×

Nemtudomka

regényrészlet, 2.

Bálint Péter

2004 // 05
Te, drága mama, aki a túlvilágról is vigyázol rám, piti kis szélhámosnak lehettél volna mondható a kiváltságokkal élés és visszaélés terén a gyanús politikai megváltástant hirdetőkhöz képest, akik mohó harácsolásukat, elvtelenségüket palástolandó, váltig mások erkölcstelenségét, szociális érzéketlenségét, őszintétlenségét szajkózzák megveszekedett módon. Emlékezetembe szökkennek Montaigne szavai: „másban kárhoztatni saját hibáinkat szerintem semmivel sem megengedhetetlenebb, mint, ahogy gyakran teszem, más hibáit magunkban.” Te, mama, csupáncsak az orvosi hivatással járó megbecsülés, a tisztességes javadalmazás hiányát igyekezted pótolni a hálapénz elfogadásával. Nem találtál ki körmönfont ideológiákat a magad mentségére, nem nézted hülyének pácienseidet, akik pontosan tudták, hogy alávaló gazemberség egy orvos bérét a közepes szakmunkás jövedelmével egyenlővé tenni. Betegeid ezért is fejezték ki megbecsülésüket, hol valamennyi pénzzel, hol meg ajándékkal (néhanapján megesett: egy vekni kenyérrel, tisztított tyúkkal, nyúzott ponttyal), melyet berzenkedés nélkül elfogadtál. Tudom, ha élnél, magasról tojnál a baksist elítélő populista szónokokra, akik ilyen szégyenteljes helyzetet teremtettek az orvosok számára. Én pedig, az örök rebellis, igazat is adnék neked, s nem feltétlenül csak az egyszülött fiú jogán. Bár a rossz emlékezetű két év alatt meggyűlöltem az orvosi egyetemet, míg ott koptattam a padot, s a klánhoz tartozó társaim magabiztosságát is, melynek tudatában kikezdhetetlennek és összeroppanthatatlannak hitték magukat, ám a szférákba emelkedettekkel összevetve őket, megvetésem kevésbé heves, mint volt korábban. Értem, ha bármelyikük is körömszakadtáig ragaszkodik privát körzetéhez és visszatérő betegeihez, s akár hétvégéjét és szabadságát is hajlandó feláldozni azért, hogy több pénzt tudhasson a magáénak, mint a fizetése, melyből valamirevaló motorbiciklire sem futná, nemhogy méregdrága téli síelésre a francia vagy olasz hegyekben, sokak által irigyelt afrikai utazásokra. Értem, ha azon siránkoznak, hogy az állandó gürcölés miatt nem marad idejük a tudományos kutatásra és tapasztalataik összegzésére, ám komoly teljesítmény híján rettegniük kell az esetleges kórházi elbocsátástól és a vidéki körorvosság mindennapi nyűgétől. Értem, s hogy is ne érteném, amikor az újonnan megtollasodott embereket megvető undorral szólják le: „még alig mosakodott ki a szarból, máris plasztikáztatja hitvese löttyedt mellét és kedvese görbe orrát”, vagy igénytelenségüket és mértéktelenségüket szapulják, mivel tudom jól, hogy ezek a szférákba emelkedettek, bizonnyal kisebbrendűségüket palástolandó, lenézik még az orvosaikat és jogászaikat, könyvelőiket és mérnökeiket is, pedig nélkülük valóban a disznóólban hordanák ma is a ganéjt. Ám attól, hogy a világ romlását szemlézve kevésbé tűnnek faragatlannak és élősködőnek, tudatlannak és szószegőnek, mint a „galaktikusok”, még pénzéhesek és önzők maradnak, s vesztüket is ez okozza. Minden együttérzésem ellenére is, miért ne mutatnék szánalmat fösvénységük láttán, hogy gyakorta még önmaguktól is sajnálva a pénzt, képtelenek minőségi életet élni; időnként filléres tárgyakkal veszik körül magukat, nemegyszer olcsó fogásokkal vásárolnak olcsó élvezeteket, s nem értik, ha olykor szó éri a ház elejét. Pedig szüleik, a hajdani klán fejei pontosan tudták, melyek a polgári élet erényei, s ha nem is a középrétegből származtak, iparkodtak minél előbb magukévá tenni elveit – ez a fajta igyekezet talán nem vált mindegyikük sajátjává, mert többen másfajta elveket valló iskolába jártak, s nem óhajtották a klánszellemet fenntartani.

Hogy arisztokratizmussal, esetleg elitizmussal is vádolhatnak? Ugyan, ugyan! Nem mindegy, hogy minek alapján akarnak megbélyegezni azok, akik az ötvenes–hatvanas évek során a legképtelenebb vádakat fogták rá a kiszemelt áldozatra, s egyhamar meg is szabadultak tőle? S ha már mi, akik mégiscsak az évezredes tudás és egyfajta erkölcsi tartás alapján birtokoltunk bizonyos kiváltságokat, ítélet alá esünk, miért is ne állnánk emelt fővel bíráink előtt? Nem lehet bennünket megfélemlíteni. Vagy… nem is tudom.

Szemlesütve hallgatom nap nap után, milyen orcapirító pökhendiséggel és szemérmetlen ostobasággal oktatnak a pártszemináriumokon pallérozott kisokosok és hivatalnokok az etika, a demokrácia és egyéb más bölcseleti tanok mibenlétét illetően, s – miként a buta diákok temérdek helyesírási hibái nyomán magabiztosságát vesztett nyelvtanár – eltűnődtem egy pillanatra azon: csakugyan jól működnek-e ösztöneim, vagy a szüntelen handabandázás következtében éberségemet vesztettem? Orcapironkodásom emlékeztet egy történelemtanár ismerősömre, aki oly mértékben volt képes feldühíteni magát a hamis és üres lélekkel való beszéden, hogy a hírekben szövegét fölolvasó bemondóval vagy a riportalannyal hangos szóváltásba keveredett a televízió előtt ülve, s egy idő múltán már észre sem vette egyirányú vitájuk meddő voltát, lelki békéjét ugyanis ilyen áron próbálta helyrebillenteni. Szomorúan néztem őrültekéhez hasonlóan lángoló tekintetét, amint e szokásáról beszámolt nekem, s csüggedten állapítottam meg, hogy már föl sem tűnik neki a helyzet fonák és mulatságos volta, olyannyira képes felhergelni magát a történtek visszaidézésekor. Egyébként a görögök és rómaiak háborúit tanulmányozta szívesen, latin nyelvű szerzők ez irányú munkáit gyűjtötte és olvasgatta, az antik szellemiség ismerete mégsem intette megfontoltságra, megsemmisítő ítéleteket mondott kortársairól, ha a régiekkel vetette össze teljesítményüket. S minthogy más idősebb ismerőseim is hasonló bolondériájukról tettek említést, holott azt tartottam volna természetesnek esetükben, hogy elengedik fülük mellett az álságos beszédet, s nem törődnek az őket mételyezőkkel, kezdtem komolyan fontolóra venni, hogy a dolgok hátterében miféle erők munkálkodhatnak, melyek összezavarják még az általam megfontoltnak hitt idősek látását is. Önmagamon is figyelni kezdtem a szokatlan jeleket, melyek különcségemet hangsúlyozták, s más habókosokkal közös nevezőre hoztak. Az ember hamar szót ért a hasonszőrűekkel, míg a tőle különbözőkkel szemben fenntartásait szaporítja.

Mialatt kétségek gyötörnek, és rendre faggatom magam, észbe sem veszem, hogy pontosan annak az álságos taktikának lettem az áldozata, annak az ördögi cselvetésnek, melynek semmi egyéb célja sincs, mint hogy összezavarjon ítélkezésemben, gyöngeségeimet fölerősítse, megbénítsa természetes ellenálló képességemet, és habozó természetűvé tegyen. Ha már előbb többször is Montaigne-t idéztem – mostanában nagy szorgalommal forgatom köteteit –, nem vagyok rest egy másik gondolatát iderögzíteni: „Sokan azzal mentegetőznek, hogy nem tudják kifejezni magukat, és úgy tesznek, mintha tele volna a fejük szebbnél szebb dolgokkal, melyekről ékesszólás hiányában nem tudnak bizonyságot adni. Badarság. (…) Jómagam Szókratésszal együtt azt tartom, hogy ha valaki eleven és világos képzeteket alkot, akkor azokat napfényre is tudja hozni.” Ebből a citátumból megerősítést nyertem, hogy ellenfeleim miért is akarnak elbizonytalanítani képzeletem kiteljesítésében és ítélkezésemben, hiszen gyenge elmével és csekély képzelőerővel megáldottak lévén, magukat sem értik, s hogy ezzel más is így legyen, a káosznak engednek szabad teret. Nem tudom, beválik-e a számításuk, kétségeim mindenesetre fokozódnak. Még egészen kis fiú voltam, s az óvodában valamiféle ünnepi műsorra készültünk, ám az egyik óvónő, nem szívelvén engem vagy szüleimet, ki tudja, nem bízta rám a dramatizált mese narrátorának szerepét, hanem egy tüsihajú, eleven kis csibészre osztotta, aki minden alkalommal, hogy fejébe kellett volna vésni valamennyi tudományt, rögvest dadogni kezdett, csúfolásainkat pedig öklöseivel akarta jutalmazni. Hiába ajánlkoztunk többen is a hálás mesemondószerepre, az óvónő ragaszkodott eredeti választásához, mondván, majd megtanulja kifejezni magát az egyébként csínytevésben élen járó fiúcska. Kételkedtünk; de még ennél is nagyobb káosz támadt a szereposztás körül, amikor népitáncolni, ráadásul az első sorba, olyasfajta „kétballábas” párokat állított be, amelyek egyik tagja, valahányszor kidobós játékot játszottunk, már az első körben kiesett, s mivel nem volt ritmusérzéke, ugrókötelezni sem tudott. Nem is értem, miféle nevelési elvhez ragaszkodva erőltették ránk akaratukat gyermekkorom pedagógusai, ugyanis a kisiskolás tanítónők többsége legalább ilyen fafejű és konok volt. Legtöbbször olyan házi dolgozatot olvastattak föl, amely nélkülözte a képzelet legkisebb szikráját, és az élményszerűség is hiányzott belőle; viszont az én fogalmazványaim, melyeket rendszerint a mamával ketten hoztunk tető alá, sohasem hangzottak el, jóllehet egyfajta sajátos mesestílus jellemezte őket, s olyan élményekről szóltak, mint mondjuk sétám az Uffizi képtárban vagy a Pradóban, fürdőzés a francia tengerparton, melyekről társaimnak szívesen meséltem volna, ha hagyják. De nem részesültem efféle kegyben.

Amikor e följegyzéseket irkámba rögzítem, éppen sejtéseim fölfakadását és gondolataim világra születését, mondandóm letisztulását, vagyis önmagam jobb megértését igyekszem elősegíteni. Iparkodom. Közelmúltbeli önmagam tunyaságával szemben nem csekély előhaladást mutat mostani aktivitásom. Leírhatom (rajtam kívül ugyan ki lesz a tanúja e vallomásnak?), a magam jegyzetein kívül alig néhány bölcsét olvasom rendszerint. Montaigne-ét, Rousseau-ét, Vincent van Goghét.

Én, a valamikori nagy könyvfaló, megcsömörlöttem az írott szótól. Kedvemet szegi, és fáraszt, s mivel ilyen tétlenségre és fizikai legyöngülésre kárhoztató tevékenység, még vesztemet is okozhatja. Milyen könnyen szalad ki efféle hangzatos kijelentés az ember tolla alól! Nem tudom, hogy helyesen teszem-e, ha a nagyképűség számlájára – vagy épp ellenkezőleg, a belátásból fakadó nyereség rovatába – írom e kijelentésemet. Valamivel talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom: a nyelvrontásban különös örömüket lelő alkotók, akik az önmaguk paródiájába átcsapó szövegeket futószalagon gyártják, és az önnön kiválóságukat a megbírált kárára bizonygató műítészek együtt és sikeresen eltántorítottak az olvasástól. Szerepek és helyek, súlypontok és mértékek cserélődtek föl, egyedül csak rám nem hederítettek a szellem birodalmának újbóli felosztásakor, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy nélkülem aligha létezik a művészet. Ekkor még nem szólottam arról, hogy egyre kevesebb vigaszt találok az olvasás szédületében; önmagukban kételkedő írók bátortalan tanácsai nem igazítanak el saját bajaim feltérképezésében, jellemem edzésében; s türelmem nemhogy növekedne mások pőrére vetkezését látva, inkább ingerlékeny leszek az enyémmel összeegyeztethetetlen írói vélekedések olvastán. Akárha a gyermek éledne újra bennem, valamifajta biztonságot, szerencsés megoldást várok a történésekben gazdag meseszövéstől, s nem nyugtat meg más, mint az igazságszolgáltatás feltétlensége és azonnali megtörténte.

Volt időszak, amikor azt hittem, sorsomat egy-egy regény hőséhez igazíthatom: az író bölcsessége közvetlen hatással van döntéseimre; a fiatal hős lelki fejlődésének vizslatása közben egyre mélyebbre hatolok személyem feltárásában. Ma már látom, hárítani próbáltam az olvasással; nem magamat megismerni és kiteljesíteni vágytam, sokkal inkább az olvasás mákonya ragadott magával, az álomban pergő filmbeli hasonmásom kiegyensúlyozottsága, nagyvilági életben való jártassága – s általában is: sikeressége – nyűgözött le. Mondanom sem kell, mindig elképedek, ha egy általam korábban csodált filmcsillagról kiderül, hogy elmeorvosi kezelésre szorul, lélekbúvár segítségével merészel csak szembenézni önmagával, az alkohol vagy kábítószer rabja, mert valahogy különbnek hittem e megközelíthetetlen sztárokat: bizonyára boldog családi életet élnek, felhőtlenül szeretik gyermekeiket, nagy természetjárók, és sohasem nélkülözik szeretett barátaik társaságát. Pedig ha vettem volna a bátorságot, hogy felmérjem a távolságot igazi természetem és álmomban feltűnő filmbéli hasonmásomé között, a valódi értékén tudtam volna kezelni mind a regényhősöket, mind az írói tanácsokat, s nem csömörlöttem volna meg tőlük negyvenévesen, hogy haszontalanságukra ébredtem.

Miért is csodálkozom, ha orrom hegyére tett olvasószemüvegem segítségével elolvasok ugyan néhány sort, ám a hangyányi betűket bogarászva rendre elalszom, s a könyvet vagy újságot, melyet egy pillanattal korábban még a kezemben tartottam, az arcomra ejtem? Az aluszékonyság szóba sem jöhet!

A napilapok, melyeket otthoni magányomban és füstös presszók zugában kétes eredetű és értékű hírei ellenére is szívesen forgattam (mert olykor egy-egy jóravaló ember elfogultan, az emberi alkotások iránt érzett múlhatatlan tisztelettel elmés glosszát írt egy inkriminált dráma védelmében, s azt bizonygatta az erénycsőszöknek, hogy egy írónak igenis jogában áll trágárságokat kimondania, ha ezáltal egy emberi helyzetet vagy különc figurát jellemez; máskor pedig egy feledésre ítélt erdélyi falvacska magyar, szász, cigány, zsidó közösségének s az általuk átörökített folklór megőrzéséért emelte föl a szavát), ma egyenesen riasztanak színvonaltalanságukkal. Pontosabban avval a nyelvi slendriánsággal, szellemi igénytelenséggel, primitív emberi ösztönök működését serkentő beszédmódjukkal s a másik fél kíméletlen mocskolásával szegik kedvemet a további böngészésüktől (ha egyáltalán kezembe veszem akármelyiket is, hogy tájékozódjam), ami rögvest feltűnik, ha az ember megpróbálja egy idegen szemével olvasni e dokumentumokat.

Emlékszem, apám valamikor régen, kisgyermekkoromban nagyon bele tudott merülni a napilapok tanulmányozásába. Olyasfajta megszállottja volt az újságolvasásnak, hogy témájától függetlenül minden egyes cikket végigolvasott: az első szótól az utolsóig. Azt mondta, a diktatúra idején megtanult a „sorok közt olvasni”, egy-egy jelző változásából következtetni tudott a politika hivatalos irányvonalának közeli átalakítására, s arra, hogy kit akarnak beemelni a minisztertanácsba, s kit óhajtanak lapátra tenni mint nemkívánatos személyt. Oly önfeledten merült bele az újságolvasásba, hogy szegény mama hozzá szólni sem mert, hagyta, hogy a fotelben hátradőlve szenvedélyének áldozhasson; tudta, a leghatározottabb erőfeszítése ellenére sem jutna el férje agyáig semmilyen kérése vagy megjegyzése. Ahogy a kétfelé nyitott napilapot széjjeltárt kézzel, szemmagasságban tartotta maga előtt, úgy festett, akár egy Szajna-parti tangóharmonikás, aki réges-régi slágerekkel igyekszik elbűvölni hallgatósága szívét, hogy ne legyen fukar, mikor a kalapba pénzt kell dobni. Olybá tűnt nekem ebbe a krisztusi tartásba merevedett, kopasz és szótalan ember, mint akit a milliónyi nyomtatott betűvel, milliónyi apró kis szegeccsel keresztre feszítettek, s ahogy szemüvege mögött szemöldökét ráncolta, és alsó ajka lefittyedt, híres portrék tanítóinak vonásaira ismertem. Szerettem volna önfeledten, tátott szájjal hallgatni őt, mint egészen kisgyermek koromban, emlékszem, valósággal rajongtam érte, csüggtem minden szaván, s el sem bírtam képzelni, hogy lesz idő, amikor dühíteni fog körmönfont eszmefuttatásaival és tutyimutyi jellemével, hogy szánakozni fogok rajta, az öntudatát vesztett elmebetegen, akit mások ápolására kellett bíznom. Igen, tekintélyt parancsoló, pontosabban ilyen köztiszteletnek örvendő, fellegjáró szellem volt az én szívgyógyász apám, az élet titkos motorjának precíz karbantartója, kamasz fiával értelmes szót alig értő, időnként magával elmélyült társalgást folytató, sokak által megfogadott professzor úr.

Apámtól örököltem ezt az újságolvasási rögeszmét, s gimnazista fejjel gyakorta vettem egy német vagy angol nyelvű napilapot, mármint ha Pesten jártam, másutt nem volt kapható e gyanús mákony, egyébként sem tűnt könnyű és olcsó mulatságnak beszerzése, de apám nem tagadott meg tőlem efféle élvezeteket. Elsősorban nem is szókincsemet szándékoztam gyarapítani, s nem is a kérészéletű hírekre éhesen vettem meg akármelyiket is, sokkal inkább vezérelt a kíváncsiság, hogy megtudjam, miként tartja tiszteletben az adott közösség saját értékeit, s ha időnként kétségbe vonja is a tabuk és „szent tehenek” érinthetetlenségét, miféle célzattal igyekszik a nimbuszukat lerombolni. Nem kevésbé izgatott az sem, hogy miféle hangnemben kezdte ki az egyik tollnok valamelyik politikus gyöngéjét, s miként vette védelmében pártjának frontemberét a másik fél firkásza, netán alattomosan rágalmazza-e a kipécézett illetőt, tudván, hogy aki egyszer kabátlopás gyanújába keveredett, nehezen mossa tisztára magát, vagy esetleg túlságosan is bátortalan lévén, nem sikerül lerántania a leplet a hétpróbás gazemberről, aki nyeregben érzi magát vele szemben. Többször is megbizonyosodtam arról, hogy akár egy-egy rövid s látszatra teljesen érdektelen glosszából is pontosan következtetni lehet egy másik ország közhangulatára és erkölcsi mércéjére, melyről bármit is állíthatnak, pró és kontra, politikusok és egyházfők, kampányfőnökök és zsurnaliszták, hogy megtévesszék az idegent.

A honi kulturális sajtó nemkülönben taszít; igaz, már a meghatározással is rendre bajom támad, hiszen attól még, hogy egy újság központi figyelmet szán a kultúrára, nem feltétlenül lesz színvonalában és állásfoglalásában is olyan, hogy e titulust megérdemelje. Többségükben csak egy-egy párt politikai szócsövének számítanak, s a zsurnaliszták, hitelvekhez és párthűséghez tartva magukat, igyekeznek megmondani a nagyérdeműnek, hogy mely értékek a valódiak, s melyek a talmik, kiket fogadjanak ünnepelve, s kiktől tartózkodjanak, mint a rossznyavalyától. Semmit sem tartok megengedhetetlenebbnek annál, mint hogy néhány kritikus ideológiai – esetleg vallási – alapon mondja meg, hogy ki és mennyire tehetséges, noha a napi tapasztalatom éppen azt mutatja, hogy e gyakorlat nagyon is bevett minálunk. Nem önmaguk bajából tanulva és természetes képességük művelésével fejlődnek ki a tehetséges művészek, akik remekműveket alkotnak, hanem bizonyos emberek, a maguk érdekeit és a nem feltétlenül megbízható közízlés kívánalmait figyelembe véve, „művészeket hoznak létre”, akik bármilyen színvonaltalan produkcióval rukkolhatnak elő, kedvükre ripacskodhatnak, amíg a pénz és a média mögöttük áll.

Egyáltalán nem csodálkozom azon a faramuci helyzeten, hogy egyes olvasók, bár ízlésük szerinti és kedvükre való alkotó művére bukkannak a könyvesbolti gondolán kutakodva, ám megszokott napilapjuk hasábján ledorongoló bírálatot olvasván e műről, némi bűntudattal teszik félre. Máskor meg épp fordítva, olyan művet olvasnak el, melyet egy műítész az egekig magasztal, s annak ellenére sem merik bevallani, hogy bűnrossznak tartják a kötetet, hogy nem is akármilyen szenvedések árán jutottak a végére. Szegény mama, noha gondtalan olvasásra szinte sohasem maradt ideje (amíg gyógyított, a rendelés és betegekhez rohangászás kötötte le, nyugdíjba vonulása után magatehetetlen apám ápolása emésztette föl erejét), olykor-olykor arról faggatott, inkább csak hogy velem, szobája mélyén magányosan kuksoló kis idiótával diskuráljon, mintsem valóságos érdekelődést mutatott volna egy bizonyos könyv iránt, mit is érdemes olvasnia. „Mondd csak, egyetlenem, mit ajánlanál olvasni egy magamfajta elgyötört léleknek! Ne legyen túl
kalandos, mert az érzelgős történetektől hamar elálmosodom, de ne is legyen túl modern, mert a pihenés idején nem sok kedvem van okoskodni, akkor inkább keresztrejtvényt fejtek. A divatos szerzőkkel úgy vagyok, akár az influenzával, meg kell várni, míg idejük lejár, s csak utána lehet felmérni a kárt, amit regnálásuk alatt okoztak.”

A kultúra napszámosaival szembeni fenntartásaimat csak fokozza, hogy a mértékadó szellemi elit – ahogy megjelölni szereti magát az értelmiség azon része, amelyik a korábbi mesterséges kontraszelekciónak, majd pedig az erős szekértáborok valamelyikében szerzett hatalmi pozíciójának köszönhetően döntéshozó helyzetbe került –, nem látván más utat a ki- és fölemelkedésre, egzisztenciális biztonságának megteremtésére, különböző pártok zászlaja alá vonult. Ez persze önmagában még nem lett volna baj, csakhogy miként ez lenni szokott, önszántából, vagy a megszerzett kiváltságok fejében, együtt kellett masíroznia önjelölt tábornokokkal, élelmes kincstárnokokkal, saját zsebre is játszó hadiszállítókkal, piti kis árulókkal és besúgókkal, ami felemésztette maradék erkölcsi tőkéjét is, s egyre inkább hasonlítani kezdett kenyéradó gazdájára. S hogy süllyedését és rossz közérzetét palástolja, rendszeresen élt a mormogás jogával: hangzatos manifesztumot és nyílt levelet fogalmazott kedvelt orgánumában, szavait csatarendbe állítva tüzelt az ellenfél táborára, és felháborodva hőbörgött, ha visszalőttek rá a „bitangok”; máskor meg interjúkat adott, melyekben talpnyalóbbnak tűnt az udvari bolondoknál, s fenemód büszke volt arra, hogy ripők lehet, és valamelyik vezér kegyence. Szokás azt mondani, hogy minden nemzet megérdemli a maga politikusait és értelmiségét, csak hát ne feledjük a régi bölcsességet: nem mindenkiben jut az ész fölül, egyébként a tömegtől ez amúgy sem várható el, vagy miként Montaigne írja: „Minél üresebb a lélek, s minél kevesebb az ellensúlya, annál könnyebben enged a legelső érv súlyának. Ezért van az, hogy a gyermekeket, az egyszerű embereket, az asszonyokat és a betegeket a legkönnyebb az orruknál fogva vezetni.”

Valamelyik nap a kezem ügyébe került mentorom, Leitner professzor kedvelt napilapja, melynek kulturális mellékletében egyik neves szobrászunk értekezett a bronzöntés műhelytitkairól; amint megpillantottam a nevét, rögvest felszínre tört emlékezetem mélyéből e derék úriember alakja, hisz nem is oly régen fiatal szobrász barátom regélt arról, hogy miként járt vele – majdnem pórul – egy pályázaton. Meghívták az idős mestert fiatalabb kollégája szobrait zsűrizni, s mivelhogy a megbírálandó szobrok egy nagyobb város főterére lettek kijelölve, nem is csekély tiszteletdíjjal járt a tervezés és kivitelezés, a mester tapintatot és szemérmet félretéve megvalósításra alkalmatlannak találta a szakmai bíráknak bemutatott méretarányos terveket. Nem fukarkodott a becsmérlő jelzőkkel, a kompozíció hiányosságait és anatómiai tévesztéseit csokorba szedte, s látva, hogy a zsűri másik két tagja: egy elismert művészettörténész és a helyi főépítész nem elkötelezett híve a fiatalabb kollégának, s támogatásukat esetleg elnyerheti, váltig azt hangoztatta, hogy kellő szakmai tapasztalattal kell rendelkeznie annak, aki ilyen jelentős köztéri szoborállításnak eleget akar tenni. Kiselőadást tartott, élénk gesztikulációk kíséretében, a Verocchiótól egészen Henry Moore-ig terjedő időszak európai szobrászatának hagyományáról, a gigantikus köztéri szobrok formázási és öntési technikájáról, s magáról megfeledkezve beszélt, akárha a képzőművészeti egyetem hallgatóinak mesélne. De hogy a város a fiatal kolléga e kínos baklövése ellenére se maradjon szobor nélkül, önmagát ajánlotta a városvezetők figyelmébe, s részletesen ecsetelni kezdte, milyen elképzelései vannak egy új emlékműről, természetesen a megrendelő igényeit maximális mértékben szem előtt tartva. S minthogy köztudottan minden szentnek maga felé hajlik a keze, s a városvezetők némelyike nem mentes a korrupciógyanús ügyletektől, majdnem vissza is vonták a megbízást a fiatal szobrásztól, a polgármesternek kellett a történésekbe beleavatkoznia, és leállíttatnia az újabb egyeztetéseket az idősebb mesterrel, aki átkokat szórva távozott a városból, s mindenfelé intrikált a városvezetésről. Arról persze mélyen hallgatott, hogy a szédületes és pompás terv, melyet a provinciális szellemiségű városra akart sózni, már megvalósult egy másik város főterén, nem is csekély költségvetésből.

Úgy tűnik nekem, az utóbbi években néhány idősebb mester elérkezettnek látta az időt, hogy benyújtsa a számlát, s nemhogy az öregkori művek letisztultsága, a formák egyszerűségén átütő bölcsesség nyugalma volna elsődleges a számukra, sokkal inkább, vagy egyedül és kizárólag, csak a pénz ösztökéli alkotásra őket. Régi nóta, a már elismerést és hírnevet szerzett, dicsőségük tetőfokán álló idősebb alkotók is hajlandók feláldozni egészségüket és megbecsülésüket, csak hogy hiúságukat és élvhajhászó természetüket kielégíthessék, mert nem bíznak az utókor ítéletében és hálájában. Talán elmondható, hogy oly időben, amikor a pénznek óriási szerepe és befolyása van az alkotók körében, sokakat elragad önnön képességüknek kibontakoztatásától, valódi tehetségüknek megmutatásától, s fércművek vagy nem egészen igényes alkotások létrehozására késztet. Míg másokat arra ösztönöz, hogy csigaházukba bújjanak, s ne is merészkedjenek onnét elő, mert rosszul fogják érezni magukat a törtetők és lehetőségek javát maguknak megkaparintók erőszakosságától. S nem hallgatható el az sem, hogy akiket a szűken vett szakma, a kánonteremtők „sikeresnek” tartanak, nemigen szeretik elviselni a náluk erkölcsileg és szakmailag különbek létét sem. Ennélfogva az ő műveik nyilvánosság elé kerülését mindenáron gátolni igyekeznek, nehogy az övékénél kedvezőbb elbírálást nyerjenek; persze találnak e piszkos munkára épp elég önként jelentkező fiatal embert, nem kell önmagukat besározniuk.

Mentorommal esténként a könyvtárában üldögélve eldiskurálunk a világ folyásán, az emberi jellem hihetetlen sokféleségén és változékonyságán; s ha olykor dühösen kifakadok valaki ellen, ami negyven felett is gyakorta előfordul velem, jámborságra int. Szeretném azt hinni, hogy ez a nyugalmazott irodalomtudós a korábbi kánontól eltérő szellemben írandó új könyveiben megfontoltsága ellenére is bátran leszámol majd bizonyos figurákkal, akik megúszva a felelősségre vonást, éppoly gátlástalanul magasztalják önnön tehetségüket, és éppoly nagy pofával ítélkeznek újfent mások felett, akár korábban tették, amikor a bolsevik hatalom kegyeltjei voltak. Remélem, elegánsan leplezi le túlélésük érdekében elmondott szánalmas hazugságaikat, s azt az érdekszövetséget, mely pályájuk töretlen ívelését segíti a háttérből. Bár mentorom a minap emlékeztetett arra, hogy vannak olyan megtévedt, ámbár tehetséges figurák, akiknek meg kell könnyíteni a Purgatóriumon való átjutásukat, akárcsak Céline vagy Montherlant esetében történt, s az olyasfajta kíméletlen ítélethirdetőket, mint a véres szájú Aragon, talán nem érdemes követni a kiközösítés gyakorlásában. Joggal koppintott az orromra, s ha némiképp meg is sértődtem az első pillanatban, ahogy telt-múlt az idő, késznek mutatkoztam elfogadni álláspontját. Nem tudom, hogy a franciák és magyarok múlttal való szembenézésének milyen kézzelfogható eredményei vannak, s kétségeim csak sűrűsödnek a tekintetben, hogy az esetleges eredmények között valamiféle azonosságok vagy eltérő vonások kimutathatók volnának, mégis hajlok a megbékélésre, elsősorban is önmagam nyugalmát szem előtt tartva.

Szeretném hinni, hogy nemzedékével együtt nem hal ki az a fajta műveltségigény, alkotók műhelytitkaira és gonddal létrehozott műveire érzékenyen odafigyelő magatartás, amelyik biztos hátteret nyújthat az alkotásnak. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy pompás szellemek sokasága jelenik meg az újabb nemzedékek sorában, de eljövendő létüket sem merném tagadni; bár mentorom véleményét és ítéletét vagyok kénytelen osztani e téren is, mivel ez ügyben aligha vannak saját tapasztalataim, ugyanis legkevésbé elméleteket és bírálatokat olvasok.

Intelmét és útmutatását megfogadva Montaigne kísérleteivel bíbelődöm, s könyvem margójára jeleket teszek, ha efféle sorokat olvasok, melyek jelenlegi élethelyzetemre éppen rávilágítanak, és fölfogásom pillanatnyi állapotát híven tükrözik: „A visszavonulás ezen előírásai egyesek alkatához közelebb állnak, mint másokéhoz. A lanyha és lassú felfogásúak, az érzelmek és az akarat tekintetében törékenyek, akik nem könnyen engedelmeskednek és alkalmazkodnak, és akik közé tartozom, inkább hajlanak az ilyen tanácsra, mint a tevékeny és elfoglalt lelkek, akik mindent magukhoz vonnak és mindenbe belevonódnak, akik mindenért lelkesednek, akik minden alkalomnak felajánlják, odakínálják és odaadják magukat.” Igyekszem elsajátítani az önmagunkhoz hazatérés, önmagunknál otthon levés és önmagunkkal megbékélés gyakorlatát, s ennek a vágynak a hatására írom saját kísérleteimet.

Részlet az Egy kretén vallomásai című, készülő regényből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben