×

Nemtudomka

regényrészlet, 1.

Bálint Péter

2004 // 05



Itt ülök mentorom, a nyugdíjas irodalomprofesszor, Leitner úr erdőbényi házának teraszán, s a szemközt emelkedő, déli fekvésű hegyoldalt nézem, az alsó részén sűrűn ültetett szőlőtőkéket, köztük a terebélyes dió- és almafákat, a dűlőket szegélyező csipkebogyó- és kökénycserjéket. Tekintetem följebb emelem, s az oromhoz közeli részen tömörülő tölgyest fürkészem, melynek rengetegében gombázni voltam a minap is, egy helybéli férfi szegődött vezetőmnek. Ki hitte volna, hogy mily szövevényes televényben kell éberen tájékozódnia a gombát gyűjteni vágyónak! Annak, aki lovas szekerek és dagonyázni járó vaddisznók szikkadt nyomát követve, kidőlt fák, karnyi vastag törött gallyak, rakásba halmozott rönkök, szúrós-töviskes bokrok, korhadt fatörzseken viruló gombatelepek, avar alatt rejtező tenyérnyi vargányák s mindenütt térdig érő páfrányfélék közt halad felfelé, s a gerincen átvezető úton ereszkedik le a másik oldali völgybe! Létlabirintusnak tűnt a zempléni erdő. Legalábbis egy magamfajta városi ficsúr szemében.

Az erdei útvesztőn és eddigi pokoljárásomon tűnődöm a terasz karosszé-kében hátradőlve, s érzem, hogy a korábbról jól ismert félelmek és szorongások a gyomrom görcsbe rántják. Nehezen oszlanak múltam fölül a felhők. Némelyek szerint a sokáig kalitkában raboskodó madár is vissza-visszajár egykori fogsága színhelyére. Ha belegondolok, hogy a szabadság vágya milyen mértékben vakított el, tett álmodozóvá, s a Szabad Európa Rádió híradásai mennyi, de mennyi hiábavaló ábránddal töltötték el a lelkemet, miközben a szobámba zárkózva a kommunisták bukását vizionáltam magam elé, s most, hogy évekkel hiú reményeim leáldozása után éppoly rohadtul érzem magam, mint korábban, legszívesebben okádhatnék. Csalódásaim és felindulásaim idején mindig is hányingerrel küzdöttem, akár napokig is remegett a gyomrom az idegességtől. Ha legalább apám, aki klinikai orvosként egyaránt elegendő tapasztalatot szerzett a szív rendellenességeiről és a posztjáért való ádáz küzdelemből, s ugyanolyan idealista természete volt, mint nekem, felkészített volna a történelmi változásokra, és tanmeséivel visszafogja buzgó álmodozásomat, kevesebb csalódás ér. De apa és felnőtté vált fia nem tudott szót érteni, annak ellenére sem, hogy valaha szebb napokat is megért meghittnek bizton mondható kapcsolatuk. Ám ahogy nőttem, s egyre távolodtam nemző apámtól, kezdtem fölfogni: miért is nem akart utódot; alkalmatlannak tűnt ugyanis a gyermeknevelésre, akárcsak jómagam, s ezt a hiányosságát nem is tudta takargatni, vakvágányra siklott minden kísérlete. Egyszerre voltam a véréből való s nemkívánatos idegen, ezért is ismételgettem magamban mindegyre: elcserélt fiúgyermek vagyok. Azt persze nem tudom, hogy ez az önzsongító mese igaz-e vagy sem, de kis híján fél évszázados vegetálásom ideje alatt számos alkalommal megkísértett az érzés, hogy ki- vagy elcseréltek egy másik lénnyel: többször is kifordultam magamból; s egy hosszú, nyomorúságos időszakom után megtalált lelki nyugalmamat kockáztatva újra képes vagyok elvetni a sulykot mérhetetlen felindulásomban.

Látom magam előtt azt a heverőjén csukott szemmel fekvő, saját ábrándvilágába beleszédült, ideje nagy részét semmittevéssel töltő vagy esetleg önfeledten olvasó hasonmásomat, aki képtelen volt részt venni a valóságos életben. Sohasem tűnt olyan bátornak, hogy tudatosan szembeszálljon bárkivel is; esetleg illegális kiadványokat terjesszen, ahogy diáktársai egymásnak adták tovább a lengyel munkások lapjának, a Szolidarnóş´ egyes számainak példányait; netán koszorúzni menjen egy-egy nemzeti ünnepen a főtéren álló emlékműhöz, ahol is közösséget vállalhatott volna olyasvalakikkel, akik a hivatalos rendészeti dokumentumok szerint is a szigorú megfigyelés alatt tartandók listáján szerepeltek, vagy éppen maguk is szigorúan megfigyelték saját kebelbarátaikat. Jó megfigyelőkben nem szenvedtünk hiányt. Ó, nem, dehogy merészkedett volna ilyen messze! Gyáva volt és félszeg – akárcsak nemzedékének többsége –, s nem is igen szeretett felelősséget vállalni, ezért rendre elodázta a végső döntéseket. A heverőn békésen szenderegve, meseszerű álmokat kergetve persze elhitte, miért is ne hitte volna, hogy rendkívüli képességekkel megáldott hős (mint kedvelt alakja: Nemtudomka), aki képes egyedül is megdönteni a gyűlölt rendszert, s magáénak tudta azt a jogot is, hogy az erkölcs bajnokaként valóban meg is döntheti a talmik és hamis próféták hatalmát. De ennyiben ki is merült aktivitása. Legyünk őszinték, nem az aktivisták fajtájából való volt, aki egy másik maszlag szédületében terjeszti a röplapokat, hirdeti az igét; egyfelől, mert nem körvonalazódott előtte olyan elv, amelyet szolgálni érdemesnek vélt; másfelől, mert senki unszolására nem állt kötélnek, ha olyasmire akarták rávenni, amihez nem fűlött a foga, habozását egy elnyújtva kimondott „nem tudom”-mal fejezte ki.

A szabadság pedig túlságosan is elvont fogalom ahhoz, hogy bizonyos történelmi ismereteken és róluk való ábrándozásokon túl konkrét cselekvésre ragadtassa a bátortalanokat. Egyébként is, mennyivel kényelmesebbnek tűnt otthon, hanyatt dőlve gyűlölni a rendet, egyedül és magányosan, legfeljebb olykor néhány ivócimbora társaságában. E szűk kör éppen alkalmasnak látszott arra, hogy egy kicsit kedvére hőbörögjön az ember, kíméletlenül megmondja a magáét, anélkül, hogy konspirálnia kellett volna. Legalábbis így hitték, de meg sem gondolták, hogy akad közöttük egy is, aki csak színleli a barátságot, s megzsarolván, spiclinek beszervezték, holott az egyik félárva társuk, aki szociális segélyekből élt, s gyakorta halasztani kényszerült egy-egy vizsgát, sűrűn vitte a szót az egyetemi összekötőnek. S bajosan tudnám visszaidézni, oly tökéletesen tudott-e színlelni, hogy egyikünk sem vehette észre álságos viselkedését, vagy mi voltunk oly vakok, hogy ügyet sem vetettünk képmutatására, mert gyanútlanul hittünk egymás szavában.

Hasonmásom, akiről azért szeretnék némi pozitívumot is elmondani, néha sikeresen rávette magát, hogy alig használt, szekrényében gondosan őrzött ruháit leadja valamelyik egyház gyűjtőközpontjában, vagy üresen dobja be az urnába a szavazócédulát, melyen egyetlen jelöltre lehetett szavazni. Ám a bátorsága itt véget is ért, bármennyire szerette is volna, nem merészelte Istent kísérteni.

Háborgás nélkül elfogadom, ha valaki a fejemhez akarja vágni az igazságot: csak egy magamfajta kretén hihette komolyan, hogy egykori fogláraink szembenéznek a múlttal, s megbánva rém- és bűntetteiket, levonják az egyetlen helyes következtetést, és félreállnak. Ütődött voltam, mert nem vettem számításba, hogy ezek az igehirdetők és próféták, foglárok és verőlegények nem olyan félreálló fajták. Makacsul ragaszkodnak kiváltságos posztjukhoz és bármikor hadra fogható gumibotjukhoz. Ahhoz a kis nevelőeszközhöz, mellyel szívesen hatoltak be az ember „intim szférájába”, ahogy egyes megkínzott rabok vallottak egykori fogláraik emberségesnek aligha nevezhető módszereiről; már a gondolatától is rosszul voltam ama brutalitásnak, hogy egy női nemi szervet vagy férfiúi végbelet ekként szentségtelenítenek meg elfajzott lelkek. Nem vettem számításba az egyszerű tényt: aki egyszer hozzászokott, hogy állati ösztöneinek szabad utat engedve büntetlenül sanyargathatja embertársait; aki önnön kiválasztottságát mások gátlástalan megsemmisítésével bizonyíthatja a megfélemlítettek milliói előtt; aki bármilyen hazugságot kitalálhat, hogy bitófára küldhesse a kiszemelt ellenfelét, nyilvánvalóan nem óhajt leszámolni a múltjával. Mert híján van a megbocsátásnak – s miként a kaotikus világokban szokás: a hóhér gyűlöli áldozatát, mert gyilkos voltára emlékez-teti –, egyáltalán nem képes fölfogni, hogy a felelősségét faggató miként élhette túl átnevelő táborának szigorát, honnan meríti a bátorságot az elszámoltatására. Sőt, szemenszedett hazugságnak titulálja az őt ért vádakat, holott tudhatná, hogy szemen szedni csak az igazságot lehet. Szeretném azt hinni, hogy van síron túli igazságszolgáltatás, s egyikük sem úszhatja meg a felelősségre vonást, s legalább oly irtózatosan megbűnhődnek gaztetteikért, ahogy Dante Poklában a legkülönfélébb bűnösök.

„Vagy utánozni, vagy gyűlölni kell a bűnösöket” – olvastam a minap, s eltűnődtem a kétféle lehetőségen. Ma már azon sem lepődöm meg, hogy az egykori fogláraink felelősségét firtatók némelyike időközben színt váltott, s talán szánalomból vagy talán alig titkolt elv- és érdekazonosságból a montaigne-i intés első felét tette a magáévá, s egyszeriben azok bűneire világított rá, akikkel együtt, még nem is olyan régen, tiszta vizet akart önteni a pohárba. Európa ezen térfelén az ilyesfajta színeváltozások, önmarcangolást nem ismerő köpönyegforgatások megszokott jelenségnek számítanak. Talán mindezt előre látva ódzkodott bármiben is részt venni kretén hasonmásom, aki rabbik és püspökök átkozódásán, bal- és jobboldali pártok szónokainak önzsongító halandzsáján könnyesre röhögte magát, amikor eljött az ideje az igazmondásnak, s mégis mindenki hazudozott. Ő pedig, heverőjén hanyatt dőlve, békésen tovább szőtte álmait, melyek legalább róla szóltak, akár a címbeli hősről a mese, és senki sem tudott befurakodni a mese menetébe, hogy magához ragadja a történetszövés szálát.

El sem mondhatom neked, drága mama, hogy milyen lelki megrázkódtatással járt számomra: látni a söpredék fölbátorodását, ahogy különös aktivitásával kiváltságos helyzetbe került, s nem kevesebb fejtörést okozott feldolgozni saját mélyrepülésemet. Valami egészen mást képzeltem a mihasznák leendő sorsáról, ha a politikai fordulat bekövetkezik életünkben; talán mert demokrácia és erény, szabadság és tudás, Isten és irgalom sosem látott egységet alkotott képzeletemben; s talán mert semmit sem vetettem meg jobban a nyers erőszaknál, a közönségességnél, az oktalanságnál. Noha korábban sikerült a törvény szigorával munkára kötelezni a természetüktől fogva dologkerülőket, s elérni, hogy legalább látszatra betartsák a játékszabályokat, ám amint eltörölték a munka kötelező voltát, legelébb a börtönviseltek, léhűtők, prostituáltak, stricik, ügyeskedők iparkodtak megtalálni a könynyebb boldogulás útját, s minden lehetséges módon kijátszották a törvényeket.

Hamar tegyem e sorokhoz, nem a nélkülözőkről, a kényszerűségből tétlenekről beszélek. Nem. Egyáltalán nem táplálok ellenséges érzéseket a szegényekkel szemben. Hadd mondom el neked, mama, azt a szégyenletes esetet, melyet máig az emlékezetemben őrzök, s valahányszor felidézem, nem csitul magammal szembeni megvetésem; ezt részben neked is köszönhetem, mivel gyakorta ismételgetted: „a szegénység a bűn melegágya”. Kisiskolás osztálytársaim egyike restellte bevallani előttünk édesanyja valódi foglalkozását, tudniillik hogy takarítónő, s gondolkodás nélkül azt füllentette a tanítónőnek: „elszívógép-kezelő”, amiért is mi, kegyetlen kis csibészek, hangosan kinevettük. Mivel a menzáról hazafelé menet többször is együtt lógtam vele, alkalmam nyílt meghitten beszélgetni a szükséglakásban élő családjáról, ám abból a rajongásból, ahogyan szívfájós édesanyjáról áradozott, nem maradt szemernyi kétségem sem az iránt, hogy tisztességesen igyekszik megkeresni a mindennapi kenyeret. Sőt, együttéreztem e társammal akkor is, amikor korhely apját munkahelyi lopásért zárták el néhány hónapra, és őrjöngve kelt ökölre a felsőbb évesekkel is, mert „tolvaj fattyaként” csúfolták, még az uzsonnámat is megosztottam vele. Mégis, olykor megesett, hogy hirtelen felindulásában rajtam vett elégtételt, mert én tűntem a legkönnyebb prédának haragját csillapítandó. A hárításnak és bosszúállásnak ez a kicsinyes, alantas fajtája később is vissza-visszatért életemben, s nemegyszer tapasztaltam meg, hogy a sértett fél olyasfajta lényt szemel ki áldozatául, aki képtelen vele szemben sikeresen védekezni.

Látni, hogy a semmirekellők, a dologtalanok – kiknek egyáltalán semmi veszíteni- és féltenivalójuk nem volt – fontolgatás és habozás nélkül készek a legaljasabb törvénysértésre, és sorozatosan gaztetteket követnek el, ami szédületes meggazdagodásukhoz vagy jelentékenyebb pénzösszeg átmeneti birtoklásához vezetett, s ennek köszönhetően hosszabb-rövidebb ideig kiemelkedhettek onnét, ahonnan jöttek: a nélkülözők sorából – olyasfajta csalódást jelentett számomra, amit nem lehet egykönnyen kiheverni. Ugyanis titkos reményeimben és dédelgetett álmaimban csaltak meg. Mert azt hittem én, hogy csak nekünk, a tudás és szorgalom, az örökölt tehetség és rendkívüli képesség, esetleg az évszázados szellemi kiváltságok megőrzése révén bizonyos jogosítványokkal rendelkezőknek kínálkozik esély a fölemelkedésre. Jó, belátom, hiába is állítottam ki korábban magamról kedvező bizonyítványt, hogy tudniillik szolidáris vagyok a nélkülözőkkel, valójában addig vagyok az, amíg birtokolok bizonyos előjogokat, és módomban áll nagyvonalú gesztusokat tenni a nincsteleneknek. Tudomásul venni, hogy a söpredék a tisztességtelenül szerzett pénz révén mindenféle előnyökhöz juthatott, ami lehetővé tette számára az újabb és újabb ügyeskedésben való részvételt, s azt, hogy bizonyos elvek mentén összefonódhassanak, és érdekeiket hathatósan érvényesítsék a gyengébbekkel szemben – tagadhatatlanul nem ment könnyen. Nem is mélyítette szociális érzékenységemet s az egyenlőségbe vetett korábbi hitemet. Ellenkezőleg, veszteségem tudatára ébredtem, újfent: visszavonhatatlanul.

A sarokba szorított, veszteségét ösztönösen megérző állat pedig, mint tudjuk: agresszív lesz; valahogy így jártam jómagam is. Nem hallgathatom el, hogy lelkem mélyén egyre csak gyűlt és gomolyfelhőként tornyosodott az indulat. Időnként elcsodálkoztam azon, hogy mily gyakran és látszatra különösebb indok nélkül tör felszínre belőlem az embergyűlölet, s szórok mások fejére olyasfajta átkot, hogy magam is visszahőkölök tőle. Nem látszott ajánlatosnak kihívni a haragomat, miként korábban a nagyapámét sem; ha valaki mégis erre vetemedett, annak elátkoztam az ősét és utódát, méghozzá hetedíziglen, „a rák egyen meg téged is meg a fattyaidat is, sorra mind”, s akárha abba a prehisztorikus korba csöppentünk volna vissza, amelyben az efféle rituális átokszórás még mindennapos dolog volt, nem fogtam vissza magam a válogatott szitkok csokorba gyűjtésétől. Pedig ha valaki, hát te, mama, nagyon is jól tudod, hogy sohasem voltam az a gyűlölködő fajta, pláne nem kívántam senki vesztét, ahogy ez mifelénk egyébként nem is olyan ritka. Gyűlölni és a másik baján kárörvendeni azt nagyon tudunk: magyar átok. De mintha a haszonlesők arcátlansága, a velejéig korrupt világ zavartalan tündöklése belőlem is olyasféle erőket szabadított volna föl, melyek létéről korábban nem is volt tudomásom. S ha az indulat egy kevés alkohol elfogyasztása utáni szédülettel társult, képtelen voltam ellenőrizni a nyelvem hegyére tolult szavakat. Ne fessem magam! Ilyenkor a pokol fenekére küldtem, nem is egyszer, a Moszkva-hű ifjakat, piti kis karrieristákat, s még azt is hozzáfűztem útravalómhoz, hogy „a nyavalya törje ki őket, mind”. Ám a különbség az én átokfoganatosító mentalitásom és az övék között jelentősnek tetszik: átkaim révén ők ugyanis nem kerültek munkatáborba, gyűjtőfogházba, bitóra, aminthogy ez az eljárás megszokott volt uralgásuk alatt, nekik viszont sikerült elérniük, hogy több ízben is kitegyenek munkahelyemről. Bármennyire félvállról akartam is venni az általuk kimondott verdiktet: elbocsátva, s bármennyire igyekeztem is temperálni haragomat a kórházi gyógyítástól eltiltott apám mérhetetlen erőfeszítéseinek fölidézésével, az ellenem összeesküvők jellemének tudatosításával, nem tudtam úrrá lenni a veszteségem táplálta szorongásokon. Emellett nem ígérkezett szívderítő mulatságnak odaállni hitvesem elé, s újfent bevallani neki alkalmazkodásra való képtelenségemet, mely hiányosság, akárhogy is nézzük, mégiscsak felelőtlenségre utal egy meglett apa részéről. Rendre meg is kaptam tőle az elmarasztaló bírálatot. Újból és újból átkot szórtam az engem elbocsátók fejére (egy közeli barátom szokta mondani: az Isten mentsen meg mindenkit az András haragjától, merthogy azok többnyire fognak is), s egy idő után bőséggel jegyezhettem föl irkámba a sikeresen megfogantakat. Némelyikük szerencsétlenebbül járt még nálam is, súlyosabb árat fizetett galádságáért, mint hogy csak állását vesztette.

A szerencséről tudjuk, hogy forgandó, negyvenedik életévemhez közelítve épp hűtlen arcát mutatta felém, s egyik szerencsétlenség ért a másik után; ellenfeleim önelégülten dörzsölték a tenyerüket, hogy végre-valahára kifoghattak rajtam, és vesztemet okozhatják. Nem tudom, a pokolnak ugyan hányadik bugyrába zuhantam volna alá, ha nincs jelenlegi pártfogóm, aki nem volt rest kezet nyújtani felém, és ki tudja, milyen erényt vagy rejtve maradt érdemet látva bennem, magához emelni nyomorúságos, már-már kilátástalan helyzetemből, ahogy e nemes gesztusra (miként egy ízben áttételesen utalt is rá) Montaigne ösztökélte. Egy helyütt ekként vélekedik a périgord-i mester: „a világ romlottsága nem annyira általános, hogy ne akadhatna valaki, aki igen erősen óhajtaná az övéi által kezébe adott eszközökkel, amennyire szerencséje megengedi, az ínségtől megoltalmazni azokat a ritka és valamely tekintetben figyelemre méltó személyeket, akiket a balszerencse némelykor a végsőkig űz; és aki legalább olyan állapotba helyezhetné őket, hogy megelégedésükhöz csak a kellemes elmélkedés hiányozzék.”

Hogy valójában mi táplálta haragomat az utóbbi években? Bajosan tudnám azon nyomban felfedni a valódi okot. Nemegyszer voltam szemtanúja olyan különösnek aligha mondható esetnek, amikor egy kávéházi terasz asztalánál úgynevezett nehéz fiúk szövögették terveiket, cserélték ki egymás között „üzletemberi” tapasztalataikat és friss börtönélményeiket. Az egyik alkalommal (bár csupán csak mondatfoszlányok jutottak el a fülemig abból az épületes párbeszédből, melyet folytattak) a tőlem karnyújtásnyira ülő, kisportolt alkatú, napszemüveges, hihetetlen laza viselkedésükkel némelyeket megbotránkoztató fiatalemberek fennhangon vitatták meg kilátásaikat. Azt tervezték, mihelyst sikerül jó pénzért visszavásároltatniuk az általuk ellopott értékes autókat a gazdáikkal, azon nyomban elhagyják az országot, és a francia tengerparton igyekeznek meghúzni magukat arra az időre, amíg a rendőrség ad acta teszi az ügyüket. Egyikük – egy erotikus bulvárlap címoldalára kívánkozó szőke nő combján nyugtatta tenyerét, mintegy vadászterületének sérthetetlenségét jelezve a többieknek – némi cinizmussal jegyezte meg: ha viszont mégis lebuknának, ami benne van a pakliban, a külföldi bankszámlára kijuttatott pénz bőven kárpótolja majd őket az esetleges elzárásért, s egyébként is, rövid elzárást követően újfent szabadok lesznek, és élvezhetik a gondtalan életet, a nők megunhatatlan kegyeit. Másik alkalommal szemtanúja voltam, amikor egy füstös bár hátsó szegletében számlák tucatját s bankók kötegét cserélték ki egymás között magyar és idegen nyelven beszélő férfiak, s köztük egy feltűnően feminin vonású és affektálva beszélő férfi tolmácsolt, csuklóján a vastag arany karkötőt igazgatta, mintha az volna az olvasója. Lehet, hogy annak tudomásulvétele dühített a legjobban, hogy némelyek számára megérte bűnözni, kifizetődőnek tűnt bankot rabolni, másokat csalással rászedni, befektetési ügyletekben járatlan emberek pénzét kicsikarni, mert a haszon és büntetés nem állt egymással arányban, ha a vétekért számot kellett adni.

Máskor meg a kamaszkorból éppen csak kinőtt fruskákat hallottam csivitelni arról, hogy egyik is, másik is egy-egy sikeres vállalkozó szeretője, s a legcsekélyebb mértékben sem bánják, hogy a szabadság érdekében (amit én inkább szabadosságnak mondanék) hátat fordítottak a szülői háznak, s levetették magukról a zablát, melyet szigorú apjuk vagy mostohájuk tartott a kezében. Egymás tudtára adták, hogy nemigen törődnek avval sem, hogy esetleg lányanyaként kell felnevelniük gyermeküket, mert barátjuk mellett legalább kiélvezhetik fiatalságuk minden pillanatát, s ha egyszer netán mégis fölöslegessé válnak, igyekeznek megkérni áldozathozataluk árát. Csinosak voltak mind – s abból a korból valók, amikor egy nő hajlamos azt hinni, hogy bőrének feszessége, járásának ruganyossága semmit sem veszít, hamvassága eredeti állapotában őrződik meg érett asszony koráig, s ha bárki is az ellenkezőjét állítja, irigységgel vádolja meg. Ha maskarájuk nem a riói táncosnőkére emlékeztetett volna, mely éppen csak eltakarja a nyilvánosság előtt a takargatnivalót, alaposabban szemügyre vettem volna őket, hiszen mindig is szerettem azokat az olajfestményeket, melyek Olümpiaként ábrázolták az e korban lévő nőket, s valahányszor eltűnődtem mitikus ábrázolásukon, Ariadnéig jutottam viszsza, s újra elolvastam szabadítójával való történetét.

A pesti hatos villamoson utazva akaratlanul is hallottam (ez a nyilvános szemérmetlenség is korunk jellemzője) kirívóan sminkelt huszonéves nőket egymással vetekedni, hogy melyikük talált magának befolyásosabb pártfogót az olasz városok éjszakai bárjait járva mint táncosnő. Az egyikük, ébenfekete molett szépség, akit „Husikának” szoktak a férfiak egymás közt becézni, egy középkorú ékszerészt csábított el családjától; a másik, kifutókon gyakorta látható, kamaszosan fejletlen modelleket idéző nő, a helyi televíziónál és reklámügynökségeknél külsősként dolgozó fotóst tudhatott a magáénak, noha kedvesén olykor osztoznia kellett más lányokkal is; a harmadik barátnőinél jóval visszafogottabban nyilatkozott, ugyanis mindennél beszédesebb volt, hogy saját választottja gyermekét hordta a szíve alatt. S persze fültanúja lettem amaz eszmefuttatásaiknak is – mely táncosnői hivatásuk kevésbé kellemes oldaláról szólt –, miként lehet elkerülni, hogy nehezen összespórolt pénzüket, melyet részegek dugdosnak alsóneműjükbe, pártfogójuk elvegye tőlük, maradásra kényszerítve őket, akik megelégelvén kiszolgáltatottságukat, a hazaszökés gondolatát forgatják fejükben.

Meglepődtem volna az effajta beszédeken? Ó, dehogyis! Sosem voltam prűd, és a női egyenjogúsággal együtt járónak vélem az ilyesfajta megnyilvánulást is. Emlékszem, gyermekkoromban nem is akármilyen feltűnést keltett a főutcai szállodában igen gyakran megforduló nő, kinek a rendkívül rövid és szűk szoknyájából, vastagon rúzsozott ajakából és hirtelenszőkeségéből következtettek „mesterségére” az irigyebb férfiak és a nyelvüket mindenkin egyaránt köszörülő piaci kofák, mert sem a kifutófiú, sem a recepciós nem volt bolond színt vallani ez ügyben, nehogy kellemetlenség érje valamelyiküket is. Ismerjük a kisvárosi erénycsőszök hamar ítélkező természetét; többségükben szelet és vihart kavarnak ármánykodásukkal, s módfelett élvezik, hogy a figyelem középpontjában lehetnek. Senki becsülete nem oly fontos a számukra, hogy beszennyezése révén ne próbálkoznának meg egy csekély figyelmet vonni magukra, s ha csak rövidke időre is, de a fényben állva tetszelegni. Volt, aki a kételkedőkkel ellentétben amellett kardoskodott, hogy a feltűnő szépség egyszerű pincérlány; volt, aki megesküdött volna még a bíróság színe előtt is arra, hogy bármily hihetetlen is, de a rosszmájúak által megszólt nő
valójában a konyhán serénykedő mosogatólány – ezek persze a szálloda alkalmazottai voltak, s nyilvánvalóan részlehajlók is. Ám a teraszon kávézó vagy a delnő körött legyeskedő férfiak egészen nyíltan kimondták véleményüket, mivelhogy bőszen haragudtak rá. Miért is? Bár jártában kirívóan riszálta a farát, és mélyen dekoltált blúza alól szégyentelenül mutogatta bájait, mégsem adott szemernyi esélyt sem hódolóinak férfiasságuk bizonyítására, sőt tudomásukra hozta, hogy ha egyáltalán szóba állna velük, inkább bugyellárisuk méretére lenne kíváncsi: van-e olyan vastag, mint akármelyik német turistáé.

Ezek a megfontolatlan fruskák kétségkívül a romlás birtokosai és továbbhordozói egy személyben, s nyilván nem is lesznek képesek másféle örökséget átadni utódaiknak, mint a kéjvágyat, őrjöngést, szellemi csököttséget és a válogatott betegségekkel megvert életet. S táncosnői vagy színészi karrierjük során, emelkedjenek bármily magaslatokba is (mint a krimi zsidók fenyegetett létéből menekülő, termetre jelentéktelen Allah Nazimova, aki moszkvai filmművészeti tanulmányait prostitúcióból fedezte, majd amerikai filmcsillaggá válva kezdő kis színésznőcskéket cipelt az ágyába, hogy a szédületes sikerrel ismertesse meg őket, orgiákat rendezett otthonában, ahol emberek jövőjéről döntött, mégis örökös szorongások és ideggyengeségre utaló rohamok között töltötte végnapjait), öregségükre aligha marad más, mint az elviselhetetlen magány vagy a menedékhely.

Szomorúan állapítom meg, az efféle találkozások kiváló lehetőséget szolgáltattak arra, hogy némi betekintést nyerjek abba az életfelfogásba, melyet hajdanán a Carpe diem! felszólítással próbáltak érzékeltetni, s amely felettébb vonzóvá lett a fiatalság nem is jelentéktelen körében. S noha álságos dolog volna, éppen az én részemről, pálcát törni az önfeledten tobzódó fiatalság felett, mivel egészen az utóbbi időkig magam is hódoltam a könnyelmű életvitelnek, mégsem hallgatom el bírálatomat. Ugyan miért is tenném? Szókimondásommal talán mentségeket keresek egykori tékozlásomra? Éles határvonalat akarok húzni a saját nemzedékem és a fiam nemzedékének mesterséges paradicsoma között? Netán az értelmetlen önpusztításnak lehetségesek még vállalható fokozatai, melyek alapján különbséget tesznek egyes kevésbé veszélyes gyakorlói között? Megjegyzem ugyanis, hogy amíg én jobb híján, vagyis egy még veszedelmesebb mákony hatása elől menekülve áldoztam a bűn oltárán, ezek az ifjoncok a pillanatnyi haszonért és kéjért alacsonyítják le magukat. Vagy…

Csakugyan ilyen egyszerű volna a képlet? Nem tudom. Csakugyan a haszonlesés és akaratgyengeség okozza a vesztüket? S ha igen, kérdem én: állítottak-e elébük másfajta értelmes életvitelt is? Mesterséges ajzó- és kábítószereken fölnevelni egy nemzedéket, anélkül, hogy akár a kötelességérzet és szeretet, tudásvágy és erényekre törekvés ne képezze neveltetésük szegletkövét, azt hiszem, alapos melléfogás részünkről. Ez a fajta szabadosság egy puhány és habozó, könnyen befolyásolható és mindenre kapható embermasszát eredményez, melyen aligha kérhető számon bármilyen felelősség. Igazából e céltalan, vesztükbe sodródó fiatalok is áldozatok, a hirtelenjében szférákba emelkedett bűnözők gátlástalanságának és a szétzüllesztett családok marakodásainak áldozatai, akik ahelyett, hogy elszánt dühöt és émelyítő undort éreznének az őket rászedők iránt, még valamiféle példaképet is látnak bennük, mert szüleikkel ellentétben erősnek és rendíthetetlennek tűnnek.

Magam sohasem hittem az engem megváltani vágyó pártkatonák magasabbrendűségében; igaz, akkoriban nem is rendelkeztek oly szédítő vagyonnal, hogy kísértésbe tudtak volna ejteni. És nem hittem a templomi igehirdetők magasabbrendűségében sem, pedig örökre szóló vigaszt és önmagammal való megbékélést ajánlottak e jóemberek hitemért cserébe. Ki tudja, mi hiányzik belőlem, hogy üdvígéretüket magamba fogadjam! Netán az igehirdető személye iránti bizalom? Ennek létrejöttét emberi gyöngeségek garmadája akadályozza meg részemről, hogy csak néhányat említsek az utóbbi időkben tapasztaltakból: a pedofíliától a homoszexualitásig, az üreslelkűségtől a kettős szájjal való beszélésig. Esetleg a Teremtővel való párbeszédre való képtelenség? A mama szeretetének fogságában nagyon is evilági szóasszókat és mindennapos harcokat kellett vívnom önállóságom megszerzéséért, látszólagos függetlenségem fenntartásáért. Mégis, kizárólag a mama szűnni nem akaró jóindulatától, szűken vagy bőkezűen mért támogatásától függtem: egészen a haláláig. Önáltatás volna eltagadnom ezt, legalább magamnak ne hazudjak! Olykor eltűnődöm azon is: esetleg nincs érzékenységem az elvont, abszolút dolgok iránt? Nem is tudom… Azt hiszem, a képzelgésre és ábrándozásra való hajlandóság nem egyenlő valamiféle elvont és végső dolgokon való gondolkodással.

Egészen mulatságosnak látszom, még önmagam előtt is, ahogy alig leplezett haraggal szidom a haszonlesőket, a hiénákat, mert hiszen régóta mondogatják a napkeleti bölcsek, a tudásnak semmiféle haszna és becsülete sincs a közönséges emberek között. Mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az írástudatlanok és – miként az gyakorta lenni szokott a történelem során – az őket láthatatlanul támogató farizeusok tesznek törvényt, mégpedig itt, az évezredes Európában, cinkosok lévén, egymás kezére játsszanak, s amíg az egyik elvégzi a piszkos munkát, a másik igazolást igyekszik gyártani mentségére. És cseppet sem felemelő tudni, hogy a gazemberek, a tanulatlan és erkölcsi tilalmakra fittyet hányó „egynapélők” semmiképp sem emelkedhettek volna szédítő magaslatokba a társadalmi ranglétrán, ha bizonyos politikusok és törvénytevők (s persze a siker és hatalom ízét megkóstolni vágyó értelmiségiek egy része) nem támogatták volna a bűn virágzását, nem teremtettek volna lehetőséget az átláthatatlan ügyeskedésre, mely, a zavarosban halászás révén, nekik is lehetővé tette a vagyonszerzést. Szégyellem magam, hogy végzettségem és hivatástudatom okán a kétes hírű és megalkuvó értelmiség közé sorolnak; s noha korábban azért kellett szégyenkeznünk, mert a hivatalos verdikt szerint ingyenélők, a munkásosztály eltartottjai voltunk, ma inkább a politikusok és a szférákból hozzánk kegyesen leereszkedők kitartottjai vagyunk, akikkel újfent packázni lehet. S hát packáznak is velünk rendületlenül; nekünk pedig már ahhoz sincs elég belső tartásunk, hogy szemen köpjük magunkat, ehelyett másokat köpdösünk, hol megrendelésre, hol önszántunkból, hogy lássák, milyen jól és hűségesen végezzük nyálazásunkat. Egy hang azt súgja: semmi sem veszélyesebb annál, mint amikor a dolog nélkül maradtak, a kisemmizettek, a sorsukkal elégedetlenek összetalálkoznak a reményvesztett értelmiségiekkel, s közös platformot alakítanak.

Hogy „ezekről” az erkölcs feddhetetlen bajnokairól és a velük szövetséget alkotó tanult emberekről (akik akár csak alig egy-két évtizeddel ezelőtt is fennhangon mondtak lesújtó ítéletet az olasz maffia és a politikai elit szoros összefonódásáról, máskor pedig a kapitalizmus egyre mélyülő válságáról) ma már bizton állítható, hogy tanulékony bűvészinasnak tűntek a nagy mágusok műhelyében? Feledhető tény – hárítják el nyilvánvaló felelősségüket az érintettek, s az eltérő politikai és gazdasági háttérről, a társadalmi szokások és politikai kultúrák alapvető másságáról kezdenek végeláthatatlanul fecsegni, mintha maguk is elhinnék, hogy sikerülhet rászedniük a gyenge memóriájú embereket, s hogy olykor valóban sikerült is, azt a sorozatos választási manipulációk és gyanús eredmények igazolják. Aki nem szokott szembenézni az idő múlásával, és a történelem köveket görgető folyamáról hallani sem akar, nem hogy tanulna belőle, hajlamos is a jelenvalóságra korlátozni látókörét, s képtelen észbe venni olyasfajta érveket, melyek a jövőre vonatkoznak, ahonnét visszatekintve az áldásosnak éppen nem mondható működésükre, egyértelművé válik becstelenségük.

Ültem a televízió képernyője előtt, én, a gatyázó gimnazista kamasz, s borzongva néztem, ahogy rendőrautókat, fényűző villákat és lélegzetállító tengerjárókat robbantanak, ártatlan embereket mészárolnak le, turistákat rabolnak el Európa valamelyik szegletében egy befolyásos személy vagy ismert politikai csoport megrendelésére. Ember- és húscafatok hevertek szanaszét az utcákon, a halál tornácában járt túlélők megdöbbenve és véresen néztek szemközt a kamerával, s mi, akik kívülről láttuk az értelmetlen tragédiát, együtt éreztünk velük, s meg sem gondoltuk, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor terroristák és terroristákat üldöző politikusok e láthatatlan optikán keresztül iparkodnak befolyásolni és rászedni bennünket, s azért rendeznek vérfürdőt, hogy megnyerjék álságos terveiknek együttérző szívünket. Hogy sikerül-e nekik zsebre vágni a szívünket? Hát nem is tudom. Mindenesetre azon iparkodnak, hogy legalább látszatra megkapják becstelenségükhöz a beleegyezésünket.

Máskor meg, a mozi zsöllyéjében meghúzódva, kapkodtam a levegőt a tehetetlen dühtől, amikor a filmet megelőző híradó kommentárjából kiderült: az amerikai titkosszolgálat provokációt hajtott végre az arab világban, hogy csapatait mozgósítva lerohanhassa a kiszemelt országot, s megszerezze az olajkutakban gazdag terület feletti befolyást, mivelhogy nyilvánvalónak látszott, az oroszok legalább olyan sárosak lehetnek ez ügyben is, mint riválisuk. Mondjam ki bátran: amit a propaganda válogatott eszközeivel sem sikerült elérniük akkoriban az orosz és keletnémet titkos ügynököknek, illetve a magyar szolgálatok alkalmazottainak, azt csakhamar sikerült elérniük az idióta cowboy-politikusoknak ma, hihetetlen gőgjüknek és cinikusságuknak köszönhetően: meggyűlöltem a jenkiket. Noha abban reménykedtünk, hogy az oroszok hatalmának leáldozásával egyszer s mindenkorra véget ér egy démonikus világ (mely a kendőzetlen erőszakon és jogtipráson nyugszik, semmiféle erkölcsi és nemzeti tabut nem tart oly félelmetesnek, hogy le ne döntse, ha érdeke úgy kívánja), mégis keservesen kellett csalódnunk, mert a démon, egyik szolgája kidűlte után, megszállta azokat, akik egy új világról kezdtek papolni, időnként még Jézus szülőföldjén is. Nem tudom, nem cseréltek-e el valakivel egy óvatlan pillanatban, vagy a világ változott ekkorát, s mutatja képének a rosszabbik felét, de olykor úgy érzem, mintha nem volna ki mind a négy kerekem, vagy mintha nem egészen a normális kerékvágásban haladna a világ. Miközben egyre többen az isteni kegyelmet emlegetik, semmi sem hiányzik jobban hétköznapi életünkből, mint az emberi nyelven mondott kegyelem, az ellenfélnek, a legyőzöttnek való megkegyelmezni tudás erénye, melynek hiányában a Gonosz tobzódik közöttünk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben