×

Emlékkönyvbe; Hazatérés Lisszabonból

Dunajcsik Mátyás

2004 // 06

Emlékkönyvbe


ad notam Orbán Ottó: Vogelweide dallamára

Az édes minnesangban még mindent felböfög
a Vogelweide-dallam múlt és jövő között,
és úgy tünik, hogy ott van a biztos menedék,
hol nem fordult jelenbe még az idő-kerék,
és inkább néz oda, hol a rózsa még virít,
hogy visszanézve mennynek lássa önpoklait:
de én ha visszanézek, csak szürke foltokat
látok suhanni kábán, miközben fojtogat
az évek kriptáját is felfeszítő idő,
mint ablaküvegen túl a halkuló eső –
megszáll az elmúlás és kamasz-témák sora,
a megalázó, néma és sivár iskola,
a gyűlölettől izzó, kimeszelt tanterem
s a vécékben tenyésző, nyúlós félelem,
megint a furcsa érzés, hogy nem vagyok sehol,
s ha szép igazgatónőm lágyan fölém hajol:
futnék, de nincs hova.

Előttem állnak újra a rút kisértetek,
akár egy karneváli haláltáncos menet:
a meddő keserűség és a vágyakozás,
olyan mód élni egyszer, miként akárki más,
s a hányhatnék, hogy még a futballt is gyűlölöm,
és nem nyűgöz le hajlakk, nem ámít műköröm,
a számtalan lábszagú, közös vakáció
s az álomnak hazudott sok maszturbáció –
a bűntudat, hogy a könyv, ami égbe emel,
a többi emberektől úgy szakíthat el,
akár a dús öbölben lehorgonyzott hajót,
amit a tenger árja idegen partra dob:
és látni mindeközben a néhány jó fejet,
ahogy a táncban egyre mélyebbre lejtenek,
akár a sok levél, mit kegyetlen ősz sodor
fájától egyre messzebb, s nyomában tél lohol:
ha fáj, nem is csoda.


Ó jaj, hogy eltűnt minden, mondod, drága Walter,
de nézd, a múlt kövének nem kell már a malter:
súlyától összeállt, jó klausztrofób fal ez,
amely, ha nem döntöd le, úgy végleg tönkretesz,
hát nem baj az, hogy eltűnt, sőt tűnjön végleg el,
mert ami halott, rohad, és azt temetni kell,
a férfiban a kissrác örül, hogy már nem él,
a fején rosszul áll a nosztalgia-babér –
ne bolygassuk tovább már a régi sírokat,
és azt nézzük meg inkább, ami nekünk maradt,
az ablakban a macskát, a szikrázó napot,
és a madársüvöltést, a sokszáz csillagot,
az őszvégi napfényt, ha reggel meglátogat,
s a hasonlóan őrült bajtárs-barátokat:
a múlt, bár toll-alakban , a jelen szárnya lesz,
már nem alternatíva, utasa nem lehetsz,
mert nem repül tova.

Hazatérés Lisszabonból


I. (másnap reggel, otthon)


Ősz van, melegbe-ágyba bújni furcsa évszak.
Laposan világít a nap az ablakon át.
Terjengő fény avar fölött a régi vízszag.
Anyám gesztenyét tesz el és mazsolát.
A reggel szagával ágyunkat körbefonta:
nem szólok hát, félek, hogy belélegezném.

Állsz az ajtókeretben némán visszafojtva,
mint egy fény-átszögezte Szent Sebestyén.
Megtanítottál, hogy feleakkora ágyban
ugyanolyan kényelmes lehet a fekvés.
Régóta már, hogy ilyet nem csináltam,
gyermekkoromból az emlék feljön, elvész.

Nem kelek föl, most minden oly hibátlan,
bár a csempés kályhát már a tél kisérti.
Végigfuttatom a szemem a szobában,
és apámat látom az ablakon benézni.

II. (helyzetjelentés)


Az ablakok a régi házunkból mind kitépve.
Tágasabb látvány és mind szélesebb kilátás.
A külvilág ráömlik a szobacsempére,
mint egy zöldesen elnyújtott fény-kiáltás.
Az újonnan naggyá vált, üres terekben
eltűnök. És kisgyermekké válok újra.

Bútornak ütődöm, minden ismeretlen
térvesztésben kering megborulva.
Kezdem érezni, ahogy a tárgyak elköszönnek.
Járatlan útról jártra vissza nem találok.
Új központját kell megszabnom körömnek,
ahonnan talán majd messzebbre látok.

A lehetőségek és hiányok közrefognak,
ahogy a házat sarokba szorítják az utcák.
Végül a szövegben verek tanyát magamnak:
magas, hosszú férfi. De nem látom az arcát.

III. (a fátyolba vont város)


Csak ítéletnapokkor eshet úgy Lisszabonban,
hogy egymásra pislog és fél a tér s az utca,
mikor a vihar, mint a háború, kirobban,
s a város arcát átláthatatlan vízlepelbe vonja.
Úgy tetszett, mögöttem minden átrendeződik,
repülnek-csúsznak közök és tűzfalak,
mintha megtagadták volna tervezőik,

s új várost teremtenének egyetlen éj alatt.
Mint a szürke lepke vergődik két ablakkeret közt,
a házfalak úgy adtak egymásnak át meg át.
Egyikhez csapódtam, majd a következőhöz,
keresve a város felfeslett fonalát.

De később, bentről, a meleg hotelszobában
megnyugodtam, mint jól tartott, éji vendég:
s hogy alámerültem a kád forró tavában,
már védelmezőn borultak rám a néma csempék.

V. (búcsú egy jegenyesortól)


Először csak kertészkedésnek tűnt, őszigazításnak;
akkor még nem tudtam, hogy mindet kivágják.
Néztem, amint szépen lassan hullanak az ágak,
amíg csak föl nem tűnt a csökkenő magasság.
Munkába-szórakozni tizenhat éve mindig erre jártam,
egymáshoz nőttünk, a gyökér a betonhoz.

Megviselt eléggé a nemvárt változás a tájban,
hatása eltart, néha furcsa álmokat hoz.
Elmentem, visszajöttem, és csak a csonkok álltak
egymás mellett, mint a megszeppent sírkövek:
a rönkök mellettük, összedőlve mint a kártyavárak,
hirdették, hogy már csak rosszabb jöhet.

Most itt a köd, de már nincs, mi részekre metssze;
elfolyik, mint a téllel érkező bizonytalanság.
Suhongó, hűlt helyük között sétálok merengve,
s léptemmel mérem az éjjel lombharangját.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben