×

Az eperjesi teátrum

Filep Tamás Gusztáv

2004 // 06
Nem vgy tanittyuk mindazáltal az hitet, mint ha az jó czelekedeteket nem kellene czelekedni. Mert az hivöknek szükseges az jó lelki isméret, melynek ninczen helye azokban, az kik az Isten paranczolattya ellen, szántszándékkal kedveznek és ellene nem tusakodnak az ö gonoz kévánságoknak. Mert adóssok vagyunk nem az testnek, hogy test szerént éllyünk, az mint Rom: 8. irván, vagyon: hanem meg szabadittátván az ördögnek országátol, és által vitettetvén az Istennek országában, immár énnek az Vrnak köl szolgálnunk, az az, az ö akarattyának köl engednünk.
De azt tanittyuk, hogy ez uy éngedelmességben nem köl biznunk, mintha az által érdemlenök büneinknek boczánattyat, az igasságot, és az öröek életet Isten elöt: mert nilvan valo az Vrnak mondása, Luc. 17. midön meg czelekedendetek mindeneket, mellyel néktök paranczoltattak, ezt mondgyátok, haszontalan szolgák vagyunk. & c. Es Eph. 2. Kegyelemböl tartattatok meg hitnek általa, és ez nem ti töletek vagyon: Isten ajándéka. Nem az czelekedetekböl, hogy senki ne diczekedgyék.

[Stöckel Lénárd:] Pentapolitana Confessio

Mindenekelőtt a jobb kezüket – amelyet szándékukban állt, úgymond, törvényes királyukra emelni – szíjazták a tőkéhez; azokra csapott le először a bakó. A fejeket a tábori hóhér metszette le, a tetemek fölnégyelése a városi hóhér és szolgái feladata volt. „A belek egy része – hanyagságból vagy készakarva? – sok vérrel borítva a vérpadon maradt s az elítélteknek felfüggesztés végett való kiszállítása után a szomszéd kutyája falta fel őket. A vért pedig, akárcsak a vágóhídon, azon és a következő napon kutyák nyaldosták; s azt, amely a vérpad alá folyt le, piszkos disznók gyalázták meg.” Aki két éve még hajnaltól a lőrések mögött állt, és védte városát, aki tegnap még nemesúr volt, előkelő városi ember, szenátor, kurátor, az mára öt néma idegcsomó, alvadt húsdarab, oszlopra szögezve saját városa kapujában a négy égtáj felé vezető utak mentén. Volt köztük olyan, akinek nem vágták le a karját, de a felnégyelést még azokon is végrehajtották, akik nem léptek ki élve a főtérre, mert már a kínzásokba belehaltak.
A teátrum leglátványosabb része – az ítélet-végrehajtás – öt menetben zajlott le. A második kivégzéssorozat áldozatai a felnégyeltetéstől érthetetlen módon megkíméltettek; sőt, még a tetemüket is megkapták a hozzátartozóik.

Ne merjük megvetni közülük azokat, akik egymást is beárulták; akkor már egyikük sem tudta, mit beszél. Kínzással szedtek ki belőlük mindent, s azután, a vallatások szüneteiben, mikor testük egy-két órát pihent, s fájdalmaik enyhültek kissé, mindent visszavontak. „Csoda-e, hogy megtagadom a vallomásomat, amelyet kínjaimban tettem? Ha azt kérdeznétek, vállalom-e, hogy szüleimet gonoszul megöltem, jóllehet már régen meghaltak, azt vallanám, hogy mindkettőt megöltem” – mondta állítólag Zimmermann Zsigmond, Caraffa első áldozata. Így tett Palásthy Gábor is, a legbátrabb katona, akit Thököly villámának neveztek valaha; volt ereje ahhoz, hogy utóbb visszavonja szavát, s ezzel megmentsen egyetlen életet legalább – no nem a magáét, hanem a Radvánszky Jánosét, akinek az volt a vétke, hogy az őröket lefizetve többször is beszökött apjához, Györgyhöz (aki a neki fölrótt bűnökben éppen olyan ártatlan volt, mint a többiek, sőt, ő még Thököly mozgalmában sem vett részt). Weber Frigyes az egyetlen, aki másként viselkedett közülük – ő egyébként azelőtt városi főjegyző volt, Weber János, a korábbi neves városbíró fia, Kossuth Lajos édesanyjának családjából származott, és rávallott saját testvérére is. Mind közül őt fogták le a leghamarabb. Már akkor beszélni kezdett, amikor a kínzókamrában meglátta a rekvizitumokat. Talán azt hitte szegény, hogy élve megússza. Gondolhatta volna pedig, hogy ha valakire nincs szükség egy konstruált per lezárultával, az éppen a – hamis – tanú. Igaz, Géczi István, Thököly volt udvari kapitánya, aki Weberrel hasonló cipőben járt, s így megúszta a spanyolcsizmát, megmaradt – de rá már az utolsó menetben került sor, a teátrum lebontása előtt, így azok is életben maradtak, akiket a fiktív összeesküvésbe belekevert. Világos, hogy vele Caraffának távlatosabb tervei voltak, affélék, amelyekben Weber nem segíthetett neki. Géczivel vádoltatták meg ugyanis többek között a bécsi méltóságokat. Ottlyk György egyébként úgy tudja, hogy Géczi maga ajánlkozott föl; a kínzókamrában volt már, övét levette, „és kapcsolta dolmányát hóhér előtt”, amikor eszébe jutott, hogy adatok vannak a birtokában, amiket fölajánlhat az auditornak.

A saját halálához egyiküknek sem kellett megtennie a beismerő vallomást. A hittagadással is legfönnebb tetemük meggyalázását, a felnégyelést kerülhették el. Egy-két kivételtől eltekintve ennek fejében sem követtek el erőszakot önnön lelkiismeretükön: „Tegyetek, bírák, velem, amit akartok! Vallomásommal magamat s másokat nem ítélek el! Ha új vétket kerestek, nem találtok, ha a régiek miatt akartok megölni, melyek már mind kegyelemben részesültek, nem könyörgök” – az emlékíró szerint lipóczi és pekléni Keczer András, Zimmermann apósa szólt így kínzóihoz.

Az elsőként lefogottak – vallottak vagy sem, összeroppantak a kínzások alatt, vagy emelt fővel hallgatták meg az ítéletet – mind a vérpadra vitettek.

Azok közül, akik megjárták a kínzókamrákat, többen is sejthették ezt. Volt, aki áttért, volt, aki nem. „A dolog természetében rejlik, hogy nem gyűlölöm az életet, mely még a megvetett vadnak is nagyon kedves; s ha el akarnád venni tőle, ellenáll. De kedves csak úgy lehet, ha becsületét meg tudjuk őrizni. Ha ez elveszett, az életnek nincs többé becse. Kedves atyámnak megöletése, s becsületünknek ilyetén megcsorbíttatása után jobb, ha nem élem túl a magam s elődeimnek gyalázatát.” Rezik János szerint Keczer Gábor, Keczer András fia beszélt így, akire a második körben került sor. Rezik, úgy tudatik, nem volt szemlélője a per- és kivégzéssorozatnak; élő tanú nem számolt be írásban az utóbb kivégzettek vallomásairól. A periratok eltűntek, vagy talán eltüntették őket – Kónya Péter szerint Őfelségének is jó oka lehetett rá, hogy megsemmisítésükről gondoskodjék, hiszen azokból alighanem a per konstruált voltára derült volna fény: a koronatanú, Újhelyi Erzsébet, avagy Tábori Erzsók, a Thököly-hadak egykori markotányosnője persze nem tartozott a köztiszteletben álló személyek közé; a vallomásokat perzseléssel, csigázással, spanyolcsizmával, izzó fémszálaknak a rabok nemi szervébe döfésével sajtolták ki; a tárgyi bizonyítékokat – azokat az állítólagos leveleket, amelyek napfényre hozták, hogy az eperjesiek kapcsolatot tartottak fenn az utolsó ellenálló erősséget, a munkácsi várat védő Zrínyi Ilonával – Caraffa soha, senkinek, így a bíróság tagjainak sem mutatta meg. „Az eperjesi vérpad előtt ma is értetlenül állunk. Maga Caraffa tudta a legjobban, hogy az áldozatai ellen felhozott vádak hazugságok – hiszen a tanúkat ő vásárolta meg” – írta utóbb Gömöry János, akinek majdnem két és fél évszázaddal később nagy szerepe lett négy áldozatnak, illetve a szinyei templom alá temetett maradványaiknak – amelyeket hozzátartozóik hónapokkal az ítélet-végrehajtás után egy éjjel titokban vettek le a város határában álló fákrólaz azonosításában.

Nem tudjuk hát, hogy a szóbeli hagyomány alapjai mennyire szilárdak. De ha nem így beszélt volna az öreg és a fiatal Keczer, a nekik tulajdonított beszédek akkor is hitelesek. Ha nem őket jellemzik ugyanis, akkor a gyilkosságsorozatot megörökítő Rezik János, az emigrációba kényszerült eperjesi professzor – visszatérte után, a Rákóczi-szabadságharc idején rektor – világnézetéről adnak hiteles képet. Azaz a városbeli legmagasabb erkölcsi és elméleti szintet megtestesítő kollégium szellemiségét tanúsítják. S ezt a szellemiséget éppen a kivégzettek egy része tartotta fönn korábban, mecénásként vagy az iskola kurátoraként, a fiatalabbak közül pedig többen a diákjaként is.

Ha tehát a per konstruált – amit egyelőre semmi sem cáfol, legfeljebb az, hogy azelőtt valóban létezett kapcsolat Eperjes és Munkács között, illetve hogy Zrínyi Ilonának lehetett egy vagy több hírszerzője az elvileg szabad királyi városban –, akkor jogos a kérdés: mi vezérelte Caraffát a törvényszék fölállításában s békés polgárok lemészárolásában? Az ártatlanság vélelmét miért hallgattatta el a bűnösségé? „A sokak gazságától elnyomott igazság gyakran kiderül s az ártatlanság tiltott védelme erőre kap” – idézte Rezik a Theatrum Eperiense... előszavaként. A Thököly-felkelésnek már vége, a törvényszék idején egyedül Munkács tartja még magát, és Thököly vár vagy készülődik valahol török földön, Váradon, Temesváron vagy Nándorfehérváron talán. A felkelésben nemrég részt vett nemesekre, polgárokra és katonákra pedig amnesztia vonatkozott; ennek kiadása nélkül aligha csatlakozott volna sok ezer kuruc a Szent Liga hadaihoz, szembefordulván korábbi szövetségesével, a törökkel, megbosszulandó, hogy a váradi basa 1685 őszén hitszegő módon lefogta Thökölyt. Azt persze tudták a vallásszabadság és a függetlenség eperjesi hívei: jobb, ha a béke kezdeti éveiben meghúzzák magukat. A legnevesebb közülük, Keczer András – Rezik szerint – a házából sem mozdult ki, ha nem volt muszáj; még az evangélikus istentiszteletre sem járt el, hogy ne okozzon föltűnést Caraffa pribékjeinek. Mégis az elsők között dörömböltek a zsoldosok házának kapuján.

A császár híveinek ugyanis minden okuk megvolt rá, hogy széttapossák a protestáns viperafészket. Eperjes, a főként még mindig német város a Wesselényi-összeesküvés óta, amikor is nem nyitotta meg kapuit a császár (akit tehát nem tekintettek királyuknak) csapatai előtt – ha lehetett, nyíltan, ha nem lehetett, titokban –, a függetlenségi mozgalmak mellett állt. Alig több mint húsz évvel a vértörvényszék fölállítása előtt, 1655-ben a császár akaratával szembeszegülve alapítják meg itt a felső-magyarországi evangélikus rendek a kollégiumot, amely két év múlva már áll. Rá öt évre a császáriak a helyi evangélikus templomokkal együtt elkobozzák az eperjesiektől. Akik meg – talán ennek hatására is – 1672-ben az Erdélyből kirajzó bujdosók mellé állnak, s azok visszavonulása után is védik városukat. Később is több ostromot állnak ki, 1683-ban például a Bécs fölmentése után hazavonuló Sobieski János lengyel király vívja sikertelenül a várost, amelynek polgárai az utolsó pillanatig kitartanak a késmárki gróf, Thököly Imre mellett, akit közülük valóként tartanak számon. A fejedelem apja, Thököly István a kollégium mecénása volt, Imre fia Erdélybe való emigrációja előtt két évig élt Eperjes kollégiumában, így hát együtt tanult a városi polgárok fiaival. Ez arra figyelmeztet, hogy némiképpen módosítanunk kell a történettudományban ma uralkodó álláspontot arról, hogy Thököly – mint a törökök vazallusa – mozgalmának az európai egységesülés szempontjából csak negatív szerepe lett volna. (Harcosainak a törökökhöz való viszonya távolról sem felhőtlen – egyik óbestere, Ottlyk György néhány évvel korábban például kivont karddal téríti el szándékuktól azokat a pogányokat, akik el akarják foglalni regimentje téli kvártélyait.) Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy a vallásszabadság és a magyar városok jussának kivívásával Thököly föltehetően a „szabadság kis köreiből” kiépülő európai egység megteremtésén buzgólkodott. Legalábbis elméletileg. Mert az, hogy a kényszer egy már halódó birodalom mellé állította, kétségbevonhatatlan. De Eperjessel való szövetségéből egy ritkán pertraktált történelmi jelenségre vetül fény.
A népi és a főúri kurucság mellett van ugyanis egy polgári, városi, „lateiner” és „urbánus” is, amit sajátságos módon néhány polgárosuló nemes s főként a német polgárok cselekedeteiben szemlélhetünk. A kérdés legjelentősebb kutatójának, Kónya Péternek egyik tanulmányában olvasható, hogy a bukás előtt már éppen ők a kuruc király legelkötelezettebb, legkitartóbb hívei a megyei közgyűléseken, illetve hogy az 1683-as gyűlésen, melyet a felső-magyarországi rendek tartanak Kassán, Eperjes képviselői védik a mozgalom és Thököly érdekeit a kompromisszumokra hajló megyei nemességgel szemben. A három eperjesi követ utóbb Caraffa áldozata lesz: Baranyay Ferenc, Medveczky Samu és Zimmermann Zsigmond – akit az elsők között hurcolnak el otthonából, s aki elsőként járja meg a kínzókamrákat.

E „polgári” kurucság létén az sem változtat, hogy e – részint – német polgárok is magyar nemesek. A kollégium integrálja a nemest és a polgárt a szellem emberévé, értelmiséggé. Jó néhányuknak a városi házuk mellett több helyütt birtokuk is van. Ezeket természetesen elkobozzák tőlük. A Keczer Andrásét, aki viszont ősi nemessége mellett lett városi polgár, folyamatosan, 1671-től kezdődően, minthogy a Wesselényi-összeesküvésben is volt valamilyen szerepe. Az ő családjának összetétele a magyar nemes–német polgár XIX. századi összefonódásának előképe – egyik veje ugyanis az említett Zimmermann Zsigmond, a korábban Zrínyi Ilonának kölcsönt adó dúsgazdag kereskedő. A másik veje – akinek szintén fejét veszik majd – Sárosy Márton, a munkácsi védőseregben harcoló Sárosy Sebestyén fia. Az elkobzott birtokokból aztán részben a törvényszék magyar tagjai részesülnek – elsőként a per konstrukciójának kidolgozásában Caraffának segédkező Szent-Ivány László –; mert nagy arányban szerepelnek a németek az áldozatok között, de talán ennél is nagyobb mértékben vannak jelen az ítélethozók között a magyarok. Megyei nemesek és városi polgárok (a polgári tagok közül persze több nemrégiben eperjesivé lett olasz és német); katolikusok mindmegannyian. Képviselőik utóbb azon a soproni országgyűlésen, mely eredményesen követeli Lipót királytól az eperjesi vértörvényszék föloszlatását, azzal védekeztek, hogy a tábornok őket is terrorizálta. És lehet ebben egy szemernyi igazság: két bírósági tag a per folyamán vádlottá válik. Az azonban nehezen hihető, hogy a többieket kényszeríteni kellett arra, hogy elfogadják a kivégzettekről rájuk szálló birtokokat s a városi tanácsbéli tisztségeket. A városok persze máshol sem viselkedtek egységesen. A múlt század első felének neves kassai historikusa, Kerekes György egyik tanulmányából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Feja Dávid, a turóci eredetű nemes és jogász, a Thököly-idők kassai polgármestere – akinek hagyatékából egyébként harminckét teológiai, filozófiai, történeti és jogi könyvet, illetve kéziratot koboztak el – is efféle helyi áskálódások áldozata lesz; föltehetőleg utóda, az őt előbb a városi tanácsban is meghurcolni próbáló labanc városbíró, Demeczky Mihály irányítja rá az eperjesi törvényszék figyelmét. Egy Féja Géza által föllelt adat szerint nyilvánvalóan azért, mert a kuruc érzelmű kassaiak nem átallották Feját újraválasztani, már a császári csapatok bevonulása után. (Demeczky az egyik adat szerint személyes kapcsolatba került Caraffával, egyik keresztkomájának pedig Szent-Ivány Lászlót választotta, a vértörvényszék kulcsfiguráját. Feja Dávid özvegye viszont a Keczer András családjából származó Keczer Évával együtt a kassai evangélikus lelkész gyermekének lesz a keresztanyja.) Feját azonban nem sikerül a vérpadra hurcolni. A börtönben hal bele a kínzásokba. Csak a testnek vették fejét; darabjait Kassa kapujában függesztették ki, hogy a másik nagy kuruc városnak is legyen rettegnivalója. S hogy ne legyen magában, vele egy időben lefognak még Eperjesen egy kassai mészárost is – egyikét azon négy áldozatnak, akiknek nem tudjuk biztosan a nevét (Kónya Péter Lányi Sámuellel azonosítja őt) –, rá Feja küldöncének szerepét aggatják; ő vitte volna az egykori kuruc városbíró, majd szenátor levelét Zrínyi Ilonának. Nyilván róla mintázta Petőfi Sándor az 1849 júliusában, halála havában elkezdett, töredékben maradt Caraffa-drámája mészáros szereplőjét, aki eltángálja a szabadságharcosokat sértegető vándorkomédiást: „Ha annyi császárod volna is, ahány ördög van a pokolban, ha minden császárodnak annyi hóhéra volna, ahány istentelenség van szívében, mégis kimondom, hogy ő császári-királyi apostoli fölsége, I. Leopold a zsivány, nem azok, akiket megöletett; és hogy isten előtt kedves munkát tegyek, tégedet, rágalmazó kutya, ezennel megfojtalak!” A torkon ragadott komédiás: „Segítség, segítség, a művészet haldoklik!” A mészáros – Kerekes György szerint, aki Rezik nyomán fogalmaz így, „Szemfényvesztésül többször hurcolták kihallgatásra, de mindig enélkül vitték vissza börtönébe” – azzal védekezett, hogy életében nem járt Munkácson. Őt nem négyelték fel: székhez kötötték, hogy össze ne essen félelmében, úgy vágta le a fejét a bakó.

„Musztafa, Karafa / s az akasztófa: / Mind ezen három fa – / Mind a három rosz fa” – talán ez a legenyhébb kuruc minősítés a talján tábornokról, akinek emléke sokáig élt még a hagyományban. Nevezték a sátán legkegyetlenebb eszközének, s még Kollonich Lipót is, aki pedig nem volt ministránsgyerek – bíboros-prímás volt ugyanis –, bepanaszolta őt a császárnál. Ennek ellenére semmi jel nem utal arra, hogy a nápolyi születésű tábornok született szadista lett volna. Csak azután kezdett vérre szomjazni, miután megízlelte azt. Gyűlölte a protestánsokat; a pénzt szerette. „Meglepő – írta Gömöry – [...] hogy Zemplénből és az ettől keletre eső vidékekről, ahol pedig volt dúsgazdag rebellis elég, senkit el nem fogatott. Mondják, azért, mert az ittlakó nemes urak megvesztegették.” És volt, aki életben maradt, mert fizetett, és volt, aki meghalt, bár fizetett. „S amikor pedig a bécsi udvarnak tudomására jutott, hogy Karaffa királyfalvi Roth Jánost szabadon bocsátotta azért, mert neje 10 000 tallért küldött neki: Bécsben is gyanút fognak, vajon ez a kegyetlen ember csakugyan az uralkodó érdekében rendezi-é az eperjesi theátrumot?” – folytatódik a Gömöry-idézet. Caraffa a szóbeszéd szerint feleségével a jobbján az erkélyről nézte végig a kivégzéseket, a Zimmermannét is, akinek élete párja számolatlanul hordta neki és asszonyának az ékszereket. Kíméletlen (s ennyiben korlátolt) katona volt – Marczali Henrik „véreb”-nek aposztrofálta –, nem pedig gyáva gyilkos. És mindig magasabbra nézett. Aki véres csizmával bejárta már fél Európa csatatereit, annak az emberélet – persze a másé – úgyszólván fölösleges. Lehet, hogy csak minket rettent el az eperjesi mészárszék – aki ezreket látott meghalni, talán nem lepődött meg a módszeren. Azok az évek nem takarékoskodtak a szörnyűségekkel, és nem csak a harctereken. Ottlyk György, akkoriban még Thököly, nem sokkal később Lipót ezredese, akit aztán később szintén Caraffa elé hurcolnak, s majd hónapokig imák között várja, mikor viszik le a kínzókamrába, ezt írja 1684 teléről: „Ezen marsban, oly nagy penuriába esett azon militia [a császári gyalogság], sok számtalan az útban elhalván, nemcsak kutya- és macskahússal élt: de emberi húst is megett, midőn anya gyermekét, és kamarát kamarátját megette.”

Caraffának volt koncepciója. A magyarországiak jó része protestáns – ezek az örök rebellisek. (Mi tartozunk az igazságnak azzal, hogy följegyezzük ide: az eperjesi lutheránusok nem kedvelték a kálvinistákat. A börtönben aztán összebékültek bizonyára.) Aki részt vett Thököly mozgalmában, örökké megbízhatatlan marad. Azt tudta a tábornok, hogy bizonyítékok nélkül mészároltatja le az eperjesi (későbbi tervei szerint az egész felső-magyarországi) elitet. De remélte, hogy Munkács elfoglalása után megtalálja a bizonyítékokat. „Őfelsége határtalan jósága – elnézését kérem, károsabb, mint a kegyetlenség, mert az, aki megkegyelmez a bűnösöknek, veszélyezteti a büntetleneket” – olvassuk Lipót császárnak küldött egyik levelében. „Senki se volt megbüntetve, sőt éppen ellenkezőleg, tekintettel Őfelsége túlzó kegyelmére, sokaknak még jutalom is jutott, földek és új címek formájában. De ettől még nem lettek hűek, mert régi betegsége ezen országnak, hogy mindig tele volt rebellisekkel, hiszen már a régmúlt időkben is akadtak olyanok, akik még szent királyuk, István ellen is lázadtak. Most lehetőséget kaptunk örök időkre kiirtani a lázongást Magyarországon, mind a magyar föld, mind Őfelsége örökös tartományai érdekében. Felségednek a harci szerencse is kedvez, ezenkívül a rebelliseket az egész világ azzal vádolja, hogy halálos veszélybe sodorták a kereszténységet. Ezért megbüntetésüket mindenki igazságosnak fogja tartani.” Nyomós érvként hozza elő másutt, hogy a kongó államkasszának is jobb, ha a lefogottak összeesküvők. Mindezt még azelőtt veti papírra, hogy a rabokat átadta volna a kínzómesternek: az első „kihallgatás” előtt. Van még más is a háttérben, elsőként a bécsi kamarillapolitika. A kincstárba ömlő aranyak csengésére Lipót könnyen hitte el, hogy az eperjesi mártírok valóban összeesküvők; mindenben támogatta olasz tábornokát. Caraffa azonban nem csak vele értekezett. Nagy hatalmú mentorai voltak még Strattmann és Kinsky miniszterek is. Valószínűleg velük és Rüdiger Stahremberg tábornokkal egyetértésben terjesztette ki szinte koncentrikus körökben a vádat. Ha logikusan következtetünk a főcsapás irányából, abból, hogy az eperjesiek után a kassaiakra s több felföldi megye – Trencsén, Zólyom, Hont, Gömör, Turóc, Szepes – volt thökölyánusaira került a sor, majd az udvari emberek nevét adta a megkínzottak szájába, arra kell gondolnunk, hogy magasabb pozíciókra vélte alkalmasnak önmagát és barátait. Ezért takarította volna el az útból még Draskovich országbírót (ő majd az országgyűlésen hal meg, állítólag agyvérzésben) és Esterházy nádort, sőt Badeni Hermannt is, a haditanács elnökét. Ekkorra azonban a magyar főurakban is pislákolni kezd az ellenállás gyönge lángja.

Az ekkor összehívott pozsonyi országgyűlésen legalább ketten ott vannak Caraffa korábbi rabjai közül. Roth János, amint arról már volt szó, megváltotta magát, Ottlykot a felesége szabadította ki, úgy, hogy Bécsben a király elé vetette magát, amikor az éppen hintajába szállt, s a bajor választófejedelem írásával igazolta Ottlyknak a Buda ostrománál szerzett érdemeit. (Az ezredes így jegyezte le, mit élt át a dekrétum megérkezésének napján: „...azon estve gyütt hozzám vachmaszter-lajtinant profússzal, kinek jövetele nekem nagy terrort causált: mert azt gondoltam, hogy már kínokra elvisznek; de azon rettegésemben megvígasztalt, mondván, hogy parancsolatja Generálisnak az: vasat lábamrúl levegyék.”)

Amikor az országgyűlésen fölolvassák Rothnak a vértörvényszékről szóló emlékiratát, sokan meghökkennek, mások egy szavát sem hiszik el. Akkor a zólyomi nemes a rendek elé áll, leveszi dolmányát, s az ország elé tárja az eperjesi anzikszot: frissen hozott sebeit.

Több szó esett már arról, hogy megbízható forrás-e Rezik műve, a kérdéskör kutatóinak megkerülhetetlen forrása. Féja Géza utalt rá, hogy Rezik nem első kézből vette az adatait, a munka némileg szubjektív jellegére és más, töredékes forrásokkal való ellentmondásaira Kónya is fölhívja a figyelmet. Az viszont, hogy egy katolikus német katonatiszttel mondatja el a történetet, illetve, amint írja, attól kapta az információkat, önmagában nem igazolja ezt az állítást. Kónya szerint Rezik műve a szerző lengyelországi emigrációjában született, s a professzor nyilván ottani környezetének is, illetve az egész „művelt világnak” szánta. Az eperjesi mészárszék az elkobzott protestáns gimnázium tanára szemében az ellenreformáció akciója lehetett. Ő a protestánsok mellé akarta volna állítani a közvéleményt, s erre – a borzalmak miatt, amelyekről beszámolt – komoly esélye lehetett. Az európai szolidaritás fölkeltésére a katolikus katona beszámolója viszont alkalmasabbnak tűnhetett föl, mintha Rezik a saját nevében beszélt volna. A narrációból arra lehet következtetni, hogy a mű írója német honosként tünteti föl magát, pontosabban hangsúlyozza azt, hogy a Theatrum Eperiense német földön íródott, a szerző személyére viszont nincs közvetlen utalás. De a katolikusokat a szerző „a mieink”-ként emlegeti! Grexa Gyula egy másik, legalább ennyire kézenfekvő magyarázatot talált. Szerinte Rezik szemtanúja volt az eseményeknek, művét Eperjesen írta, s azért bújt a katonatiszt fiktív alakja mögé, hogy ne azonosíthassák. Rezik munkájának egyébként ugyancsak Grexa szerint legkésőbb 1688 szeptemberében el kellett készülnie, mert Belgrád elfoglalása még nem szerepel benne. A mű hitelességének problémája szerintem nem is itt merül föl. A könyvben foglaltak egészéről hiteles tanú nemigen számolhatott be – aligha volt olyan személy, aki a vallatásokon és a tárgyalásokon egyaránt jelen lett volna, ráadásul szolidáris volt a kivégzettekkel –, úgyhogy valószínűsíthető, hogy Rezik a friss eperjesi szóbeli hagyományt kompilálta és dramatizálta; Grexa úgy vélte, hogy a kivégzéssorozat hármas tagolása irodalmi kompozíciót tükröz. Ha így van, akkor arra kell gondolnunk, hogy a szerzőnek sokkal nagyobb célja volt annál, hogy fölhívja a figyelmet Eperjes szenvedéseire. Ő az egész világ előtt akarta tehát demonstrálni, hogy a Birodalom barbárokra bízta a töröktől visszafoglalt területek integrációját, s célja a partikularitások eltiprása, a könyörtelen homogenizáció. A Theatrum Eperiense tehát főként az európai közvéleményhez szól. Elég egyértelművé válik ez Rezik egyik megjegyzéséből: „Ez a dolog Magyarországon annyira ismeretes, hogy nincs olyan csak kissé is előkelőbb ember, aki a történteket ne ismerné.” Indokolhatta ezt az is, hogy – amint arról a szöveg bevezető passzusából értesülhetünk – hamis hírek kaptak lábra az eperjesi teátrum kapcsán: „Elég hosszú időköz választ el ugyan engem és családomat a magyar királyságtól, mely a legutóbbi években pusztulásnak indult, és annak a városnak sok közügye, melynek rám bízott javát több éven át éberen figyelem, nem engedi, hogy kellő figyelmet szenteljek azoknak a külföldi dolgoknak, melyeket a koholmányok és gyűlölet rendszerint elferdítettek; mivel azonban a tudni vágyó németek a legnagyobb mohósággal kapkodják a némelyek fecsegése által terjesztett meséket, és a koholmányokat igazság gyanánt fogadják; jobban lévén értesülve, elhatároztam, hogy el fogom oszlatni a tévedéseket, melyeket a könnyen hívők mohón szednek föl, s a jelen és jövő nemzedéknek csak a bizonyosat írom meg.” A nyilván szándékoltan ködös fogalmazás azt sejteti, hogy egy valamikor Magyarországgal is kapcsolatban lévő – esetleg onnan elszármazott – birodalmi polgár tárja föl itt az igazságot. Ezt erősíti aztán az is, hogy a szerző azt állítja, „nekünk, németeknek” van módunk a tények kiderítésére.

Meglepő, hogy Kónya könyvének irodalomjegyzékében Grexa munkája nem szerepel. Kónya források hiányában nem állítja kategorikusan azt, hogy a perbefogottak nem tarthattak fönn kapcsolatot Munkács védőivel. A téma kutatóit régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Munkács föladása után, említettem, Caraffa igyekezett fölkutattatni a várban az Eperjesről érkezett leveleket, de emberei semmilyen terhelő passzust nem találtak. (Ez tehát amellett szól, hogy a tábornok, ha tudta is, hogy bizonyítékai nincsenek, tanúi pedig nem szavahihetők, hitt a kivégzettek bűnösségében. Ma divatos eufemizmussal azt mondhatnánk, „pacifikálni” akarta a meghódított területeket.) Utóbb a védelem irányítói közül többen is vallomást tettek arról, hogy semmilyen kapcsolat nem volt köztük és a kivégzettek között; Radics András, a vár kapitánya elmondta ezt a pozsonyi országgyűlésen is. Zavaró momentum viszont, hogy Dobay Zsigmond naplója szerint 1686-ban többször is megfordultak Eperjesen a munkácsiak megbízottai, hírszerzői. A följegyzésekből semmilyen konkrétumot nem lehet kikövetkeztetni; Grexa azt gyanítja, hogy Radics és Absolon vallomásaival összevetve őket részben arról lehet szó, hogy a munkácsiak nem a később perbe fogott embereket keresték meg Eperjesen, részben pedig személyes kapcsolatokról. Az egyetlen konkrét utalást viszont nagyon meggondolkoztatónak találja. Eszerint Palásthy Gábor nyáron Liptóban fölverte Caraffa szekereit. A Dobay-napló eperjesi vonatkozásait Kónya is számba veszi, ezt az utóbbi történetet is említi, de nem von le belőle semmilyen következtetést. Pedig a bejegyzés aligha utalhat másra, mint arra, hogy Palásthy, aki Thököly váradi letartóztatása után bekapcsolódott a törökellenes harcba, s ott volt Buda visszavívásánál is, az ostrom megkezdésének heteiben – már vagy még – kuruc partizánakciót folytatott a császári vonalak mögött. Ő volt tehát az egyik, aki vallomást tett a kínzás után. Az első (a tanú szerepét vállaló Weber Frigyesen kívül) Zimmermann volt, az utolsó Feja Dávid. Tudjuk, hogy többen nem voltak maguknál, amikor beszélni kezdtek, de nem tudjuk bizonyosan, maguktól mondták-e a neveket, vagy a szájukba adták őket. Azok, akiknek a nevét Feja mondta ki, életben maradtak; lefogták őket, de mire kínzatásukra került volna a sor, a vértörvényszéket megszüntették. Palásthyt és Feját kínozták meg a legembertelenebbül – a volt kassai bíró nem is jutott föl élve a vérpadra. Rajta kívül Radvánszky György halt bele még a kínzásokba. Az ő neve Palásthy vallomásaiban szerepelt. Ez viszont azt látszik bizonyítani, hogy a volt lovasvezér – akinek Rezik szerint patkószögeket vertek a lábkörme alá, s ő volt az, akinek „Megtüzesített vasdrótot dugdostak abba a szervébe, mely férfiakká tesz minket” – nem azokat árulta be, akikkel lehetséges partizánakcióiban együttműködött. A kínzások után arra kérte Radvánszkyt, „Amit mondott, ne tulajdonítsa rosszindulatnak, amilyet teljesen ismeretlen ember iránt, kit sem nem gyűlölt, sem nem szeretett, nem is érezhetett, de a legirtózatosabb kínoknak”. Feldmayer Simon, a katona, korábban a város védelmének irányítója, halt még közülük nem „előírásszerű” halált: öngyilkos lett a cellájában, mert nem akarta, hogy megkínozzák, illetve, ahogy Rezik írja, „hogy ne legyen gúnytárgya a piszkos hóhéroknak és polgároknak”.

A rendek a pozsonyi országgyűlésben egyetlen kérdésben mutatkoztak szilárdnak – követelték az eperjesi vértörvényszék megszüntetését, a kivégzettek családtagjainak kártalanítását. Mintha e követelések teljesítése lett volna a Lipót által megadott ár azért, hogy a magyarok törvénybe foglalják a Habsburgok fiági örökösödését, s lemondjanak a jus resistendiről, az ellenállás jogáról. A rendek az utolsó vesszőig teljesítették a császár akaratát. (Draskovich országbíró volt az egyetlen, aki szilárdan ellenállni igyekezett Lipótnak. Amint arra utaltunk már, el is halálozott a császárral való tárgyalást követő órákban.)

Rezik tisztában volt ezzel. Munkájában megírja, hogy az országgyűlés után az eperjesi rabok amnesztiával szabadultak. Csak éppen e tényben nem lát semmiféle garanciát. A lefogásuk elől Lengyelországba emigráltakról írja: „...mivel azonban a menekültek tudták, hogy Eperjesnek, Kassának is biztosították ugyan a sértetlenséget akkor, amidőn a császári seregek e
városokat visszafoglalták, de szavukat megszegték és hogy az olasz ígéret szerfelett megbízhatatlan, kivált ha evangélikusoknak adják, így hát a visszatérésre nem tudták magukat elhatározni.” A halálos ítéleteket – él a gyanúperrel a professzor – nem eltörölték, csak „kedvezőbb időre halasztották”.

Alig több mint tíz év telik el a kézirat lezárása után, amikor a későbbi erdélyi fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet Nagysároson letartóztatják a császár katonái. Amíg Bécsújhelybe nem szállítják, ahol aztán majd fej- és jószágvesztésre ítélik, az Eperjes főterén álló palotájában tartják fogva. Ha megengedték neki, hogy kinézzen ablakán, négy épületet látott, amelyek egy kis teret takartak el: a katolikus székesegyházat, az evangélikus templomot, a kollégiumot és a volt városi iskolát. A térre, a vérpad helyére nem sokkal később az Immaculata-szobor került, hogy elfeledtesse az alattvalókkal a teátrumot. De inkább emlékeztette őket rá.

Források és irodalom

Rezik János: Az 1687. évben felállított eperjesi vérpad, vagy az eperjesi vérfürdő. – Theatrum Eperiense anno 1687 erectum seu laniena Eperiensis. Fordították Gömöry János és Pogány Gusztáv. Tranoscius, Liptovský sv. Mikulás, 1931. (A Szlovenszkói Ág. Hitv. Ev. Egyház történeti emlékei – Monumenta Evangelicae Augustanae Confessionis Ecclesiae in Slovacia, 1. köt.); Kuruc költészet. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Erdélyi Pál. Franklin Társulat, Budapest, 1906, 217. p.; Felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György önéletírása 1663–1711. In Történelmi naplók 1663–1719. Közli Thaly Kálmán. Magy. Tud. Akadémia, Budapesten, 1875. (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungariae Historica XXVII. köt., [1]–120. p.); Iványi Béla: Feja Dávid könyvtára. In A magyar könyvkultúra múltjából. Iványi Béla cikkei és anyaggyűjtése. Sajtó alá rendezte és a függeléket összeállította: Herner János és Monok István. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 11.) Szeged, 1983, 491–493. p.; Petőfi Sándor (Drámatöredék) in Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése. A szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Martinkó András. Szépirodalmi, Budapest, 1974, 186–[198.] p.; Grexa Gyula: Carafa és az eperjesi vértörvényszék. Nyomatott Gömöri Zoltán könyvnyomdájában, Rozsnyón, 1913.; Gömöry János: Karaffa áldozatainak nyugvóhelyét hol keressük? In uő: Karaffa áldozatainak nyugvóhelyét hol keressük – A nőkérdésről. Gömöri Zoltán könyvnyomdája, Rozsnyó, 1930, 3–48. p. (Evangélikus Könyvtár, 1–2. füz.); Kerekes György: Kuruc Feja Dávid tragédiája. Tátra, 1937, [106]–109., [188]–194. p.; Féja Géza: Utóhang. In Kuruc idő. Történelmi regény a tizenhetedik századból négy részben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 467–[473.] p.; Kónya Péter: Az eperjesi vértörvényszék 1687. Fordította Nagy László és Juraj Furdík. PVT Bratislava a. s. divízia Prešov–Evangélikus Országos Múzeum, Eperjes/Prešov–Budapest, 1994.; Uő: Eperjes szabad királyi város szerepe a kuruc mozgalomban. In Hegyaljai felkelés 1697. Tanulmányok a felkelés 300. évfordulójára. Szerkesztette Tamás Edit. Sárospatak, 2000, 147–159. p. (A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 36.); Dobay Zsigmond naplója 1686. In Késmárki Tököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai 1686–1705. Közli Thaly Kálmán. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Pest, 1868, 2. köt., 415–458. p. (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungariae Historica. 23/2. köt.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben