×

A hagyomány szövedéke ha fölfeslik valahol

Móser Zoltán

2004 // 07


„…egy mesebeli hétalvó, ha fölébredvén, kinéz a világba, nem úgy fog öltözni, ahogy álmában volt, vagy szeretett volna, hanem bizonyára az időjárást veszi figyelembe.”
József Attila

A múlt év nyarán a kalotaszegi Türén jártam, ahol egy ünnepségre és kiállításra hívtak. Az első délelőttön előadások voltak, s mivel az egyik meghívott nem jött el, arra kértek, hogy beszéljek én is valamiről húsz percig. Van egy témám, a pávamotívum rejtélye, amiről könyvet írtam, s bár szeretek fölkészülve állni a hallgatóság elé, erről szívesen beszélek rögtönözve is, ha kell, egy óráig is. Miután vége lett a programnak, odajöttek ketten is, azzal, hogy ha érdekel, akkor valami különlegesen szép pávás házat mutatnak meg a szomszéd Mákófalván. Rejtélyes mosollyal jelezték, hogy ott valami vár rám, akár hiszem, akár nem. Hittem nekik, és valóban több mint öröm volt oda elmenni és fényképezni. De nem is ezért hoztam elő ezt az esetet, hanem a másik ház miatt, amely tökéletesen megegyezik az előzővel, csak páva helyett egy kosfejet tettek föl a faragott homlokzat közepére. A jelképes pávából itt dísz lett, illetve a mészárosra utaló jel. A pávás ház faragói még értették a feladatot, ami nyilván évszázadok során mesterről mesterre hagyományozódott, de az a kosfej, amelyről érződik, hogy másodlagosan került a páva helyére, már valami egészen másról tanúskodik.

A nyári élményeimről, a Vág felső folyásán megtett és az északlengyel utamról egyelőre még feldolgozatlanul sok a fotóanyagom. Látom magam előtt Vágbeszterce (Povázská-Bystrica) különös templomát és Gdansk óvárosát. Ott is a királyi útnak mondott D©uga utcát, ahol egy árnyas teraszon hideg sört iszom, legszívesebben vedelném. Reggel óta két városban jártunk, több mint kétszáz kép készült, ebből már elég, volna mit fényképezni, de nem kell, rakom el a gépet, a fotózás mára befejezve. Csakhogy a hideg sör mellől véletlenül fölnéztem a szembülső patríciusház tetejére, s megakadt a szemem a tető alatt látható festett frízen, amit mégiscsak lefényképeztem: két, keresztben álló ókori korsó, amelyet egy rozetta követ, azt meg egy kosfej, és ez a hármas tagolás haladt végig. Nyomban Mákófalva jutott eszembe, s az is, hogy míg annak ott volt értelme, ennek itt semmi: puszta dísz. Vagy mégsem?

A megfejtésben segít Vágbeszterce különös formában átépített temploma. Az előcsarnok falába helyeztek el utólag három nagyméretű vörös márvány sírkövet, a hajót elválasztó falon pedig ugyancsak vörös márvány, de három kisebb, szépen megmunkált szobor, amelyből kettő biztosan összetartozik. Valószínűleg a Balassák birtokához tartozó vár kápolnájából került ide. A két kariatida reneszász hajfonatú, összefont karú nő, lábuk helyén talpban végződő oszlop, ágyékuk táján az egyiken oroszlánfej, a másikon kosfej látható. Ebből nyomban megérthető, hogy zodiákjelekről van szó. A kos a március 21-ével, a napéjegyenlőséggel kezdődő hónapra utal, a kosszarvpár – a kétfejű sashoz és a Janus-fejhez hasonlóan – a vég és a kezdet jelképes ábrázolása. Jel, jelkép, dísz: ezt láttam a függöny, a fátyol mögött. Ezek mindegyike a hagyomány talajából nő ki, csak különböző mélységet jeleznek. Alighanem a dísz az már csak a felszín: egy funkció nélküli jel. (Ilyen az a kalocsai hímzés, amivel megajándékoztuk a pápát is, vagy az akácos utca, amin végigmentem én is.) De hát messze van a középkor, amikor minden állatnak, növénynek, virágnak és számnak jelentése volt.

A fenti kis kerülő után hadd térjek vissza Mákófalvára, mert az sem volt tanulság nélküli, amikor megmutatta Kovács Pali Ferenc, hogy ő milyen bútorokat fest ebben a régi bútorfestészetéről híres faluban. Tudását felnőttkorában itteni mesterektől szerezte, tehát a hagyomány folytatója. Mosolyogva mondta s mutatta, hogy ő pávákat is fest. – Ezek régiek? – kérdeztem elképedve, mert az én térképem szerint egyedül Erdélyben nem volt ismert a középkorból örökölt pávaábrázolás. – Nem, ezt én találtam ki. – Bólintottam, de mi mást tehettem volna? Aztán egész úton áldottam magamat és a szerencsés választást – máshová is mehettem volna akkor –, mert itt öt perc alatt egyszerre voltam tanúja annak, hogy a hagyomány szövete miként feslik föl, s annak is, miként születik meg valami, vagy újul meg. Visszatérve a pávára, sok száz ábrázolást ismerek, de a mákófalvihoz hasonlót csak Grúziában, egy középkori katedrális oldalán láttam: az ezer-, ez pedig nem több, mint százéves.

Hogy nem grúz hatásra és minta alapján készült, az biztos, de hogy milyen erős az a hagyomány, amelynek van történelmi háttere (idődimenziója, de erről hamarosan lesz még szó), arra ez nagyon szép példa.

S ha már előkerült Grúzia, Illyésnek köszönhetőn még egy kicsit elidőznék itt. 1966 szeptemberében egy íróküldöttséggel járt Illyés Tbilisziben. Naplójában följegyezte, hogy a grúzok legemlegetettebb népszokása a tamadaválasztás.

„Társas étkezéseiket, ha csak tehetik, lakomává alakítják át; ahogy már mind a kaukázusi népek. Ahogy már a rómaiak, a görögök s mind az ókori népek errefelé. Az órákig elnyúló eszem-iszom másutt is dívik. Tort elülni, dáridót csapni mi is tudunk. Dőzsölni és tivornyázni is. Lehet részünk dínomdánomban, boros mulatozásban, nagy zabában, díszebédben, közvacsorában, sőt – hogy az ifjúság is szót kapjon – buliban. Ennek mindnek nincs köze a tamadához.

Az szervezett lakoma. Az a fajta ünnepi evés-ivás, amelynek szavául őseink tán azt a bizonyos magnum aldumást hagyták ránk, írásban csupán.

Szertartása a mi hajdani lakodalmainkat idézi. Ennek is volt főnöke: a násznagy. A tamada – miután az egybegyűltek megválasztották – afféle vigasságfőnök; koccintásvezér; mulatságmester; a násznagy és hadnagy mintájára: a vigadozók nagyja. Tiszte, hogy a derű ne a tobzódás, a duhajkodás felé fokozódjék, hanem az ötletesség, a móka, az enyelgés területén maradjon. Ez itt nem könnyű. Mert közben vitéznek is kell lenni, bírni kell, győzni, sőt legyőzni a bort… Semmi kétség, a tamada a római poharazó magiszter egyenes utóda. Nem sértek tán érzékenységet, ha kimondom rásejtésemet: az ókori – az őskori – lakomák rítusa folytatódott tán még az úrvacsorában, az utolsó vacsorában is, már megszentelt jelentéssel.”

*

Nemrég egy ideillő szép példát hallottam Japánból, egy Kiotó melletti sintoista szentély kapcsán. Ezen szentélyekben rendszerint a sinto kultusz számos istenségének valamelyikét imádták:

„A shinto vallás eredetileg tisztán természetimádó volt. Kizárólag meghatározott természeti képződményeket – hegyeket, különleges fákat, vízeséseket vagy sajátos formájú sziklákat – tartott szentnek. A szentélyek építése csak akkor kezdődött meg, amikor a természetvallás a törzsek és az istenné vált ősök kultuszává fejlődött.

A törzsi szövetségek létrejöttével, a későbbi császári család hatalmának állandó növekedésével és az állam fokozatos kialakulásával a császári család törzsi istensége kiemelkedett.
A mai japán császári ház mitológiai őse, Amaterasu napistennő minden törzsi istenség fölé emelkedett, s az istenősök és természeti istenségek hierarchiájának csúcsára került.” (Japán művészet. Corvina Kiadó, Budapest, 1980.) Az Amaterasu napistennőnek szentelt shintoista szenthelyek közül a leghíresebb az Ujiyamadában (Mie tartományban) álló Isé-szentély.

A több kerítéssel körülvett Isé-szentély főépülete négyszögletes alaprajzú, oromfalas ház, amely alapozás nélküli, a talajba mélyen belesüllyesztett, hengeres cölöpökön áll. A VII. század második feléből származó rendelkezés értelmében az Isé-szentélyt húszévenként le kell rombolni és újra felépíteni, mindenkor az eredeti épület pontos másaként. Ezt az előírást, egészen ritka kivétellel, mind a mai napig lelkiismeretesen megtartották. Ezért kell feltételeznünk, hogy az Isé-szentély lényegileg a Kofun-korszakban felépített eredeti formájában maradt ránk. Vagyis a VI. század óta. Igazából e hagyománynak gyakorlati okai vannak: az egyik a faépítmény élettartama, a másik a generációs váltás. A kimonóról is beszélhetnék itt, de messze vezetne. Itt csak annyit, hogy – bármilyen különös is – amikor ezt a két példát meghallottam, rögtön megértettem a hagyomány megmaradásának a lényegét: ragaszkodni a régihez, és folyton megújulni. Számos példa után érdemes rákérdeznünk: de hát mi is a hagyomány?

*

Bálint Sándor egy alig ismert könyvéből idézek, akihez életében is mindig segítségért fordultam: „A népéletet a közösségi (kollektív) szellem jellemzi. Népünk az öregek példáját, a munkának és ünneplésnek, családi és közéletnek, vallásnak és művészkedésnek kialakult formáit, hagyományait magára nézve öntudatlanul is kötelezőnek érzi, bírálat nélkül magáévá teszi, íratlan törvénynek tekinti. A nép fia készségesen beleilleszkedik abba a hagyományos rendbe, amelyet a tájszólás, erkölcs és szokás minden parancsszónál mélyebben belevés a lelkébe.”

Igen, olyan a hagyomány, mint a nyelv: ott is van tájszólás, van tudományos nyelv, jogi nyelv, köznyelv, irodalmi nyelv, tolvajnyelv stb. De ha a szokás és a hagyomány olyan, mint a tájszólás, akkor csak Szöged és környékén fogadható el a mögy, mög az önni, palócvidéken bázsilicska, szábádpitár, pízesmunká, csak Zoborvidéken illik azt mondani, hogy Nyitráre megyek (a számítógépem helyesírás-ellenőrző programja teljesen megőrült máris), a régies és félmúlt csak Erdélyben, Székelyföldön nem idegen. Zavarba is hozott Illyés egyik megjegyzésével: a Naplójában valahol megjegyzi, hogy az erdélyi embereken kívül nem tudja elfogadni, s ezért idegesíti, ha másoktól hallja a tárgyas ragozás, feltételes mód, többes első személyben azt, hogy adnók, kérnők, főznők. S mit mond erről az erdélyi nyelvész Gálffy Mózes? Épp az ellenkezőjét, mintha engem akarna megnyugtatni. „Ha ragaszkodunk az irodalmi nyelvben kialakult paradigmatikus sorbeli személyraghoz – írja –, itt a -nók, -nők-ös alakot kellene használnunk, és nem a -nánk,-nénk-et. Még akkor sem, ha ez választékosnak, egyesek részére archaikusnak hat. De ha már kialakult, és használatával választékosabbá tehetjük a nyelvi kifejezést, ne kerüljük, ne szegényítsünk egy kialakult rendszert.”

Akkor hát használhatom, használjam-e és használjak-e erdélyi vagy palóc tájszavakat?
Ez így nyelvi, stilisztikai kérdés, de ha úgy teszem fel, hogy én, aki tolnai vagyok, énekeljek-e gömöri, zoborvidéki népdalokat palócosan, vagy moldvai népballadát csángósan, már közelítek a hagyományhoz, a szokáshoz, bár tudom, hogy ezen felvetésből szintén hatalmas vita keletkezik. Ezért gyorsan lépek előre egyet, a néptánchoz s a táncházakhoz. Hogy én mit, mikor s milyen ruhában táncolok – sarkítva: hogy lehet-e farmernadrágban csűrdöngölőt járni (ez komoly vita volt tizenöt-húsz évvel ezelőtt) –, ma már nem kérdés. De azt is észre kell vennünk, hogy ez már nem is a régi hagyomány része, hanem abból valami újrateremtődött, példázva azt, hogy a hagyomány egyszerre régi és mozdulatlan, de ugyanakkor örökké változó: megújulni tudó vagy akaró.

*

Luby Margit A parasztélet rendje című, 1935-ben megjelent munkáját, amelyet Györffy István „parasztillemtannak” nevezett, úgy olvastam, mint egy izgalmas Móricz-regényt. A szerző két szatmári falu összes fellelhető szokását, az évszázadok alatt kialakult szokásformáit gyűjtötte össze nagy szorgalommal, a hozzá kötődő babonákkal. Nem mondok semmi újat azzal, hogy ezek ma már alig fellelhetőek. Eltűntek, elfelejtődtek, vagy jobb esetben az adattárak hűvös fiókjaiban pihennek, tudományos feldolgozásra várva. Ha ez igaz, akkor ezt is a „kár” vagy a „veszteség” rovatban lehet feltüntetni, de pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy ennek a hiányát érzi minden itt élő, bármely társadalmi réteghez, csoporthoz tartozzék is. Hogy mit vesztettünk, erről ismét Illyés Gyula vall, aki annak idején a Nyugatban elsőként méltatta Luby Margit könyvét. Ezt írta többek között: „A parasztság érintkezési formáját a legmerevebb spanyol etikettnél is szigorúbb szokások szabályozzák. Bevallom, hogy velem is, aki pedig nagyjából jártas vagyok bennük, nem egy kellemetlen kaland esett meg oly apróságok miatt, hogy a kenyeret domború oldalával tettem vissza az asztalra, a koccintásnál nem ügyeltem, hogy a poharak pontosan a felső szélüknél érintsék egymást, vagy búcsúzásnál a gazda után kezet nyújtottam hajadon lányának is, ami nálunk például még nem is oly rég a lehető legbizalmasabb viszony világgá kürtölését jelentette.

A parasztságnak is megvan a maga bonyolult és zárt illemtana, külön erkölcsi világa, melyet azért is jó ismerni, mert annak ezer csínja-bínja nemhogy nem fölösleges sallang, de hasznos és ma is használatos kifejezési eszköz oly érzelmek közlésére, melyeket a nyelv csak hoszszas köntörfalazás után tudna, vagy egyáltalában nem is tudna értésre adni. Hogy még egy
hazai esetet vegyek, nálunk például abból az egyszerű s igazán jelentéktelennek látszó körülményből, hogy a szobába lépő látogató kezéből kiveszik-e a kalapot, s ha igen, ki veszi azt ki, az anya vagy az apa, vagy valamelyik fiú vagy lány-e, és ha történetesen egyik lány veszi ki, az azt hova teszi, az ágyra-e vagy a ládára, vagy a fogasra; a mozdulatoknak ebből a szövevényéből a vendég egy hang hallomása nélkül világosan megértheti, hogy milyen magatartást kell tanúsítania: előállhat-e valamilyen kérdéssel, s ha igen, milyennel, vagy pedig legjobban teszi, ha öt perc múlva továbbáll; természetesen akkor is a kellő ceremónia betartásával.”

*

Ha a fentiek után megkérdezi valaki, hogy a hagyományt én melyik fogalomkörbe sorolnám, nem kapásból, de bevallottan sok gondolkodás után azt felelném: nem a néprajzhoz, hanem az Időhöz. (A néphagyomány, ki tagadná, a néprajz része, ez nem vitás.) Ebben okvetlen szerepet játszik, hogy e sorok írója valaha fotós volt, és a legfontosabb szempont ott is az Idő, de a fotózás, a fénykép a megállított Időről szól, a hagyományban pedig kétféle idő fonódik össze egymással. Mircea Eliade 1949-ben írt könyve (Az örök visszatérés mítosza) alapján körkörös időt és lineáris időt mondanék. Az egyik szerinte a modern emberre, társadalomra, reánk, a másik az archaikus közösségben élő emberre, társadalomra érvényes. Könyvében következetesen szembeállítja a modern embert, aki tudatosan és megfontoltan történelmet alkot, a hagyományos civilizációban élő emberrel, aki ellenzi a történelmet: „Ez utóbbi önmagában sosem tartotta értéknek a történelmi eseményt”, mert „örökké csak történelmen túli mintákat, archetípusokat keresett”.

S ha Mircea Eliade felfogása szerint ábrázolom e két típus időfelfogását, a körkörös és a lineáris, a hagyományos időt, vagyis ha koncentrikus körökön átvezető egyenes vonalat rajzolok, akkor talán a hagyomány röntgenképe áll előttem. S ha elmaradnak a körök, és csak a vonal marad: a szokásból látvány lesz a külső szemlélő számára, színpadra, műsorba való, aminek létét tagadnom dőreség lenne, de hogy az már egészen más, azt mindenki érzi. Ekkor az idő dimenziója sérül – az idő háttér nélkül marad. A költő Kovács István egyik sorát variálva: a toronyóra mutatóján megcsillanó fénynek nincs árnyéka.

Én Tevelen, egy Tolna megyei faluban nőttem föl bukovinai székelyek, mátyusföldi
magyarok és svábok között. Zavaros történelmi időben, a háború, a ki- és betelepítések után. A hagyomány aranyszála – mint minden akkor és attól kezdve oly sokáig az országban – foszlani kezdett. Gyermekként két élményt őrzök. 1957-ben tizenegy éves vagyok, és jönnek a bukovinai betlehemesek. Hogy miért egy évvel 1956 után újították fel e hagyományt, nem értem. (Nekem akkor már volt egy Pajtás gépem, és szüleim halála után előkerültek az akkor készült képeim, ezért tudom olyan biztosan a dátumot.)

Csak arra emlékszem, hogy a három maszkarás pásztortól annyira féltem, hogy szüleimhez bújtam – ők nevettek: miért? Semmit sem értettem az egészből, ráadásul a király, akit jól ismertem, rám se nézett, csak glóriázott. De nekem hová kellett volna néznem, nem tudtam.
S azt sem, hogy minek vagyok részese: nem ezen nőttem fel. Néhány év múlva véget ér a betlehemezés (tudjuk, ez a perek és bebörtönzések kora), mindenki kivetkőzik, eltűnik a székely viselet. Aztán elmúlik harminc év, minden ruha, szoknya, rékli, mellyes, gúnya előkerül, a székelyek újratanulják a népdalokat, a hétlépésest, az ajtóig meg vissza, a sváb szomszédaim soha nem látott viseletekbe öltöznek, és ami fő, békén megférnek egymással. Igen, ez is hagyomány, de már más, hisz az élet is egészen más, az eszközök is, az üzenetet nem a népdal, a hírt nem a ballada mondja el, hanem a rádió és a televízió.

Hogy milyen a hagyomány, szokás és szokásjog, büszkén mondom, hogy tudom, hisz Gázsi voltam néhány óráig az egyik szüreti felvonulásban. Hogy a szüleim büszkék voltak-e fiukra, amikor a szekérderékban meglátták kormosan, rongyosan és piszkosan, ne tessék megkérdezni. De én büszke voltam magamra, az alakításra: néhány óráig szerepet játszottam, s jólesett, hogy egyszerre két időben és térben éltem. (Ezt akkor persze nem tudtam.) A hagyomány átitatott valamivel – talán csak jóérzéssel –, aztán visszaadott a szülőknek, a falunak. Mindenkivel így van – vagy van, aki tovább játszik? Félek, hogy igen, s ha ez így történik, akkor biztosan boldogtalan lesz. Mert a továbbjátszás tévedés: a hagyomány időtlen, és egyszerre behatárolt.

*

Lebben előttem a fátyol, amely az Időt (már az én Időmet is) mutatja és takarja: Krakkó főtere látszik, amelynek egyik palotájában – mivel nem tudom lefényképezni a magyar vonatkozású emlékeket –, a földszinti könyvesboltban CD-ket és kazettákat válogatok: eredeti gurál zenét keresek. Zavaróan nagy a kínálat, a borítók alapján nem tudok választani, hogy melyik eredeti, melyik földolgozás, pontosabban a revival és survival problémájával találom magam szemben, és tehetetlenül állok. Nincs, aki segítsen. Aztán ránézésre veszek egy kazettát: egy gurál együttes játszik, ha jól értem, egy családi zenekar. Itthon megtudom, hogy a kazetta egyik felén autentikus, a másikon feldolgozott énekek, zeneszámok hallhatók. Van ilyen nálunk is nem egy. Ez csak akkor bosszant, ha eredetit akarok venni, és feldolgozást kapok.

Hol a határ népzenében? Ennek megválaszolására egy ismert együttes nevét említem, félve, mert azok közé tartozom, akik szeretik őket. A felvidéki Ghymes Együttesről lesz szó. Láttam tagjai első lépéseit. Mindannyian a népzenén nőttek fel, s amit csinálnak, egyáltalán nem az. Az alapok, a stílus, az előadásmód az, és mégis más. Azt hiszem, minden hagyományon alapuló újításnak, fel- és átdolgozásnak van egy kényes egyensúlya: ha jól látom, ez 50-50%, s ami azon túl van, az oda-, ami innen, az még idesorolandó. Talán ez a sokat hangoztatott, bár semmit sem jelentő világzene lényege? Hogy szeretem a Ghymes-szerzeményeket és -feldolgozásokat, talán azért van, mert azon kevés kivételhez tartoznak, akik egy belső arányérzettől vezéreltetve ezt a kényes egyensúlyt tartani tudják.

Soha jobbkor nem juthatott volna eszembe Balassi Bálint. Közismert, hogy minden versét dallamra írta. A magyaron kívül török, lengyel, német, olasz, román nótákat ismert, egyformán használta a világi és az egyházi énekeket is. Mivel a kurtizánokat sem vetette meg, ha pénzért vett tőlük szerelmet, ingyen kapott nótát: olvasható, hogy az egyik legkülönösebb ütemezésű Balassi-vers (Nő az én erőmem…) mögött a Gianetta Padovana (olasz úgróstánc) nótája áll, amelyet Lengyelországban egy olasz kurtizántól tanult. Mi ez, ha nem világzene? Na nem a kurtizán miatt. És mi lett belőle: magyar vers (ének), Balassi miatt, aki – talán fölösleges is hangsúlyozni – a magyar költészet legnagyobb újítója volt, ismerte, tudta vagy csak érezte ezt a kényes egyensúlyt. Amit egy későbbi kortársa így fogalmazott meg: „Itt nincs egy célon túlmenő »talán«, / Itt nincs egy célon innen maradt »hátha«, / Itt minden csupa egyensúly s arány.”

*

1989 után csaknem egy évig az egyik óvónőképző főiskola könyvtárában cédulákat írtam, és délután-este ügyeletes voltam. December elején bejön a gyakorlóiskola igazgatója, és kéri a Karácsony, Húsvét, Pünkösd című Bálint Sándor-könyvet. Miért, mi kell abból?, kérdeztem. A regölés, jött a válasz. Ott valóban szerepel egy szép szöveg azzal, hogy itt ezzel nem kíván részletesen foglalkozni a tudós néprajzkutató, mivel nem a keresztény hagyomány része.
A szöveg mellett nincs kotta, ajánlok egy másikat. Nem kell az nekik, elég a szöveg, jött a nyers válasz. De azt énekelték, mondom. Az nem érdekes. Kinek kell? – így én. Az óvónőképző végzős hallgatói megszavazták, hogy az idén nem betlehemeznek, hanem regölnek. S mindez a Mikulás utáni napon történt. Talán csak a hagyomány szövedéke feslett föl, vagy ott még az sem történt meg? Nem a hagyomány újrateremtését keresték, csak műsorozni akartak!

*

De hogyan is születik a szokás, s hogyan lesz abból hagyomány? Én mondom meg X-nek, ő meg Y-nak, ő meg a tévének, ők meg mindenkinek, mit és hogyan kell csinálni? Vagy egy-két-három ezer – vagy csak ötven – évvel ezelőtt valaki megmondta valakinek, ő meg a fiának, ő meg az ő fiának, és így tovább? Verseghy Ferenc Az Újjítókhoz című, 1806-ban született hosszabb verséből idézek néhány sort.

A’ mi egyéb útonn betalál férkezni fejünkbe,
mind csak hinni való hagyomány, melly régi nyomunkbúl
messze ragadhat ugyan tüzes ingerlései által
eggykorig, a’ nélkűl, hogy meggyőződgyön iránta
józan eszünk…


Tehát nem a ráció, az ész dolgai között, hanem az időtartományban keresendő a hagyomány fészke. Bármit mondok is én, bármit mondasz is te, bármit tesz is ő ellene, a hagyomány tovább él. De ha fölfeslik a hagyomány szövedéke? Várni kell, hogy hátha jön valaki, aki megfoltozza. Hol vannak a hagyomány aranyszálait foltozó urak s asszonyságok? Vagy ez néprajzosok és műsorkészítők dolga immár?

Goethe a Mi szent? kérdésre egy disztichonban így felel: „Az, ami sok lelket összekapcsol.” Mi a hagyomány, a szokás, a mítosz: az, ami sok embert összekapcsol. Mindenki részese lehet, ha szabályait, törvényeit tiszteli. Mert kell hogy legyenek szabályai, amelyeket valahol, valakik egyszer megalkottak, aztán ezek alakultak, idővel rögzültek. Soha nem írásban, mindig szóban élt és öröklődött, akár a szokásjog. Szent. Ettől szép, és ettől oly problematikus.

*

Az eddigi kusza szálakat összefogva elmondhatjuk: ahol él a hagyomány, ott talán könynyebb lenni és viselkedni. Hisz ott mindenki tudja a helyét, s azt is, hogy mit kell, mit illik csinálnia. Röviden: ahol él a hagyomány, ott a rend nem uralkodik, hanem működik.

Ismét Bálint Sándort idézem: „Az egyén [a hagyományhoz, szokáshoz való] alkalmazkodást mégsem érzi áldozatnak; mert a közösség íratlan törvényei, hagyományai annyira természetesek, mélyen emberiek, hogy gondolkodás nélkül elfogadhatók. Inkább csak keretnek, mintegy a közös élet feltételének számítanak, amelyek a paraszti közösség érdekei és az egyén személyes jogai, feladatai között egyensúlyt, összhangot teremtenek…”

Befejezésként a lengyel Adriana Szyma¬ska egyik versének két sorára gondolva – „a többi remény, hogy a nyelv, amit beszélek, többet tud rólam” – elmondhatjuk, hogy bár kevés az esély, de talán van remény, hogy a szokás és a hagyomány, amit ismerünk, és amit nem ismerünk, többet tud rólunk, mint mi róla.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben