×

Vadászles, tűnődés, költészet

Kérdező: Balázs Sándor

Ágh István

2004 // 06



– A költő életének legizgalmasabb mozzanata az lehet, amikor az élmény, illetve az élmény hatása verssé formálódik, amikor minden kissé felfüggesztődik. Hiszen a versben az élmény már nem valóságosan jelenik meg. A felfüggesztés, az egykori történéseknek a kérdőre vonása, megfellebbezése legújabb kötetének is jellemzője. Semmi sem úgy, jelzi előre utalva a cím. De akkor hogyan?

Sok töprengés után – mert hát jó címet kell adni egy kötetnek, különösen egy verses együttesnek – jutottam erre a címre. Olyasmire törekedtem, ami nem adja meg magát csak úgy, hanem valami titkot is sejtet. Az elmúlt hónapokban gyakorta megkérdezték tőlem, mit rejt a cím. Mert ebben érezhető, hogy minden valahogy másképp van; már semmi sem az, ami volt, hanem annak emlékképéből megteremtett más. De azon alaptapasztalat szerint is értelmezhető, amit az időről tudunk: úgy múlik el, hogy mindent meg is szüntet, legalábbis azt, ami már elmúlt. Mindamellett emlékként, e különös létmódban egy új dimenzióba emelkedik. Az emlékezés jelenné változtatja mindazt, amin az ember ténylegesen már túl van, mert a múlté. De előfordulhat, hogy ez a múlt túléli az embert, mivel a világnak olyan jelensége volt – legyen az tárgy vagy esemény –, ami maradandó, így a jelenben is képviselni tudja a múltat.

– Egy múltbéli élmény-esemény mennyiben szólalhat meg hitelesen a jelenben? Ugyanis a közbeeső tapasztalatok nyomán a múlt gyakran átíródik, megszépül-eltorzul.

Sokféle változata képzelhető el annak, ahogy egy múltbeli élmény vagy esemény versként jelenik meg a jelenben. Ebben a szinte maradandó, az örökkévalóság látszatát mutató világban feltárulhat úgy, mint folytonos jelen idő. De megjelenhet olyanformán is, hogy a versben múlt és jelen élesen szétválasztódik: az volt a múlt, az akkor történt, és éppen úgy valósult meg, de akkoriban nem válaszoltam rá – most pedig éppen ez van. Tehát a múlt jelenben való megmutatkozásának sokféle módozata képzelhető el. Éppen e változatokat mondják el a versek – maguktól, többféleképpen, de végül is egységben. Vagyis egy koncertben szólnak ezek a darabok. A kötet első felében található az a ciklus, aminek történésideje olyan, mintha most kinyitnám az ajtót: jelen, mégis már múlt, amikor megírom. Pontosabban közelmúlt: vonalai élesebbek, az élei is jobban látszanak, fényhatásai pedig nem azok a sárgásak, hanem élénkzöldek vagy feketék. Viszont esetleg nincs olyan aurája, mint ami a távolabbi múltra rakódik általában. Valahogy így.

Tulajdonképpen mire való a költészet, minek ír az ember verseket?

Néha azért, hogy valaki másba, a potenciális vagy aktuális olvasóba ugyanazt a képzetet plántálhassa, mint amit megélt. Léteznek olyan lelki tartományok, amelyek ki akarják magukat mondatni. A költészet sokszor regényeket is befogad magába, például az elbeszélő költemények esetében, mint amilyen a János vitéz. Ott vannak benne a történetek, és mégis… Ami a legtöbb benne, az csillámlik meg a tetején meg belül is: egy olyan nyelvi-zenei tökély, ami szabadon hozza a léleknek a nyelv, a festészet, a zene sajátosságait.

Mi volna a költészet irányulása, irányultsága, célja? Valamiféle abszolútum megszólítása?

Valahogy Isten köpönyegének csücskét próbálja az ember elérni! Persze sose tudja, ahogy Michelangelo freskóján sem találkozhat Isten és Ádám ujja. De a gesztus meg az akarat jól látható. Hasonlóképpen a költő: azt is fel tudja emelni, ami annyira földi. Ezáltal szakrálissá válhat a költészet.

A költészet eredendően szakrális.

Pontosabban annak kellene lennie!

Mint ahogyan ma nem feltétlenül az?

Úgy gondolom, ma nem. Mégis, gyakran ezzel a tartalommal telítődik. Például József Attilla verseiben szinte minden megvan, ami a költészetről tudható, elmondható, az agitációtól kezdve a teológiáig. Verseiben ott van egy Isten, ott egy hús-vér nő, akivel küzdünk, de néha már úgy, mint Jákob az angyallal. Zsenialitását éppen az jelzi, hogy képes volt összefogni, egyetemessé emelni mindazt, amit mondjuk a magyar költészet csak évszázadok alatt, részletekben, egy-egy témát mind teljesebben kifejtve tudott végrehajtani. A költészetben éppen az a legnagyszerűbb, hogy mindig képes önmagából megújulni. De nem az avantgárdról beszélek, mert talán az volt az egyedüli, amelyik éppen hogy nem magából újult meg, hanem teóriák révén, kívülről bevitt szempontok szerint.

De hát mégiscsak markáns dolog volt az, amit az avantgárd végrehajtott…

Markáns, muszájból. És olyan drasztikusan kellett e muszájnak eleget tenni, mint akár egy forradalomban. Mert fel kellett ébreszteni a már érdektelenné szokott költészetet! Fel kellett robbantani azt, ami volt, hogy aztán majd más lehessen.

Minden korábbit kérdésessé kellett tenni, ami a múltban történt, ahogyan azt nem is oly régen a posztmodern tette?

Igen, noha az elmúlt néhány évtized posztmodern jelenségeit nem találom túlzottan hasznosnak. Minden stílusváltozás során hasonló folyamatok mennek végbe. Az ikonfestészetről a reneszánsz ábrázolásra való átváltás szerintem volt akkora botrány, mint amit Mondrian, Klee vagy a huszadik század első felének nagy avantgárd művészei keltettek. Aztán később mindig ebből az újból kell klasszikust tenyészteni, mert meggyőződésem szerint a klasszikus az igazi.

Persze idővel minden klasszikussá válik.

Természetesen. De kell egy határ, ami után már semmi sem lehet olyan, mint előtte volt. A művészetnek mindig van egy korkifejezési kötelezettsége, hiszen az alkotó a maga korában él: a külső és a belső világ egyensúlyában éli le az életét, és hozza létre műveit.

Vagy inkább egyensúlytalanságában!

Így van, egyensúlytalanságban, de mindig egyensúlyra törekedve. Annak idején a magyar költészetnek el kellett határolódni a Gyulai Pál által rögzített kánonoktól; majd el a Nyugat szépségeszményétől, klasszicitásától is. Mindez meg is történt. És e megújulási folyamatok többnyire sok szálon futottak, köztük a népi irodalom mindig is jelentős szerepet játszott, mert az ősi rétegeket hozta ismét felszínre. Ám minden csak a maga idejében igaz. Néhány évtizede aztán jött a posztmodern, amelyről nehéz tudni, hogy voltaképpen micsoda, mert nálunk mindenre rámondják, amit a kánonba akarnak foglalni.

Ez szintén egy markáns jelenségnek bizonyult, noha kissé képlékenynek.

Markánsnak, mert – úgy képzelem – szintézist akart.

De csak miután majdnem mindent lebontott, hogy magasabb szinten új szintézist teremtsen…

Magam is így gondolom.

– …csakhogy folyton érződik a kétségbeesett, megfeszített akarás, ami többnyire eredménytelen, mert a szintézis mégsem jön létre.

Arra gondolhatunk, hogy ugyan nem áll egybe, de külön-külön, alkotónként mintha maga a próbálkozás is elég lenne annak a művésznek, aki végrehajtja. Én a posztmodern jelenleg elismert állapotát leginkább azért nem tudom elfogadni, mert olyan, mintha nem is lenne állapota: minden és mindent lehet. Felmerül bennem a kérdés, ha így van, akkor mi az a minden, ami lehet. Megvallom, én ebben többnyire csak a káoszt látom.

Ez is egy régi, duchamp-i tétel.

– Duchamp nagyon drasztikusan és jól csinálta – enélkül semmi értelme sem lett volna tevékenységének. Tzarának is meg kellett borotválkoznia a közönség előtt, hogy odafigyeljenek. Talán polgárpukkasztásról van szó: pukkad a polgár, de valójában az a művészet pukkad meg, amit meg akar venni.

Furcsán hangozhat, de a duchamp-i művészetnek volt egyfajta szakrális jellege, amit az utókor – miután még mindig ugyanazt próbálja megcsinálni, de már epigonként – profanizál. A következmény egyértelmű: a művészet kiszorul helyéről.

Egyetértek, volt szakrális jellege, mert amikor a piszoárt kiállítva látom, annak profanitásához szükséges egy szakrális valami – az én viszonyom a művészethez –, hogy azt úgy fogadjam el mint műalkotást. De ennek vagy az ilyenfajta akcióknak az a tulajdonságuk, hogy egyediek, tehát önmagukkal már be is fejezik magukat. Erre jön a posztmodern, és tűzijátékot rendez az ilyen jellegű dolgokból. Ezt a popművészet kezdte el. Duchamp idején ugyan még nem volt pop, noha őt magát popművésznek érezhetjük, de valójában az ötvenes években született meg ez az irány, főként amerikai művészek által. Mostanra, ahogy minden izmussal történik, kifáradt.

– Most mi van?

Sok minden, és az értékek néha könnyen összetéveszthetők az értéktelenségekkel. Mert az újdonság: érték? Sokszor igen, de nem feltétlenül.

Ebben az értéklabirintusban akadnak még értékkánonok? Adódnak-e olyan tájékozódási pontok, amelyek jelzik a valódi értékeket?

Napjainkban vagy az elmúlt néhány évtizedben jelentkezett egy másik jelenség, ami szinte már terrorizál: az irányítottság, ami a művészeten kívüli világnak az uralmát jelenti.

A teoretikusság?

Igen, és ezen belül is a hermeneutika finomkodásaira gondolok. A műnek az átalakítására lejárt szempontok szerint; hogy a teremtést és a teremtő művészt Ádám és Éva kitiltja a Paradicsomból. Itt valami összetévesztődött.

De annak azért lehet némi jogossága, amit a hermeneutika mint tudomány végrehajt: újra és újra megpróbál egy korábban született művet a jelenkorban értelmezni.

Ezt természetesnek tartom. De ma már az értelmezést értelmezik, a mű pedig háttérbe szorul. Egy önmagában járó, a művészettől elszakadt folyamatról van szó. Itt van példaként a huszadik századi magyar költészet. A hivatásos értelmezők újraértelmezték Adyt, kijátszva ellene Kosztolányit és Babitsot. Újraértelmezték József Attilát, de ahelyett, hogy teljesebbé tették volna a képet költészetéről, az életműnek csak egy részét vették, veszik szemügyre. De van olyan költő, mint Juhász Ferenc, aki az ötvenes években költői forradalmat hajtott végre Nagy Lászlóval, az ő művük értelmezése és újraértelmezése igazán szép feladata lehetne irodalomtudósainknak, mégis igen kevesen vállalkoznak rá.

Ön kiket olvas szívesen? Az ember nyilván azt olvassa, aki meg tudja szólítani.

Természetesen. De egy költőnél kicsit másképpen alakul a dolog, az érzelmi feloldódás sem egészen úgy alakul, mint az átlagos olvasónál. Nincsenek kedvenc szerzői, hanem inkább tudja, hogy kiben mi az érték. Sosem úgy gondolkodom, hogy kit kell azért nem szeretnem, hogy valakit szerethessek. Nyitott versolvasó vagyok, mert azt veszem, ami a szívemhez közeli, ami hozzám tartozik. Bárkitől! Egy költőnek azért nem lehet kedvenc költője, mert az mindig önmaga. Persze a mesterek ott állnak a háta mögött, figyel rájuk, s némileg általuk ellenőrzi, hogy jól végezte-e a dolgát. Kedvencekről egy költő esetében csak ilyen értelemben beszélhetünk.

Mindamellett költeni: magányos műfaj!

Azt hiszem, a legmagányosabb. De ez ma már közhely. Aki teremt, mindig egyedül van. A költő számára nincs más, csak a papír meg a toll, no meg a fej, ami vagy képes kiképzelődni magát magából, verssé vagy műalkotássá lenni, vagy sem. A költői tevékenységből hiányzik az anyag, nincs kő, fém, vászon, festék, fonal, hogy fizikai erejét is lekösse, elfárassza a kétkezi munka. Anyaga a szelleme mélységéből előhívott nyelv, melyet absztrakt jelekkel, betűkkel rögzít a papíron, új érzelmet, logikát varázsol elő, és az is elvonatkoztatás, ami vigasztalja.

A megszületett vers tényleges vigaszt tud nyújtani?

Feltétlenül!

Végtére is mit oldhat fel?

Amikor az ember úgy érzi, hogy kész, az első pillanatban a sikerélmény a legerősebb. Hogy nem hiába gürcölt. Megvan a fizetség a rettenetes feszültségek és kiábrándulások után. Hiszen egy versben szinte egy világháború történik meg. A győzelem ideje pedig nem tart soká, mert az ember máris a következő feladat után veti magát.

Valódi fizetség a megszületett vers?

Annak, aki csinálja, biztosan.

És mindez a győzelemért történik?

Tulajdonképpen nem. A versért történik, amely egy teremtmény: egy teremtő pillanat megvalósulása. A többi másodlagos, vagy talán mégsem annyira: mert az is fontos, hogy a vers eljusson valahová, éreztesse magát másokkal; a mások pedig – ha erre lehetőség nyílik – éreztessék a szerzővel, hogy elismerik tevékenységét, kaptak valami fontosat.

Mégis úgy tűnik, a vers nem annyira a másikhoz szól, inkább a vallomásigény, annak lehetősége a döntő mozzanat. Hogy a kifejezhetetlennek látszó kifejezésre juthat, még ha nem is tökéletesen.

Az is fontos, meg sok egyéb közrejátszik itt – és csaknem mindig más. Egy vers létezéséhez, működéséhez sokfajta feltétel szükséges. Ahogyan ahhoz is, hogy valaki nagy költő lehessen. Nem tudom, mitől függ. Gyakran azt látom, hogy ennek megítélése csupán közmegegyezés kérdése. Ez viszont művészeten kívüli szempont.

Az irodalmi közélet szempontja, ami nemritkán utálatos dolog tud lenni.

Mégis nagyon fontosnak tartják – és valóban, fontos is feltárása –, csak közben nem szabad elfeledni, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Az irodalmi élet nagy veszélye, hogy függő helyzetbe kerülhet: közélettől, politikától, közhangulattól, karriervágytól, kívülállók önmegvalósításától.

Régi kérdés, de kikerülhetetlen: véleménye szerint mennyiben feladata a költészetnek a közéleti szerepvállalás?

Feladata is meg nem is. A költő valamit ki akar mondani, mert bántja. Általában vagy csaknem mindig a vers így indul, ennek alapján rakódik egy motívumra. A költőnek muszáj kimondania, és tudni akarja, hogy meghallották-e. Ám vigyázni kell, mert a költészet ilyenkor túl direktté, didaktikussá válhat, ami egyet jelent kisiklásával. Amit el tud végezni egy újságcikk vagy egy ünnepi beszéd, vagy egy politikai ankét, ott a költészetnek nincs mit keresnie. Bár ma is sokan szeretnék, hogy a költészet ilyen legyen.

Költői indulása idején milyen erővonalak mentén tájékozódott, kik előlegezték meg önben a későbbi költőt?

Gyerekkoromban Petőfi-, Ady-kötet volt otthon. Érdekes, hogy az Ady-kötetet apám a Magyar Élet Kiadó Püski ügynökétől rendelte meg, 1946 körül. Odakerültek még más kötetek is Németh Lászlótól, Oscar Wilde-tól, de Szabolcska Mihálytól is. Ipari munkás unokatestvérem Németh László munkáit olvasta, így magam is, már tízéves korom körül, ami nem volt igazán szerencsés, hiszen a Szerdai fogadónap című regénye nem igazán gyereknek való. Aztán a bátyám is hozott könyveket – Rimbaud válogatott verseit –, mikor megtudta, hogy verseket írok. Ha ő említett valakit, mindig igyekeztem utánanézni. Így ismerkedtem meg Apollinaire verseivel, Vas István és Radnóti Miklós fordításában, aztán A Romlás virágaival.

Gimnazista koromban már magam is vettem könyveket, különösen emlékezetes Walt Whitman kötete. Tehát igen korán, már diákkoromban találkoztam nemcsak a kötelezőnek tekinthető magyar költészettel, hanem a világirodalommal, a modernebb költészettel is. Valamiképpen megsejtettem, hogy mi is a költészet; már el tudtam választani Szabolcska Mihály rossz verseit a valódi költészettől.

Amikor kis versikéimet írtam – főként Ady hatása alatt –, a bátyám figyelmeztetett, hogy ne ilyesmiket írjak, hanem egyszerűen nézzek körül, és írjam le azt, ami a szemem elé tárul: a növényeket, az állatokat, a természeti jelenségeket, a vihart vagy a telet. Javallatai talán meg is határozták későbbi költészetemet, mert felerősödött bennem a konkretizáló hajlam. Verseim sokszor a leíró költészet határán állnak, hiszen felütésükben csaknem mindig valami objektív, valami látvány vagy hang inspirációja működik. Nem vagyok úgynevezett fogalmi költő. Úgy nem tudnék verset írni, hogy ne legyen benne valamilyen megjelenése a világnak.

1956 után, amikor a magyar irodalom élmezőnye a fordításirodalomba kényszerült visszahúzódni, szinte minden fontosat lefordítottak. Így jelenhettek meg a francia modernek is. Sose felejtem el, hogy 1958 táján jelent meg a Mai francia költők antológiája, amiben már sok minden tetszett nekem – persze nem éppen Aragon, akit mindenütt lehetett olvasni, hanem inkább a szürrealisták. Nem gondolom ugyan magam avantgárd költőnek, de nekem is megvolt a magam avantgárd korszaka, noha ez nem is volt túl látványos. Második kötetem, a Harangszó a tengerészért című oratóriumom idején már biztonságosan tudtam egy magam szabta versformában írni, teljesen szabaddá váltam. Olyan szabad még nem voltam korábbi életemben soha, mint abban az időben. Harmincas éveim elején jártam, boldog és kötetlen költőnek éreztem magam. És akkor erre a szabadságra akartam reflektálni. Harmadik kötetemben – A tündér megkötözése – az avantgárd nyelvi hatásai erősen előjöttek, és adtak annyit, hogy kimossam magamból azokat a hagyományokat, amik már érdektelenek.

Mi késztette mégis egy hagyományosabb mederbe való visszaállásra?

Visszatekintve úgy gondolom, hogy az avantgárd számomra rövidesen szinte már fékezővé vált. A személyiségemmel, önmagammal egyre jobban tisztában lévén, úgy véltem, egy másik út az, amin járva a versekben megnyilatkozó ember valóban én lehetek. Ez nem zárja ki a változást, hogy mindig újabb is. Csak felismertem, hogy nem vagyok rombolós újrateremtő. Ha az új kötetemre gondolok, ebben is mást akartam, mint az előzőben. Muszáj! A magam számára is, mert bizonyos határon túl könnyen megunom a verseimet, nem szeretem az egyformaságot. Van úgy, hogy a rímet unom meg, máskor meg nagyon szeretem. Ez persze csak felszínes formai dolog, de azért jellemző, és ez is kifejezheti azt, amit gondolok. Nem vagyok makacsul állhatatos – ami egyébként lehet, hogy nem is annyira jó –, de hát ilyen vagyok.

Az életmű egyes kötetei felfoghatók akár úgy is, hogy egy ön(meg)tanulási folyamat lenyomatai? A személyiség, a róla alkotott ismeretek összessége egyre magasabb szinten rendeződik áttekinthetővé?

Azt hiszem, hogy nem helytelen így felfogni, de talán minden alkotói pálya hasonlóképpen formálódik. Minden kötetemnek van egy másféle arca is. A mögöttük álló arc talán ugyanaz, de más szemszögből nézve, más mimikával, mondhatnánk, fejcserékkel. Mert mindig fontos, hogy magamnak is új legyek. Muszáj azon töprengeni, hogy mi lehet egy újabb kifejezési forma, ami én vagyok, és mégis más. Ehhez nyilván hozzáadódik az ember életidejének a változása, a belső, tudat alatti tapasztalatok révén adódó többlet. Amin most gondolkodom, már az is más akar lenni, mint ami eddig volt. Persze az ember nem tud kibújni a bőréből, teljesen úgysem lesz más. Mégis úgy gondolom, harmonikus állapot lehet – mert örömöt ad, a munkához kedvet –, ha az alkotó folytonosan meg tudja újítani magában a teremtés élményét. Törekvése mindig erre irányul. Végre is hajtja: néha sikerül, néha nem. De amint nincs türelme az újrakezdéshez, alkotóként már meg is szűnik.

Történik mindez valamiféle béklyóban.

Ami az ember. De ami ellenemre van, azt hiába is próbálnám. Mostanában gyakran gondolok olyasmire, hogy eléggé sok minden bánt ebben a világban, talán meg kellene még írni. Ezt mások nyugodt szívvel megteszik, én meg olyan vacaknak tartom, hogy bele se kezdek, aztán a tapasztalatok, gondolatok többnyire elvesznek.

Mármint a témát találja annyira kisszerűnek?

Az én versem nem szereti – ennyi az egész. Mások ezzel jól tudnak bánni. Például Orbán Ottó – aki nem igazán mondható közéleti költőnek – a kilencvenes évek elején, amikor mindenki politizált, elhatározta, hogy szinte napról napra versben írja meg véleményét a politikáról. Úgy érzem, neki ez jól sikerült. Az én utam más – noha prózát is írok, ami a versnél sokkal alkalmasabb eszköz az ilyesmi kifejtésére. Írtam magam is kétkötetnyi szépprózát, ami akkoriban talán sokkal többet jelentett, mint ha száz verset írtam volna, mert az oda való volt. Ha publicisztikát írok, működik bennem valamiféle szemérmes szándék: az embereket figyelmeztetni valamire, elvezetni valahová. Szociográfiáim is magukért beszélnek. Az elpusztuló falut örökítették meg. A baj csak az volt velük, hogy létrejöttük valahogy nem lehetett kedves; megjelentek, de nem hallatszottak eléggé, hogy vannak. Egyébként én sem szeretek hangoskodni.

Az esszék, költészetének féltestvérei milyen utat kívántak egyengetni?

Elsősorban magamat akartam megfogalmazni mások végiggondolásával.

Alapvetések lennének, amire költészete építkezhetett?

Tendenciózusan, bár nem a teljesség igényével írtam őket. Ami létrejött, az nyilván saját költészeti irányultságomat tükrözi az elemzések szintjén. És lenne még jó néhány költő, akit végig kellene elemezgetni.

Úgy látom, hogy Ady, Babits, Kosztolányi esszéit még ma is inkább előveszik az olvasók, mint a korabeli irodalomtörténészek száraz, bár okos elemzéseit. Mert egy költő mindig belülről beszél. Ezzel nem az irodalomtörténészek, kritikusok munkáját akarom bírálni, de jó lenne, ha – főleg a kritikusok – élénk irodalmi életet tudnának teremteni. Mert ami most van, az se nem élénk, se nem irodalmi élet.

Ön ezt talán joggal említheti meg, hiszen ebből a szempontból izgalmas korba, kiemelkedő emberek közé született. Elég csak Juhász Ferencre, Kormos Istvánra, Pilinszky Jánosra, Jékely Zoltánra, Kondor Bélára vagy Nagy Lászlóra gondolni. Miként élte meg annak a kor-nak, a hatvanas évek magyar valóságának szellemi légkörét, mi különböztette meg a maitól?

Nem szeretném a múltat kiszínezni vagy fényesebbnek beállítani, mint amilyen volt, csak mert elmúlt, és mert ma nem az van, ami volt. Tulajdonképpen azt sem állíthatom, hogy olyan rózsás lett volna. Csak akkoriban az írónak nagyobb volt a becsülete! Ebből adódóan nagyobb bizalommal létezhetett a világban: tudta, hogy műve, de személye is fontos. Meg aztán, úgy mondanám, jelentőségteljesebb volt az együttlét, a kávéház tele íróval… Nem mintha kizárólag csak ott tudtak volna írni, hanem mert fontosak voltak egymás számára. Akkortájt én még egyetemista voltam, de a bátyám, Nagy László révén gyakran köztük lehettem. Szinte alig van korabeli magyar író, akit ne őáltala ismertem volna meg. A Bölcsészkar melletti Nárcisz presszóban ismerkedtem meg Kondorral, illetve Pilinszkyvel, de nagy hatással volt rám Füst Milán is, akihez két évig jártam az egyetemen. Később baráti kapcsolataim újabb ismeretségeket hoztak: Sánta Ferencét, Szabó Istvánét, Huszárik Zoltánét, Sinka Istvánét, Csoóri Sándorét, korosztályomról nem is beszélve, akikkel a hatvanas évek elejétől már szerzőként is jelentkeztünk a magyar irodalmi életben. Még voltak olyan helyek, ahol az ember jól érezte magát, mint például az Építészpincében. Ott természetes volt, hogy a társaság fiatalabb tagjai nem hőbörögtek, de nem is kellett zavarban lenniük az idősebbek társaságában. Régen is így volt ez. Ha Tersánszky bement a Hungária kávéházba, odaült Tamási Áron asztalához, vagy a bátyáméhoz, ahol én is ott ültem. E három generáció között nem voltak nemzedéki szakadékok. Mi tiszteltük az öregeket, ők pedig nem tekintettek tacskóknak bennünket. Valahogy úriemberebbek voltak: tartást adott nekik egy különös emberi közelség. Nem állíthatom, hogy ma nincs ilyen. Csak én már nem vagyok benne, talán a korom miatt sem. Az ember ilyentájt már nem csatangol annyit.

Azért nem unatkozik?

Tűnődöm.

A tűnődés a költő esetében mit jelent: készenlétet?

Aki művészettel foglalkozik, állandóan vadászlesben áll. Ha már ez sincs, ha csak az üresjárat – no, akkor van az unalom. Bizonyos tekintetben veszélyeztetettnek is tekinthetem magam az unalom fenyegetései által, mert nem dolgoztam ki magamnak a hobbiba menekülés útjait. Éppen ezért rá vagyok kényszerítve a munkára, nincsenek lógási lehetőségeim. Teszem azt, ha elmegyek „kikapcsolódni”: vagy kikapcsolódom, vagy nem. De ha már irodalmat akarok magamnak szórakoztatásul, az sem valódi szórakozás, mivel amit olvasok, azt úgy fogom föl, mint író. Tehát író olvassa az írót. Persze néha el-elragad egynéhány teljesítmény; megkap, és belefeledkezem. Szeretem a természetet, és egyedül talán a zene tud valóban „kikapcsolni”, az tényleg elvisz mindent a fejemből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben