×

Czigány Zoltán: Várok ránk

Sütő Csaba András

2004 // 06
Várok ránk – próza. Ezzel a talán kissé szokatlan alcímmel bocsátotta útjára új kötetét Czigány Zoltán. Könnyű lenne azt mondani, hogy a műfaj kereteinek ilyetén tágabb kijelölése lehet akár a véletlen műve is, ám az elbeszélések ennél jóval egyszerűbb, prózai (sic!) elhatárolásokkal, egyszersmind alaposan átgondolt szerkesztői elvekkel szembesítenek bennünket.

Az utazás s ezen túlmutatva az utaztatás öröme és ennek megosztása a történetek meghatározó vezérlő elve. A kötet rokon vonásokat mutat a pikareszkkel; a szabadság egyik lehetséges formája az úton levés.

Ehhez társul az elbeszélések tér- és időbeli nyitottsága és zártsága; e dichotómiát bontva Czigány keretként olyan teret jelöl ki, amely nem egy esetben valóság és fikció képlékeny, de átjárható határmezsgyéjén húzódik. Domináns eleme a miliőteremtésnek a tér egységének viszonylagossága. Ennek megbomlása rendszerint az elbeszélés időkontinuitását is felborítja. Ezzel összhangban az elbeszélés folyamata meg-megszakad, s újraszövődik megint, akarata szerint vagy éppen a narrátor ellenére, s a visszájára forduló események mentén bomlik ki az újabb szál.

A meghatározó motívumok mozgatója egy elbeszélő, aki gyakran mintha „kamerával hóna alatt” lépne elénk. Csalhatatlan szemmel, helyes arány- és ütemérzékkel megáldva, a vágásokat precízen végrehajtva követi, űzi hősét, pergeti előre és vissza az eseményeket. Alapos megfigyelő. Figyelmét nem kerülik el a legapróbb mozdulatok, gesztusok sem.

Főhőse, főhősünk Zebegényi, aki a narrátor-ral sajátos azonosságban, mondhatni, szimbiózisban él (Czigány Zoltán Zebegényben született);
s egyáltalán: elválaszthatatlanul fonódnak össze, izgalmas, fordulatokban bővelkedő narratívá(ka)t létrehozva ezzel.

A történetekbe személyes élmények szivárognak; a szerző „eddig megjelent gyermekei” (Matyi, Zsófi) gyakorta bukkannak fel, s korántsem csupán epizódszereplőként; olyan természetesen lépnek az elbeszélések terébe, mintha mindvégig ott is tartózkodnának, s mindaz, amit látunk, minden, amit láthatunk, a valósággal lenne ekvivalens. A két terület, valóság és fikció horizontjának összeolvadása tudatos szerkesztés eredménye. Így válik megismerhetővé a múlt mellett a jelen.

A kötet egyik legizgalmasabb kérdése: hány szerepben élünk? Milyen élethelyzetek mentén ragadható meg a valóság, s mennyiben zavaró, ugyanakkor mennyire játszhat kezünkre ebben a teremtő képzelet? Mi az, ami megragadja figyelmünket, s érdemes-e engedni a fantázia csábításának?

Az emberi megértés korlátjai átszakadnak, megváltozik az érzékelés, szerepet kapnak az elfojtott vágyak, s az egyes szerepeken keresztül áttetszik az igazi egyéniség, s megmutatkozik, ha mégoly rövid időre is: az ember, aki lenni szeretnénk.

Az elbeszélésekben Zebegényi több szerepben tűnik elénk: apaként, reménytelenül szerelmes írástudóként, kiszolgáltatott kórházi betegként egyaránt viszontlátjuk. A kórházi élmények megörökítése, az itáliai utazások mellett nagy szerep jut az írói képzelőerőnek. Hoffmanni ihletésű darab a Lómese, melyben Zebegényi a játéklovakká változott néhai autókkal éjszakai lovaglásra indul lányával, Zsófival. A fantasztikum emellett több helyütt is szerepet kap, így a Pietŕ profana című elbeszélésben, ahol a (természetszerűleg) jól tájékozott Szent Mihály arkangyal afelől tudakozódik, hogy Zebegényi melyik olasz futballcsapat szurkolója. Ezek után már meg sem ütközünk azon, hogy Mihály arkangyal Herczeg Ferenc munkásságát is ismeri. A fantasztikum mellett legalább ekkora szerep jut a valóságnak is; a kettő keveredése pedig egészen egyéni ízt kölcsönöz az elbeszéléseknek.

Az itáliai történetekben érhető legjobban tetten a megmozduló, lélegző történelem. Czigány sokszor a minimumból építkezik, kiindulópontja gyakran egyetlen műalkotás, jellegzetes momentum. A helyszínek, Róma, Velence miliője okozza a változást, vagy csupán a játszi képzelet áldozatai vagyunk? Nem fontos. Fontos viszont, hogy ki az, aki láthatja a múltat. Ki szólítja meg az épületeket, a szobrokat; ki képes arra, hogy évszázadok észrevétlen csendjét megtörve régi-új fejezetet nyisson a világtörténelemben? „Belefeledkezni valamibe, bólintott Zebegényi. Elvesztve az időt múlt és jövő között, futva a jelennel, amíg a lépés tartható, száguldva a futó fény alatt, amíg el nem hagy, míg meg nem érkezünk Marina di Pisába, a tornyos épület elé, melyben az arkangyal az állomásfőnök.” A Velencei történetben (Eccoci di nuovo) szintén érvényesül a fent vázolt polifónia; a többszálú cselekmény egy turistalátogatás életképeit tárja elénk, s mintegy ennek apropóján elevenedik meg egy lehetséges múlt: szerelmi kaland a bárónővel. A téma egyébként visszatérés, visszacsatolás is a kötet indító darabjára (Délután hatkor, ha lehet, a hattyúnál). A nyilvánvaló társadalmi különbséget áthidalja ugyan a kölcsönös vonzalom, még sincs nagy beteljesülés. A siker, a hollywoodi happy end nem jövend. Helyette marad az ereszkedés: a viszontlátás lehetősége abban a világban, ahol élnünk adatott. A reális és egészen irreális ütközik itt össze, s csak a józan ész nyerheti meg ezt a csatát. De addig is: a szabadjára engedett képzelet feltartóztathatatlanul árad, megerősítve és elbizonytalanítva bennünket: fellelhető és bejárha-tó-e a világ, ahol élünk?

A kötetzáró, Alkonyat című novellában két világ ütközik össze: a régi, hagyományos, a természettel harmóniában élő ember és a szép, új, ámde modern. Harcos és nem is annyira halk szavú állásfoglalás ez, s egyben tökéletes zárás. Zebegényi egykori tanítójához indulva megkésik, s a Havasi Gyopár panzióban vesz ki szobát. Az író lépésről lépésre mutatja be a változásokat. Keserű a tanulság, mindenesetre levonandó: a civilizáció nem minden esetben szolgálja az emberiség javát. Az egykori, tenyérnyi éden elveszíti jelentőségét; hiába a sok beruházás, a grandiózus tervek: minden igyekezet hasztalan. A völgy többé nem lesz az, ami volt. Az allegorikus értelem egyben mementóként is szolgál: „nem bánkódni kell, hanem hűnek maradni ahhoz, amit gondolsz, hogy egyenes gerinccel állhass meg a gyermekek előtt.”

Czigány Zoltán e kötetével rendületlenül folytatja lázadását az idő ellen. A megőrizhető megőrzendővé, a megnyerhető megmentendővé válik. Az utazások, barangolások latens szándéka egy életforma, egy világszemlélet leleplezése; nyitott szemmel járni-kelni (kamera a kézben, a fejben, a szívben); őrizni, amit még lehet.

„Zebegényi visszament a váróterembe, a könyöklőasztalhoz. Feje fölött hallotta a mutató zörgését.” Mert nem lehet elveszett, talajtalan az, aki érti az idők szavát. „Vékony vonalat rajzolt a borospoharak karikáiba. A körben púposodó folyadékot megérintette ujjával, aztán áthúzta a nedvességet a túlsó oldalra. Komp, gondolta róla.”

(Kortárs Kiadó, 2003)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben