×

Alföldi ikon

Kurucz István képeiről

Balázs Sándor

2004 // 07



Ott, ahol az égbolt a földre nehezedik, és föld az égre, e középpont nélküli elterülés és elnehezülés helyén minden feltétlennek és megmásíthatatlannak tűnik. Ahol a láthatáron a szem már megpihenne, ott újra kezdetét veszi egy hasonnemű tér, végtelennek tetszőn. A táj itt háttér nélküli, gomolygó egyneműség. A határtalan minden tágassága ellenére olyan hellyé szűkül, ami egybezárja a démont a géniusszal.

Az Alföld paradox hely: „e táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni”, ám ezt mégse tudatosítani. Itt, mint Tarr Béla Sátántangójában, végtelen és tehetetlen lassúság, örökös várakozás és sóvárgás növi be az idő múlását. Minden nappal az éjszaka súlyával méri magát, és a bivaly ambivalens lényében összegződik, ami egyidejűleg a termékeny, férfias, rendteremtő erő ikonja, de mellette – éjszakai jellege folytán – a rontó erők hordozója is.

Egy beszélgetés során a tájékozódás itteni módjának szokatlan lehetőségét idézte fel Kurucz István. Gyermekkori, de mindmáig eleven élmény merült fel az emlékezet kútjából, ahonnan minden művészet mereget.

Vókonya-pusztán egy már idősödő csikós, Sáfrány Gergely fogadta maga mellé a nyári szünidőre. Ott szembesült először az éjszaka súlyával, különös rejtelmességével, ami egyszerre volt borzongatón félelmetes és hívogatón titokzatos. Rendszerint éjidőn hajtották be a lovakat a karámba, ám egy szokatlan éjen, amikor a csillagok sem látszottak az égen – mintha nem is lettek volna! –, borulva telepedett rájuk a sötétség. Olyan sűrű volt, hogy az ember csak ült a ló hátán, de a fülét sem látta; csupán a mozgást érezte maga alatt. Mintha valami súlytalan és bizonytalan világban, megmagyarázhatatlan közegben lebegett volna az ember. A városlakó megszokta, ha besötétlik, akkor felkapcsolja a villanyt, ahogyan az utcán is kigyúlnak ilyenkor a fények. A puszta közepén, ha a hold vagy a csillagok nem világítanak, mert éppen olyan az időjárás, az embert megdöbbenti a végtelen sötét. „Nem tudtam, merre menjek, mi alapján tájékozódjak. A ló is megérezhette alattam ezt a bizonytalanságot, hiszen lovasa minden rezdületére érzékeny. Említettem is az öregnek, hogy tanácstalan vagyok, mire ő azt mondta: Na, rágyújtok egy cigarettára, aztán gyere csak a parázs után!

Meglepett a bizonytalanság érzésének e végtelen egyszerű feloldása.”

Milyen meghökkentően rövidke távolsága a bizonytalanságnak és az át-értő bizonyosságnak, ha az ember iránytűre lel! A váratlan – tehát a bonyolult tépelődések közepette fellépő – egyszerűség mindig jelzi: az ember olyan pontra érkezett, ahonnan az életét meghatározó tágabb összefüggésekre vethet egy-egy pillantást, s ez el is rendezheti a részleteket.

Az életkezdetet itt vevő vagy gyökereit innen eredeztető, utóbb urbánussá váló ember sosem szabadul e táj fennhatósága alól. Emlékezete, ami nélkül lehetetlen a művészet, folyton visszahívja. Hiszen a kifejezés – emlékezés; azt látjuk, amire emlékezünk, és az előszivárgó képzet egy-egy lelkiállapot intuíciójának következménye. Minden megfigyelésbe és sejtésbe beletartja magát az emlékezet, játszik a pillanat jelenével, s közben a megtörtént valósághoz képest át is alakítja a megélt múltat. E bezártság titokfájdalma úgy ivódik az ember génjeibe, szellemi-lelki alkatába, mint tus a rizspapír szövetébe. Belenő a helybe, nyelvébe, szokásaiba. Távolabb vetődni tőle annyi, mint a két létforma kereszteződésébe állni; távolságot nyerni, tehát rálátást, a tudatosítás lehetőségét. De mindezt műalkotássá oldani-nyitni – jobbára kegyelem dolga. Mert kérdés, hogy a művész számára akad-e eszköz, tehetség, igyekezet: megformálni a befoghatatlant. Nem meghatározni, csak lerajzolni, megfesteni, és már nem a látványt, de a táj bármely szegmense révén: a hely metafizikáját.

Kurucz István művészeti iránytűje efelé mutat. Azt festi, amit régtől és jól ismer. Azt, amit az alföldi táj faunája-embere láttat vele, ami által önmagáig juthat. Nem irányzatosan, iskolás normák karámjában, már nem az elődök példáján, hanem a szubjektív kifejezés előjogát fenntartva, az ábrázolás realitásfokát szabadon megválasztva, de a táj tematikai sugallatára hallgatva.

Munkáin így kerül középpontba a bivaly, ami nem valamiféle európai kultúrközhely, nem a „fél-ifjú, félig-bika szörny” vagy Zeusz-alakmás. Olyan konkrét erő, sajátosság, érzelmi-gondolati összesség, amit a maga valóságában csak az Alföldön élő ember tapasztalhat meg. Nem lehet véletlen, hogy éppen a bika, az éjszaka és a sötétség jelképe, a kozmikus rend megtestesítője, a szabadság szimbolikus állata szervezi Kurucz István művészetét.

Az édesapa, Kurucz D. István művészetében a statikusan felfogott táj közvetítette leghívebben a végtelen szabadságvonzalmat. A fiú ugyanezen cél megvalósítását belterjesebb, felfoghatatlanabb dimenzióba terelte. Az ő művészete nem szempontgazdagságával, hanem új meglátásokkal gazdagítja az alföldi festészetet régtől fogva átjáró témacsoportot. A naturális hűség helyébe a szellemit állítja. Néhány korai munkáján túl már nem az alföldi táj megjelenése, felszíni megmutatkozása, mint inkább légköre, szelleme foglalkoztatja. Bikáit, lovait már nem táji-természeti környezetbe helyezi – ha igen, akkor különös, szorított, szorongatott helyzetbe –, hanem többnyire egyedül vagy egymással küzdve-szeretkezve, párosan helyezi el őket a térben, ami feltűnő módon egynemű, monokróm. Mert számára minden más epifenomén. Mint Vajda Lajos jelzi, a háttér csupán arra való, hogy elfedje a konkrét, jelenvaló teret.
A dolgok szellemét megragadni vágyó művészetben e konkrét, jelenvaló tér közvetítők nélkül szinte megfoghatatlan. Így képein minden médium, nem csupán a közvetlen közvetítő, a sámán. Egy reduktív tematika vállal itt magára mindent: hogy kimondja egy tájegység egzisztenciális félelmeit és várakozásait, az életérzés génekig ivódott talányát.

E paradox helyzet feloldása könnyű, de nehéz. Mindaz, amit a médiumok (az arcélükben megbúvó emberek, az ösztöneik jármában forgolódó bikák, eksztázisukban az égiekre tekintő sámánok, lovak) közvetítenek: a megmutatás, a megnevezés kísérletei. Ha lehetne, egyetlen képbe, a kizárólagosba fordulnának, amiben az alföldi egzisztencia lényege szerint mondhatná el magát. Csakhogy ez elérhetetlen, lehetetlen, mert nem az ember osztályrésze.

Marad a festészet tágas, de itt leszűkülő nyelvrendszere, a részleges megtalálások és a szekvenciák közbeni alkalmi zsákutcák, amelyek néha a kifejezés lehetőség-labirintusának termékeny színhelyeivé tudnak válni.

Ahogy termékeny komplementerei egymásnak az állatábrázolások és a portréképek is. Utóbbiakon a pillanatnyi megjelenés folyton gondolatjelek közé kerül, s az idő kiterjesztésének, az egymásba forduló terek közvetítő térképévé válik. A portréalanyok arcába történetük csordul, éleikbe sorsuk íródik. Szinte önkéntelen szólnak munkáról, életrendről, hagyományról, az ösztönös belenyugvásról, s hogy az élet záróakkordjaként meg kell tanulniuk saját halálukat halni.

Kurucz István képein egy szorongatott régió életérzését, lélekértő szellemiségét ábrázolja. Akár úgy is, hogy kifejezési panorámáját résnyire szűkíti: erőt, tömeget sugárzó bivalyokra, történetüket arcukon viselő férfiportrékra, lovakra. Budapesti vásárhelyiként szólítja meg a magára gombolt évek visszaköszönő töredék-idejét, tapasztalatát, késelő pillanatok látványemlékét, amelyek aztán a műterem ingerszegény közegében összefoglaló helyzet- és lélekikonokká szélesednek. Mutatják az embert, a már-már emberarcú, emberré nemesedő, szarvait az égnek vető állatot. Arcaikba írja át az alföldi egzisztenciát.

Úrrá lenni a démonon a géniusz által – a szellemileg olyannyira homogén karakterű helyek és témaesélyek körében, mint amilyeneket az Alföld nyújt – nem könnyű feladat. De nem is lehetetlen. Az azonosulás felfokozottsága révén lehetséges az érzéki tapasztalást a szellemi átélés kifejezésévé bátorítani. Mert minden külső valóságmozzanat arra hívó alkalom, hogy magunkra nyissuk, magunkban szemléljük emberi mását. Kurucz István festészete reményteli várakozás – a bivalyokban és azon túl: legyőzheti a géniusz démonát.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben