×

Egy mondat a hetvenéves András Sándornak

Dr. Géfin László

2004 // 05
Kedves András, születésnapod kapcsán vagy ürügyén több témáról lehetne szólni, és az illusztris jelenlévők jelenlétét nem véve tekintetbe most egyenesen hozzád beszélek, megragadva az alkalmat, hogy mint ünnepelt ez esetben nem szólhatsz vissza, nem akaszkodhatsz bele szavaimba, nem forgathatod ki őket, nem tromfolhatsz le, mint általában szoktad tenni mindmegannyi épületes, legalábbis számomra épületes szövegeléseink közepette, egyszóval lenne miről beszélni, sőt talán kellene is, szép vastagon körvonalazva téged, pályafutásodat, de inkább munkásságodat, mindazt az újat, mást, értelmileg-érzelmileg izgalmasat, amit egyedül te hoztál be ebbe a kultúrába, mivel mindezt még mindig nem annyira elemezni, hanem egyszerűen bemutatni kellene, feltárni annak bizonyos, még mindig s talán örökre szokatlan, idegenszerű aspektusait; például az elmenetel és hazatérés témakörét be lehetne ágyazni az egyetemes kulturális tradícióba, hiszen nemcsak a mesék és mítoszok alapmotívumaként szerepel a vándorút s próbatételek után a visszatérés eseménye, az „és azután éltek boldogan, míg meg nem haltak”, hanem ott van a tékozló fiú esete, akit mindennemű tékozlása ellenére kitüntető szeretettel fogadott az ő atyja, úgy tűnik, azokkal van a baj, akik nem tékozolni mentek el hazulról, hanem a kapott talentumot bőségesen gyümölcsöztetve tértek vissza, ha kellettek, ha nem, sajna, mint a te példád is igazolja, inkább nem kellettek; mellette ott van az a bizonyos Odüsszeusz is, akire jobbára a Rómában veszteglő du Bellay mester átírta verzió szerint szeretünk emlékezni, hogy ugyebár boldog az, ki mint Ulisszesz, szép nagy utazása után megtér kies honába, övéi körébe, bla-bla-bla, miközben Homér mintha más képet festett volna arról a bizonyos nosztoszról, hogy hősünk csak irtózatos vérontás árán szerezhette vissza tulajdon otthonát, mint valami idegen hódító, hiszen szeretett övéi közül a kutya sem ismerte fel, pardon, pontosabban csak a kutyája ismerte fel, nyilván a szagáról, na meg a jó dajka a combján látható sebforradásról, de se fia, se hitvese, miközben külföldön már dalnokok dalolták trójai hőstetteit, satöbbi; ezen túl lehetne szólni arról, miként illik bele műved a magyar Odüsszeuszok, a Kis Miklósok, Apáczaik és utódaik atyafiságába, vagy arról, hogy költőként mentél el, és költőként plusz filozófusként tértél vissza, és most a filozófust nem a hazai szóhasználat értelmében alkalmazom, mely szerint e cím minden bölcselethez éppen csak konyító firkászt megillet, hanem ahogy azt mifelénk, a művelt Nyugaton, vagyis Vas megyében szokás, mondjuk Kierkegaard, Nietzsche, Bergson, Heidegger esetében, de ez a kis családfa is pontatlan, mert sok esetben radikálisabb vagy náluk is, gyökerében kapod el a gondolathordozó egyedülálló magyar nyelvet, és facsarod-kötözöd, olykor matrózcsomóra, mint az a bizonyos illető kedves papagáját egyik versedben – biztos, ami biztos; lehetne beszélni még a te specifikus hazatérésedről és itthonlétedről, ebben az országban, ezen a tájon, ebben a népben és nemzetben, mely fogalmakat egyébként te különleges tartalmakkal töltötted meg; beszélni létedről ebben az irodalomban, ahol akkor is otthon vagy, amikor a jó helybeliek alig vesznek tudomást rólad; no de nem panaszláda ez az alkalom, hanem örömnap, és ha Kemenes élne, szónoklat helyett bizonyára írt volna hommage gyanánt egy olyan virtigli poszt-arkánista verset hozzád, de mivel nincs már az élők között, én mint még-valahogy-éldöglődő doppelgängere körülnéztem az ő rám bízott hagyatékában, hátha találnék valami ide, hozzád, az alkalomhoz illőt, amit ha leporolgatnék, méltó ajándékocska lenne ezen a napon, s egyben nyilvános köszönet is a Fehérlófiáról írt remek könyvedért, és hát találtam is egy verset, amely ráadásul ismeretes is előtted, sőt egyszer még valami folyóirat felkérte személyes antológiába is bevetted, s most e születésnapon észlelem, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a verseknek is megvan a maguk sorsa, mert bár a verset Kemenes pontosan harminc évvel ezelőtt írta, mégis mintha tegnap erre az ünnepre vetette volna papírra, ugyanis ha Az ASAK beadványa az ENSZ-hez minden harmadikutas másként gondolkodó egyéni manifesztuma, akkor ez a vers a maga kísértetiesen proleptikus meglátása révén nemcsak a nyugati magyar író mindenkori helyzetének allegorikus leképezését adja, hanem valahogy most ma egyedien a tied is, és nem csak a benne szereplő név miatt.

A megtért toronyugró románca


A toronyugró hazatért
egy télutón, úgy alkonytájban,
a sutba vágta kócsagtollas süvegét,
dali pár géppisztolyát.
Faluvégen, kalyibában
végignyúlt a poros lócán.

Volt Udvarhelyt, volt Csitárban,
a Barcaságot is megjárta.
Vért mindig csak kényszerből ontott,
a sok lótás-futást
lábikrái sínylették meg legjobban.

„Nyirkos a fal, lyukas a tető,
nincsen földem, nincs egy petákom,
a negyvenediket taposom immár,
éjjel megint a lúdvérccel hálok.”
Dörmögött, rítt egymagában.

Hideg hajnal ébresztette,
s már nyúlt is megszokásból bukósisakjáért,
felköté egérrágta lábszárvédőit,
csinált néhány fekvőtámaszt,
melle zihált, torka kiszáradt,
„Már nem az vagyok, aki voltam.”

Mint akinek cseppet sem sietős az útja,
végigballagott az üres főutcán.
„Százharminc a toronylépcső,
százszor annyi, százszor annyi…”
Bagolyfejek, lógó denevérek,
„Kiver a víz, amíg fölérek!”
Néma harangok némasága.

Kiállt a peremre és lenézett,
a téren már összeverődött néhány suttyó.
„Gyerekek, itthon van a Sándor!”
„Na, egy éhenkórásszal megint több lesz.”
A toronyugró meghajolt a gyér közönségnek,
s a régi könnyedséggel ugrott.


Isten éltessen sokáig!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben