S Lovik Károly írói sorsának alakulásában a Márai által felvetettek mellett még egy súlyos tehertétellel, jelentős nehézséggel kell számolnunk. A lótenyésztés és -futtatás világában kereskedő hippológus nem ambicionálta az írótársadalomban való személyes, fizikai jelenlétet, és nem törekedett az írói érvényesüléshez óhatatlanul szükséges legendárium megteremtésére. „Csak a munkáival szerepelt az irodalomban, a személyével soha, miként másik kortársa, az oroszos Petelei István, erdélyi magányában. A kor lázas szenvedéllyel nyüzsög körülötte, ő nem vesz tudomást a heves gesztusokról, láthatólag nem érdeklik az irodalmi mozgalmak sem. Hűvös, tartózkodó magatartása nem volt alkalmas arra se, hogy nevéből jelszót csináljanak. A kortársai mondják, hogy Lovikkal keveset lehetett találkozni a kávéházakban vagy klubokban, az írók is leginkább az írásaiból ismerték. Lovik Károly nem tudott beletörődni abba […] hogy az író valamelyest mindig hisztrió, a tömegnek él, nevet, sír, vall vagy hazudik. Lovik magatartása rokon azzal a régi szellemmel, amely az írói officiumot nemesi módon értelmezte” – állapítja meg a Ködlovagok Lovik-portréját író Vass László is.

Lovik Károlyról, nem vitás, újra meg újra beszélnünk kell. E beszédet én ezúttal az Árnyéktánc ürügyén kísérlem meg, de mielőtt az 1914-ben megjelent műhöz elérnék, szükségét érzem, hogy rövid áttekintést adjak az író más elbeszéléseiről is. Nos, Lovik novellisztikájában (a mikszáthi gyökerekre utaló műcsoporttól most eltekintve) két nagy, egymással szemben álló elbeszéléstípust szokás fölismerni. Az egyiket az író munkásságával foglalkozó kritikusok-irodalomtörténészek a realizmus, az ábrázoló funkció, a társadalombíráló, leleplező szándék jegyében (az idevonható műszavak, irodalmi analógiák segítségével) jelölik ki és mutatják be. Az ismertebb rövidtörténetek közül A szülei ház, A tor, A néma bűn, A gyilkos, az Őszi rózsa, a Feje fölött holló, a Bárányfelhők, Az igazságról, az Egy falu, A halál kutyája tartoznak ide.
A harmonikus látszatok, díszletek, közösségi élethazugságok rendre lelepleződnek ezekben a szövegekben. A vidék idillje pszeudo-idillé változik, a tisztaság, egyértelműség mintázatát a reménytelen összekuszáltság váltja fel, a tartás helyén a kicsinyes ambivalenciákkal való megalkuvás jelenik meg. A társadalmi építmény a novellák tanúsága szerint igazságtalan és erőszakkal fönntartott, a szegények pőre nyomorúsága mindegyre kivillan a fedő leplek mögül.
A kisvárosi állomásépület termeiben rendezett úri-középosztályi szilveszteri mulatság flörtök, viszonyok zavaros erővonalait tárja fel. A családi barát által átnyújtott rózsából a járásbírónénak szóló intim üzenet esik ki, a néptelen ruhatárban a süldő hajadon és a köztiszteletnek örvendő férj vált hosszú, titkos csókot, a tarka kendős tót cselédlány a szoknyabolond járásbíró miatt rendez jelenetet az udvaron, s a látogató elszólásában bennfoglalt keserű kritikát a társaság lelke, a fő-fő mókamester fegyházigazgató az úri életrend megengedő közönyével, biztonságával engedi el a füle mellett. Az arisztokraták számára couleur locale-ként, borzongató, egzotikus látványosságként tartott hajdani betyár, a galambősz, sánta Garas Peti a bakonyi kopogóst járva szomorú kísértetként imbolyog a főúri teremben, részeg fővel végrehajtott, szánalmas rablási kísérlete tragikomikus végbe fullad. Domonkos Pál, a mindenfelől megkötözött, szelíd, tüdőbeteg csehovi kistisztviselő kiszállásra megy, összetalálkozik valamikori szerelmével és forró, reménykedő ifjúságával. Hazatérve a megszokott, példás tisztaságú lakás fogadja, szertartásos, hideg háziasszony-felesége csókra nyújtja a homlokát. Domonkos íróasztala mellé telepedik, és megindulnak szeméből a könnyek. A Budapest környéki senkiföldjén nyomorék férfi rejtőzik el a világ elől. Év telik évre, a házban és a ház körül minden tiszta, rendes. A szép, ifjú feleség győzi erővel a magányt, a férj szeszélyeit, a neki jutott sorsot. Olvas, fest, zongorázik, de néha váratlanul, ok nélkül elsírja magát. Az ócsai fiatalasszony elorzott himihumiját babakocsiban szállítja a tolvaj az előző elbeszélés móriczi komorságú második részében. A történetmondó a csendőrök kérésére lovon követi a kocsi hagyta nyomot, míg végül meglátja a kapcabetyárt. A lefülelt rabló deres hajú, sáros, kopott, tépett emberke, csókaszemével félénken pislog, térde megcsuklik, keresztet vet, úgy várja a csendőröket, és csöndes szemrehányással néz az igazságszolgáltatás lovagjára. A társadalmi konfliktusok, traumatikus események, szomorú szenzációk után szimatoló újságíró a bolgárhidi munkássztrájk helyszínére érkezik. A bányászok itt két műszakban tizenkét-tizenkét órát dolgoznak. A családok apró ólakban húzódnak meg, a födelet szurokpapír fedi, a falon átüt a salétrom; a hatezer munkásból álló telepen egyetlen bérlő szabja meg a romlott hús és a portékák árát; alig akad ember, akinek rendes téli ruhája volna, a szörnyű hideg keresztülhatol a velőn, és könnyet sajtol ki a kicsike gyermekek szeméből. A tudósító nem hoz szerencsét a bányászközösségre, reggelre a karhatalom már az emberek közé lőtt; a piactéren szétterpesztett karú hullák fekszenek.

Az ábrázoló-feltáró-realista, társadalmi érdeklődésű novella az 1907-ben napvilágot látott Őszi rózsa című Lovik-kötetben tetőzik (Őszi rózsa, A néma bűn, Rut, a szabó, A gyilkos, Egy falu, Karácsonyi novella, A halál kutyája), s a tízes évek elejétől megritkul. Az író utolsó négy könyvében már más elbeszéléstípus dominál. Az „emberi lélek félhomályú, misztikus tájai”, „a romantika újzamatú formája”, „az álmok és emlékek pikareszkje”, „lebegő valóság”, „mese, álom, vízió”, „a menekülés útjai”, „a romantikaoszlatás után megérkező újromantika”, „kevés okú rezignáció”, „képek, hangulatok, utalások, asszociációk”, „kiábrándultság, a megfigyelések és az ábrázoló kedv kihűlése”, „az élet: álom motívumkör” – közelítik meg Lovik Károly elemzői (Vass László, Bodnár György, Szántó Ágnes, Szeghalmi Elemér) különböző, egymást kiegészítő megállapítás-mozaikokkal a bolygó, vándorló hősöket, álmodozó karaktereket, udvarló lovagokat fölvonultató novellákat. Miklós úr, Krúdy Szindbádjának tejtestvére, az Egy elkésett lovag című (1915-ben megjelent) novellafüzér hőse úgy tartja, hogy a földi életben „nőn, kártyán, lovon, vadászaton kívül nemigen van szórakozás”. A szüntelen vándorló, világjáró hőst bakfisok, üde, ifjú nők és hervadó asszonyok kísérik véget nem érő ösvényein. Hajdani szerelme, a karcsú Theodora a határszéli állomáson bukkan föl tíz év múltán. Az olmützi Netti, a hamvasszőke tiroli szépség szerelmi hajótöréseiben vigasztalja hosszú esztendőkön át, míg csak egy vasúti hivatalnok férj el nem választja őket egymástól. Miklós az Argentínából induló hajón szeret bele a zöld oroszkás hölgybe, Flórába, és éveken keresztül minden éjszaka vele álmodik. A borzalom varázsától megigézve (s a förtelmes bűn tudatától gyötrődve) csábítja el Olgát, jóhiszemű, gyanútlan (vak) üdülőtársa feleségét a kis németalföldi fürdővároskában. Egy másik tengeri fürdőhelyen, Trubezben Marianne-t, a szerelmi öngyilkosságot elkövető parfümkereskedő asszonyt irigyli el államtanácsos udvarlójától (ugyan mi kincs, birtok érhetne fel egy nővel, aki a tenger fenekén fekszik?); Athénban az urától megszöktetett Adéllal lapozgatja Byront, mígnem a férj megérkezik, és leszúrja hűtlen asszonyát.

Korponai Ábelt sokadik nőügye után nyugdíjazzák a katonaságtól, és St.-Pöltennél, a keresztúton találkozik Viktória Bibiani úrnővel, az olasz balett csillagával. A tiszt ütőere fölött asszonyi döfés hege, gyomrában asszonyi mérgezés emléke, fejében-szívében udvarlási konklúziók: párbajok, áthelyezések, felbőszült férjek, zokogó apák – hazaigyekszik a falujába, és a versírásnak kívánja szentelni magát hátralevő életében. A signora legutóbbi udvarlója elkártyázta a nő pénzét (aranyóráját, gyémánttűit, szagosvizeit, hintaját és két komornyikját), száztizennégy kalandja során már mindent megélt. (Volt dolga iszákossal, ábrándozóval, fukarral, ostobával és hamispénz-gyártóval.) Ábel és Viktória kezdetben óvatoskodva néznek egymásra, de aztán a szerelem dallama zenélő óraként csendül meg bennük, s ők újra porondra lépnek férfiak és nők örök, nagy hadi tornáján. (Korponai, a chevalier, a vándorló, asszonyokért, kártyáért, italért élő katona egyébként nős. Felesége, Zsuzsánna asszony a barátságos úri otthonban állhatatosan várja haza hosszú hónapokon, éveken át. Két emberre terít, az ura kedvenc ételét, a kocsonyás medvetalpat minden álló este odakészíti az egyik tányérra, s buzgón, fáradhatatlanul ápolja, mesékkel vigasztalja emberét, ha elesetten, megrokkantan – Ámor nyilaitól mélyen sebzetten – mégiscsak hazavetődik. Korponainak persze legnagyobb megtörtségében sem kell túl sok idő a regenerálódáshoz. Az első napok még bűnbánatban-elesettségben telnek, de egy hét múlva már kipödri a bajszát. Két hét múltán lenéz a malomba, és kártyapartnert keres, s nem sokkal ezután selyembe csavart friss küldeményt rejtegetve váratlanul elszelel. A feleség az erkélyről csöndesen lobogtatja keszkenőjét, és biztosan tudja, hogy a vándorló vitéz egyszer újra vissza fog térni.)

A fantáziadús képzeletvilág nemcsak az udvarló lovagok sajátja a Lovik Károly-i novellisztikában. A színes ábrándot Lovik-hősök egész sora hajszolja, s a kísértetnovellákban a fantasztikum is szerepet kap. A csodálatos hajó hőse, a jelentéktelen kis színház brácsása skarlátba esik, vágyteljesítő lázálmában ágya pompás vitorlás hajóvá válik, s ő boldogan siklik tova matrózai és csodalényei, Fárao és Euszták társaságában. „Én mégis csak akkor voltam a legboldogabb, mikor […] lázban feküdtem és minden olyan szép volt körülöttem, mintha templomban laknám” – összegzi betegsége tanulságait feleségének. A Kísértetek című elbeszélés kisfiú-hőse a tűzhely lángnyelveinek billegő színjátékában gyönyörködik, különös kísérteteket, manókat vizionál, és az öreg gyümölcsöskofának (Az arany virágcserép vajákos almaárusa távoli leszármazottjának-rokonának) meséit hallgatja a vörös zenészről. A muzsikus ugyanis a kofa szerint egyáltalán nem az, akinek látszik. Kénkövet rejteget, cirokseprűket tárol otthon, és éjjel a Gellért-hegyre, a boszorkányok tanyájára lovagol. Rut szabó, az engedelmes, szófogadó kísértet éppen csak annyi időre szökik haza, hogy megnézze gyermekét, de a kisfiú elszakadt kabátkáját reparálva belefeledkezik a varrogatásba; künn éri a kakasszó, a síri pihenőhelyről kizáratik, és örök bolyongásra kényszerül.

A kritikai, irodalomtörténeti vizsgálódás a Lovik-novellák e második – régi-új romantikához kapcsolt – csoportját illetően már nem alkalmaz további szétválasztásokat, disztinkciójelző megkülönböztetéseket. Pedig a szövegek nem elhanyagolható differenciákat mutatnak, akár ha az újromantikához és a realizmushoz való viszonyra, akár ha az elbeszélői perspektívára, tónusra, hangnemre, akár ha az álomvilág státusára, a külső valósággal szemben birtokolt önállóságára, egyetemességére kérdezünk rá. Az elkésett lovag, a régi gavallér történeteiben, a Korponai Ábel-novellákban a szó szoros értelmében vett (hoffmanni, poe-i) fantasztikum ugyan nem kap szerepet, de a realista világlátás, valóságfeldolgozás így is csorbát szenved. Az udvarló világ e szövegekben víziós szemléleti egésszé válik. A lovagi-udvarló attitűd magasabb létrangú, mint az életharcba szorult, megkötöttségeket viselő közemberség; a belső elgondolás (az álomvilág, a fantázia, a vágymunka, a dédelgetett emlék) fontosabb, mint az interaktív, kifele forduló cselekvés; az elmúlás kultusza, a melankólia, az illedelmes szomorúság méltóbb és érdekesebb, mint a küzdő vitalitás – úgy látom, sommásan e három ítéletben lehet összegezni a Lovik Károly-i chevalier-történetek implikált állításait, sugallatait. Ez a létértelmezés kétségtelenül kívül esik az irodalmi realizmus terrénumán, ráadásul a maga pőreségében meglehetősen szubverzív energiákat hordoz. Radikalitása azonban e Lovik-szövegekben mégsem érvényesül igazán. Komolyságát, eltökéltségét ugyanis folyamatos játékosság gyöngíti le, állandó ironikus-parodisztikus gesztusok kísérik s vonják vissza. (Rónay György e rövidtörténetek hangnemét aligha véletlenül nevezi „nosztalgikusan rokokós”-nak, „biedermeieresen pestbudaias kedélyességű”-nek.) Az ironikus-parodisztikus gesztusok jelzéseként itt talán elegendő arra utalnom, mennyire általános a novellákban a szereplők igazodása az irodalmi alakok képviselte regényes gesztusokhoz. A hősnők versek, regények, színművek tükrében szemlélik önmagukat, önmeghatározásuk, létértelmezésük a szépliteratúrához kapcsolódik. A vidéki asszonyok Madame Favart-ért rajonganak, ahogyan Blaháné alakításában megjelent a színpadon. Theodora emelkedett hangulataiban a Childe Harold negyedik énekét hallgatja, és szerelmétől hősi halált követel, amiképpen az Lermontovnak és Puskinnak jutott osztályrészéül. Fáni azért teszi sárga szíjon lógó táskára a kezét, mert a színpadon így ábrázolják az úton levő hölgyeket, s az Athénben időző Adél is úgy öltözik utazáshoz, ahogy vidéki színházakban lehet látni. A huszonnégy éves fiatalasszony egyébként Prévost abbéba meríti a lelkét, és Tatjánához, Júliához méri az értéket. Az urától megszökve nem tud betelni a helyzet regényességével. Az ő karaktere már csak ilyen. „[…] ha egy regényben lovagvárak vagy titkos esküvők, vagy éppen álruhák, Lajos-aranyak, szerelmi öngyilkosságok akadtak, ez már elég volt, hogy a tetszését megnyerje.” Halálos ágyán a helyzet költőiségére és regényességére való tekintettel kibékül a bosszúálló, féltékeny férjjel, aki markolatig döfte a mellébe a papírvágó kést. („Te is férfiasan viselted magad, és én megbocsátok neked.”)

A chevalier-történetekhez képest más karaktert mutatnak a Rut, a szabó, A csodálatos hajó és a Kísértetek című Lovik-szövegek. Az 1907-ben megjelent kísértetnovellát első pillantásra talán az újromantikához sorolnánk, de némi töprengés után beláthatjuk, hogy a kapcsolódás csupán részleges. Az elbeszélésben manifesztálódó kísértetesség-fantasztikum csak látszatra sérti a realizmus szabályrendszerét, igazából éppen ellenkezőleg: a szívfájdító kisembersors szemléleti egésszé növelését, vízióvá emelését segíti elő. Rut, az alföldi sváb város temetőjében nyugvó szabó „Egész életében rendszerető ember volt, aki a katonaságnál megtanulta, hogy az utolsó halandók közül való, és minden körülmények között be kell fognia a száját. Azért most a sírban is csöndesen feküdt, kezét összekulcsolta mellén, és nyugodtan bámult a végtelen feketeségbe.” A kísértet nem bánja, hogy cégtábláját kicserélték, és felesége a sváb mészárosnak adta a kezét. A kisfia azonban gyenge pontja. Amíg élt, becézte, óvta. Esténként ölébe vette, mezítláb szaladt a városba orvosért, ha kellett. Mintha kést mártanának a szívébe, mikor egy kóbor kísértet arról számol be, látta a gyereket, amint a mészáros térdén lovagolt. Ez a típusú fantasztikum éppen nem kifele visz a mindennapi világból, hanem odaköt. Ami az 1907-es novellában történik, az Poszler György szellemes kifejezésével „nem csodás hétköznap, hanem hétköznapi csoda”, Tzvetan Todorov tipológiája szerint legföljebb „különös-fantasztikus”. E „hétköznapi csoda” rokoni körét számba véve sok mindenre gondolhatunk: Jonathan Swift „racionális mesebirodalmára”, Kitalátor-akadémiájának fantasztikus műhelyeire a tizennyolcadik századból, Hoffmann játékos-ironikus, nyárspolgári fantasztikumára a tizenkilencedik, Franz Kafka kastélyára, Tamási Áron leakasztott lábszárcsonttal integető, székely föltámadottjaira a huszadik század elejéről. De mindenekelőtt s legtöbb joggal az orosz romantikus realizmusra. A „realista fantasztikum” a maga komplett kisemberi-realista fiziognómiájában alighanem Nyikolaj Gogol köpönyegéből bújik elő. Rut szabó legközelebbi rokona Akakij Akakijevics Basmacskin.

A csodálatos hajó és a Kísértetek ugyancsak „kétlelkű” szövegek. A képzelgés, a fantázia, az álom az udvarló-novellákhoz képest még inkább önállósodik bennük, a kisemberek boldog szokásává, általános receptté, létmóddá válik. A megoldhatatlan életgondok elől végül öngyilkosságba menekülő, kopott muzsikus számára a betegség lázálmai soha nem látott színességet, szépséget, melegséget hoztak, s a Kísértetek kisfiú-hősének is vágyteljesülést jelentenek az ábrándok. „[…] a hit, hogy édesanyám vissza fog térni a sírból, lelkemet sokszor, szabad időmben szüntelen foglalkoztatta […] Legboldogabb akkor voltam, ha a tűzhely libegő színjátékába bámulhattam, s ha a szomszéd kertek hársfáinak barátságos zúgását hallottam. Ekkor úgy éreztem, hogy körülöttem jó szellemek, szárnyas angyalok járnak, és üzenetet hoznak a túlvilágról.” A vágyteljesítő intenciót a két elbeszélésben (a chevalier-szövegekkel ellentétben) semmiféle irónia nem kíséri, az ábránd, a kontempláló bensőség azonban még sincsen szemléleti egésszé növelve, totalizálva, abszolutizálva. A létet meghatározó emberi, szociális környezetvilág, a létharcba kényszerítettség ugyanis nem enyészik el, nem válik bennük letakart, elfedett szemléleti sajátsággá. A csodálatos hajó és a Kísértetek realisztikus (mondhatnánk, kisemberi-csehovi) karaktere a fantáziálás, a vágymunka és az álom középpontba helyezése ellenére is nyilvánvalónak tűnik: az álmok és a külső világ tisztán, világosan, az „Ím, itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” logikája szerint kapcsolódnak össze. A csodálatos hajóban a kopott kisember szegénysége, pénztelensége, állástalansága; a Kísértetekben az ijedt, zavart tekintetű anya betegsége, a pecsétes kabátú, lyukas cipős apa robotos keresztje, a lánytestvér kiszolgáltatott nősorsa, a sárga házat körülvevő világ komorsága, ridegsége, lumpenkönyörtelensége szolgáltat pontos és bőséges szociális, emberi dokumentációt a menekülő álomhoz. Másrészt – és ez is fontos momentum – a befelé irányuló fantáziának az elbeszélt szövegek intenciója-tanúsága szerint megvannak a negatívumai is. Az ember sorsproblémáját az álmodozás végül nem képes megoldani. Babuska, A csodálatos hajó brácsásának felesége a kályhacsövet helyéről levéve belélegzi a szén meleg leheletét. Igazából a férje által magasztalt mámort akarja ő is kipróbálni-kiprovokálni, de meggondolatlan tette – jól sejthetően – a halálát jelenti. S azt is hozzá kell tennünk a mondottakhoz, hogy az ábránd egy ponton túl elveszti pozitív egyértelműségét, és óhatatlanul a démonikussal kerül kapcsolatba. A Kísértetek tanúsága szerint a hársak zúgása estefelé haragos csattanássá változik, az ablak előtt fehér árnyak suhannak el, a kürtőből panaszos sivítás hallatszik, s a kisfiú-főhős szívét ilyenkor mindig aggodalom szorítja össze. A fiúcska – fontos momentum ez a műben – nem is adja át magát a félelmeknek-borzongásoknak. Mindvégig kapálódzik ellenük, küszködik, próbálkozik, s végül hite szerint a keresztben talál rá a varázseszközre, amely elűzheti a szorongásos babona homályát, és helyreállíthatja a szilárd mindennapvilág értelmes biztonságát.

Lovik Károly talán legérdekesebb elbeszélése, az 1914-ben megjelent Árnyéktánc a lényegi motívumok és a részletmozzanatok terén is látványos egyezéseket, analógiás hasonlóságokat mutat a Kísértetekkel. A főhős itt is egy kisfiú. A novellatörténés idején hatéves, egy esztendővel idősebb, mint az 1905-ben napvilágot látott szöveg főszereplője. A narráció mindkét esetben én-típusú. A megemberesedett (a Kísértetekben harmincéves, az Árnyéktáncban meghatározatlan életkorú) férfi visszatekintő emlékezés formájában mondja el gyermekkora bizonyos eseményeit. Ha nagyon keressük, mindkét novellában találhatunk példát a beleélést meghaladó magasabb perspektívára, a férfi-narrátor retrospektív gondolatmunkájára, általánosító, sommázó, értékelő gesztusára („A pallérról szóló legenda és a hit, hogy édesanyám vissza fog térni a sírból, lelkemet […] egyre közelebb hozta a titokzatossághoz, a babonához, a miszticizmushoz, ahogy azt ma kifejezném”; „Gyűlöltem ezt a leányt, éppen úgy, mint az acélgyűrűket, és ez a tót leány meg az acélgyűrűk az oka, hogy ma is még jobban tudok gyűlölni, mint mások szeretni”), de az elbeszélői attitűd alapvetően a gyermeki perspektívába való visszahelyezkedéssel, a gyermeki képzeletvilág újjáéledésével-újjáélesztésével jellemezhető. (A két Lovik-elbeszélés nemcsak a narrátor, az egyes szám első személyű retrospekció s a gyerekhős tekintetében, hanem a felnőtt elbeszélőhöz köthető értelmező gesztusok visszafogottságát illetően is olyan jelentős szövegekkel rokonítható, mint Móricz Zsigmond Judith és Esztere és Csáth Géza A kis Emma című elbeszélése.) Mindkét gyermek szülőhiányos, és mindkettejük családjában akad terheltség. „Egészséges, szegény anyám, egész életében nem volt, évszámra jártak hozzánk az orvosok, anélkül, hogy segíteni tudtak volna rajta […] Éjjel, különösen a holdvilágnál, nem tudott aludni, s szomorúan bolyongott a szobákban, ide-oda állva ágyunkhoz és ijedten, félve nézve ránk” – emlékezik vissza a Kísértetek narrátora. „Jobb szegénynek odalent. Meghibbant elméjével csak teher volt neki az élet…” – idézi fel az elbeszélő évek távolából az egyik halottnéző szomszéd szavait, amelyeket elhangzásukkor, gyerekfejjel nem is értett meg. „Gyönge gyermek voltam, családomban gyakori volt az idegbetegség, és azért nagyon vigyáztak rám […]” – utal kurtábban, de félreérthetetlenül a mentális gyengeségre mint családi örökségre az Árnyéktánc férfi narrátora. Mindkét fiú egyedül érzi magát, gyűlöli a sárga házat, az elvadult kertet, a környezetet, amelyben lakni kénytelen, és a fantázia világában, a tűz táncos, árnyas színjátékában keres menekvést. Mindkét gyereket erősen foglalkoztatják a különös, rémisztő mesék, és szertelen, egyedi kombinatorikájú fantáziájuk is sok hasonlóságot mutat. A piros, vörös szín mind a Kísértetekben, mind az Árnyéktáncban a deviancia szignifikáns jele. A „piros ember mind rossz ember”, s piros a félelmetes, titokzatos, csábító zenész az 1905-ös novellában. Vörös a csúf, szeplős, deviáns (öngyilkosként végző) dajka, Johanna; piros ruhás a bakó Johanna meséjében, és piros hajú a vadorzó, a kisfiú által rendszeresen vizionált lázfantázia-kvartett egyik jellegzetes (félig tárgy, félig ember) figurája az 1914-es Lovik-szövegben. Mindkét fiú alakteremtő fantáziája szívesen él a csonkítás, szervtorzítás és a szervkontamináció eszközével. A rémisztő sötétbe visszaküldött gyermek szeme előtt ott táncolnak „a levágott kezű kísértetek, a halálfejű rablók, a piócalábú manók”, a szeplős dajka púpos uzsorásokról mesél a másik fiúcskának, a mese hallgatója félfülű rablókkal álmodik, a négyfős lázálomcsoport tagjaként pedig félfülű bakó látogatja. A leginkább kifejtett történésmozzanat mindkét főhős mese- és fantáziavilágában a szentségtörő kártyázó és az ördög fabulamozaikja. Balázs, a varga „[…] nagypénteken, az Úr megfeszíttetése napján kártyázott. […] Amint a kocsmában ülnek és az ünnepen ütik a felsőket meg az alsókat, egyszerre kipattan a fal, kiugrik egy tetőtől talpig fekete ember, és leül melléjük, és ő is kártyát kér, és ő is üti a felsőket meg az alsókat… A varga abban a percben holtan esett össze!” „Markusz nagypénteken kártyázott, és mikor már elnyerte volna a pajtásai pénzét, óráját, becsületét, a fal egyszerre kettényílt, és az ördög ugrott ki belőle, leült Markusszal szemben, és ő kártyázott tovább vele. Lelkekbe játszottak, és az ördög elveszített ezer lelket. Tüzet fújt, az asztalra ütött, ám ezért tovább veszített, és mikor egészen kiürült a zacskója, fölkapott egy ócska csizmára, és ellovagolt vele a pokolba, hogy friss pénzt, friss lelkeket hozzon.” (Aligha tekinthető véletlen, jelentéstelen egybeesésnek, hogy az Árnyéktánc szentségtörő Markuszának tette és neve a Kísértetek egy másik, igen fontos, deviáns alakjának bűnös cselekedetére és nevére is rímel. Az 1905-ben megjelent mű „eredetmondai” alapfigurája, a sárga ház szellemjárta, kísértetes atmoszférájáért felelős bolyongó lélek korábban hamis esküt tett, és az „Isten engem úgy segéljen” szavak kimondása után szörnyethalt. A pallért földi életében Markónak hívták.)

Nem tudjuk pontosan, mi a vége Markusz és az ördög történetének (az egyik nagynéni, sajna, egyszer s mindenkorra félbeszakítja Johannát, az elbeszélőt), ám az sem lehet véletlen, hogy a megismert meserész tanúsága szerint az ördög nem viszi el a szentségtörő fickót, sőt, kártyán sem tudja legyőzni. Az Árnyéktánc Markusz-meséje megtöri az Arany János-balladákban még megtörhetetlen (és a Kísértetekben is teljességgel töretlen) tradíciót: a hamis esküt, szentségtörést itt nem követi méltó büntetés. S a keresztény tradíció föl-fölbukkanó mozaikjait, részmozzanatait a későbbiekben is ambivalens, távolságtartó gesztusok alakítják, formálják
a Lovik-szövegben. A Johanna helyére lépő új dajka az Árgyilus királyfiról szóló mese végén
(a történet befejezése helyett) mindig egy zsoltárt énekel el. A kisfiú a kövér tót leányt szívből gyűlöli, az unalmas mesét ki nem állhatja, s a protestáns szent ének ebben az együttállásban elkerülhetetlenül az érdektelenség képzetkörével kapcsolódik össze. A zsoltár motívuma egyébként még egyszer fölbukkan a novellában. Az ének egy depresszív őszi enteriőr komponenseként szerepel, és ezúttal még nyilvánvalóbban összefonódik az unalommal, monotóniával, magánnyal. „Ősz volt, először életemben éreztem, hogy az ősz valami nagy és szomorú dolog, amelyet azért teremtettek, hogy az ember lelke elfáradjon és elboruljon […] nagyon szenvedtem, egy elhagyott gyerek minden szomorúságával, és a vándor felhők, a magasra kavargó varjak, a távozó vadludak, a kopaszodó akácok árnyéka a lelkemre nehezedett. Most már nem volt senkim sem, és csöndesen ültem a filagóriánál, mialatt a tót leány a két tenyerére támaszkodott, és egy távoli gályán termett zsoltárt énekelt, amely lassan, mint az ökörnyál, szálldogált a vékony levegőben.” S az Árnyéktánc utolsó előtti bekezdésében még egy végső, a keresztény hitélet szemponjából értékelhető, magyarázó érvényű narrátori megjegyzés található.
A városból kihívott orvos végre megfejti a szüntelen ismétlődő betegség rejtélyét, a nénik a kisfiú egészsége érdekében azonnal elhagyják a nádas, mocsaras környéket. A gyermek fájdalmas nosztalgiával gondol vissza a lázálmokban megjelenő régi barátokra, és leküzdhetetlen idegenséget érez az új környezet iránt. „Két hét múlva elhagytuk a sárga házat, nagynénjeim bérbe adták birtokukat, és a városba költöztek, egy tiszta levegőjű, tiszta vizű felvidéki városba, melyben folyton harangoztak, és amelyben a lépések erősen kongtak, mert a város sziklán épült.” A szikla mint az építkezés szilárd alapja a Biblia alapvető képzetkincséhez tartozik. „[…] Te Péter vagy, és én ezen kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” – mondja Jézus Simonnak Máté evangéliuma tizenhatodik részében. „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult” – hangzik föl a megváltói példázat a házról, a szikláról és a homokról a Hegyi Beszédben (ugyancsak Máté evangéliumából idézve). Az Árnyéktánc gyerek-felnőtt narrátorának értékelő hangsúlya ezúttal, úgy tetszik, minden eddigi passzusnál határozottabban jelzi az elbeszélő idegenségét, közömbösségét a szakralitás, a keresztény tradíció iránt. A sziklára alapozott város a főhős számára a kongó lépéseket jelenti, a kongó léptek pedig a szövegben már korábban is jelzett monoton, motorikus hanghatások közé illeszkednek: a folyton berregő varrógép, a rekedten ketyegő falióra, a ropogó bútorok által szolgáltatott nyomasztó, depresszív zajok motívumsorába. Persze az idézett felsorolás többi „tárgyi ekvivalense” is valamiféle furcsa, különös narrátori közönyre utal. A tiszta víz az életre alkalmas telephelyet, a tiszta levegő (az egészséges környezet mellett) a világ áttekinthetőségét, átláthatóságát jelenti minden közösség számára. S a harangszó elutasítása, hárítása talán még az előzőeknél is beszédesebb tény, hiszen a harang rendkívüli érdekű és értékű közösségi szimbólum. Ha világi funkciót teljesít, életbevágó ügyekben, teljes közösségi összefogás szükségében (tűzveszélyben, ellenséges támadáskor, árvíz esetén) verik félre, mindennapi szerepében pedig istentiszteletre hív, a profán térből és időből a szakrálisba vezet át.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben