×

A Csarnok

Báró László

2004 // 06
Arra gondoltam, ha most meghalnék, akkor az ő locsogása lenne az utolsó emlékem a földről és az életről. A zöldbabfőzelékről beszélt, amit bár én is szeretek, főleg borecettel, de amit ő behabartan és rántottafeltéttel kíván leginkább. Elképzeltem, hogy siralomházban vagyok valami last minute akció keretében, és a fegyőrök az enyhén savanykás zöldbab elkészítésének módjáról cserélnek eszmét, miközben levágják az ingem gallérját, és kicsit felstuccolják a hajamat hátul, mert a penge esetleg félrecsúszhat hosszú csimbókokban lógó fürtjeimen. Annyira laposnak, sekélynek éreztem a lelkemet, mintha a létet leeresztették volna körülöttem, és most kimerednék a tér és idő üres medencéjének fenekéről. Körülöttem szerteszét a valamikori fürdőzők elveszett tárgyai között csobogott még egy kevés létezés, ahogy lelassulva haladt a lefolyó felé: egy jegygyűrű, egy önmagára visszapöndörödött koton, egy műanyag szájpadlás, valamint a Vízivárosi Futár és Értesítő a múlt heti rádióműsornál kinyitva.

Felrémlett bennem, hogy tenni kellene valamit. Valamit, ami valóságos, amitől újra tapintható lesz a perc, aminek vonóerejét a beleimen érzem, amikor belelépek a gázba. Kevés dolog maradt azonban, ami így hathatna rám. Talán a halál. Abban még van valami, amit nem tudtak szétkenni, szétmaszatolni, sem összefirkálni, sem átfogalmazni. Csak hallgatni tudnak róla. Mélyen. Művirággal. Vagy valódival, ami azonban annyira hazug és felesleges, mintha művi lenne. Mindenütt ott van: az újságban, a képernyőn, a filmeken, a könyvekben, a bevett tablettákban, az óra tömeggyilkos percmutatója mögött, a régi határidőnaplókban, a kilyukadt zoknikban, a lehúzott öblítőkben, a gyulladt ínyemben. Csak az eszünkben nincs. Az egyetlen valóságos dolog, amivel azonban nem törődik senki sem. Olyan, mint a női fing: büdös, de nem hallható, ezért úgy teszünk, mintha nem lenne.

A halálon kívül már csak rigolyák maradtak bennem. Hisztériák. Örökké sietek valahová, miközben ülök a gépem előtt, és nézem a képernyőt. Majdnem szétpattanok, ahogy feszítem, húzom magam felé a nyúlós időt, ami azonban se véget érni, sem elszakadni nem akar. Minden perc után egy másik, minden óra után egy másik, minden év után egy másik. Mint a bűvész, aki kihúzná a zsebkendőjét, de a csücskére ráhurkolódott egy újabb, azután egy másik, egy újabb, egy másik… Ahogy érek, kinől bennem valami fordított Alzheimer-kór: nem elfelejtem a dolgokat és a közeli ismerősök nevét, hanem egyre inkább rájuk ismerek. Mindenre emlékszem, amit láttam, és egyre jobban értem. Mintha ugyanazt a napilappéldányt olvasnám újra és újra. Mondjuk, megjelent december ötödikén hétszázezer példányban, és én most sorra olvasom az összeset. Ahogy az aranyhal úszkál egy felfordított lámpaburában ide-oda, úgy futkosok egyik naptól a másikig, és olvasom ugyanannak a lapnak ugyanazon példányait.

Ráadásul jönnek az ünnepek! Olyanok, mint a ceruza hegye: mindig kihegyezik, és mindig letörik. De csak hegyezzük. Hegyezzétek, feleim! Gyűljetek a konzum Armageddon végtelen síkságaira: parkoljatok és vegyetek. Vegyétek és egyétek: ez az én testem és ez az én vérem! Ott vagyok minden porszívóban, pantallóban, kecsapban, csillogó fedelű hazugságban, a kiontott sörökben, a levágott állatok hekatombáiban, az édességek holokausztjában, az utazási irodák címlapfotóin, a cukorsüveghegyi Krisztus kitárt karjában és a talpa alatti büfében, a sífelvonókban és a pornódévédékben, a Boldog Új Év márkájú autógumikban, a cukorkákban és a töltőállomások kifolyócsövében.

Valahogy nem akarok részt venni ebben. Nem akarok „Kedves Állampolgár” lenni. Nem akarok voksolni. Nem akarom, hogy kellemes ünnepeket kívánjon nekem a Gázművek minden dolgozója. Nem akarok a miniszterelnök barátja lenni! Ha negyvenmillió legyet megszavaztatnának, akkor a szar lenne a legfinomabb étel a világon. És nem akarok böfögni a töltött káposzta fölött.

Kimentem a spájzba, hogy keressek valami megfelelő eszközt. Amivel véget vethetek ennek a buta komédiának. Nehéz dolgom van, mert nem vagyok sem közismert, sem macsó. Nekem a postás az egyetlen barátom. Ő is csak azért jön fel hozzám, mert megkapja a nyugdíjamból az aprót, hogy ne kelljen neki látszatkeresgélést végeznie a feneketlen táskájában. Hátha addig a hülye nyugdíjasnak eszébe jut, hogy ő is úriember volt valamikor. A legegyszerűbb csőbombához is kellene azonban valami erős robbanóanyag. Csövem még csak lenne. De honnan vegyek anyagot? Amikor még volt otthonom, egyszer rászántam magam arra, hogy a konyha hideg kövére parkettát utánzó gumipadlót ragasszak. Istenem, micsoda idealizmus! Mennyi meghittség, mennyi romlatlan igénytelenség, mennyi akolmeleg! Ez mind én voltam egykor. Onnan maradt egy fél liternyi toluol. Imádtam szagolni, akkor ez még nem volt bűn, csak enyhe furcsaság. Meg egy adventi gyertya kell még. Jó vastag, hogy beleilleszkedjen a toluol műanyag flakonjának a nyakába dugóként. Persze levágok valamit gyertya aljából, hogy jó legyen az időzítés. Nekem ugyanis nem telik mobiltelefonra. De ha telne, sem éri meg a dolog. Einstein szerint a legnagyobb felismerések a legegyszerűbbek. Márai bepisilne a gyönyörűségtől, és félredobná a revolverét, ha láthatná, hogy egy regénycíme milyen karriert fog befutni általam.

Leginkább egy igénytelen öngyújtóhoz hasonlítok. Olyanhoz, amilyet néptelen autóparkolókban talál az ember félig földbe taposva. Pedig némelyik még ki sem ürült. Látni azt a csiricsáré, előkelően slank, de itt-ott már jócskán összekarcolt műanyag tartály falán keresztül. Ha felveszel egyet, akár még tüzet is csiholhatsz belőle, legalább annyit, ami ahhoz kellene, hogy a parkoló menti szemetes erdő lángra kapjon. Néha még én is kipattintom magamból az öntudat kicsi lángját, hogy az értelmetlenség napvilága egy árnyalattal sápadtabb legyen körülöttem. Nem adok tüzet ugyan senkinek, és magam sem szívok már régen mellre semmit, de jólesik, hogy saját fénykörömben egy időre minden a maga valóságában jelenik meg, mert nem fedik el őket az álmaimba is beépült egyezmények és kötelező hazugságok.

Az ember egy becsapott fenevad. Még öntudatlan állapotában kezdték telebeszélni a fejét: az anyjától ellesett első szavakat is átitatta már – mint szegényebb vidékeken a csecsemőknek adott kenyérhéjat a noha – a kultúra hazugsága. A festett érzelmek és a hamis távlatok, amiket társadalmi összefogással mázolunk fel körös-körül magunknak a ronda tűzfalakra, hadd hitessék el, hogy allé nyílik ott, ahol konok téglákba vered a fejed. Higgyél otthont az ablak mögött, amelynek párkányára csak egy asszony homlokzata könyököl, kinek már hátsó fele sincsen. Kövesd csak az emberi kíváncsiság terjedelmes és lehengerlő alkotásait, amelyeket átívelő útként mutatnak be neked. Amin tisztelettel araszolva majd megérkezel végre valahová. Pedig mindössze az üres levegőbe kitolt póznák azok, kétségbeesett óriások találomra kivetett pecabotjai a semmi száraz partján. Kínálnak százféle eszmékkel úton-útfélen, hadd rúgjál be akár hitelbe is a lehetőségekkel, hadd teljél el vele, hogy minden bajod csak átmeneti, hogy még csak a következő két évet kell kibírnod, és akkor minden görbe kiegyenesedik, minden sánta eldobja a mankóit, és minden nagystílű széltoló az angyaloknak nyelvén fogja dicsérni az Urat.

Gyújtani akarnék.

Sercegtetni ennek a szemét világnak a zsírját, amely a kultúra balekjává tett. Amelyik a valóság vattacukor-képzeteivel abrakol valódi mezők valódi füvei helyett. Így csinál belőlem igavonó barmot, maroknyi esztelen és káprázatot kergető császár bekötött szemű bányalovát. De nem is! Mindenkinek eszköze vagyok. Mindenki az én farkammal akarja verni a csalánt. Úgy használnak, mint egy ruhafogast. Igazából nem kellek senkinek és semminek, palimadár vagyok a seftelő mindenség piacán.

– Hogyér adod a zokninak párját, édes úr?

Na, már csak ez hiányzott. Harminc éve láttam utoljára élőben, és éppen most eszi ide a fene.

– Mi van, Bandikám, már az elit is a kágéestépiacon szerzi be a térdharisnyát?

– Néha meg kell mártózni az élet piszkos Gangeszében. Karácsonykor az ember kínjában mindenhová elcaplat. De te hogy kerülsz ide?

– Hát, úgy látszik, sikerült leküzdenem magamat a textilbizniszbe. A nagy nemzeti megújulás során engem kirúgtak a nemzetből. Manapság valahogy alacsony az árfolyama a finnugor összehasonlító történeti hangtannak. De téged gyakran látlak újra a tévében. Hogyan sikerült lemosni a gyalázatot?

– Tudod, nem mindenki képes a rugalmas pályamódosításra. Nem lehet mindenki a Röltex Rózsi babája.

– Elmész te a büdös francba. Tudod, mit mondok? Úgy látszik, mégsem olyan rossz dolog beházasodni a Kreml falába. Nem vályog az! Kitartott Ruriktól a kommunistákig, és utánuk is ki fog tartani.

– Na, jól van, hagyjuk! Adj inkább öt párat a jobbikból! Meg itt van a névjegyem, hívj fel! Talán találunk neked valamit, ami még ennél a biznisznél is jobb.

A Szent év karácsonya Budapesten olyan volt, mint kétezer éve mindig: nedvesen fagyos és képmutató. Kisgyermekes anyák és apák futkároztak a latyakban, de lépteik locsogását itt-ott elnyomta az utcákat áztató karácsonyi dalok zsongása, amik itt a Csarnokban is egy megszüntethetetlen csőrepedés egyhangúságával áradtak mindenfelől, vattaszerűen gomolyogtak ki a bódék túlfűtött belsejéből. Az alacsony üzletsor széltében-hosszában mindaz kapható volt, amit a tartós, ámde erőszakos béke évei alatt a világ gagyitervezői képesek voltak kitalálni a fenntartható fejlődés erős látomásának jegyében. A környező országok szegényebb fogyasztói ilyentájt tömött vonatokon érkeztek Budapestre, mint ahogy a vidéki piacok légycsordái is – búcsú után – új kupacot keresnek. Volt itt a legújabb csipke melltartóból, amely kikapcsolás után – a beleépített csip jóvoltából – a „Fel, fel, vitézek a csatára” kezdőtaktusait dúdolta izgatón. Vagy kapható volt – a reklám szerint: vezető – fogkefe, amelynek a nyelén kis képernyő volt elhelyezve, hogy addig se nélkülözhesse a páciens az üdítő tévéreklámokat, amíg fogat mos. Volt imakönyv, ami magától azon az oldalon nyílt ki, ahol a keltezés szerinti ügyeletes szent imái voltak találhatók színjátszós, a kéz remegésétől reklámszerűen villogó betűkkel kiszedve. Minden fohász egy hírverés. A kisfiúk megőrültek a legújabb lézergéppisztolyért, amely az üres töltények helyett minden lövés után apró Jézus-hologramokat dobott ki magából. A fényszobrok egy ideig még ott úszkáltak a mesterséges lőporfüstben, mint valami szappanbuborék, majd szétoszlottak, hogy helyet adjanak egy újabb szentsorozat-lövésnek.

Az emberek görcsös-boldogan áramlottak a bódékkal beszűkített Csarnok ösvényein kilométereken át. Olyan volt ez, mint egy jól karbantartott emésztés: a bejárat hatalmas szája befogadta népeket, az ösvények vékonybélrendszere pedig ütemes szűkületekkel és tágulatokkal továbbította a járókelőket, akikből időközben kivonta a tápláló pénzt, és lassan átalakította őket szabványos elégedettségű, kacatokkal megrakott egyedekké, akiket a kijárat előtt álló buszokba ürített.

Hajnalban érkeztem a pályaudvarra egy átvirrasztott éjszaka után. A vonaton nem lehetett aludni, mert szomszédaim lelkesen bulizó fiatalok voltak, akik megfogadták az intelmet, és döntötték a Fantát, meg egymást. Valamiért irtózatosan izgalmas volt nekik, hogy itt utaznak a koszos külvárosok felett a töltésen. Egymás szája elől verték el a sültkrumplis-zacskót, és vidáman kacarászva dobálództak a félig lerágott hamburgerekkel. Egy hordozható magnetofonból dzsesszesített magyar nóta áradt. Megszerettem már ugyan én is ezt a műfajt, de az egyórás úton, háromszáz watt hangerővel, már kicsit sok volt. Ha az ember már jócskán túl van az ötvenen, elveszíti a hamvasságát. Már nehezebben örül minden semmiségnek. Az én BUX-indexem meg igazi mélyrepülésben tart a nulla felé, már évek óta. Tíz éve, hogy kirúgtak az egyetemről. Nem mondom, hogy nem volt igazuk, mert régóta nem tudtam már olyan lelkesen kipöngetni a finnugor hangokat, mint amikor még egy bimbózó Saussure-nek képzeltem magamat. Hogy ne mondjam, most már felállott a szoszőr a hátamon, ha arra gondoltam, hogy be kell mennem az órára. Hogy közönyös kölköknek magyarázzam a beszédhangok oppozícióit, pusztán a tanrend kedvéért. Csak az a baj, hogy miért kellett a dékánnak erre a felismerésre mintegy harminc évig várnia? Miért pont akkor tűnt fel neki pongyola játékom, amikor a nyugdíj már csak egy macskaugrásnyira volt? Unott voltam én már ’80-ban is, de senki sem törődött vele. De hát egyszerre bevágott a régen várt rendszerváltás, és én hopp, már kint is találtam magamat a Váci utcán. Persze, kaserolhattam volna magamat egy kicsit. Zsoldos lehettem volna valamelyik pártban, volt elég belőlük az egyetemen is. Az oroszok álmos visszavonulása után nagy lett a közbátorság. Nadrágszíjon átbuggyanó hasú, meccsközvetítésekben megőszült tisztes családapák hirtelen felfedezték magukban az államférfit; válóperes ügyvédek és telekkönyvi előadók kiáltványokat kezdtek harsonázni a nemzet sorsáról. Okmánybélyeggel hitelesített baloldali állomásfőnökök lázadtak fel az eddigi menetrendkészítők ellen, és maguk kezdték állítgatni az összevissza járkáló vágyak váltóit. De az igazság az, hogy a politikai szélhámosság nagyon sok energiát igényel. A látszattal ellentétben rendkívül fárasztó. Úgyhogy én csak őszinte csodálattal tekintettem egyik kollégámra, aki rövid pár év alatt az MSZMP KB acélos, tettre kész osztályvezetőjéből előbb mérsékelt nacionalista, majd buzgó keresztény, később pedig halványzöld fasiszta lett. Mint egy politikai közlekedési lámpa: pirosból a sárgán át zöldre váltott. Nekem az ilyen hullámvasút fölhozza a gyomromat a bárzsingomba. Nem mintha erkölcstelennek tartanám, ha az ember átiratkozik egyik egyházból a másikba. Nem. Régen tudom ugyanis, hogy mindenki csak akkor törődik a kőtáblákkal, ha ingyen akar valamit tőlem. De már gyerekkoromban is émelyedtem a körhintán. Különben meg jó lenne már egyszer kipróbálni, hogy a tiszta erkölcsért mennyi zsírt adnak a közértben.

Nekem semmilyen meggyőződésem sincs. Nem is hiányzik. Éppen ezért azonban nem is tudom váltogatni: a hazugsághoz is kell legalább annyi meggyőződés, amit el lehet árulni. Nekem a politikai szövegek olyanok, mintha intravénásan táplálnák belém az unalmat. Nos, az ilyen ember zsoldosnak használhatatlan. Született Nemecsek vagyok a mínusz ötvenedik hatványon. Meg aztán megszédültem a széltében-hosszában hirdetett vállalkozói szabadságtól. Van annál szebb, ha az embernek nincs főnöke? Ha előbb kézbe kapja a pénzt, és csak azután adja oda az államnak az egészet, nem úgy, mint régen, amikor eleve oda sem adták? Hát nem gyönyörű, ha a pórázom vége nem a szomszéd szobában van, hanem valami távoli magasságos minisztériumban? Régen az állam rabszolgája voltam, szemben a mával, amikor szintén az vagyok. Az első időkben persze még nem láttam mindezt ilyen világosan. Büszkén váltottam ki a vállalkozói igazolványt.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy legalább egy fejjel a tömeg fölé magasodva egy ismerős arc közeledik felém. A nagy Szalosján. De nicsak, most nem fehéring-öltöny-nyakkendő a jelmeze – ahogy másoktól megköveteli –, hanem pufajkásan varrott bombázódzseki és kopott farmernadrág. Hallottam, hogy megszállottan jár mindenféle piacra. Álruhában, mint Harún ar-Rasíd. Innen szedi az ötleteket, meg az árakat, amiket azután az áruházaiban is bevezet. Annyi bevásárlóközpontja van már, hogy száraz lábbal elmehetnél alattuk a záporesőben Lőrincről Solymárra. De azt írják, már megint egy újat épít valahol Bivalybasznád külterületén, hogy ott se hiányozzon a parasztoknak az Ambi-Pur meg a Tschibo kávé. Ezer évvel ezelőtt az ilyenekből lettek a szentek, akik elvitték az üdvösséget a pogányok közé. Xavéri Szent Szalosján, könyörögj érettünk! Mihalkovics Gergely úgy járt előtte még pár évvel ezelőtt, mint Keresztelő Szent János Jézus előtt. Még erős bástya voltunk a béketábor falán, amikor ez a síkhülye Gergely, egy az MSZMP PB olümposzi halhatatlanjai közül, leereszkedett hozzánk, egyetemen robotoló értelmiségiekhez. Kijött – úgymond – látogatni. Kötelességszerű útján engem is megszólított, mit megszólított, egyenesen lehajolt hozzám, ahogy ott görnyedtem neki háttal az íróasztalomnál, remélve, hogy elmegy mellettem. Kezét a vállamra tette, és valami hülyeséget kérdezett. Valami olyasmit, hogy honnan jöttem, mivel a tanszékvezető úgy mutatott be, mint új munkatársat. Mondtam neki, hogy a Bakáts térről jöttem villamossal. Hú de lebaszott utána a főnök! Nahát, ez a díszbunkó volt a Szalosján apósa. Kádár urunk egyik földi helytartója. Ettől volt a Szalosján olyan bátor és legendás, mint Csapajev, akit kard nem vágott, golyó nem fogott. KB-engedéllyel vezette be a kapitalizmust a pogány kommunisták közé. Olvastam róla a legendájában, hogy neki soha sincs semmi baja, ha dolgoznia kell. Télen nem fázik, nyáron nem nyafog a hőségtől. Hát igen. Azóta mint a rák, úgy burjánzik át mindenen a konzum. Mindenen ott a hasíték, ahová bedobálhatod számolatlanul az obulusaidat, és máris tiéd a nő, újhagyma, telefon, autó, könyv, ima és kisisten. A szocialista fogyasztás csak csonka mise volt ahhoz képest, amit ma celebrálhatsz.

Az aréna zsongása, az ide-oda imbolygó emberhínár elkábított. Nem vettem észre, hogy a fejem belebódul a zoknikkal teli turkálóba. Csak azt éreztem, hogy elveszítettem magamat, és a meleg dunsztban, a zoknik otthonillatában, ebben a sublótmagányban valami ellenállhatatlan boldogság húz lefelé. Sehol egy ismerős folt: ember vagy táj, csak meleg sötétség – és a parafa dugó himbálódzása a meleg tengerár felett.

– Bazmeg, ne aludjál itt nekem!… Kilopják a zoknit ennek a hülyének a feje alól.

Fájtak a szavak, de még nem sejtettem, mit jelentenek. Csak azt éreztem, hogy valami nagy baj közeleg. Sikerült minden erőmet összeszedve felnyitni a szemhéjamat, és a hang felé fordulni. De ott nem volt semmi. A háttérben hömpölygött csak unásig a tömeg.

– Hé! Mi a kurva anyád van veled? Azt sem tudod, hol vagy, mi?

Végre megláttam a munkaadómat a turkáló másik oldalán, ahogy szeretettel simogatja a zoknikat, mint juhász a ma született bárányokat. Az alacsony, dagadt cigány olyan önelégült volt, hogy azt hittem, eldurran. Hatalmas hasán tartotta másik, tömpe ujjú, párnás kezecskéjét, mint Napóleon Austerlitz előtt.

– Tiszteletem, főprímás úr! Inspiciálunk?

– Csak szórakozzál. Minden ellopott darabot kifizettetek veled.

Mindezt nyugodt, monoton hangon mondta, kissé félrenézve, mint aki unja már fogyatékos gyermekét egzecíroztatni.

– Én marha, azt hittem, ez nagy üzlet lesz. Tudod, mennyibe került ez a sok zokni? Darabja ötven forint. Érted? Ötven! És ha nem aludnál, megkaphatnál érte kétszázötvenet. Esetleg, ha kicsit erőlködnél, háromszázat. És még imáikba foglalnák a nevedet is. Hol kapsz te ma háromszázért ilyen zoknit?

– Pisálnom kell, szép barna Rócsildom. Állj be helyettem, és mutasd meg nekik!

– Na ne! Te állandóan a vécén gubbasztasz! Ne lássam anyámat, ha nem veszek ki neked inkább egy föld alatti hugyaldát valahol a Rákóczi téren. Mind a ketten jobban járnánk.

Nem válaszoltam, mert tudtam, úgysem érdekli, mit mondok. De a vizelet mellett a düh is kínzott. Hol van az a magyar író, aki márványba vésett, aranyozott mondatai darabjáért háromszáz forintot kap? Vagy hol van az a sírköves? A Farkas háromszázhúszezerért vett hatezernégyszáz pár zoknit valami kínai rablótól Szingapúrban. Kialkudott hozzá ráadásként egy aranyozott Buddha-szobrot is. Valami repülős haverja hazahozta neki az egészet ötvenezerért. A vámos belekerült másik ötvenezerbe. Az egész négyszázhúszba volt neki. Ha eladnám darabját háromszázért, az egymillió-hatszáz. Mindezt egy rövidke adventhét alatt. Ha a Jézuska százlábú lenne, még neki is jutna minden lábára több pár zokni.

Mikor beléptem a klotyóba, halk zeneszó fogadott, ami diszkréten permetezett a mennyezetből, de ez a Händel-féle dzsesszesített Vízizene áradt üde csobogással a krémszínű falakból is. A London Royal Orchestra. Klasszikusok dzsesszritmusban. Nekem is megvan. Miközben kigombolkoztam, még a Farkason járt az eszem. Tanítványom volt az egyetemen, amit kitüntetéssel végzett el. Életemben nem láttam még cigány hallgatót rajta kívül az évfolyamon, pedig ott dolgoztam vagy harminc évig.

Ahogy a vizelet lassan és jólesőn kezdte kiegyenesíteni begörcsölt húgyvezetékemet, elfogott a röhögés. Emlékszem, milyen izgatottan tervezgették az ötödévesek, hová helyezkedjenek, hogy lehetőleg ne kelljen magyart és történelmet tanítaniuk. Azt csak végszükség esetén, és akkor is csak idealistáknak! Volt, aki addig riszálta magát a KISZ-ben, amíg nem szereztek neki valami zsíros szinekúrát az Akadémián vagy a TIT-ben, esetleg valamelyik pedagógus-szakszervezetnél, ahol szolidan úrhatnámkodhattak. Semmi felelősség, sok reprezentáció, egy-két jól érthető betűcsoport a vezetéknév előtt vagy a keresztnév után, kiszámítható sűrűségű külföldi ösztöndíjak, kizárólag nyugati országokban. Lehetőleg három–hat hónaposak. Lassanként lelki pocakot eresztettek, kezdtek lekezelően beszélni azokról, akik nem az állam ringató ölében töltötték napjaikat. A Farkas azonban mindig nyugodtan vigyorgott, ha megkérdezték, mit fog csinálni.

A röhögés miatt néha mellérántottam a sugarat, úgy kellett visszakormányoznom.

Persze mindenki azt hitte, hogy a bunkó cigány majd kiköt valami kisegítő iskolában, ahol a Talpra magyart meg az Anyám tyúkját makogtathatja élete végéig. Esetleg rábízzák a segesvári csatát meg az egyre csak romló helyzetű jobbágyok keservét ecsetelő előadásokat is. A Farkas ezzel szemben elment fodrásznak. Mivel diplomája volt, néhány év múlva már ő volt a szövetkezet elnöke. Azután stikában nyitott egy maszek üzletet is, ahol már a felesége folytatta a valutázást hajvágás és dauerolás közben. Egy tapodtat sem kellett menniük az üzlet után, házhoz jöttek az ügyfelek. De volt esze, csak mértékkel rázta a rongyot. Várt. Amikor megbuktak a konzumkommunisták, egyszerre csak előkerültek a dolláron meg márkán keresett forintok a dugeszból, és amikor a volt csoporttársak még alig eszméltek rá, hogy kilopták alóluk a rendszert, és ott állnak meztelen seggel a TIT meg az akadémiai intézetek kapujában, és lejmolhatnak egy kis támogatásért, akkor a Farkas megvette az első Audiját.

Kiráztam és visszaraktam a slagot a helyére.

Ahogy kinyitottam a klozetajtót ajtót, újra megcsapott a vásárló tömeg halk moraja és az egymással összekeveredett, mindenünnen áramló hangulatjavító zenék másnapossága. Ennyi zenétől még a mennyországban is fosnom kellene. Komolyan vágyok már valami dallamtalanra: egy légkalapács vagy fogászati fúró opuszára. Esetleg csöndre, amiben a vásárlók üressége sem kongana. Nem ázna cukrozott mézes vízben a kipállott lelkem. Ennyi szerelmet, ennyi bébit, ennyi kifehérített táncos lábú négert nem lehet megemészteni. És ehhez jönnek még a zoknik. Ahogy visszafelé ballagtam – húztam az időt, ahogy csak tudtam –, egyszerre csak bevillant: „Az ég eltűnt, mint egy felgöngyölt könyvtekercs…a föld királyai, nagyjai és vezérei… mindenki, rabszolga és szabad kiabáltak a hegyeknek és a szikláknak: Szakadjatok ránk, s rejtsetek el bennünket… a Bárány haragja elől!” Istenem, de szép is lenne! Ez kellene nekem is, meg egy kis eső, ahogy a vicc mondja. Hol lehetne egy ilyen bárányt beszerezni? Ide nekem egy egész nyájra valót, „hogy senki se adhasson, vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát!” Úgy látszik, már az ókorban is volt TAJ-szám. Hiába, régi ez a vircsaft, nincs új a nap alatt. Én már taj siker vagyok a sok számomtól.

– Na, ide figyelj, papa! Nekem most el kell mennem, úgyhogy köss csomót a pöcsödre, és legyen a szemed a zoknikon meg a vevőkön. Vagy hozod nekem a tervet, vagy elválnak útjaink. Este visszajövök, és kasszát csinálunk.

– Te hol viseled a vadállat jelét?

Már vissza kellett fordulnia, mert utánavetettem a kérdést, mint egy lasszót.

– Mi van? Kinek van mumpsza?

– A vadállat jelét kérdezem. Hogy hová tetováltattad? A pöcsödre vagy a Master Cardodra?

Nézett rám unottan, és láttam, hogy ha nem sajnálná a zoknikat, akkor már most kirúgna. De csak visszalegyintett, és otthagyott.

Mi lenne, ha én lennék a Bárány? Már annyi minden voltam Kölcsei elvtárstól kezdve „Hallja maga ott a sor végén!”-ig meg „Kedves adófizető állampolgár!”-ig, „Tisztelt gázfogyasztó!”-ig, hogy igazán lehetnék akár Bárány is. Vagy borsos tokány galuskával. Mi lenne, ha egy játékos kéz gyufát tartana ez alá a sok lom alá? Hogy pattogna a sok karácsonyfadísz, színezett-csavart díszgyertya. Micsoda üdítő tisztaság maradna a lángok után! Nem akarok én bántani senkit. Csak egy kis tisztaságra és áttekinthetőségre vágyom. Hogy ne akadjon meg a szemem Laurel Arrows új kalandregényén, amit valahol az egzotikus Kőbányán álmodott papírra. Vagy ne látnám a kardigánok garmadáját, az egymás fölé-alá teregetett hímzett-horgolt asztalkendőket és ágyterítőket, a csergéket, a műanyag borostyán nyakláncokat, a libamájat külön nejlonzacskó libahájjal adjusztálva, meg az ömlesztett CD-ket, rajtuk Benny Goodmantől a Mondschein szonátán át Pepita Ritáig. A faragott sakk-készletekből emelt tornyokat, a Gorbacsov-matrjoskákat, fejükön szovjet tábornoki egyensapkával, meg a faszenes vasalókat. A petrezselymet és a paprikafüzéreket, amiket csak érelmeszesedett alsó-bajorországi nyugalmazott utcaseprők vásárolnak meg méregdrágán és csillogó szemmel, amikor a luxusbuszokból végre kiborítják őket, és ők fensőbbségesen, semerre sem nézve vonszolják a lumbágójukat a standokig. Az ömlesztett turistákat, akiken látszik, hogy odahaza már belefásultak a jelentéktelenségbe, de most, életük végén egy kis feleslegre vágynak. Kicsit urak akarnak lenni a pénzükért, amit a bennszülötteknek vetnek. Hogy futnak érte, mint a gyöngytyúkok a takonyra! Milyen érdekes, hogy ezek a vedlett, koszos voltkommunisták a kopott, belövéses, monarchiából itt maradt Budapestjükön direkt a mi kedvünkért kiteregetik, kitárják magukat az euróért! Mind makog pár szót már németül: Danke schön, hundert zwanzig! Mint a gibraltári páviánok, egész hozzászoktak már a kultúremberekhez. Milyen kár, hogy a térdemig lóg a tököm. Pedig de jó lenne azt a kis barna cigánylányt, ott a pult mögött, elkapni egy fordulóra. Alig kerül három U-Bahn-jegy árába.

Az emberiség hősies fele szereti magát valami szirttetőn állva elképzelni, amint pajzsot és kardot markolva állja a mindenkori pogányok felkapaszkodó rohamát. Vagy fecskeként cikázó vadászgépből gyönyörű technicolor alkonyatban géppuskázni, rakétával, lézerbombával vagy atombombával pusztítani az alant gyáván meghunyászkodókat. Én maradok a toluolnál. És a puha ágyikómnál, ahol nyugodtan fogok álomba szenderülni, amikor ez a sok szar gusztusosan ropogni kezd majd.

Lassan ugyanis közeleg a záróra. Alig van ugyan még öt, de ma van Szenteste, korábban zárunk. Nekünk is kell ünnep, meg ilyenkor már úgyis csak az idióták és a taxisok járkálnak az utcán. Nincs vevő! Micsoda kéj! Még ki kell várnom valahogy az őrjáratot, azután jöhet a karácsonyfagyújtás. De nem is! Vár a rosseb! Hogy mennék ki azután? Az Erzsi már elment. Összepakolta a cuccát, és leborította nejlonnal. Akkora halom, mint egy mauzóleum, mert óriás vázákat árul. Az egyik vázába beleállítom a toluolosflakont a gyertyadugóval. Nyugodtan meggyújthatom a gyertyát, mert a vázából nem látszik ki a láng. Azért van annak haszna, ha az ember gyerekkorában Molotov-koktélt árult!

*

Valahol az Androméda-köd külterületén másfél millió évvel ezelőtt összeomlott egy négy és fél Napnál nagyobb öreg csillag. A Földön éppen akkor kezdték az első tagolatlan szavakat formálni a legokosabb majmok. Amikor a csillag összeomlott, látszólag nem történt semmi: az égbolt ugyanúgy ragyogott önmagának továbbra is a végtelen nappalokkal pettyezett végtelen éjszakában, mint manapság. De még senki sem volt, aki nézhette volna. Az összeomlás a nagy mindenség egy hányaveti kisiklása volt csak, jelentéktelen semmiség, még akkora zabolátlanságot sem követelt, mint ami ahhoz kell, hogy Kovács úr lepisálja a hirdetőoszlopot. A felszabaduló energia legnagyobb része neutrínóözön formájában hagyta el az öreg csillag hűlt helyét, és fénysebességgel száguldott szerteszét. Annak a valószínűsége, hogy valamelyik neutrínó eltalálja a Földet, annyi volt, mint ami ahhoz kell, hogy ezer kilométerről légpuskával eltaláljunk egy levéltetűt. Mégis: az iszonyúan sok kis neutrínó közül jó néhánynak volt esélye arra, hogy meggátolhatatlan száguldása közben eléri a Földet. Azonban egy neutrínó életében az ilyen találkozás teljesen észrevétlen, mert nemhogy a Földön, de húszezer Napon is keresztülszáguldhat anélkül, hogy csak egy icipicit is letérjen az útjáról. Olyan érzéketlen közönnyel száguld keresztül mindenen, akár a húsz méter vastag páncélon is, mint ahogy én áteresztem magamon a kopjafák tövében elharsogott szólamokat. Százezer évnyi száguldás után – miközben császárok és használtautó-kereskedők légiói kinőttek a pelenkából, felcseperedtek, majd egy átcsibészkedett élet után eltűntek a semmibe – két neutrínó a Földhöz érkezett. Úgy látszott, hogy néhány milliomod másodperc múltán már a Föld túlsó oldalán lesznek, de közbejött valami. Tetszik ismerni a falusi kocsmák rex névre hallgató intézményét? Nos, most az Úristen rexezni kezdett a két neutrínóval: amikor a felhőkhöz érkeztek, eléjük lökte egy deutériummolekula magját, amitől annak egyik neutronja halk nyögéssel kiszakadt, és őrült sebességgel száguldani kezdett Budapest felé. A másik neutrínó érintetlen maradt, ő átvágott a Kheopsz-piramison, a magmán, majd anélkül, hogy észrevett volna valamit a találkozásból, keresztülvágta a földköpenyt, Új-Zélandon alulról átfúrta egy ház méteres betonalapját, a pince mennyezetét, keresztül a parkettán, az ágybetéten, Miss Atkinsonon, Mister Atkinsonon, majd a tetőn át távozott a világűr még ismeretlen mélységei felé. Közben a telibe talált neutronnak a Föld éppen úgy fordult alája, hogy a Csarnok első emeleti kapcsolószekrénye került az útjába. A neutron könnyedén átment az öntöttvas fedélen, és teljes erőből belevágódott az egyik nyomtatott áramkör szilíciumlapkájába, annak is legfontosabb tranzisztorába. Ez annak az áramkörnek a része volt, amelyik áramszünet esetén bekapcsolja a tartalék áramforrásokat. Szerencsétlen áramkör nem volt felkészítve arra, hogy leellenőrizze: tényleg áramszünet van-e. Ő csak annyit tudott, hogy ha impulzust kap, akkor áramszünet van, és ezért azonnal be kell kapcsolnia a tartalék áramforrásokat. Tehát bekapcsolt, mire az egész hálózat kétszeres terhelést kapott, és úgy felmelegedett, mint egy villanyrezsó. A vezetékek felizzottak az egész Csarnokban. Az egyik kapcsolószekrényben otthagyott valaki egy olajos rongyot. Azonnal tüzet fogott a forró vezetékektől, és amíg az alagsorban zsugázó személyzet káromkodva tapogatózott gyertya és gyufa után, az első emeleten már lángolt is a valódi műanyag padló, mint a zsír.

*

Az élet egy bolond meséje csak. Jól mondta ezt a kolléga. Ahogy hátrafordultam a metró bejáratánál, láttam, hogy a Csarnokból hatalmas, tömör füstoszlop emelkedett az égnek a hajnali szélben ferdén, mint egy ékezet Isten valamelyik teljesítetlen igéjén.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben