×

Újrarajzolás

Veres Máté versfüzére elé

Lackfi János

2004 // 05



Hely a harangban – a sorozatcímet Yvon Givert belga költőtől vettem, ő írja, hogy a harang belsejében mindig van egy „semleges térdarab / csöndcsücsök”, amelyben „elférünk összekuporodva”. Amikor pár most induló költő néhány kiemelkedő s még közöletlen versét összemarkolva, egy-egy kis előszóval az olvasó figyelmébe ajánlom, nem más cél vezet, mint hogy olyan embereket ajánljak a köz figyelmébe, akiknek méltán helyük van ama harangbelsőben, „csönd-csücsökben”. Kosztolányi szerint a poétát igazságtalan dolog létrán fel-alá mászkáló időjós békácskához hasonlítani, s valóban: én sem tudom, mi várható a jövőtől, mondjuk például az itt közölt alkotók jövőjétől. Ám ezt nem azért mondom, hogy mossam kezeimet: az itt következő publikációk ugyanis nem afféle „hozomra” megajánlott bizalom tükrei, hanem már létező értékeket mutatnak fel, ezek a versek így, ahogy vannak, egy-egy sajátos tónust szólaltatnak meg. Éppen ezért nem örültem volna, ha elszórtan, feltűnésmentesen vegyülnek a havi folyóiratrutinba, neves lírikusok olykor kevésbé sikerült művei után kullogva, pusztán mert szerzőjük egyelőre nem ismert. Az irodalmi életbe való belépéssel járó kacskaringók, kitérők, zsákutcák persze nem spórolhatók meg, ám nem árt, ha már a kezdet kezdetén legalább némi fény vetül néhány arra érdemes arcélre. Mindenképpen megemlítendő: a Dokk címmel általam és Jónás Tamás által alapított internetes folyóiratnak köszönhetem, hogy eleven kapcsolatban lehetek a most jelentkező nemzedék, a jelenlegi huszonévesek egy (igen ígéretes) részével. Kísérő miniesszéimet szándékosan nem terheltem életrajzi adalékokkal: ezek legfeljebb akkor válhatnak sokatmondóvá, ha a versek felcsigázzák érdeklődésünket alkotóik iránt. Addig beszéljenek (magukért) a versek. (L. J.)

Nem hálás feladat fiatal költőnek az évezredek filozófusai görgette sziszifuszi teherrel útnak indulnia. Ki sokat markol, keveset fog – szokás riogatni a szépreményű pályakezdőket. Jobb, ha az ablak alatt csirregő fenyőrigót, az összetört cserepet, a megevett ebédet, a karnyújtásnyira lévő fotelt kezdi megverselni, mint ha észak-fokok, titkok messzeségébe kancsalít látcsövével. Kis hatótávolságú optikai szerkezet általában a fiatalság szemmértéke. Biztonságosabban fogja fel a formálódó ember körötti világot, mint a horizontot, mely felé törekszik.
A nagy-nagy világmegváltásokból jó esetben egy-egy havi BKV-bérlet megváltására futja. Nehéz lenne persze az alapelemek, föld, víz, tűz, levegő négyesénél egyszerűbb dolgokkal kezdeni, ám annyi kép, annyi képzet tapadt már ezek mindegyikéhez, hogy valósággal semmivé koptak az évezredes használatban.

Veres Máté azonban józanság és tapasztaltság ritka kettősségével némítja el szokványos kételyeinket. Meglepő szakmai tudással latolja építőköveit, ismeri jól az erózió munkáját, tisztában van vele, hogy minden emberi mű esendő, s „a szavak talán csak azért vannak, / hogy cserbenhagyjanak minket”. Plasztikusan fogalmaz, márványos pontossággal vési ki, cizellálja képeit: az eső „rád soványul”, „légszomjad nem oltja / a szádból habzó nyál”, illetve a „hajósodorta tengervíz / kifényesedik”. Mellkasa, a mesterember bordakosaras fújtatója ugyanakkor egy antropomorf világegyetem mintájaként, óceánritmussal szűkül-tágul. Beszámol ő itt arról a belső tűzről, mely mindannyiunkat éltet, és amely Descartes szerint az öngyulladással lángra kapó, befülledt kazlak rejtélyes hevével rokonítható, „amely égeti a levegővel belélegzett / és a belek alagútjain szállított anyagot”. Az anatómiától pedig már csak egy ugrás a meteorológia vagy a teológia, a legmagasabb légrétegek kettős tudománya: „a tüdőben / oxigén és szén egyesül, pogányból / lett a legnagyobb szent, s a vihart / hideg és meleg ölelkezése kelti”. Ez a higgadtság nem kamaszos, nagyképű póz, hanem a tapasztalt jelenségek szinte tudományosan precíz, ismételt vizsgálatából következő józanság. Veres Máté nyitva tartja a szemét, a „lelkit” is. Épp ezért érezhető itt ideál és valóság, fantázia és gravitáció szembesülésének keserűsége, a láb alól kicsúszó talaj, az úszó alól elillanó tenger keltette fájdalmas hiányérzet: „nem tudok úszni. egyszerre nincs miben”. Vízszomj, légszomj, világszomj – víziszony, tériszony,
világiszony gyötri a világba kiszakadni készülő testet-lelket. Ólomlábú asztronautaként oda igyekszik ő, ahol „a kozmosz / fekete lepedője lángol”. E kopár lepedő említése hallatán lecsapna Cyrano: „mondhatta volna szebben, kis lovag”. Igen ám, csakhogy hiába mondjuk a mindenséget szivárványszín pillének, mikor visszaüt, visszarúg, vagy egyszerűen fekete lyukként, örvénylőn szippant be minden információt.

Ennek az induló költészetnek mindkét értelmében jelképes sora a következő: „csontjaidra épül a téli levegő”. Jelez egyfajta kozmikus beágyazottságot, mintha az univerzum kariatidája, teherhordó pillére lenne az egyéniség, jelent azonban világnagy magárahagyottságot is. Ki bízta meg ezt az ezred eleji, ifjú magánzót azzal, hogy ilyen böhöm súlyt tartson a vállán? Holmi istenség? A természet bölcsessége? Netán önnön rögeszméinek rabja csupán? Hiszen „minden megfogható a képtelen / felszínén lebeg”…

Veres Máté különösebb küldetéstudattól, annak pátoszától mentesen vállalja, hogy részese egy kulturális és kultikus hagyománynak, hogy nem „ártatlanul él a halottak hátán”. Örököse egy, csupán jelzésszerűen felemlített morális hagyománykörnek is, bölcseleti és biblikus értelemben egyaránt felelősnek érzi magát a világért, a történelemért, egyszemélyes magántörténelméért. Szókincsével, fogalmazásának letisztultságával vállalja az ókori görög hagyomány módosított továbbvitelét: hiszen peripatetikus, sétálgató szövegek ezek itt, nem nagyképű légi felvételek. Megannyi elegyedés az elemekkel, kavicsok zörgetése, levegő beszívása, tűz lobbantása, folyadékok átáramoltatása. Weöres Sándor mondta, hogy mindannyiunkban lakik egy szent és egy tömeggyilkos. Veres Máté vállalja az Ószövetség kemény, konok szerződését, markában ott a kő, amellyel ölni lehet, elméjében ott a bűnbeesés lehetősége keltette rettegés. Számot vet az evangéliumok kérdésfelvetéseivel is, bár nála „a kövek, melyeket megvet a kőműves, / nem épülnek be a házfalakba, / mint talajba a sokadnapos holtak”. Keze ott a „láthatatlan kilincsen”, időt szán és szakít az anyagiban tükröződő anyagtalan megismerésére,
kipuhatolására. Így lesz képes „szigeteket emelni... a semmiből, hogy újra kelljen rajzolni a környék / térképeit”. Márpedig irodalmi-szellemi térképeink átrajzolása nagyon is időszerű feladat, éppoly sürgető, mint a tenger mindennapos munkája, mellyel újra meg újra átformálja partja redőzetét, mintázatát.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben